Villámcsapás

Az ember néha ott fedez föl dolgokat, ahol nem is keresné. Ismerjük már egymást egy-két éve, ma is itt voltak már órák óta, focizik az udvaron a tesóival, bámulok… hol láttam én már ezt az alakot?
  Hát hol láttam volna, a képernyőn meg a saját recehártyámon. Csepke ugrált itt az udvaron, szakasztott ugyanúgy, mint harminc évvel ezelőtt, egy az egyben. A megszólalásig. Az arcuk amúgy nem hasonlít, a ruhájuk se, bár a kalapról ismertem föl. Csepke egy ízben sapkát vett föl, amikor lelkesedett a lovaglásért, és kései epigonja ugyanígy tette föl a kalapját; más a szín, más a fazon, akkor is.
  A mozgása volt ugyanaz, még azzal együtt is, hogy Csepke mimmel és pixillációval mozog, aprólékos műgonddal megkoreografálva. A tartása számtalanszor, ámbár Csepke tartását a mimus gyakorlat alakította ki. Eleinte csak néztem, akárki akárkire emlékeztethet véletlenül, akárki csinálhat egy olyan mozdulatot, amit másvalaki már megcsinált. Aztán elkezdtem fotózni. Ilyen nincs, hogy valaki sorozatosan, perceken át pont úgy mozog, mint valaki más, akit nem is ismer – a mai gyerekek nem is hallottak Csepkéről, pedig nemzeti kincs. De ha ismerné és megpróbálná utánozni, szerintem nem sikerülne, Csepke csak egy van. Magától tette, teljesen természetesen. Van törzse meg végtagjai, rendeltetésszerűen használta őket, és ez jött ki.
  Rá is jöttem percek alatt, hogy miért. Mindannyian Csepkék vagyunk. De hát ezt persze tudtuk. Ha nem lennénk Csepkék mindannyian, a sorozat nem szólna semmiről. Tudományos nyelven szólva, a Homo sapiens minusculis feminini generis omnipotenciájának vizuális manifesztációja Csepke. Látszólag. Valójában biztos vagyok benne, hogy mindenki Csepke, nemcsak a Homo sapiens minusculis feminini generisek, laikus nevükön kislányok, csak mivel Karsai Veronika történetesen az volt, hát az lett Csepke is. Csepke varázshatalma nem additív koefficiens, nem egy tündérkeresztmamától kapta, Csepke varázshatalma lényéből fakad. Ő Csepke, ezért ea ipsa varázshatalma van nekije és kész. Minden gyereknek van, snapek! Ez a harminc évvel későbbi kis epigon most nem vette elő, nem volt rá szüksége. De nem a varázshatalom teszi Csepkét Csepkévé, Csepkét az teszi Csepkévé, hogy ő Csepke. Azaz mi mindannyian. Ő minket ábrázol, ezért ha egy hétmilliárdos mintából találomra kiválasztott példánynál kileng a csepkeségmutató, azt magától értetődőnek kellene tekintenünk. De nem leng ki. Soha nem láttam még, hogy Csepke sétált volna be a közértbe vagy jött volna szembe az utcán, Csepkéből akkor is csak egy van, ha minket ábrázol, mert elsősorban mégis önmagát ábrázolja.
  Ezért ennyire döbbenetes, ha egyszer csak itt focizik az udvaron.
  Az Esőemberrel már találkoztam, és az az érzésem, hogy személyesen ismerem Martine-t, tegnapelőtt meg is kérdeztem, tud-e fára mászni. Tud. Ismerem Kondor Orsit, Shreket és persze Fiona hercegnőt, illetve Kondor Orsi nem jó példa, őbelőle az igazit ismerem.
  Csakhogy ezek közül egyik sem nemzeti intézmény. Kondor Orsiban van ugyan egy jó adag Csepke, de soha nem válhatott azzá a kultúrhérosszá, amivé Csepke félelmetes gyorsasággal kinőtte magát. Egyszer érdemes lenne tanulmányt írni erről, de maradjunk most annál, hogy egyszer csak itt ugrál az udvaron. Kit említsek hirtelenjében hozzá mérhető nagyságot, aki meghatározta gyerekkorunkat, önmagunkról és a világról alkotott képünket, aki egy korszak filozó…
  Hát persze. Csakis őt. Nemzedékek tanítómesterét, akitől nemcsak tömérdek gyakorlati apróságot tanultunk, például hogy mennyi mindenféle tárggyal lehet hihetetlenül megkínozni a világtörténelem leggonoszabb macskáját, hanem életfelfogást és világlátást. Ez nem foglalható össze olyan fekete-fehér, egyszerű tételekben, mint hogy rohanj az egérlyuk felé, közben dobálj szét mindenfélét, és majd csak lesz valahogy. Nem is sűríthető egyetlen kínai szóba, mint Micimackó életfelfogása. Sokkal összetettebb ez annál.
  Hogy a csodába lenne az véletlen, hogy Csepke grimaszai, gesztusai, egész habitusa is Jerryt modellezi? Negyven évvel őutána lépett színre, s amit a mester elkezdett, a tanítvány folytatta. Mások az eszközök, más a tartalom, de a jerrység és a csepkeség egy tőről fakad. Kondor Orsi még nem ismerhette Csepkét, az ővele való hasonlósága nem mester és tanítvány viszonya, hanem egyszerűen abból ered, hogy igazi, hús-vér kislányok mindketten, annak is a föle. De Jerryt már ő is ismerte és tanítását elsajátította, azazhogy e pillanatban az a fontosabb, hogy Nógrádi Gábor ismerte, amikor megírta Kondor Orsit, Nehrebeczky Lujza nem játssza jerrysen, Kondor Orsi nem jerryszerű, hanem az egyetemes jerrység követője. A maga módján persze ő is tanít, továbbadja a jerrység stafétabotját, de a gondolat ilyen óriásává csak Csepke avanzsálhatott, aki tudatosan épít a jerryi örökségre, magába issza a Tant, és igazi, teljes jogú, új iskolát létesít alapjain. Egy a titka: sokszor kell megnézni, hogy megértsük. A csepkeséget ingyen adják, a csepkeség ismerete csak évek hosszú során át sajátítható el. Jómagam is még az alsó tagozatba járok, bár az elmúlt órákban, amióta ezt a cikket írom, azt hiszem, felsőbb osztályba léptem.
  Akárcsak a jerrység, a csepkeség is elsősorban vizuális diszciplína. Jerry csak néhány filmben beszél, Csepke a főcímben elhangzó két szón kívül soha. A mondandót kizárólag a látvány közvetíti, a hangeffektusok csak aláfestésül szolgálnak. Mint Asimovtól tudjuk, a látvány rendkívül szegényes eszköz, ő Marcel Marceau-t, Charlie Chaplint és Red Skeltont említi mint olyanokat, akiket éppen azért nézünk meg és tapsolunk meg, mert olyan sokat közölnek ilyen szegényes eszközzel. Említhette volna Tom és Jerryt is, akik hasonlóképpen tesznek, ámbár az ő mondanivalójuk első megközelítésben sokkal egyszerűbb. Egy macska kerget egy egeret. Tekintve, hogy én kamaszkoromban, azaz Jerryvel nagyjából egyidőben ismertem meg Csepkét, voltaképpen az sem lehetetlen, hogy a két forrásból, kétféleképpen érkező ismeretanyagot agyam egyesítette, és így kvázi Csepke révén értettem meg, hogy mi a jerryi eszme lényege. A Mester ugyanis igencsak becsomagolta közlendőjét, hogy csupán az igazán figyelmesek vegyék észre műveinek mögöttes tartalmát és válhassanak adeptusokká. Mindenki más annyit lát, hogy egy macska kerget egy egeret. Csepke filozófiai közlendője sokkal könnyebben interpretálható, részint azért, mert mindannyian gyerekek vagyunk vagy voltunk (illetve a célközönségre vetítve: vagyunk), egérnek és macskának viszont még a legkisebbek sem kimondottan érzik magukat, részint pedig mert sokkal hétköznapibb, emberközelibb élethelyzeteket jelenít meg (mármint a célközönség számára – egy valódi egér nyilván sokkal ismerősebb helyzeteket láthat Tom és Jerry filmjeiben). Ha így van, ha Csepke nemcsak nekem, hanem a Tan más ismerőinek is a kulcsot jelentette Jerryhez, akkor még nagyobb a filozófiai jelentősége. Kulturális jelentőségén ez már nem emel, Csepke így is, úgy is gyerekkorunk egyik legnagyobb hőse marad.
  Ahogy rendezgetem a gondolataimat, jövök rá, hogy kihagytam egy lépést, amitől az olvasó talán nem érzékelheti, miért is ekkora katartikus élmény Csepke habitusát viszontlátni egy kilencéves kislányban, ha egyszer úgyis mindannyian Csepkék vagyunk. Részben azért, mert Csepke maga a gesztusnyelv, amit a megjelenítéshez használ – és persze hogy ennek a hihetetlenül gazdag eszköztárnak csak egy ezrelékét láthattam abban a röpke tíz percben, meg persze hogy nem gesztusnyelvként használta, csak focizott –, Csepke tanítása elválaszthatatlan annak vizuális megjelenítésétől. Egy római katolikust nem hozna különösebben lázba, ha valakitől, aki nem is hasonlít a pápára, hasonló mozdulatokat látna, mint a pápától, mert a katolicizmusban a pápa járásmódjának nincs különösebb jelentősége. A csepkizmusban alapvető.
  Másrészben viszont, és ez a vetület a fontosabb, amikor megláttam azokat a színtiszta csepkés mozdulatokat, akkor lepörgött előttem egy csomó minden, amit korábban tapasztaltam tőle. Ismerem ezt a kislányt egy-két éve, többször beszélgettünk már, félórával korábban még együtt baseballoztunk a régi kutyalabdával és egy ágdarabbal, és hirtelen rájöttem, hogy mennyi rengeteg csepkista vonást fedeztem fel benne, a jellemében, nem a mozgásában. Fogalma sincs róla, ki Csepke. Soha nem látta a filmjeit, és ha látta volna, teljes képtelenség, hogy kilencéves fejjel megértse tanítását. Csepkét nem lehet tudatosan követni, mint egy vallási vagy politikai vezetőt, a csepkeséget csak átélni lehet, olyannak lehet lenni, mint Csepke, ehhez viszont teljesen közömbös, hogy valaki hallott-e már Csepkéről csakugyan. Magától értetődően a jerrységgel is ugyanez a helyzet.
  Harmadrészben pedig, és távlataiban ez a vetület a legfontosabb, én ezt a kislányt sose kerestem mint Csepke hús-vér reinkarnációját, egyszerűen összetalálkoztunk, mert egy barátom gyereke – tehát kizárt, hogy prominens tagja legyen egy kicsiny csepkista csoportnak, akik apró mazsolákként vannak elszórva a társadalomban. Nyilvánvaló, hogy sokan vannak, csak így magyarázható, hogy pont összefutottam az egyikkel, éppen én, aki a csepkeség eszmei mondandóját is érti és külsőségeiből is felismeri.
  „Ez pedig azt jelentette – ejha!” Ez Salvor Hardin egyik gondolata, és én se mondhatok bölcsebbet. Ez tényleg azt jelenti, hogy ejha. Apróbb-nagyobb Csepkék sokasága népesíti be világunkat, akik ösztönösen követik az Eszmét, anélkül hogy a leghalványabb sejtelmük lenne annak létezéséről, s még kevésbé hallottak valaha arról az édes kislányról, aki harminc évvel ezelőtt pántos nadrágba és csíkos trikóba bújt, hogy megmutassa nekünk, kik vagyunk a világban és mivégre élünk e földön. Az eszmében az a szép, hogy ezt a gondolatot nem folytathatom annak megjósolásával, micsoda társadalmi változás lesz, ha ők egyszer összefognak, mert az eszme lényege, hogy ez lehetetlen.
  A neten csak négy rész lelhető fel, megcsonkulva, nem jó minőségben – nekem itthon van valamivel több is, azok jórészt még rosszabbak, de úgy illik, hogy e kis esszé végére idetegyem tanítónk ránk maradt műveit.

»»»»»»