Ha az ember hosszabb időt tölt el az angol nyelv közegében, aztán egyszer csak egy másik nyelvbe csöppen, az egyik, amivel összehasonlítja, mindenképpen az angol lesz. És azt látja, hogy a végletekig leegyszerűsített, már-már nemlétező angol alaktanhoz képest a csehben valami iszonyú bonyolultat kap, áttekinthetetlenül összetett, agyonkomplikált gubancot. Aztán ahogy kezdi kapiskálni, először arra jön rá, hogy ebben bizony rendszer van, cél és értelem, és minél több szálat gombolyítunk föl, annál több világosság jut a többire is. Sejtésem szerint ez előbb-utóbb át fog csapni abba, hogy hirtelen dőlnek össze a megértést akadályozó falak, és rohamléphetek előre; sajnos ezzel a tempóval ez nem most lesz. Másodszor pedig arra jön rá az ember, hogy a bonyolult alaktan egy sokkal egyszerűbb mondattannak lesz az ára, ahogy az angolban ennek fordítottja érvényesül, az egyszerű alaktanért egy őrületesen bonyolult, vaskegyetlen mondattannal fizetünk, amit nem lehet megtanulni, csak ráérezni; én ennyi év után már valamennyire tudom, de elég régóta szándékosan föl a szórendet rúgni elkezdtem, nem azért, mert nem tudom helyesen (olyan is van, csak az nem szándékos), hanem mert nem bírom a kalodákat, nekem mozgástér kell, ha valamiben, hát a nyelvtanban mindenképp. And ate you your breakfast why not? – És megetted a reggelidet miért nem? Harmadszor pedig arra jön rá az ember, hogy éppen az anyanyelvét tanulja átdolgozott kiadásban, tömérdek hasonlóság van, pedig hát nem vagyunk nyelvrokonok, és mégis.
Rögtön a kiejtésnél kezdődik. Az angol kiejtést nem lehet megtanulni; azazhogy a szavakat kiejteni még csak-csak, mert ha nem tanultam meg egy szót konkrétan és a vakot blindnek ejtem, pedig blájndnak kellene – istók zicsi felnőtt fejjel tudtam meg véletlenül, hogy így van –, akkor a hallgató legfeljebb visszakérdez, de ha az az anyanyelve, akkor úgyis megérti, ha meg nem, akkor pláne, mert írásban tanulta meg a szót. De angol beszédet érteni végképp nem lehet megtanulni, minden szó egy-két bizonytalan, elmosódott hangzóból áll, amiket előbb-utóbb követ egy rotacizált svá, de lehet, hogy az már a következő szó, ez soha nem fog kiderülni, ha felvételt hallgat az ember és nincsen mód visszakérdezni. Ha élő emberrel beszélünk és van mód, akkor se kérdezünk vissza, mert minden egyes szóra kellene (bár én már elértem ritkán látott amerikai rokonommal egy tűrhető nyolcvan százalékos megértési szintet – tudniillik nyolcvan százalék az a része, amit nem értek). Szerintem igazából a született angolok sem értik egymást, ezért inkább udvariasan bólogatnak, hiszen csak angolul tudnák megmondani, hogy nem értenek egy szót sem, azt meg a partner úgyszintén nem értené.
A szláv nyelvek között is előfordul ilyesmi. Az orosz kiejtés is egy rémálom, az o-kat á-nak ejtik, az e-ket i-nek, persze nem mindig, hanem az ugráló, tehát megjegyezhetetlen hangsúlynak megfelelően, ami ragozásban még tovább ugrál, ás e jő örösz pölgérnek e vágára mér fögelme sa lasz, högy milyan megénhengzőket ajtatt ki. Ragozások pedig minden határon túlmenően vannak, mindig mondogatom, hogy oroszul невсёуживательностивание, az egy rövid szó.
Ezért öröm számomra, hogy még Alisza Szeleznyova sem annyira érdekfeszítő filmalak, mint Barča Hrdinová, mert így nem oroszul kell megtanulnom.
A délszláv nyelvekben a zenei hangsúlyok kínozzák meg azt a nyelvtanulót, aki ezzel már a kínaiban se boldogult, a lengyelben pedig nagyon kell fülelni, hogy az ember meg tudja különböztetni az alveolo-palatális szibilánsokat a retroflexektől; ez nem ment a náciknak se, amikor rögzíteni akarták Grzegorz Brzęczyszczykiewicz adatait (született Chrząszczyżewoszyce powiat Łękołody), pedig ebben csupa retroflex van. Én ezt gond nélkül kiejtem, de hallás után nem annyira könnyű eldifferenciálni, gyakorlatlan füllel, gyors beszédből.
Marad tehát három nagy szláv nyelv, ahol a hallott szöveg megértésével akusztikai szempontból minimálisak a nehézségek, és én pont ebből az egyiket tanulom. A másik kettő a szlovák és a bolgár. A bolgár fonetika jó tulajdonsága, hogy nem kell ügyelni a lágyításokra (nem ládítanak, keménen ejtenek majdnem mindent), a szlovák pedig fonetikailag majdnem ugyanaz, mint a cseh. Viszont kedvenc hangom, az ř hiányzik belőle, és a helyette kapott ľ nekem nem akkora favorit. Mindazonáltal a szlovákot is megértem azon a szinten, mint adott pillanatban a csehet, és a szláv nyelvek jó tulajdonsága, hogy elég rövid ideje váltak szét, valamennyire mindet lehet érteni, ha az ember egyet megért és van egy kis rálátása a differenciálódási folyamatokra.
De mivel Majkát, a Gurun bolygó küldöttét még Zuzana Pravňanská sem tehette akkora drámai hőssé, mint Barča Hrdinová, a szlovák továbbra sem cél, legfeljebb járulékos nyereség.
A filmekből tanulással egyébként sok mindent megismer az ember, amit az írott nyelvkönyvből nem (és közben nem unja halálra magát). Megtudja, hogy mennyire más, éneklő hanghordozással beszélnek, mint mi, de az angol éneklő hanghordozástól is jelentősen eltér. Például amikor Jitka elkezdi bevésni a nevüket a fába és megszólítja Barčát, valósággal dalolva mondja: „Barčooo?” Természetesen o-val a végén, vokatívuszban, ezt még Olivová sem téveszti el, pedig egy frászban van az eltűnt gyerek miatt, aztán Jirka egyszer csak becsönget, ő kirohan ajtót nyitni, s mondja: Jirko! A nyelvtan már csak ilyen, egyszerűen ösztönösen tudjuk az anyanyelvünkét és nem tévesztjük el. Vagy amikor Hanka számolja a bárányokat az azonos című filmben, félálomban is tudja, hogy egy ovečka, kettőtől négyig oveček, öttől viszont már ovečky, legalábbis remélem, hogy jól jegyeztem meg.
A bárányszámlálási jelenet arra is válasz, hogy sokan a fejüket vakarják a cseh, illetve általában a szláv mássalhangzó-torlódások olvastán, illetve hallatán. Fuchsová hibátlanul és hiánytalanul kiejti a čtyři szó összes betűjét, pedig ez nem a legkönnyebben kiejthető szavak egyike, még csak nem is egyszerűsíti a č-t š-re, pedig szabad volna (köznyelvi ejtés). Noha félig alszik. De ugyanúgy nem gond neki, mint nekünk – akár félig alva is – az a szó, hogy csütörtök, pedig egy angolait hasztalanul próbáltam rá megtanítani, odáig jutott, hogy sutortok. A torlódások valójában semmi problémát nem jelentenek, az ember kimondja őket és kész. Jitka egy későbbi mondatában: „Ale kdyby, tak který?” különösebb odafigyelés nélkül, és pláne erőlködéstől mentesen ejti a három plozívát egymás után, még csak nem is vonja össze takkterý ejtéssé, megtartja két szóban.
A mondat egyébként nyelvtanilag is érdekes. Előzőleg Jitka azt kérdezte: „Barča, mondd meg becsületszavadra, tetszik valamelyik fiú?” Barča fölkapja a fejét és élénken tiltakozva feleli, hogy nem. „De ha mégis, akkor melyik?” Az eredetiben nem az áll, hogy mégis, csak az, hogy ha. De ha, akkor melyik? De a kdyby valójában nem egyszerűen ha, hanem szóösszevonás, tartalmaz egy egyes szám harmadik személyű létigét is; nyelvtankönyvem úgy fordítja: „ha ő”. Vagyis két betűbe sűrítve tartalmazza azt az információt, hogy „de ha lenne egy nagy ő”.