Upload failed. Maybe wrong permissions?
Barča, amikor Tonda Jitkával évődik
Teljes lehetetlenség, hogy 1984-ben Markéta Zinnerová olyasmit írt volna egy nemzeti díjat nyert tévésorozatba, hogy egy nyolcadikos lány beleszeret az osztálytársnőjébe. Ezt senki nem hagyta volna jóvá és Ludvík Ráža se rendezte volna meg. Vagy én látom bele, vagy Barča. Michaela Kudláčková nem került be a csehszlovák gyerekszínészet panteonjába, gyakorlatilag ez a legjelentősebb szerepe, és nem is igazán nagy szerep, bár mind a tizenhárom részben benne van. A felnőtt színészetből pedig teljesen kimaradt. Jana Janatovával ugyanez a helyzet. Egyszerűen nem ütötték meg a mércét abban a korban és abban az országban, ahol Žaneta Fuchsová, Monika Kvasničková és Zuzana Pravňanská állt a kamera előtt – a fiúkat most ne tekintsük konkurenciának, Karolína Syrovátková pedig lehetett vagy négyéves és fogalma se volt róla, hogy egyszer majd mit alkot. Szóval Kudláčková nem került bele, de azok a grimaszok és pillantások, amiket látok, valahonnan mégiscsak jönnek. Ha azt jelentik, amit kiolvasok belőlük, akkor azokat Kudláčková tette oda, de aligha tudatosan. Tudatosan úgy lehetett volna, hogy megbeszéli a rendezővel, hogy őszerinte Barča mit érez, és ezt hogy lehet eljátszani – képtelenség még az ötlet is. Ösztönös is lehetett volna, ha ő maga szerelmes Janatovába, de akkor ez így nem látszott volna az arcán, egyrészt azért, mert az ember nem kamera előtt mutatja ki az érzelmeit, másrészt mert akkor nem játszhatta volna el a szerepet, akkor olyan rossz színésznő lett volna, hogy Ráža inkább másvalakit keres. Tehát nem ő volt szerelmes, hanem Barča, de ez nem volt benne a forgatókönyvben.
Egyszerűen az történt, ami már annyiszor, a figura önállósította magát és megmondta a színésznek, hogy ő hogyan akarja magát eljátszatni. Kudláčková ráérzett Barča érzelmeire, és hagyta magát vezetni. Ez pedig azt is jelenti, hogy sokkal jobb színésznő volt, mint gondoljuk. Ehhez meg kell találni a közös hullámhosszt a figurával, engedni kell, hogy vezessen minket, de közben van egy előre megírt szöveg, megadott mozdulatok, ahova állni, menni kell, ahogyan és amit mondani kell, s közben Barča ott volt a fejében és próbálta elmondani, hogy ő mit érez – ennyire lehetett. Jitka nem veheti az adást, mert sem a forgatókönyvben nincs benne, sem Janatová nem veszi az adást, és Kudláčková nem tudta, hogy Barča szerelmes, azt csak Barča tudta, de ő be volt zárva Kudláčková fejébe és nem tudta hangosan kimondani. Néhány grimaszra és pillantásra futotta. Alig van adás, amit venni lehetne, csak némi arcjáték, ami nem jön sehonnan és nem tart sehová. A történet szempontjából nem disszonáns, ezért Ráža nem szólt, hogy ez így nem jó, vegyék újra – és mégsincsen a helyén. Vagy az történt, hogy Ráža is érezte, amit én, vagy nem vett észre semmit. Mindkét válasz lehetséges, hiszen filmrendező volt, viszont csak egy férfi. Én is csak egy férfi vagyok, viszont regényíró. Úgyhogy ha a másik eset áll fenn, hogy csak én képzeltem az egészet, és Barča szimplán csak a legjobb barátnőjének tartotta Jitkát, akkor visszaadom a diplomámat.
Nagyon nehéz a fiatal szerelmesek dolga. Ez a sorozat tele van nehéz helyzetű szerelmesekkel. Jana és Michal kapcsolata tipikus huszonéves szerelmi bonyodalmak miatt fut zátonyra, Jitka és Luboš vonzalma tipikus tizenéves problémákkal küzd, s Lenka és Jirka szerelme előtt is tipikus hatéves kori nehézségek állnak. A legnehezebb dolga azonban Barča Hrdinovának van, akinek az érzelmei még csak be se kerültek a forgatókönyvbe.
Egyébként sem könnyű az élete, mindenfelől problémák veszik körül. Egyszerűbb lenne, ha ő is olyan korlátolt lenne, mint a szülei, de Barča nem korlátolt. Hrdina úr, a villanyszerelő, aki pert indít a munkaadója ellen, amiért kirúgták, de nincs tisztában a pereskedés alapvető kívánalmaival, először körbeudvarolja Oliva bírót, aztán otthon agyba-főbe szidalmazza. Emilie Hrdinová, akinek a fülébe jut, hogy a kisebbik Oliva gyereket örökbe fogadták, és a zseniális ötletéhez, hogy zsarolják meg a bírót azzal, hogy erről fölvilágosítják a gyereket, nem társul az a gondolat, hogy ez bűncselekmény.
És probléma maga Jitka is, a színésznő és az énekes szépreményű lánykája, aki mindent munka nélkül szeretne elérni, csal, hazudik, alattomosan becsapja Barčát is Luboš Olivával kapcsolatban, bagatellizálni próbálja a kapcsolatukat, holott még nincs is mit bagatellizálni, aztán aljas trükköt eszel ki Alena Hajská ellen, aki szintén jóban van a fiúval – és Barčával hajtatja végre. E ponton persze a Barčában rejtőző érzelmek azt is sugallhatnák, hogy ne vegyen részt ebben, éppen ellenkezőleg, akár segítsen is Alenáéknak, hogy egymásra találjanak, és Jitka őnála keressen vigaszt – de hát ez nem így működik, ez egy Barátok közt stílusú intrikagomolyagban elmenne, de a libereci iskolába csupa hús-vér, igazi ember jár. Barčának három oka is van, hogy segítsen Jitkának: a kedvében akar járni a benne élő vonzalom miatt, úgyszintén mint a legjobb barátnőjének, és van benne egy nagy adag tipikus csínytevő rosszgyerekség, abból a fajtából, aki a rosszalkodást direkt a rosszalkodás kedvéért csinálja és élvezi. Barča prepubertás kori érzelmi világa még zűrös és kiforratlan, már messze van a gyerekkortól, de még a serdülőkortól is. Jitka ebben jóval előtte tart, ebből a szempontból is jó választás volt a szereposztás, Janatová egy-másfél fejjel magasabb és már formásodik, míg Kudláčková még egészen gyerekformájú és kicsi. Valójában fél év sincs közöttük és tizenöt évesek voltak mind a ketten. De Jitka sok szempontból éppen olyan gyerekes, mint Barča. Színésznő akar lenni, mert az anyja kijelentette, hogy az lesz, és egyikük sem hallgat az apára, aki egyebet se mond, mint hogy Jitkának nincsen tehetsége, és ő nem akarja, hogy szobalányszerepekben kínlódja át az életét. Povejš apukának pedig hinni kellene, sok kislány a fél karját odaadta volna, ha Jaromír Hanzlík lehetne az apja, vagy lehetőleg nem is az apja. Jitkának csakugyan nincsen tehetsége, folyton színészkedik, de nem őszintén, untalan manírokban próbálgatja magát, de nincsen egyetlen hiteles alakítása.
Kislánygyűjteményem sajátos példányai mindketten. A készlet tele van rendkívüli egyéniségekkel, köztük a történelem néhány legnagyobb gondolkodójával, mint Arkady Darell, Nancy Blackett és Csepke, de ott van Sara Stanley, aki egy pillanat alatt bárhol és bármikor az események középpontjává tudja tenni magát, mint egy eleven centrifuga, Mathilda, aki könyörtelen gyilkos, holott nem ölt meg senkit, Louise és Lotte, akik szüleik egyesítésével talpkövet állítottak társadalmunk átformálásához, Zsófi, akinek intelligenciájától kiég a mérőműszer, Dóra, Melinda, Titty, Martine, Amy Everhart, és még bármeddig sorolhatnám. No meg Sziporka, akit egy orosz szekta teljes joggal avatott istennővé. Mindnek van valami rendkívüli, különleges egyedisége, ha nem lenne, nem írtak volna történeteket róluk. Meg persze vannak az eleven kislányok, akiknek ilyen szinten nem kell rendkívülinek lenniük, róluk nem írtak történetet. Ma épp találkoztam kettővel közülük.
Barča és Jitka nem rendkívüli. Ők tényleg teljesen átlagosak, éppen ezért kerültek ők ebbe a történetbe, amely csupa átlagemberről szól.
Például Oliva bíróról, aki a tárgyalótermen kívül egy közönséges apuka, egy nagyfiúé, akinek tetszik Jitka, és egy kicsié, akinek viszont Lenka Pastýřová tetszik, nem is csoda, Lenka az egyetlen, aki nem nevet, amikor Hajská tanárnő nevetség tárgyává teszi Jirkát az osztályban. Linda Dřevikovská egyáltalán nem futott be filmes karriert, pedig nagyon figyelemreméltóan játszik – de Milan Šimáček még jobban, az ő filmográfiája hosszabb is, de ő se maradt színész felnőtt korára. Ez csak Monika Kvasničkovának adatott meg, aki kilencéves kora óta játszik, bár itt csak Alena Hajská kicsiny szerepe jutott neki – a történetnek nincsen olyan szála, ami őkörülötte bonyolódna, ő mindig csak valakinek a valakije, időnként Jitka riválisa Luboš Oliváért, általában pedig egy lány a nyolcadikból, az elsősök tanító nénijének lánya, Hedvika Hajskáé, aki egyfolytában az ideg-összeroppanás szélén egyensúlyoz, legfőképpen amikor Jirka Olivát meglátja, ha beszélni kell róla, ha eszébe jut. Jirka rossz és fegyelmezetlen, de valójában semmivel se rosszabb akármelyik átlagos hatéves kisfiúnál – vagy akár kislánynál –, és ha Hajská tanárnőt ennyire kikészíti, akkor nem Jirkában van a hiba – arról pedig igazán nem ő tehet, hogy Hedvika milyen magánéleti konfliktussal küzd. Jirka egyszerűen csak nyílt, érdeklődő, játékos, és még egyáltalán nem látja be, hogy az iskolában miért kellene jól viselkedni, vagy tulajdonképpen mi is az a jó viselkedés. Hajská pattog vele, megesik, hogy ellentmondó utasítások sorozatát záporozza rá, állandóan fekete pontokat osztogat neki és beírásokat az ellenőrzőjébe, és amikor számon kérik rajta, hogy nevelnie kellene a gyereket, akkor az idegességtől vibrálva kéri ki magának, hogy ő igazán nem élvezetből csinálja. Mire kifúrja Jirkát az osztályából, eltelik három hónap, addigra meg is utáltatta vele az iskolát egy életre – de őt már nem menti ez meg a katasztrófától. Jirkát pszichológushoz viszik és kivizsgálják, pedig erre Hajskának lenne szüksége, egyáltalán nem való pedagógusnak, sem sehová, ahol gyerekekkel kell kommunikálni. Függetlenül attól, hogy milyen tanárnő volt, mielőtt elhagyta a férje – ez a tanév és a sorozat kezdetén volt, így ezt mi nem tudjuk meg –, egyszerűen nincs joga ezt tenni a gyerekekkel. A betegsége ellenére sem. Felelős állásban levő felnőttnek föl kell tudni ismerni, ha nem képes a munkája ellátására.
Hedvika Hajská összeroppan (Gabriela Vránová)
Visszatérve Barčához, az ő legnagyobb problémája alighanem maga Jitka, aki nem úgy korlátolt, mint Hrdináék, de mégis az. A per miatt, ami alkalmat ad Hrdina úrnak, hogy egy kicsit különb legyen önmagánál – nem vállalja a zsarolást, a felesége mégis megteszi, de ő nem képes beváltani a fenyegetést –, Jitka felmondja a barátságot Barčával, az anyja egyetlen szavára, mert a hírneves Alice Povejšovának egy villanyszerelő és egy szakácsnő gyereke nem elég jó társaság a lánya számára. Jitka ekkor már nyíltan randizik Lubošsal, elviszi a nagynénjéhez is, akitől fejmosást kap, mert elvárná, hogy az ő választásától mindenki más is el legyen ragadtatva. A következő letolást Barčától kapja az árulásáért, pedig ő soha nem árulta el a titkaikat, de Jitka szakított vele és egy fiúval jár, pedig megfogadták…
Nem mondhat mást, nem mondhat többet, nem mondhatja, hogy ő bármi egyebet remélt volna a kapcsolatukból azon kívül, hogy együtt lógnak a suliból és együtt tesznek sót Alena tésztájába, nem vallhat szerelmet Jitkának, még nemverbális módon sem. Nincs benne a forgatókönyvben. A per és az árulás miatti letolás van benne, benne van, hogy Barča zihál, hiszen futott Jitka után a hóban – a szinkronizált változatban ez kevésbé jön át, Somlai Edina hangja zavartalanul cseng, talán egyik legszebb szinkronja ez a szerep –, de megnéztem az eredetit is, Kudláčková zihálva hadarja el a szemrehányásait, közben körbejárja Janatovát, és feszíti az indulat. Mert az apja elvesztette az állását. Mert ebben Jitka anyja is hibás. Mert Jitka egy fiúval randizik a fogadalmuk ellenére. Annak a bírónak a fiával, aki szentesítette mindezt. Csak ezért?
Nincs válasz. Nem mondhatom rá mint nagy lélekbúvár, hogy igen, ezen a ponton Barča szerelmi csalódása előbújt Kudláčková forgatókönyv szerinti játéka mögül, mert nem bújt elő, de azt se mondhatom, hogy mindazt, ami történt, elegendőnek érzem ahhoz az indulatmennyiséghez, ami itt kitör belőle. Mit bánja ő, ha az apja ezentúl máshol fog dolgozni? A munkanélküliségnek a fogalmát sem ismertük abban az időben. Mit érdekli őt, hogy ez részben annak köszönhető, hogy Jitka anyja munkaidőben javíttatta meg Hrdinával a villanyát? Ez egyébként sem Povejšová hibája, hanem Hrdináé, nem a szolgája, nem volt köteles elvállalni, de neki imponált, hogy a híres színésznőnél dolgozik. Mindezek fényében mit érdekli Barčát, hogy Luboš kinek a fia? Barčát mindebben két dolog érdekelheti: hogy Jitka egy fiúval jár a fogadalmuk ellenére, és hogy ővele megszakította a barátságot.
Igen, egy tizennégy éves kislány természetesen halálosan komolyan vehet egy ilyen közös fogadalmat akkor is, ha később majd ő maga sem fogja betartani, és ő is fiúkkal kezd majd – most még nem teszi, fejlődésének azon a pontján tart, amikor elutasítja a fiúkat és a szerelemre senkivel, semmilyen neművel nem gondol még, barátságot pedig csak lánnyal tud elképzelni. Létezhet ilyen és Barča is lehet ilyen. Későn érő típus, biológiailag is, még teljesen fiús az alkata, gyerekes a jelleme. De amikor azt a fogadalmat megkötötték, Barča nem azért mondott nemet a fiúknak még a gondolatára is, mert egyáltalán nem érdekli még a szerelem. Nem mondhatom, hogy ez minden alkalommal megjelenik, amikor együtt látjuk őket, mert nem így van, de ősszel az erdőben ezt láttam, és most a lakótelepen a hóban, ahogy Jitkát szidalmazza, megint azt látom, hogy a verbális és a metakommunikáció alatt van még egy réteg, Barča manifesztációja Kudláčková tudatalattijában, amely egész idő alatt azt kiabálná, ha tudná: hát nem érted, nem érzed?! Nem mondhatom, hogy Kudláčková kijátszik a szerepből és nemverbálisan ad jelet az érzelmeiről, mert azok Barča érzelmei, nem az övéi, és ő még csak nincs is tudatában ennek az egésznek. Nincs benne a forgatókönyvben.
Mint tudjuk, az irodalom és a film ugyanaz, más köntösben. De mégis van egy nagy különbség. Az irodalom létrehoz olyan embereket, akik egyébként nem léteznek, és ha filmre viszik őket, továbbra sem fognak létezni – de valakik eljátsszák őket, hozzájuk adják saját egyéniségüket, s ettől kezdve az alak kétféleképpen formálódik meg: az eredeti, írott műben változatlan marad, a filmkockákon viszont egy hús-vér ember alakját ölti. A kettő aztán kölcsönhatással van egymásra, ha láttuk a művet filmen, már másképpen jelenik meg az alak a könyv olvasásakor – de mivel a sorozat magyarul nem jelent meg könyvalakban, csehül pedig nem olvastam, ezt a vetületet egyelőre talán hagyjuk. Maradjunk Barčánál, aki először egy forgatókönyvben létezett és bármilyen lehetett. Amikor Kudláčková megkapta a szerepet, elkezdtek egymáshoz idomulni. Barča Hrdinová nem olyan fajsúlyos alak, akihez a színésznek kell idomulni, itt az összehangolódás abból állt, hogy Kudláčková megtanulta a szerepet, eldöntötte, hogy adott részleteket, mozzanatokat hogyan fog játszani, illetve feltehetően a legnagyobb részét különösebb tervezgetés nélkül meg tudta csinálni, odaállt, eljátszotta, „ennyi”, megbeszélték Rážával és Josef Pávek operatőrrel, hogy mi nem volt jó, újravették, előbb-utóbb jó lett. Barčához nem volt szükség arra az embert próbáló művészi átalakulási folyamatra, amit Padisák Mihály olyan érzékletesen ír le Szekfű Tüncsi vívódásában.
Csakhogy attól még, hogy Barča Hrdinová nem a színművészet magasiskolája, ő bizony egy eleven ember, akinek megvannak az érzései, azok is, amiket Markéta Zinnerová nem írt le a forgatókönyvben és Ráža sem állított fel mint követendőt. Barčának nincsen élete azokon a röpke perceken kívül, amikor nincs jelenése – ellentétben például Czinkóczi Árvácskájával –, ezekben a sokszor csak néhány mondatnyi részletkékben kell megtestesülnie, és végső soron Kudláčkovára van bízva, hogy hogyan. Ehhez muszáj volt létrejönnie egy kis szeletkének Kudláčková agyában, aminek a neve Barča Hrdinová, és ott van minden, amivel gazdálkodhat. Meg a forgatókönyvben, persze, de ezek ellentmondhatnak egymásnak, mert bár a könyv olvasása vezetett oda, hogy egy tizennégy éves kislány elkezdett megformálódni egy tizenöt éves kislány agyában, a folyamat ettől kezdve már önállóan folyik tovább, Michaela Kudláčková önmaga teremti meg magából Barča Hrdinovát. Ha ez nem következik be, akkor nem tudja eljátszani a szerepet – megkockáztatom, hogy enélkül még Koller Virág se tudná eljátszani Barátok közt Lucát, feltéve, de meg nem engedve, hogy ott ő eljátszik valakit. Ez önmagában persze még nem elég a szerep eljátszásához – ha elég lenne, akkor én játszhatnám el Kissyt a legjobban, de nincs színészi tehetségem és nem nézek ki tinilánynak –, de minket ez a folyamat érdekel, mert ebben kellett bekövetkeznie, hogy egy ponton a formálódó Barča beleszeretett Jitkába.
Az ilyen dolgok miatt fontos különbséget tennünk az alak megteremtése és a képzelet között. Azt írtam, hogy Kudláčková megteremtette Barčát az agyában, nem pedig azt, hogy elképzelte, a kettő között óriási különbség van. Elképzelhetünk ezernyi embert, akik korra, nemre azonosak velünk, de ettől még nem leszünk képesek eljátszani őket – akkor se, ha van színészi tehetségünk. Ne tévesszen meg minket, hogy egy igazi színész a kisujjából előráz egy sosemvolt alakot, húszéves ember hirtelen meggörnyeszti a hátát és öreg lesz, és ha a közönség bekiabálja, hogy a bácsi harcolt a háborúban, akkor egy pillanat múlva már mint veterán mesél az élményeiről. Ő azt az embert addigra már megteremtette, és ha történetesen eredetileg olyannak, aki a háború után született, akkor a közönség szavára teremt egy másikat. Ha csak elképzelte volna, akkor megváltoztathatja, a megteremtett alak azonban rövid idő alatt megszilárdul és többé nem változik.
Ebben a teremtő folyamatban Barča százával vehetett föl olyan tulajdonságokat, amik nem voltak a forgatókönyvben – ehhez nem kell, hogy Kudláčková zseniális színésznő legyen, elég a tény, hogy színésznő, tehát képes embert teremteni a fejében, és az megáll a lábán, persze a forgatókönyv segítségével. Ehhez nem kell tapasztalat, kicsi gyerekek is meg tudják csinálni – elég a tehetség. Bár lehet, hogy ehhez még nem is kell, csak ahhoz, hogy aztán el is játsszuk azt a másik embert. Nehéz megmondani, mert ha valaki nem játssza el a fejében teremtett másik embert, akkor a külvilág tudomást sem szerez annak létezéséről, ha pedig beszél róla, nem tudhatjuk, hogy megteremtette vagy csak elképzelte. Akárhogy is, mialatt Barča előpallaszathénésedett Kudláčková fejéből, tulajdonságok százait vehette föl, amiknek egy része tudatosult, másik része nem, egy hányaduk megegyezett a forgatókönyvvel és megjelent a filmen, más részük nem illett oda és nehézséget is okozhatott – hiszen egy forgatókönyvet elolvasni nem két perc, de Barča kétségkívül már az elején formálódni kezdett. Ha már kialakult tulajdonságaihoz képest később valami mást talált a könyvben, akkor Kudláčkovának másmilyenné kellett formálnia Barčát. Ha ez sikerült, jó – ha nem, akkor konfliktus keletkezett, amit adott esetben talán csak a könyv megváltoztatásával lehetett feloldani. Nem tudhatom, hogy konkrétan Barčánál bekövetkezett-e ilyesmi, nem feltételezem, hogy igen, de számtalanszor megesett már a filmművészetben.
Az, hogy Barča vonzódik Jitkához, csakis a Kudláčková elől is rejtve maradt tulajdonságok között szerepelhetett, mert ha tud róla, másképpen játssza el a szerepet. Nem hiszem, hogy egy tizenöt éves lány odamegy az ötvenöt éves férfi rendezőhöz és azt mondja, hogy őszerinte Barča szereti Jitkát, de ha igen, akkor teljesen más kerekedik ki az egészből, talán ki is marad az erdei jelenet, vagy egészen másképpen veszik föl. Ha viszont egyedül van a problémával és tud róla, akkor megint másképpen oldja meg, kétféleképpen, attól függően, hogy egyetért-e Barča vonzalmával vagy sem – ami nemcsak vagy nem is elsősorban attól függ, hogy mi a véleménye a leszbikus szerelemről, hanem attól, hogy milyen párnak tartaná Jitkát Barča számára, mintha az anyja lenne és nem a megtestesítője. Ha nem ért egyet, az teljes kudarc Barča számára, aki végeredményben tökéletesen ki van szolgáltatva, és egyetlen szemvillanással se juttathatja kifejezésre az érzelmeit, akkor viszont nincs az a vidám, önfeledt játék, amit látunk a filmen. Ha egyetért, akkor pedig Barča a forgatókönyv és a rendezői instrukciók keretei között igenis szerelmet vallott volna Jitkának. Persze vannak olyan változatok is, hogy Kudláčková ráébred Barča érzéseire, de nem a rendezővel beszéli meg, hanem egy barátnőjével – aki nem lehet Janatová, mert ez nyomot hagyott volna játékán –, de végső soron a döntést akkor is Kudláčková hozta volna meg és hajtja végre.
Barča érzelmei tehát eltemetve maradtak a tudatalattijában. Igen ám, de Barča tudatalattiját Michaela Kudláčkovának hívják. Ez – akkor és ott – fordítva is igaz, de a kamera előtt mégiscsak Barčáé a szó, akinek Kudláčková arca, hangja, teste az egyetlen eszköz, hogy manifesztálja magát, lényének tudatos és tudattalan részével együtt. Amikor az utolsó jelenet felvétele után leáll a kamera, Barčának soha többé nem jut alkalma kinézni a világba. Ettől még létezik, hiszen létrejött, de a forgatás befejezése után Kudláčková aligha játszotta el mondjuk baráti társaságban Barča Hrdinovát. Még egy ideig élt az agyában, aztán más szerepek, az élet mindennapjai lassan elhomályosították, felbomlasztották. A negyvenhat éves Kudláčková nem tudja már feléleszteni a negyvennégy éves Hrdinovát, legfeljebb megteremtheti újra.
Igen ám, de az a tizennégy éves kislány előre tudta, hogy így lesz! Hiszen nem ostoba. Tudja, hogy ő egy filmalak, és ami látható belőle, azt a filmszalag megőrzi változatlanul, miközben maga Kudláčková végigéli az életét, és megmarad őutána is, de maga Barča, aki ott bent, Kudláčková szőke fürtjei alatt létrejött, soha nem fog kijutni onnan, és a forgatás után el fog tűnni. Alakot teremteni nem lehet anélkül, hogy a világról birtokolt ismereteinket, tapasztalatainkat föl ne használnánk, Barča tehát birtokába jutott Kudláčková addigi emlékeinek – miután eredetileg persze Zinnerová emlékeiből testesült meg a könyvlapokon –, tehát tud Veronika Jandováról, akit Kudláčková négy évvel korábban játszott el, tud az összes korábbi alakról, akiket megteremtett a fejében, és tudja, hogy azok már nincsenek ott. Tudja, mi áll őróla a forgatókönyvben, hiszen abból keletkezett, az egész jövőjét tudja előre, a szó legszorosabb értelmében előre meg van írva a sorsa. Ha a forgatás ütemterv szerint folyt, és azt Kudláčková is olvasta, akkor Barča még a napokat is tudta előre, amikor majd kijöhet a világba egy kicsit körülnézni, hallatni a hangját, elgyönyörködni Jitka Povejšová nyúlánk alakjában – olyasformán, mint Billy Milligan fejében az a sok-sok ember, akik néha kijöhettek a foltra.
Nem mintha Barča nem érzékelhetné a világot akkor, amikor éppen nem forgatnak. Az ember fejében megteremtett alak együtt él az emberrel, és bármi történik két forgatási nap között, az abból fakadó élmények, tapasztalatok beépülnek az alakba és tovább formálják. Többek között ezért is célszerű, ha gyerekekkel mindig időrendben forgatnak, mert ők bármikor beszerezhetnek egy halom olyan új élményt, ami egészen új színekbe öltözteti a fejükben formált alakot. Igen, Barča afféle mini Derry Hall gyanánt ott ült Kudláčková fejében egész álló nap, a szereptanulás kezdetétől a forgatás végéig és valamivel tovább. Az enyémben is hemzsegnek.
Az örihari nem tart soká, s a kibékülés alkalmat ad Barčának, hogy önzetlen barátnő legyen és bosszút álljon Lubošon, amiért mégis Alenával jár. Ez áll a forgatókönyvben, tehát nem tehet mást, de ez összeillik érzelmeivel is. Luboš fájdalmat okozott Jitkának, tehát ő haragszik rá – akármit is érez Jitka iránt, azt nem nézheti, hogy bántsák. Barča voltaképpen ismeri azt a tanácsot, amit Božetěchová ad Jana Vychodilovának: „a szerelemért, ha igazán szereted, érdemes harcolni”, bár ő nem volt ott, amikor ez elhangzott, de benne van a forgatókönyvben, és Barča onnan született. Mindenesetre úgy cselekszik, mintha ismerné, ámbár ez megint összeillik a benne élő nagy adag rosszasággal. A mindig eleven, élénk, mozgékony kislányban mintha villanykörtét kapcsoltak volna fel, és ragyog, ahogy a sikerült bosszú fölött összenevetnek. Boldog. Boldog és szerelmes. Boldog, szerelmes, felelőtlen és gonosz.
és gonosz
A bosszú sikere előbb töri le, mint Jitkát. Jitka örül Luboš keserűségének, de Barča mást, többet remélt. Jitkának az volt a célja, hogy bosszút álljon, de Jitka bosszúja Barčának nem bosszú. Nem érti még, hogy mi történt, Barča ugyan nem olyan korlátolt, mint az apja, de nem képes arra, amire Hrdina igen, lemondani a bosszúról a tisztességért. Barča világképének középpontjában Jitka áll, az ő számára nem elég jutalom, hogy szenvedni látja Lubošt. Bánja is ő Lubošt, látni sem akarja, hiszen a fiú megkapta azokat az érzelmeket Jitkától, amikre ő hiába vágyik. Jitka valóban szerelmes Lubošba, tipikus kamaszlány módra, inkább kínozza, csak ne legyen másé, és Barča pontosan tudja ezt.
Barča elveszti a jókedvét
Barčának két alapvető hibája van. Legalább annyira gyerekes, mint az apja és Jitka, nem számol azzal, hogy a lopást nem elég akkor megúszni, amikor elköveti, újra és újra meg kell úszni, és ha rájuk terelődik a gyanú, szemrebbenés nélkül alibit kell egymásnak igazolni. És nem ismeri eléggé önmagát, nem számol vele, hogy nem lesz képes a sértett ártatlanság erkölcsi magaslatán állva visszautasítani a vádat – mert akkor se lenne erkölcsi magaslata, ha tényleg nem ő lenne a tettes. Csak egy zűrzavaros, kiegyensúlyozatlan, reménytelenül szerelmes lány, aki nem fogja állni a keresztkérdéseket, és valójában Jitka támogatására sem számíthat. Hiszen egyszer már eldobta magától.
Amikor e sorokat írom, még nem tudom, hogy Jitka ki fog-e állni Barča mellett, vagy éppen rákeni az egészet – ki emlékszik bármire harminc év távlatából –, de a válasz nyilvánvaló, ismerve Jitka jellemét, azaz jellemtelenségét. Barča érdemtelent szeret, Jitkában a szépségén és a híres szülein kívül nincsen semmi szeretnivaló. Ahogy korábban Kudláčkovát megvédtem az utókor ítéletétől, amely nem minősítette jó színésznőnek, most Janatovával kell ezt tennem: nagyon nehéz feladat olyasvalakit eljátszani, aki jellem, intelligencia, érzelmi fejlettség tekintetében ennyire üres, sikerületlen. Ezt Filip Povejšsel ketten tudjuk, csak ő még nem tudja, hogy a lánya szerelmes, ez az első jele, hogy emberi lény, nem csupán egy szép, önző játékbaba. Sajnos viszonzatlanul, így ez megint az önzését hozza elő.
Kudláčkovának sincsen könnyű dolga Barčával, aki minden szempontból alatta áll, bár sokkal eszesebb Jitkánál. De neki sincsen tartalma. Eljár az iskolába, veszekszik az öccsével, jitkázik, részt vesz iskolai programokban – mindazt megteszi, amit bármelyik más gyerek, de nem él, csak létezik, és ez nem hiba, nem rosszul lett megírva vagy eljátszva, Barča valóban ilyen. Még nem kezdte el az életét, pedig már tizennégy éves. Jitka egy kicsit előbbre tart, neki legalább van egy ambíciója, színésznő akar lenni. Tartalmatlan, üresen csengő ambíció, mert nem azért akar az lenni, hogy emberi sorsokat ábrázoljon, hanem hogy mindenki őt csodálja – de mégis ambíció. Barča fodrásznak készül, de az embernek az az érzése, hogy azért, mert jobb nem jutott az eszébe se neki, se a szüleinek, bár az tagadhatatlan, hogy szépérzéke tényleg van. Mindig ápolt, ízlésesen is öltözik, és a haja is szép. De mindez Jitkára is igaz, ezzel az erővel ő is mehetne fodrásznak.
A sors, azaz Markéta Zinnerová nem volt bőkezű, amikor ezt a két kislányt megteremtette. Szépek mindketten, nincsenek anyagi gondjaik, Jitka szülei híresek – de ez minden. Az a legvalószínűbb, hogy bekerülnek majd valami állásba – színésznő nem lesz Jitkából, ez nyilvánvaló –, találnak valami férjet, lesznek valami gyerekeik, aztán majd csak eltelik az élet. Férjet találniuk nem lesz nehéz, lesz nekik több is, mert aki elveszi őket, egy szép cicababát vesz el, aztán rájön, hogy ennél több is kellene, és lelép.
Az ember elgondolkodik, hogy hol romlottak el, és mit lehetne tenni. Jitkánál a képlet viszonylag egyszerű, az apjának kellett volna a sarkára állnia évekkel ezelőtt és nem engednie, hogy Alice elrontsa a gyereket a sztárallűrökkel, de az elfoglalt zenész az apák szokása szerint nem foglalkozott a gyerekneveléssel, az a nők dolga, amíg a gyerek még kicsi – s mire nagy lett, el is lett rontva rendesen. Van két olyanfajta mama, akik a gyereküket kinevezik tehetségesnek, és onnantól őnekik sztárnak kell lenni, ha törnek, ha szakadnak – az egyik típusnál az okozza ezt, hogy a gyerek kicsi korában szépen zongorázik, szaval vagy bármit, és a mama nem tud különbséget tenni a minden gyerekben meglevő látens tehetség és a csak keveseknek megadatott permanens tehetség között; a másik saját magát tehetségesnek tartja, valamit esetleg el is ért a tehetségével, de lehet, hogy nem tudta igazán kibontakoztatni, mindenesetre magától értetődőnek veszi, hogy a gyereke örökölte ezt a tehetséget, csak ki kell belőle facsarni. Alice Povejšová ennek a második típusnak az a lustább változata, amelyik nem is facsarja. Az a tehetség ott van és kész. Ha facsarná, ha színjátszókörbe hordaná már kicsi korától, szavalóversenyekre, színházba, filmgyárba, akkor tizennégy éves korára Jitka tehetségtelensége régesrég kiderült volna, talán még Alice számára is, de maga Jitka biztosan tudná. Hiszen nem buta. Legfeljebb tudatlan. Nem tudja például, hogy ha van is tehetsége, az nem fog kibontakozni a semmiből, ahhoz minimum egy iskolai előadás kellene, de nincs is igénye rá, hogy effélében vegyen részt.
A sorozat legelején, amikor legelőször látjuk őket, egy ideje már nem látták egymást, hisz most kezdődik a tanév, Barča tornádóként veti magát Jitka nyakába, aztán odaállnak Povejš apuka elé, aki lefényképezi őket. Egy hangot se szól az ellen, hogy Barča is ott van, természetesnek veszi, hogy együtt fényképezkednek. Jitka átkarolja Barča derekát, talán Barča is az övét, ez nem látszik. Jitka szélesen mosolyog. Barča sugárzik. Aztán odalép Alice Povejšová is, hogy ő is rajta legyen a képeken, a lánya vállára teszi a kezét… Barča fölnéz és meglátja, hogy Jitka az anyjához hajtja a fejét. A kislány arcán kialszik a ragyogás, kicsúszik Jitka karjából, szomorúan kioldalaz a képből.
Azt hiszem, ez a legelső képsor tartalmazza sűrítve mindazt, amit Barča életében Jitka jelent. A Povejš szülők természetesnek veszik a jelenlétét, de egy cseppet sem hiányzik, ha nincsen ott. Jitkának csak barátnő, társ a rosszaságban, de néha még az sem, csak afféle házikedvenc, kiscica helyett. Senki sem érti, hogy Barčának mit jelent ez a kapcsolat. Még ha szerelmes nem is volna belé, akkor is sokkal jobban ragaszkodik Jitkához, mint az őhozzá.
Barča csalódottan elhúzódik
Karácsonyra a lányok élete már fenekestül felfordul. A bűntett még nem omlott a fejükre, de azzal, hogy a lopott pénzből vett dolgokat az osztálytársaik karácsonyi ajándékaiként tüntetik fel, egyszerre kerülik el zseniálisan a lebukást és teszik elkerülhetetlenné. De ez még várat magára, egyelőre mással van a baj. Jitka semmi másra nem tud gondolni, csak Lubošra, és mérhetetlenül el van keseredve, a nyilvánosság előtt megőrzi hidegvérét, de vérzik a szíve, és már a bosszú se vigasztalja. S ugyanekkor a képlet új tényezővel bonyolódik. Tonda Anderlíkkel, aki talán ösztönösen, talán véletlenül rést talál a páncélon és – egy pillanatra – eljut Barča szívéhez. Az egyetlen módon, amivel hatni lehet rá, amivel minden lányra hatni lehet, ha minden egyéb kudarcot vall, akkor is. Megnevetteti. S ahogy színpadiasan térdre hull előtte a hóban, a kacagó Barča egy pillanatig nem Jitkára gondol.
Fojtogató karácsony ez. A lányok ünnepét megkeseríti a rettegés. Michal Karfík hiába látja be, hogy nem bírja ki Jana nélkül, ha nem tud találkozni vele. A szétszakított Jokl családban mindkét szülő ünnepe rémálom, a mostohaszülőké úgyszintén, a sértett és engesztelhetetlen Jindra pedig egyáltalán nem tud ünnepelni, egyik szülőjénél sem – egyedül az ide-oda verődő és gyakorlatilag már csak a bátyjában bízó Jolankának jut némi karácsonyi öröm.
Jolanka az apjával és a mostohaanyukával (Vladimír Brabec, Jana Janěková)
S az egész végére Karfiol teszi ki a pontot az új év első óráján, amikor kezdő tanár létére igen szakszerűen és tárgyilagosan sorolja el az osztálynak a lopás összes következményeit. A lehetséges büntetéseket nem, a családból, az iskolából, a rendőrségtől. Azt elég hozzágondolni. De amikor elér oda, hogy most mindenkiről, aki itt ül, feltételezhető, hogy tolvaj, már elég lenne végignézni az arcokon és meglennének a tettesek. Jitkán most látszik, hogy valóban nincsen színjátszó tehetsége, Janatovának annál több, merev, döbbent, kétségbeesett. Barča falfehér, az arca groteszk maszk, Kudláčkovát meg kell enni, veszteség volt ő valahol a színművészetnek mégiscsak. Ha ettől a traumától nem ábrándul ki Jitkából, akkor soha semmitől.
Egyedül Oliváéknak volt békés, felhőtlen karácsonyuk. Az osztályban csak Luboš nem lehet gyanús a karácsonyi pénz meglovasításában, hiszen az ő szülei fizették vissza, hogy mégis meglegyen az osztályünnep. Lubošnak semmi oka félni a jövőtől, sem önmaga, sem Alena, sem Jitka miatt. Az érzelmei egyik lány iránt sem olyan hőfokúak, hogy ne várhatnának az ünnepek utánig. Az öccse hasonlóképpen, neki Lenka Pastýřová elsősorban azt jelenti, akinek majd elújságolhatja, hogy mit kapott karácsonyra, és megkérdezheti tőle ugyanezt.
Érdemes talán e ponton, amíg a gyerekek érzelmeit még töretlenül találjuk, megvizsgálni azok minőségét is, mert eddig jórészt beértük létezésük konstatálásával.
Ami Lubošt illeti, ő egyszerű képlet, egy tizennégy éves fiúban intenzíven dolgoznak a hormonok, egyáltalán nem szükséges forró szerelmet éreznie akár Jitka, akár Alena iránt ahhoz, hogy beindítsák a fantáziáját, de erről a külvilág nem szerez tudomást. Nem is érez forró szerelmet egyik iránt sem, csak tetszenek neki. Alena hasonlóképp van ezzel, tetszik neki Luboš, de csak mint barát – és azért persze van itt egy kis női büszkeség is, amiért azzal a fiúval mászkál, aki után a híres Povejšová epekedik. Alena Hajská ugyanis, bár kétségbeejtően keveset van színen ahhoz képest, hogy Kvasničková játssza és milyen szépen, megállapíthatóan rendelkezik azzal a női képességgel, hogy leolvassa Jitkáról az összes érzéseit. Alighanem akkor is, ha háttal állnak egymásnak.
Lenka és Jirka természetesen hatéves módra szerelmesek, alakoskodástól mentesen, és a vágyaik is túl látensen vannak csak jelen ahhoz, hogy kívülről érzékelhetőek legyenek. Még őbennük sem tudatosulnak.
Jirka már hazavitte a táskáját
és átveszi Lenkáét
Jitka az egyetlen a gyerekek között, aki teljes hőfokon szerelmes, ősz óta parázslik, és amióta ellopták a pénzt, már egyetlen érintéstől fellobbanna – ha megkapná azt az érintést. Ha a szülők értenék a helyzetet, mint ahogy persze nem értik, akkor innentől nem lenne egy nyugodt percük, mert ha Luboš egy nap mégis viszonozná vagy akár őszinte érzelmek nélkül visszaélne a helyzettel, abból kamaszkori terhesség is lehet.
Barča viszont sajátos eset. Testi-lelki fejletlenségével jól összecseng, hogy a Jitka iránti vonzalmából a természetellenességig hiányzik a testiség. Elvégre mégiscsak tizennégy éves, ő már nem Lenka Pastýřová, de sok szempontból úgy tűnik, hogy nem fejlettebb nála. Lenka tipikus képviselője korosztályának, nincs benne semmi koraérettség, de ő nem csinálna olyan gyerekes csínyeket, mint Barča. Barča anatómiailag és biokémiailag is fejletlen, talán ez az egyetlen kivétel az alól, hogy a szereplők egytől egyig átlagemberek. Filip Povejš is átlagember, hiába tapsolnak neki a színpadon. De míg a legtöbb irodalmi figura kiemelkedik az átlagból, Barča alatta marad: tizennégy évesen már nem lenne szabad Lenka szintjén állnia, érzelmi világában sem, morálisan pedig végképp nem. Arról nem tehet, hogy nemi érése még nem kezdődött meg, érzelmi világát viszont közvetve ő is alakítja, erkölcseiért pedig elsősorban önmaga felel. Elég nagy hozzá.
Bizonyos bonyolultsági szint alatt egy film- vagy tévéfigura jelentős változásnak indul, amikor eldől, hogy ki fogja játszani. Amikor Zinnerová megírta a forgatókönyvet, Barča alighanem egy teljesen átlagos nyolcadikos lány volt – felületesen szemlélve a filmkockákon is az. Amikor azonban Kudláčková átvette a szerepet, Barča megváltozott. A változás nem gyökeres, Zinnerová nyilván eredetileg sem írta meg túlfűtött nemiségű csábdémonként, akkor Kudláčková neve föl se merül. (Nem is tudok olyan csehszlovák gyerekszínészt, aki ez esetben alkalmas lett volna – legfeljebb Andrea Čunderlíkováról tudom elképzelni, hogy még ezt is el tudta volna játszani, csak persze egy generációval korábban.) Nem, Barčának nemhogy a nemi, de a szerelmi élete sem került be a forgatókönyvbe, a műfaj korlátai egyébként sem engedik, hogy erről szó essék. Amikor azonban Kudláčková magára húzta Barča figuráját, az idomulás első szakaszaként Barča kvázi aszexuálissá vált, mert Kudláčkovának tizenöt évesen még egészen lapos volt a melle, keskeny a csípője, alacsony is volt, mindenki egy gyereket látott benne. (Emberek magasságát képernyőn nehéz megítélni, de amikor a nyolcadikosok csoportosan vannak, akkor látszik, hogy nem Janatová volt langaléta, hanem Kudláčková kicsi.) A gyerekek valójában nem aszexuálisak, hanem látensek, illetve tizennégy évesen már egyáltalán nem azok, de Kudláčková alkata miatt Barčának jól állt ez az értelmezés. Nem is akad fenn rajta senki. S csak ezután következett be, amiről mostanáig értekeztünk, hogy Barča mindezek ellenére beleszeretett Jitkába.
Plátói szerelemnek nem azt hívjuk, amikor a vágy nem teljesül be, hanem amikor vágy sincs. Minden jel arra mutat, hogy Barča érzelmeire ez a legpontosabb szó: plátói szerelem, de szerelem, nem pedig barátság, azaz barátság is persze. Barča plátói szerelme a barátságból fejlődött, a bajtársiasságát viszont a szerelem táplálja. Már ha jó szó a bajtársiasság, arra, hogy bármilyen disznóságra kapható Jitka kedvéért. Jitka soha semmit nem követ el Barča kedvéért, Barča teszi bele a sót Alena palacsintájába, Barča lopja el a pénzt, miközben Jitka még falazni se próbál, pedig Barča egy nyitott ajtó mögött, két tanárnőtől pár lépésnyire lop. Jitka keze tiszta marad. Ha Barča rádöbben erre és tovább gondolkodik, akkor viszonyuk egész szerkezetét felgöngyölítheti, s belátja, hogy ő mindig csak ad ebben a kapcsolatban, Jitka pedig hol kér, hol csak kegyesen elfogad. Vagy éppen ellöki magától, az anyja egyetlen szavára. Ha ezt Barča belátná, az végleges szakításhoz vezethetne, akár a szerelem ellenére is, mert Barča nem buta, nem korlátolt, és van benne egy jó adag önérzet is, csak eddig ezt a fiúk ellen fordította – meg az öccse ellen –, s Jitkát mintegy belevonta a saját önérzete kereteibe. Ha rádöbben, hogy ő maga is egy emberi lény, a Jitka nélküli, Jitkától megfosztott Barbora Hrdinová, akkor már gombolyodik a szál magától, és a folyamat végén egy egészen más ember áll előttünk. Legfőképp ha arra is ráébred, márpedig muszáj lesz, hogy mennyi rosszaságra bírta őt rá Jitka, mindig a saját céljaiért, soha nem őmiatta, Barča miatt – s akkor a mérleg átbillen és Barča szilárd erkölcsi alapokra tesz szert. Szeleburdisága folytán így is okozhat bajt éppen eleget, de nem árt többé szándékosan, mert az Jitkára emlékezteti, és arra, akivé ő Jitka mellett lett és aki soha nem akar lenni már. Egyszóval lejátszódhat benne is ugyanaz, ami Illés Boriban, nicsak, még a keresztnevük is egyezik, Auer Szilvia árulása folytán – nicsak, ott is pénz volt az utolsó csepp. Szilvia Borit lopta meg – Jitka Barčával lopatott. Ez rosszabb, mert Szilvia csak áldozatot, károsultat csinált Boriból, de Jitka bűnössé tette Barčát. Morálisan és várható következményeiben is rosszabb. Ennélfogva most, Karfík beszédével jött el az ideje a nagy összeomlásnak. Csak négy hónapja tanár, de tehetséges pedagógus és nem csekély pszichológiai tudása van – hacsak nem súgott neki valaki, de tudtunkkal nem avatott be más felnőttet –: bejelenti, hogy csak holnapig tud várni, aztán bevonja a rendőrséget. Vagyis ha még aznap nem szánják rá magukat, hogy vallomást tegyenek, akkor egy átvirrasztott, szörnyű éjszaka vár rájuk, olyasféle, mint amely után Madárfejet, Mangold Mártont át kellett íratni másik iskolába.
a pénzes boríték a kezében, az alibi ebédjegy a szájában
Amikor e sorokat írom, még nem tudom, mi történt, elszánta-e magát valamelyikük, ki emlékszik erre harminc év után. Csak azt tudom, mire van kilátás. Barčának most van alkalma felnőtté válni, vállalni a tettét és a büntetést – vagy lapítani és elindulni a lejtőn. Jitkának van egy további választása is, ami Barča számára nem adott, idegen a jellemétől, de Jitkáéba nagyon is beleillik: hogy rákenjen mindent Barčára. Ez a legrosszabb választás, mert nemcsak végzetes csalódást okoz neki, de a célját sem éri el, se Karfík, se Martínková igazgatónő nem fogja elhinni. Egyszerűen annyira tehetségtelen színésznő, hogy nem lesz képes elhitetni senkivel. Ráadásul ha ez a vád elhangzik, akkor lesz, aki átlát a szitán és tudni fogja, miért lopták el azt a pénzt és kinek volt ez jó. A felnőttek nem látnak bele a gyerekek szerelmi ügyeibe, de Alena Hajská igen. Persze Luboš is meg még többen, de Alenáról, kétségbeejtően kicsike szerepe ellenére, tudjuk, hogy az értesültsége mellett az emberismerete is megvan hozzá. Ráadásul ő lány, Luboš viszont fiú, akinek lennének némi gátlásai, ha be kell mártani egy olyan lányt, mint Jitka. És Alenának van is mit törlesztenie.
Libuše Martínková, az igazgatónő (Věra Galatíková)
Jitka azonban képtelen átlátni mindezt. Ő sem buta és nem is korlátolt, de világképétől teljesen idegen, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogyan ő elképzeli. Vagyis hát ennyiben korlátolt mégis. A két kislány helyzete annyira kétségbeejtő, hogy Padisák Mihály se írhatott volna szebbet, igazabbat.
Jarmila Turnovská szelíd dramaturgiája aligha enged teret annak a megoldásnak, amivel Barča valahol a lelke mélyén alighanem kacérkodik: feláldozni magát, elvinni a balhét és kihagyni belőle Jitkát, még mielőtt annak ideje lenne megszólalni. Ebből bizonyára megérti, amit pillantásokból nem, szavakkal pedig Barča nem meri megvallani (azaz nincs benne a forgatókönyvben). Át kell villannia az agyán ennek is, és mit bánja ő aztán a következményeket, de érzelmeit már erősen megtépázták az események, az átszorongott ünnepek, Karfiol beszéde, s talán valahol tudat alatt Tonda Anderlík is. Már nem lehet egészen biztos benne, hogy ezt akarja tenni. Közvetlenül a lopás után még bizonyára megtette volna – ha a forgatókönyv megengedi neki –, de ma már nem. Ahogy Karfiolra meresztett szemmel, halálra váltan ül a padban, nemcsak az ereiben fagy meg a vér, az érzelmei is kezdenek kihűlni. És a rettegése erősebb, mint az áldozatkészsége.
Az éjszakának mi nem vagyunk tanúi. Másnap Barča normális külsővel jelenik meg az iskolában, csak akkor sápad el megint, amikor megtudja, hogy Jitka bement Karfíkhoz.
Jitka beszélgetése a tanárral a nyílt őszinteség és a hamisság utánozhatatlan keveréke. Elmond mindent. A színtiszta igazat, teljesen őszintén. Először azt mondja, hogy szerette volna felhívni magára a többiek figyelmét, aztán bevallja Luboš iránti érzelmeit is. Végül azt mondja: mindketten bűnösök, de Barčának jutott eszébe. S végig, amíg mindezt előadja, a színtiszta igazat, az arca annyira hamis, mint aki végig hazudik. Amikor hazudik, akkor is.
Barča nem jelentkezik, Karfíknak kell fölállítania és kivezetnie az osztályból. Nem vall. Semmitmondó, üres válaszokat ad, bár tagadni se próbál. Azt bevallja, hogy elköltötték a pénzt. Csak akkor kapja föl a fejét, amikor megtudja, hogy Jitka őt nevezte meg értelmi szerzőként.
Jitka kétségbeesésében elmegy az anyjától kapott karácsonyi gyűrűjével a zálogházba, ahol persze felismerik és tudják, hol keressék az anyját. De előbb találkozik Lubošsal, és már a levegőben úszik a boldogságtól, amikor fölhívja Barčát – de az lecsapja a telefont. De Povejšová mégiscsak kiborítja.
Martínková, aki ott se volt, hibásan értékeli Jitka vallomását, színészkedésnek hiszi, s a botrány egyre nagyobb hullámokat vet a felnőttek között, belekeveredik a gyűrű és az oktatási osztály – de a két kislány világán ez már kívül áll.
Jitka a Luboš miatti boldogság és a kétségbeesett rémület között őrlődik, amíg vissza nem kapja a fiútól a gyűrűt. A szakadékból az rántja vissza, hogy idejében megtudja, a gyűrűt az anyja és Olivová közötti megbeszélés eredményeként kapta vissza, mert Povejšovát csak az érték érdekli.
A zavaros és áttekinthetetlen helyzet kulcsa megint Kudláčková dacos, kemény, makacs arca mögött rejlik, Barča végzetesen sebzett lelkivilágában. Megtette az első lépést a felnőtté válás felé, olyan csalódással, amire mindig emlékezni fog. Jitka megtette azt, amit ő nem mert, elment Karfíkhoz és bevallott mindent, de ezzel csak vastagította Barča páncélját, ami éppen őmiatta, Jitka miatt fejlődött ki. Barča tudja, mi indította Jitkát minderre, mert felnőtt életének első óráiban már érti a másik motivációit.
Jitka is felnőtt ezen az éjszakán. Életében először helyesen méri föl a körülötte levő világot és látja, hogy a lebukás elkerülhetetlen, egyszerűen túl sok a terhelő bizonyíték, és egyikük sem képes hazudni. Karfiolnak voltaképpen nem kellene mást tennie, mint egyenként odahívni maga elé a nyolcadikosokat és a szemükbe nézni: mindketten elárulnák magukat. Ha ezt névsor szerint megtenné, Barča kerülne előbb sorra, és elegen lennének előtte ahhoz, hogy összeroppanjon, még mielőtt Alena kiér a katedrához. Vagy bárhogyan csinálhatja Karfiol, egy biztos: Barča nem lesz képes tagadni. S még valami biztos: ő maga még kevésbé. Ezért lép ő, ezért megy azonnal el Karfiolhoz, és még valamiért. Mert amikor érkezés után kiborul az öltözőben, kap egy simogatást az arcára – Luboštól. Még nem veszett el minden, sőt semmi sem veszett el, Jitkának ebben az egészben egyedül Luboš volt a fontos. Őszinte vallomást tesz, csak egyszer hazudik, de mégsem őszinte, mert a valóságot mondja ugyan, de hátsó gondolatokkal. Manipulálni akarja a tanárt, el akarja nyerni a szimpátiáját, amire okkal számít mint szép kislány egy fiatal férfitól, s mint a reménytelen szerelmében őrültségre is képes kislány egy olyan férfitól, aki maga is reménytelenül szerelmes. Nincs olyan hazugság, ami jobban beválna, mint az igazság, hogy Luboš miatt tette. Először ugyan megpróbálkozik azzal, hogy az osztály figyelmét akarta magára terelni, de ez voltaképpen csak egy ösztönös védekező reflex, hátha nem kell elmondania a teljes igazságot. Amikor mégis belekezd, már érzi, hogy így lesz jobb, és beéri egyetlen valódi hazugsággal: hogy az apja vendégszerepel, tehát nem lehet elérni. Filip Povejš mindig is átlátott a lányán, és Jitka tudja, hogy ha az apja és a tanár beszél egymással, akkor neki vége az apja előtt. Ezen a hazugságon Alice persze rajtacsípi, mert a felnőtt Jitka még túlságosan fiatal, nem igazodik el az emberek lelkivilágában, és elmegy a gyűrűvel a zálogházba, mert mindenáron ki akarja engesztelni Lubošt – holott semmi szükség rá, a fiú egyáltalán nem haragszik, ellenkezőleg, Alena egész nap eszébe se jut, nincs az a tizennégy éves fiú, akit meg ne indítana egy bajba került kedves, szép lány gyötrődése, ráadásul Karfík megint jelesre vizsgázik lélektanból, mert elmondja neki, hogy Jitka őérte csinálta az egészet. Tudja, hogy most már csak ő zárhatja rövidre az áramkört, ezek ketten másképp nem találnak egymásra, márpedig csak Luboš képes hatni Jitkára – egy csókkal, a nagyvonalúságával, hogy majd megadja. Egyszóval Jitka szükségtelenül megy el a zálogházba, és így az apja mégiscsak megtud mindent, mielőtt elülnének a hullámok.
„És hogy akarod megcsinálni?”
Katasztrófát azzal okoz, hogy megmondja, Barča találta ki a lopást. Ennek az oka egyszerű önvédelem, az eredménye azonban árulás. Igen, a lopást valóban Barča találta ki, de kizárólag Jitka miatt, s ő csak egyetlen mondatnyit tiltakozott. Azt kellett volna mondania, hogy együtt eszelték ki, ha már ahhoz nincsen tartása, hogy magára vállalja. Azzal, hogy a kihallgatáson Barča megtudja, hogy Jitka megnevezte őt értelmi szerzőként, vége mindennek. Kimegy az erdőbe és elsiratja szerelmét a fánál, amelybe nem is oly rég maga Jitka véste be a kezdőbetűiket.
Mert Barča is felnőtté ért az éjszaka. Reggel látja Jitkát bemenni az iskolába, de elkerüli, nem beszél vele. Jobb lenne persze, ha megbeszélhetnék, mit is mondjanak, de ennek az lenne az ára, hogy olyanokat vágna Jitka fejéhez, amiket aztán megbánna, hiszen még mindig szereti – bár a lelkében dúló vihar a szerelmére is hatással volt már. De még reménykedik. Nem Jitkával kapcsolatban, egyszerűen él benne az az irreális remény, hogy valami csoda történik, megnyílik a föld, Karfiol elfelejti az egészet, Luboš hirtelen rájön, hogy a másik zsebébe tette az ötszáznegyven koronát – akármi. Mert még a Barčából lett felnőtt is nagyon fiatal. Jitka árulása az ő számára nem azt jelenti, amit valóságosan, hogy végrehajtóból értelmi szerzővé lépett elő és a felnőttek alighanem őt tekintik majd fővádlottnak – bánja is ő, ennél rosszabb ez már nem lehet. Barčát csak az érdekli, hogy Jitka nem vállalta őt. Majdnem az történt, amit előre sejtettem, de Jitka rafináltabban csinálta, nem az egészet kente Barčára, s nemcsak mert azt ezek után nehéz lett volna bárkivel elhitetni, hanem mert Karfík átlökte a felnőttkor ajtaján, és már tudja, hogy mennyi előnye származik abból, ha elmondja neki a Luboš iránti szerelmét – éppen Karfíknak, aki mindmáig epekedik Jana Vychodilová után.
Barčát mindez nem érdekli. Somlai Edina hangja teljes ragyogásában csilingel, amikor a szülei megkérdezik, miért tette le a telefont és csak annyit felel, hogy nem ért rá, mert a páncélja már áthatolhatatlan, és egy cseppet sem érdekli, hogy a szülei mit gondolnak vagy mit értenek meg a problémáiból. Részt vesz a családja életében, de eddig sem őhozzájuk fordult, ha valami baja volt, hanem Jitkához – miután őt elveszítette, a családjához még annyira sem fog fordulni, mint azelőtt. Felnőtt életének első óráiban olyan magányos, mint egy hajótörött.
De Jitka is, mert a boldogsága rövid időre szól. Kint az erdőben, a névbetűkkel megjelölt fa tövében, ahol nemrég még Barča zokogott, megkapja az első csókot Luboštól és nekiadja a gyűrűjét – aztán a felnőtteken végighullámzó félreértés folytán visszakapja, és mire rájön, hogy az anyja követelte vissza az értéke miatt, már úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Mert Lubošba még a gyerek Jitka szeretett bele, gyerek módon, ez nem változik egy nap alatt felnőttként megélt szerelemmé, a trauma hatására sem, illetve a trauma miatt végképp nem. Ezért nem lobbant fel a csók – voltaképpen a szájára kapott puszi – hatására sem, ahogy még előző nap történt volna. Jitka felnőtt már, a benne élő szerelem még nem, és talán nem is fog. Megvan az esély, hogy a felnőtt Jitka már nem tud mihez kezdeni ezzel a szerelemmel, s az elenyészik, ő pedig két szék közt a pad alatt találja magát: Luboš miatt elveszítette Barčát, de aztán már Luboš sem lesz. De át is alakulhat felnőtt szerelemmé.
Csakhogy van itt még egy kérdés. Miután Jitka feltárta a lopás valódi okát, Karfík megkérdezi, hogy Barča miért tette: a pénzért? Jitka nem tudja, lehet. De csakugyan nem tudja?
Egyszerűen kitérő választ adott, mert még nem gondolkodott el rajta, hogy Barčát mi motiválta. Nem az a kérdés, hogy ekkor, a vallomástétel idején tudja-e, hanem az, hogy később elgondolkodik-e rajta, milyen választ vagy válaszokat talál, és aztán mihez kezd. Csak most kezd rányílni a szeme a világra, egyáltalán nem meglepő, ha hosszú időbe telik, amíg ráérez Barča szempontjaira, s az se lesz csoda, ha homályosan vagy akár hibásan. Karfík sem értett meg mindent, pedig ő már felnőtt, ő már hallhatott dolgokról, amikről a lányok még nem, konkrétan arról, hogy lány lányba is lehet szerelmes. Ha Jitka akár csak gyanította volna kapcsolatuk felhőtlen idején, hogy Barča szerelmes belé, akkor reagált volna, éspedig a maga önző módján, még jobban kihasználta volna – hacsak undorral el nem löki magától. De Barča neveltetésének, oktatásának sem része, hogy leszbikus szerelem létezik, ez gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt a nyolcvanas évek szocializmusának prűd világában, a saját nemükhöz vonzódó gyerekek, kamaszok önmaguk fedezték fel, hogy ők milyen furák, s ez megrémítette őket – nem olvastam visszaemlékezéseket erről, jómagam pedig a másik nemhez vonzódom, csak a logika alapján beszélek –, márpedig ha Barča világosan tudatában lenne önnön érzelmeinek, akkor korábbi, nyílt korszakában még alighanem bevallja, de mindenképpen engedi vezetni magát ettől a szerelemtől, és akkor nem is maradhatott volna meg sokáig plátóinak. Bármilyen fejletlen, mégiscsak tizennégy éves, és egy valóságosan átélt szerelem működésbe hozta volna a hormonjait, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a tudatosan átélt érzéseit milyen hőfokon éli meg, de még a Tondával volt apró közjáték is intenzív reakciót vált ki belőle. Nem, Barča természetesen nem tudta, hogy amit érez, az szerelem, gyerekkorában semmiképpen sem. Amikor friss-sütetű felnőttként elsiratja ezt az érzést, akkor kezdi felfogni, hogy mit veszített. Azt természetesen nem fogja még fel, hogy magának Jitkának a személyével sokkal kevesebbet veszített, mint gondolja, még nincs és sokáig nem is lesz abban a helyzetben, hogy Jitka emberi értékeit tárgyilagosan mérlegelhesse.
De Jitka még nagyon az elején jár felnőtt életének. Hibásan méri fel Barčát, azt hiszi, azért lóg folyton az ő nyakán, mert nem tetszik a fiúknak, és őrülten féltékeny Lubošra. Legalábbis a nagynénjének ezt mondja. De ezt is gondolja? Őszinte arccal mondja, márpedig hazudni nem tud. Azaz – eddig nem tudott. Az osztály megbocsátott Barčának, ezt Tonda Jitka füle hallatára jelenti ki. Jitka nem hiheti, hogy Barča nem tetszik a fiúknak, sem általában, sem éppen most, amikor Tonda egy hanggal sem jelzi, hogy Jitkának is megbocsátott volna az osztály.
Barča nem kér az osztály megbocsátásából, hevesen kirohan ellenük, bár sértettsége valójában csak Jitkának és Lubošnak szól. Még ő is csak felnőtt élete legelején jár. Luboš még egyáltalán nem nőtt fel, nem áll szóba Jitkával és másik iskolába akar kerülni. Ezt a szándékát az öccse Karfík segítségével próbálja meghiúsítani, de a tanár nem ér célt.
Hrdina többé-kevésbé helyesen méri fel a lányok kapcsolatát: Jitkának az kell, hogy csodálják, mint egy istennőt, Barčának pedig az, hogy felnézhessen valakire. Sajnos következtetéseket nem von le ebből.
Az osztálykirándulásból, amely újra összehozza Janát és Karfiolt, Barča mandulagyulladással kimarad, Jitka letörten ül a vonaton, mialatt a többiek boldogan énekelnek. Tonda Monikával csókolózik, ami kiborítja Karfiolt, akire rábízták ezeket a gyerekeket. Alena és Luboš megint megtalálja a közös hangot. Mindketten egyedül vannak, Luboš nem tud és nem is akar utat találni Jitkához, Alena pedig az anyja betegsége miatt szenved. Hedvika a gyógykezelés ellenére egyre távolabb kerül a realitástól.
Jitka is. Kivonja magát a többiek szórakozásából, jelen van ugyan, de egyedül. Éppoly magányos, mint otthon Barča.
A filmnek egyszerre erénye és problémája, hogy a lányokat ért tragédia csak átmenetileg lehet központban, az élet megy tovább, az iskola mással foglalkozik. Martínkovának még vannak hivatalos nyűgjei a lopás miatt, de a történet folytatódik, a Jokl és az Oliva család is fontos, Karfík, Vychodilová, a már nyugdíjas Lamač, Martínková, mindenki fontos – ettől lesz igazi, ez teszi a valóság egy szeletkéjévé, viszont emiatt a két kislány őrlődése most már háttérbe szorul.
Jitkának nincsen lépése. Barča és Luboš egyaránt elutasítja, nem maradt senkije. Az anyja sem, őrá valójában sose számíthatott, az apjával pedig még nem találta meg a hangot, az eddigiekben túl nagy lett köztük a távolság. Filip igazi felnőttet szeretne nevelni a lányából, de nem tudja, hogyan érhetné el ezt, és még nem tud róla, hogy a változás már megindult. Jitka most a legformálhatóbb, most lehetne bármit alakítani belőle, de nincs meg az az erő, ami hajlítaná. Valójában kettős erőre lenne szüksége, egyre, ami nyomja, és egyre, ami megtámasztja ennek az erőnek ellenében, mert bármikor eltörhet. És jelenleg csak ketten vannak, akik hatást tudnának gyakorolni rá – Barča és Luboš. De ha tudnának róla, akkor se lenne hajlandóságuk megtenni. Ha ők nem lépnek, akkor Jitkának csak két választása marad: vagy elfogadja az apja segítségét, ami kínkeserves választás lesz az eddigiek után – vagy önállóan kell boldogulnia, ami még nehezebb. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy az apját olyan bizalmasává tegye, mint az anyját és Barčát, márpedig ha őhozzá fordul, akkor nem lesz választása. Filip jó apa lenne, ha lehetőséget kapna rá, és ha egyáltalán lehetséges Jitkát meggyógyítani Barčán és Lubošon kívül bárki másnak, ő meg fog tenni mindent, amit ember megtehet. Ez megint a másokra hagyatkozás lenne, az a kényelmesség, amit Karfík is megállapított, de valójában olyan szinten idegen Jitka lelkivilágától, hogy még a lehetőségére se nagyon gondol.
Ha viszont egyedül próbálkozik, akkor olyan kemény és hosszú küzdelem vár rá, amit nem biztos, hogy lesz ereje végigharcolni, márpedig a tét nem olyan látványos és drasztikus, mint az öngyilkosság, az ideg-összeroppanás vagy Luboš megölése. Szó sincs róla, a tét az, hogy képes lesz-e embert nevelni magából vagy megmarad hideg, önző, üres cicababának. De ha nyer ebben a harcban, akkor különb lehet bárkinél, akit ismer, különb még Lenka Pastýřovánál is, aki már hatévesen is jellem. Talán még Karfíknál is.
Barčának azonban nemcsak hajlandósága nem lenne Jitka segítségére sietni, ha tudná, hogy csak kettejükre számíthat – ámbár alighanem érzi –, hanem képessége, ereje sem. Neki ugyanúgy nincsen mozgástere, a lelke bezárult, nincs út a szívéhez, tehát onnan kifelé sincsen. Hogy mégis van, azt Tonda mutatta meg egy villanásnyira, mert amikor a szerelmi válságban őrlődő, kétségbeesett kislány önfeledten kacag a bohóckodásán, akkor egy pillanatra el is lágyul, alig észrevehetően – de mégsincsen ott engesztelhetetlen fiúgyűlölet. Aki megtalálja a lakat kulcsát, az nem Tonda lesz, nemcsak azért, mert legutóbb Monikával csókolózott, hanem mert Barča iránt ő valójában egyáltalán nem érdeklődik, az a kis bolondozás sem volt szerelmi természetű – az erdei játék igen, az fiú–lány bolondozás volt, éppen ezért bosszantotta föl Barčát. Michal Hofbauer az életben is mindig bolondozott, mint Tonda szerepében. A forgatáskor már tizenkilenc éves volt, hosszú filmes karrier állt mögötte és előtte, színész volt és maradt. Tavalyelőtt halt meg rákban, negyvenkilenc évesen. De Tonda egyáltalán nem is illik Barčához, ha ő próbálná nyitogatni a páncélt, az kudarcba fulladna. Mindenesetre lehet majd egy fiú, akinek sikerül. Vagy lány persze, mert Barča nemi preferenciája még kialakulatlan ugyan, de egyvalami biztosan nem lehet: heteroszexuális. Hogy leszbikus lesz-e vagy biszexuális, az nemi érése után rövid időn belül napvilágra kerülhet. De mi is megtudjuk még a sorozat legeslegvégén, ez az utolsó, amit még megtudhatunk az életükből.
A gyerekek félévi értékelése csak egyetlen szülőt döbbent meg, Alice Povejšovát. Jindra szakmunkásképzőbe fog menni, Luboš gimnáziumba. Jirka szépen fejlődik a korrekciós osztályban Lenka nagymamájának, a türelmes Eliška Zmatlíkovának a keze alatt, aki sosem pattog, és mindig mosolyog. Dana Medřická még a sorozat bemutatója előtt meghalt, egy negyven éven átívelő művészpálya egyik utolsó darabja ez a film.
Milan Šimáček, aki valójában már tízéves volt a forgatáskor, csak néhány filmen játszott, felnőttkorára nem lett színész. Számítástechnikával foglalkozik és négy gyereke van. Filmbeli kedvese, a kilencéves Linda Dřevikovská is csak néhány kisebb szerepet játszott el, majd eltűnik a krónikákból, további életútja nem ismeretes.
Hedvika Hajská élete rendeződni látszik, bár gyógyultnak még mindig nem mondható, minden apróságra összerezzen, visszatér a tanításhoz. A pszichiáter elbeszélget a férjével is. Vlastimil Hajský egyáltalán nincs jó véleménnyel a feleségéről – és van valakije. Hedvikára tehát jócskán várnak majd még megpróbáltatások, Alenát ugyanis felveszik a gimnáziumba, bár Karfík és a saját véleménye szerint sem odavaló, de Hedvika kierőszakolja. Alenára is számos megpróbáltatás vár még. A tizennégy éves, művészcsaládból származó Monika Kvasničková szerencsésebb volt. Egy évvel korábban már megalapozta hírnevét a Férfimulatsággal, amelyben Viktor Král, a történelem Adam Bernauja neki mondta a csehszlovák filmtörténet legerotikusabb mondatát, ami gyerekek között valaha elhangzott. „Tudod, ha mi két gömb volnánk, akkor mindig csak egyetlen pontban érhetnénk egymáshoz.” Azóta is filmez, de több más művészeti ágban is járatos, kiváló eredménnyel végzett a konzervatóriumban, bejárta a fél világot, sikeresen megharcolt az alkohollal és van egy fia, akivel Prágában él.
Lamač tanár úr, aki fiaként szereti Karfíkot, már egészen kiköltözött feleségével a hétvégi házukba és felajánlja a fiatal tanárnak, hogy költözzön be városi lakásukba. Kétségkívül Janát is viszi. Lamač, akit pedagógusnapon ki fognak tüntetni, egyik levelében egy idézetet küld Karfíknak. „A diák nem edény, amelyet meg kell tölteni, hanem fáklya, amelyet fel kell lobbantani.” Talán van is egy diák, akivel az utolsó pillanatban meg tudja tenni, bár neki az utolsó éve volt az, ami Karfíknak az első, és őket nem is tanította – de tavasszal egy padon ülve Karfiol mégis egy pillanatra meg tudja támasztani azt a tengelyt, amin Barča élete továbbfordul.
A Jokl gyerekek élete nem könnyebbedik meg, bár az apjuk közli az anyjukkal, hogy nem találkozik velük többet, jobb, ha elfelejtik – ez kétségkívül számos konfliktusforrást kiiktat az életükből, viszont elfelejteni nyilvánvalóan nem fogják, a pótapukát pedig nem szeretik. Jindra egy másik városba megy szakközépbe. Tizennégy évesen már egy bölcs, érett gondolkodású férfi. Martin Krb filmes karrierje nem volt hosszú, éppen egybeesett a nyolcvanas évekkel, és csak néhány filmet számlál. Gazdasági egyetemet végzett és ma üzletember. De a nővére, Ljuba Krbová színésznő. Filmbeli kishúga, Lucie Šedivá többször nem játszott filmen. A Károly Egyetemre járt és ma japán nyelvet tanít.
Az ok, amiért pályafutásom vezetőfonalául a serdülő lányok lelkivilágának kutatását választottam, tökéletesen látható Jitka kiútkeresésén. Az, amit képtelenségnek tartottam, bekövetkezik, Jitka alázatra tanít engem, arra, hogy amikor – két hete dolgozom ezen az íráson – már értem, mi játszódik le egy kamaszlány lelkében, akkor neki megvan az a képessége, hogy csavarint magán egyet és mégis másik utat választ. Mert igenis az apjához fordul. Igaz, nem azért, hogy a Barča és Luboš miatti sebeit beforrassza – ha létezik apa a világon, aki erre képes, akkor azt csak Jaromír Hanzlík játszhatja, de erre Jitkának nincs is szüksége, mert Luboš megbocsát neki, Barča pedig – Barča az Barča. Jitka a pályaválasztása miatt fordul Filiphez és segítséget is kap tőle, aminek eredményével Povejšová csak a félévi értékelésen szembesül. Nem javasolják művészeti gimnáziumba, rosszak a jegyei, felelőtlen, mentálisan nem elég érett, egyébként sosem tűnt ki művészeti érdeklődésével, s még azt sem produkálja, amire képes lenne. Az eredmény: textilgyári szakközépiskola. Filip már aláírta. Alice megtörten aláírja maga is, de férjével való bonyolult, nehéz kapcsolatát tovább fogja rontani ez a lépés. S mivel Jitka az az ember, aki egyszerűségében és kiismerhetőségében is mindig tartogat meglepetéseket, egyik este elmondja mellőzöttsége miatt neheztelő anyjának, hogy neki tetszik a textilipar, a nagynénjénél sokszor látta, hogyan lesz az anyagból ruha vagy bábjelmez, és szívesen lenne tervező. Tudja, hogy az apjára számíthat és ott van Luboš is, de ha nem tud megint megkapaszkodni az anyjában, ezerszer nehezebb lesz.
Jana Janatovának ez az első szerepe. Két és négy évvel később eljátszott még egy-egy epizódszerepet, de nem lett színésznő. Volt balerina és más művészeti ágakkal is foglalkozott, s végül, akárcsak vágyai szerint Jitka, divattervező lett, esküvői ruhákat tervez Sázavában. A férje Petr Havlata mezőgazdász, és van három gyerekük, Šimona, Petr és Šimon.
Michaela Kudláčkovának volt két férje, négy lánya van, Pavlínka, Michaela, Alice és Johanka. Nem vették fel a konzervatóriumba, társadalomtudományt és jogot tanult, volt újságíró, taxisofőr, csaposlány, szociális munkás és illusztrátor. Ma egy női magazin főszerkesztője, jósnő és asztrológiatanár. Éppen olyan viszontagságos az élete, mint Barčának.
Mert Barča soha többé nem fogadta vissza Jitkát, aki utoljára még elmegy hozzá, és Barča még egyszer, utoljára szerelmet vall neki a maga áttételes, indirekt módján, és Jitka persze – Jitka az Jitka. Azt mondja neki, hogy várta aznap reggel az iskola előtt, hogy megbeszéljék, mit tegyenek, hogy együtt jelentkezzenek – ami tényszerűen nem igaz, elbújt Jitka elől, aztán besétált az órára. De Barča most nem hazudik, egyszerűen rosszul emlékszik, mert a Jitka iránti és miatti mélységes keserűsége elfeledteti vele, mi és hogyan is történt pontosan. Már nincs is semmi jelentősége. Mert Barča megbocsátott Jitkának. Mindent. Azt, hogy belevitte a lopásba, hogy nélküle tálalt ki Karfiolnak, Barča még az árulást is megbocsátotta, mert már gyerekkorában is nagylelkűbb és önzetlenebb volt, mint most a felnőtt Jitka – különösen Jitkával, akinek bármikor bármit képes megbocsátani. Egyetlen dolgot kivéve, és ez Luboš. De mivel változatlanul szerelmes Jitkába és változatlanul képtelen az életében a második lenni a fiú mögött, csak azt tudja felajánlani, hogy ha szakít a fiúval, visszafogadja. De csak barátságról tud beszélni, a szerelmet nem említheti, pedig ha rajta múlna, térdre borulna Jitka előtt. De ez nincs benne a forgatókönyvben, és Kudláčkovának minden erejére szüksége van, hogy féken tartsa Barčát. Sikerül – kidobja. Jitka valóban szerelmes Lubošba, és ez több, mint amit Barča képes elviselni. Többé nem találkoznak a film vége előtt.
„Amiatt már rég nem haragszom rád.”
Mielőtt elválnának, Jitka tesz még egy utolsó viszontszolgálatot Barčának, aki abban a percben még nem tud ezzel mihez kezdeni, átsiklik ezen a néhány szón, hosszú idő kell, hogy átszivárogjanak a páncélján. Jitka azt mondja: „Te is járhatnál valakivel. Mindig is tetszettél a fiúknak.” Idő kell, amíg felfogja, hogy ezt éppen Jitka mondta, a híres Povejšová, akiről minden fiú álmodik, és aki nem is oly régen még pontosan az ellenkezőjét állította. Igaz, a nagynénjének mondta, de Barča tud róla, mert benne van a forgatókönyvben. Bármennyire gyűlöli Jitkát, szerelmes belé, és képtelenségnek tartaná olyat hinni, hogy Jitka nem ismeri a fiúk ízlését.
A tavaszi szünetig hátralevő időben ezek a szavak lassanként eljutnak a Barča világképét formáló rétegig, valahol a vaskemény, de céltalan akarat és az irányíthatatlan érzelmek közötti zűrzavarba.
Elmondja Karfiolnak, hogy fölvették fodrásztanulónak, és annyira süt a magányosság még a ruhájából is, hogy a tanár leülteti a padra maga mellé. Barča korrekt, szabatos mondatokban közli vele az igazságot, hogy Jitkának ő már nem jelent semmit, és a hazugságot, hogy őt sem érdekli Jitka. Nem a tanárnak hazudik, hanem önmagának, s Karfík nem is hiszi el. Tulajdonképpen nem mond semmi olyan bölcsességet, amibe Barča bele tudna kapaszkodni, azt mondja, hogy amit közösen átéltek Jitkával, az megmarad, mintha tizennégy évesen élhetne valaki az emlékeiből; bár akad egy mondata, amiben egy kicsit mégis megfogódzkodik. „Azt hiszem, Jitka korábban lett nagylány, mint te.” Karfiol persze úgy érti, hogy Jitka már szerelmes, Barča pedig még nem, hiszen ő csak egy férfi és nem lát tovább az orra hegyénél, de Barča nem így értelmezi, a kettejük között levő összetett válaszfal részleges magyarázatát látja benne, s ahogy lehajtja a fejét és feldolgozza a mondatot, már érzi, hogy a szakításuk elkerülhetetlen volt, mert mindig is óriási volt köztük a szakadék. Végül megszólal az iskola csengője, s Karfík annyit mond: „Hallod? Kicsöngettek.” S Barča, aki egész eddigi életét átvitt értelmű, bonyolult gondolatsorok szövevényében élte le, ránéz a tanárra és azonnal asszociál. Kicsöngettek. Élete eddigi részének vége. Most valami egészen új kezdődik.
„Hallod? Kicsöngettek.”
S erre csak addig kell várnia, amíg visszaér az iskola kapujáig, ahol odalép hozzá Jindra Jokl, az a Jindra, akit Barča már a névbetűk bevésésekor is helyesnek tartott, és megkérdezi, szeret-e levelet írni. Barča olyan kutató pillantással néz rá, amilyet még soha nem láttunk tőle.
„Miért?”
– Miért?…
– Hát… gondoltam, megadom a kollégiumi címemet.
Barča egy pillanatra kutatóan a földre néz, magyarázatot, választ keres, a tizennégy éves kislányok átlagához képest is villámgyorsan cikáznak a gondolatai – s még így is hat másodperc kell hozzá, megmértem. S amikor egy egészen új, félig még hitetlen, félig már boldog félmosollyal bólint, ami egyáltalán nem emlékeztet a régi Barča vigyoraira, akkor már egy fiatal nő, aki mindent tud önmagáról és a szerelemről.
J + B
Van az úgy, hogy az ember figyelmét megragadja valami, és aztán úgy marad. Emlékszem, hogy már 1988-ban is megvolt ez az érzésem, de csak homályosan, akkor még nem voltam elég tapasztalat birtokában. Ma, negyedszázad elteltével már többet tudok, de még mindig nem tudom eldönteni.
Annak idején, a gyűjtés kezdeti szakaszában már bekerültek mindketten, ámbár persze hasznosítani csak évekkel később tudtam őket – azaz őket személy szerint nem, csak azt a kislányokról kialakított összképet, amiben ők is egy-egy szálat alkottak. Most csiszolom.
Szóval nekem az volt és ma is az az érzésem, hogy Barča szerelmes volt Jitkába.
Gyakran előfordul, reményeim szerint legalább egyszer minden kislánnyal, hogy örök barátságot fogadnak és kizárják a fiúkat az életükből, egyszer s mindenkorra, végleg. Az, hogy ők is ezt teszik, nem lepne meg. Az sem, hogy Jitka bevési a kezdőbetűiket egy fa kérgébe, J + B, ezt is sokszor megteszik – ámbár másoknak nem szól közben Petr Hapka eszméletlenül romantikus zenéje, kint az erdőben.1 S persze hogy a fiúkról beszélnek, de Jitka hozza szóba őket. Barčának egyik se tetszik, de ha mégis, akkor Jindra, aki Jitka szerint egy őrült nagy szélhámos. Neki inkább Oliva tetszik. Barča ekkor is inkább kölykösen viselkedik, de az embernek van egy olyan érzése, hogy nem őszinte, azért mondja Jindrát, mert úgy érzi, hogy Jitka elvárja tőle – vagy mert zavarja Jitka őszintesége, neki ugyanis csakugyan Oliva tetszik. Van valami Barča grimaszaiban, amiből erre következtetek. Később ez komolyabbra, kevésbé kölykösre fordul, például egy alkalommal a fiúk évődnek Jitkával egy hegyi kiránduláson, s Barča erre bosszúsan reagál. Első olvasatra azért, mert a fiúk hagyják csak békén az ő barátnőjét, másodikra viszont már látszik, hogy nem a fiúk miatt vág arcokat, hanem mert Jitka partner ebben. Jól veszi az akadályt, játékosan választja szét őket, de durcás.
 |  |
 |  |
Teljes lehetetlenség, hogy 1984-ben Markéta Zinnerová olyasmit írt volna egy nemzeti díjat nyert tévésorozatba, hogy egy nyolcadikos lány beleszeret az osztálytársnőjébe. Ezt senki nem hagyta volna jóvá és Ludvík Ráža se rendezte volna meg. Vagy én látom bele, vagy Barča. Michaela Kudláčková nem került be a csehszlovák gyerekszínészet panteonjába, gyakorlatilag ez a legjelentősebb szerepe, és nem is igazán nagy szerep, bár mind a tizenhárom részben benne van. A felnőtt színészetből pedig teljesen kimaradt. Jana Janatovával ugyanez a helyzet. Egyszerűen nem ütötték meg a mércét abban a korban és abban az országban, ahol Žaneta Fuchsová, Monika Kvasničková és Zuzana Pravňanská állt a kamera előtt – a fiúkat most ne tekintsük konkurenciának, Karolína Syrovátková pedig lehetett vagy négyéves és fogalma se volt róla, hogy egyszer majd mit alkot. Szóval Kudláčková nem került bele, de azok a grimaszok és pillantások, amiket látok, valahonnan mégiscsak jönnek. Ha azt jelentik, amit kiolvasok belőlük, akkor azokat Kudláčková tette oda, de aligha tudatosan. Tudatosan úgy lehetett volna, hogy megbeszéli a rendezővel, hogy őszerinte Barča mit érez, és ezt hogy lehet eljátszani – képtelenség még az ötlet is. Ösztönös is lehetett volna, ha ő maga szerelmes Janatovába, de akkor ez így nem látszott volna az arcán, egyrészt azért, mert az ember nem kamera előtt mutatja ki az érzelmeit, másrészt mert akkor nem játszhatta volna el a szerepet, akkor olyan rossz színésznő lett volna, hogy Ráža inkább másvalakit keres. Tehát nem ő volt szerelmes, hanem Barča, de ez nem volt benne a forgatókönyvben.
Egyszerűen az történt, ami már annyiszor, a figura önállósította magát és megmondta a színésznek, hogy ő hogyan akarja magát eljátszatni. Kudláčková ráérzett Barča érzelmeire, és hagyta magát vezetni. Ez pedig azt is jelenti, hogy sokkal jobb színésznő volt, mint gondoljuk. Ehhez meg kell találni a közös hullámhosszt a figurával, engedni kell, hogy vezessen minket, de közben van egy előre megírt szöveg, megadott mozdulatok, ahova állni, menni kell, ahogyan és amit mondani kell, s közben Barča ott volt a fejében és próbálta elmondani, hogy ő mit érez – ennyire lehetett. Jitka nem veheti az adást, mert sem a forgatókönyvben nincs benne, sem Janatová nem veszi az adást, és Kudláčková nem tudta, hogy Barča szerelmes, azt csak Barča tudta, de ő be volt zárva Kudláčková fejébe és nem tudta hangosan kimondani. Néhány grimaszra és pillantásra futotta. Alig van adás, amit venni lehetne, csak némi arcjáték, ami nem jön sehonnan és nem tart sehová. A történet szempontjából nem disszonáns, ezért Ráža nem szólt, hogy ez így nem jó, vegyék újra – és mégsincsen a helyén. Vagy az történt, hogy Ráža is érezte, amit én, vagy nem vett észre semmit. Mindkét válasz lehetséges, hiszen filmrendező volt, viszont csak egy férfi. Én is csak egy férfi vagyok, viszont regényíró. Úgyhogy ha a másik eset áll fenn, hogy csak én képzeltem az egészet, és Barča szimplán csak a legjobb barátnőjének tartotta Jitkát, akkor visszaadom a diplomámat.
 (Veronika Žilková, Miroslav Vladyka) |  (Linda Dřevikovská, Milan Šimáček) |
Nagyon nehéz a fiatal szerelmesek dolga. Ez a sorozat tele van nehéz helyzetű szerelmesekkel. Jana és Michal kapcsolata tipikus huszonéves szerelmi bonyodalmak miatt fut zátonyra, Jitka és Luboš vonzalma tipikus tizenéves problémákkal küzd, s Lenka és Jirka szerelme előtt is tipikus hatéves kori nehézségek állnak. A legnehezebb dolga azonban Barča Hrdinovának van, akinek az érzelmei még csak be se kerültek a forgatókönyvbe.
 (Jaroslava Obermaierová, Karel Augusta és Jiří Kučera) |
És probléma maga Jitka is, a színésznő és az énekes szépreményű lánykája, aki mindent munka nélkül szeretne elérni, csal, hazudik, alattomosan becsapja Barčát is Luboš Olivával kapcsolatban, bagatellizálni próbálja a kapcsolatukat, holott még nincs is mit bagatellizálni, aztán aljas trükköt eszel ki Alena Hajská ellen, aki szintén jóban van a fiúval – és Barčával hajtatja végre. E ponton persze a Barčában rejtőző érzelmek azt is sugallhatnák, hogy ne vegyen részt ebben, éppen ellenkezőleg, akár segítsen is Alenáéknak, hogy egymásra találjanak, és Jitka őnála keressen vigaszt – de hát ez nem így működik, ez egy Barátok közt stílusú intrikagomolyagban elmenne, de a libereci iskolába csupa hús-vér, igazi ember jár. Barčának három oka is van, hogy segítsen Jitkának: a kedvében akar járni a benne élő vonzalom miatt, úgyszintén mint a legjobb barátnőjének, és van benne egy nagy adag tipikus csínytevő rosszgyerekség, abból a fajtából, aki a rosszalkodást direkt a rosszalkodás kedvéért csinálja és élvezi. Barča prepubertás kori érzelmi világa még zűrös és kiforratlan, már messze van a gyerekkortól, de még a serdülőkortól is. Jitka ebben jóval előtte tart, ebből a szempontból is jó választás volt a szereposztás, Janatová egy-másfél fejjel magasabb és már formásodik, míg Kudláčková még egészen gyerekformájú és kicsi. Valójában fél év sincs közöttük és tizenöt évesek voltak mind a ketten. De Jitka sok szempontból éppen olyan gyerekes, mint Barča. Színésznő akar lenni, mert az anyja kijelentette, hogy az lesz, és egyikük sem hallgat az apára, aki egyebet se mond, mint hogy Jitkának nincsen tehetsége, és ő nem akarja, hogy szobalányszerepekben kínlódja át az életét. Povejš apukának pedig hinni kellene, sok kislány a fél karját odaadta volna, ha Jaromír Hanzlík lehetne az apja, vagy lehetőleg nem is az apja. Jitkának csakugyan nincsen tehetsége, folyton színészkedik, de nem őszintén, untalan manírokban próbálgatja magát, de nincsen egyetlen hiteles alakítása.
 |  |
Kislánygyűjteményem sajátos példányai mindketten. A készlet tele van rendkívüli egyéniségekkel, köztük a történelem néhány legnagyobb gondolkodójával, mint Arkady Darell, Nancy Blackett és Csepke, de ott van Sara Stanley, aki egy pillanat alatt bárhol és bármikor az események középpontjává tudja tenni magát, mint egy eleven centrifuga, Mathilda, aki könyörtelen gyilkos, holott nem ölt meg senkit, Louise és Lotte, akik szüleik egyesítésével talpkövet állítottak társadalmunk átformálásához, Zsófi, akinek intelligenciájától kiég a mérőműszer, Dóra, Melinda, Titty, Martine, Amy Everhart, és még bármeddig sorolhatnám. No meg Sziporka, akit egy orosz szekta teljes joggal avatott istennővé. Mindnek van valami rendkívüli, különleges egyedisége, ha nem lenne, nem írtak volna történeteket róluk. Meg persze vannak az eleven kislányok, akiknek ilyen szinten nem kell rendkívülinek lenniük, róluk nem írtak történetet. Ma épp találkoztam kettővel közülük.
Barča és Jitka nem rendkívüli. Ők tényleg teljesen átlagosak, éppen ezért kerültek ők ebbe a történetbe, amely csupa átlagemberről szól.
 (Jana Šulcová, Jiří Bartoška) |
 |  |
Visszatérve Barčához, az ő legnagyobb problémája alighanem maga Jitka, aki nem úgy korlátolt, mint Hrdináék, de mégis az. A per miatt, ami alkalmat ad Hrdina úrnak, hogy egy kicsit különb legyen önmagánál – nem vállalja a zsarolást, a felesége mégis megteszi, de ő nem képes beváltani a fenyegetést –, Jitka felmondja a barátságot Barčával, az anyja egyetlen szavára, mert a hírneves Alice Povejšovának egy villanyszerelő és egy szakácsnő gyereke nem elég jó társaság a lánya számára. Jitka ekkor már nyíltan randizik Lubošsal, elviszi a nagynénjéhez is, akitől fejmosást kap, mert elvárná, hogy az ő választásától mindenki más is el legyen ragadtatva. A következő letolást Barčától kapja az árulásáért, pedig ő soha nem árulta el a titkaikat, de Jitka szakított vele és egy fiúval jár, pedig megfogadták…
Nem mondhat mást, nem mondhat többet, nem mondhatja, hogy ő bármi egyebet remélt volna a kapcsolatukból azon kívül, hogy együtt lógnak a suliból és együtt tesznek sót Alena tésztájába, nem vallhat szerelmet Jitkának, még nemverbális módon sem. Nincs benne a forgatókönyvben. A per és az árulás miatti letolás van benne, benne van, hogy Barča zihál, hiszen futott Jitka után a hóban – a szinkronizált változatban ez kevésbé jön át, Somlai Edina hangja zavartalanul cseng, talán egyik legszebb szinkronja ez a szerep –, de megnéztem az eredetit is, Kudláčková zihálva hadarja el a szemrehányásait, közben körbejárja Janatovát, és feszíti az indulat. Mert az apja elvesztette az állását. Mert ebben Jitka anyja is hibás. Mert Jitka egy fiúval randizik a fogadalmuk ellenére. Annak a bírónak a fiával, aki szentesítette mindezt. Csak ezért?
 |  |
 |  |
Nincs válasz. Nem mondhatom rá mint nagy lélekbúvár, hogy igen, ezen a ponton Barča szerelmi csalódása előbújt Kudláčková forgatókönyv szerinti játéka mögül, mert nem bújt elő, de azt se mondhatom, hogy mindazt, ami történt, elegendőnek érzem ahhoz az indulatmennyiséghez, ami itt kitör belőle. Mit bánja ő, ha az apja ezentúl máshol fog dolgozni? A munkanélküliségnek a fogalmát sem ismertük abban az időben. Mit érdekli őt, hogy ez részben annak köszönhető, hogy Jitka anyja munkaidőben javíttatta meg Hrdinával a villanyát? Ez egyébként sem Povejšová hibája, hanem Hrdináé, nem a szolgája, nem volt köteles elvállalni, de neki imponált, hogy a híres színésznőnél dolgozik. Mindezek fényében mit érdekli Barčát, hogy Luboš kinek a fia? Barčát mindebben két dolog érdekelheti: hogy Jitka egy fiúval jár a fogadalmuk ellenére, és hogy ővele megszakította a barátságot.
 Megfogadtuk, hogy rá se nézünk a fiúkra.” |  hogy az ő apja dobatta ki az apámat a munkahelyéről?” |
 hogy megcsinálja a villanyotokat.” |  |
 Érted? Minden titkunkat megtartottam.” |  |
Igen, egy tizennégy éves kislány természetesen halálosan komolyan vehet egy ilyen közös fogadalmat akkor is, ha később majd ő maga sem fogja betartani, és ő is fiúkkal kezd majd – most még nem teszi, fejlődésének azon a pontján tart, amikor elutasítja a fiúkat és a szerelemre senkivel, semmilyen neművel nem gondol még, barátságot pedig csak lánnyal tud elképzelni. Létezhet ilyen és Barča is lehet ilyen. Későn érő típus, biológiailag is, még teljesen fiús az alkata, gyerekes a jelleme. De amikor azt a fogadalmat megkötötték, Barča nem azért mondott nemet a fiúknak még a gondolatára is, mert egyáltalán nem érdekli még a szerelem. Nem mondhatom, hogy ez minden alkalommal megjelenik, amikor együtt látjuk őket, mert nem így van, de ősszel az erdőben ezt láttam, és most a lakótelepen a hóban, ahogy Jitkát szidalmazza, megint azt látom, hogy a verbális és a metakommunikáció alatt van még egy réteg, Barča manifesztációja Kudláčková tudatalattijában, amely egész idő alatt azt kiabálná, ha tudná: hát nem érted, nem érzed?! Nem mondhatom, hogy Kudláčková kijátszik a szerepből és nemverbálisan ad jelet az érzelmeiről, mert azok Barča érzelmei, nem az övéi, és ő még csak nincs is tudatában ennek az egésznek. Nincs benne a forgatókönyvben.
Mint tudjuk, az irodalom és a film ugyanaz, más köntösben. De mégis van egy nagy különbség. Az irodalom létrehoz olyan embereket, akik egyébként nem léteznek, és ha filmre viszik őket, továbbra sem fognak létezni – de valakik eljátsszák őket, hozzájuk adják saját egyéniségüket, s ettől kezdve az alak kétféleképpen formálódik meg: az eredeti, írott műben változatlan marad, a filmkockákon viszont egy hús-vér ember alakját ölti. A kettő aztán kölcsönhatással van egymásra, ha láttuk a művet filmen, már másképpen jelenik meg az alak a könyv olvasásakor – de mivel a sorozat magyarul nem jelent meg könyvalakban, csehül pedig nem olvastam, ezt a vetületet egyelőre talán hagyjuk. Maradjunk Barčánál, aki először egy forgatókönyvben létezett és bármilyen lehetett. Amikor Kudláčková megkapta a szerepet, elkezdtek egymáshoz idomulni. Barča Hrdinová nem olyan fajsúlyos alak, akihez a színésznek kell idomulni, itt az összehangolódás abból állt, hogy Kudláčková megtanulta a szerepet, eldöntötte, hogy adott részleteket, mozzanatokat hogyan fog játszani, illetve feltehetően a legnagyobb részét különösebb tervezgetés nélkül meg tudta csinálni, odaállt, eljátszotta, „ennyi”, megbeszélték Rážával és Josef Pávek operatőrrel, hogy mi nem volt jó, újravették, előbb-utóbb jó lett. Barčához nem volt szükség arra az embert próbáló művészi átalakulási folyamatra, amit Padisák Mihály olyan érzékletesen ír le Szekfű Tüncsi vívódásában.
Csakhogy attól még, hogy Barča Hrdinová nem a színművészet magasiskolája, ő bizony egy eleven ember, akinek megvannak az érzései, azok is, amiket Markéta Zinnerová nem írt le a forgatókönyvben és Ráža sem állított fel mint követendőt. Barčának nincsen élete azokon a röpke perceken kívül, amikor nincs jelenése – ellentétben például Czinkóczi Árvácskájával –, ezekben a sokszor csak néhány mondatnyi részletkékben kell megtestesülnie, és végső soron Kudláčkovára van bízva, hogy hogyan. Ehhez muszáj volt létrejönnie egy kis szeletkének Kudláčková agyában, aminek a neve Barča Hrdinová, és ott van minden, amivel gazdálkodhat. Meg a forgatókönyvben, persze, de ezek ellentmondhatnak egymásnak, mert bár a könyv olvasása vezetett oda, hogy egy tizennégy éves kislány elkezdett megformálódni egy tizenöt éves kislány agyában, a folyamat ettől kezdve már önállóan folyik tovább, Michaela Kudláčková önmaga teremti meg magából Barča Hrdinovát. Ha ez nem következik be, akkor nem tudja eljátszani a szerepet – megkockáztatom, hogy enélkül még Koller Virág se tudná eljátszani Barátok közt Lucát, feltéve, de meg nem engedve, hogy ott ő eljátszik valakit. Ez önmagában persze még nem elég a szerep eljátszásához – ha elég lenne, akkor én játszhatnám el Kissyt a legjobban, de nincs színészi tehetségem és nem nézek ki tinilánynak –, de minket ez a folyamat érdekel, mert ebben kellett bekövetkeznie, hogy egy ponton a formálódó Barča beleszeretett Jitkába.
Az ilyen dolgok miatt fontos különbséget tennünk az alak megteremtése és a képzelet között. Azt írtam, hogy Kudláčková megteremtette Barčát az agyában, nem pedig azt, hogy elképzelte, a kettő között óriási különbség van. Elképzelhetünk ezernyi embert, akik korra, nemre azonosak velünk, de ettől még nem leszünk képesek eljátszani őket – akkor se, ha van színészi tehetségünk. Ne tévesszen meg minket, hogy egy igazi színész a kisujjából előráz egy sosemvolt alakot, húszéves ember hirtelen meggörnyeszti a hátát és öreg lesz, és ha a közönség bekiabálja, hogy a bácsi harcolt a háborúban, akkor egy pillanat múlva már mint veterán mesél az élményeiről. Ő azt az embert addigra már megteremtette, és ha történetesen eredetileg olyannak, aki a háború után született, akkor a közönség szavára teremt egy másikat. Ha csak elképzelte volna, akkor megváltoztathatja, a megteremtett alak azonban rövid idő alatt megszilárdul és többé nem változik.
Ebben a teremtő folyamatban Barča százával vehetett föl olyan tulajdonságokat, amik nem voltak a forgatókönyvben – ehhez nem kell, hogy Kudláčková zseniális színésznő legyen, elég a tény, hogy színésznő, tehát képes embert teremteni a fejében, és az megáll a lábán, persze a forgatókönyv segítségével. Ehhez nem kell tapasztalat, kicsi gyerekek is meg tudják csinálni – elég a tehetség. Bár lehet, hogy ehhez még nem is kell, csak ahhoz, hogy aztán el is játsszuk azt a másik embert. Nehéz megmondani, mert ha valaki nem játssza el a fejében teremtett másik embert, akkor a külvilág tudomást sem szerez annak létezéséről, ha pedig beszél róla, nem tudhatjuk, hogy megteremtette vagy csak elképzelte. Akárhogy is, mialatt Barča előpallaszathénésedett Kudláčková fejéből, tulajdonságok százait vehette föl, amiknek egy része tudatosult, másik része nem, egy hányaduk megegyezett a forgatókönyvvel és megjelent a filmen, más részük nem illett oda és nehézséget is okozhatott – hiszen egy forgatókönyvet elolvasni nem két perc, de Barča kétségkívül már az elején formálódni kezdett. Ha már kialakult tulajdonságaihoz képest később valami mást talált a könyvben, akkor Kudláčkovának másmilyenné kellett formálnia Barčát. Ha ez sikerült, jó – ha nem, akkor konfliktus keletkezett, amit adott esetben talán csak a könyv megváltoztatásával lehetett feloldani. Nem tudhatom, hogy konkrétan Barčánál bekövetkezett-e ilyesmi, nem feltételezem, hogy igen, de számtalanszor megesett már a filmművészetben.
Az, hogy Barča vonzódik Jitkához, csakis a Kudláčková elől is rejtve maradt tulajdonságok között szerepelhetett, mert ha tud róla, másképpen játssza el a szerepet. Nem hiszem, hogy egy tizenöt éves lány odamegy az ötvenöt éves férfi rendezőhöz és azt mondja, hogy őszerinte Barča szereti Jitkát, de ha igen, akkor teljesen más kerekedik ki az egészből, talán ki is marad az erdei jelenet, vagy egészen másképpen veszik föl. Ha viszont egyedül van a problémával és tud róla, akkor megint másképpen oldja meg, kétféleképpen, attól függően, hogy egyetért-e Barča vonzalmával vagy sem – ami nemcsak vagy nem is elsősorban attól függ, hogy mi a véleménye a leszbikus szerelemről, hanem attól, hogy milyen párnak tartaná Jitkát Barča számára, mintha az anyja lenne és nem a megtestesítője. Ha nem ért egyet, az teljes kudarc Barča számára, aki végeredményben tökéletesen ki van szolgáltatva, és egyetlen szemvillanással se juttathatja kifejezésre az érzelmeit, akkor viszont nincs az a vidám, önfeledt játék, amit látunk a filmen. Ha egyetért, akkor pedig Barča a forgatókönyv és a rendezői instrukciók keretei között igenis szerelmet vallott volna Jitkának. Persze vannak olyan változatok is, hogy Kudláčková ráébred Barča érzéseire, de nem a rendezővel beszéli meg, hanem egy barátnőjével – aki nem lehet Janatová, mert ez nyomot hagyott volna játékán –, de végső soron a döntést akkor is Kudláčková hozta volna meg és hajtja végre.
Barča érzelmei tehát eltemetve maradtak a tudatalattijában. Igen ám, de Barča tudatalattiját Michaela Kudláčkovának hívják. Ez – akkor és ott – fordítva is igaz, de a kamera előtt mégiscsak Barčáé a szó, akinek Kudláčková arca, hangja, teste az egyetlen eszköz, hogy manifesztálja magát, lényének tudatos és tudattalan részével együtt. Amikor az utolsó jelenet felvétele után leáll a kamera, Barčának soha többé nem jut alkalma kinézni a világba. Ettől még létezik, hiszen létrejött, de a forgatás befejezése után Kudláčková aligha játszotta el mondjuk baráti társaságban Barča Hrdinovát. Még egy ideig élt az agyában, aztán más szerepek, az élet mindennapjai lassan elhomályosították, felbomlasztották. A negyvenhat éves Kudláčková nem tudja már feléleszteni a negyvennégy éves Hrdinovát, legfeljebb megteremtheti újra.
Igen ám, de az a tizennégy éves kislány előre tudta, hogy így lesz! Hiszen nem ostoba. Tudja, hogy ő egy filmalak, és ami látható belőle, azt a filmszalag megőrzi változatlanul, miközben maga Kudláčková végigéli az életét, és megmarad őutána is, de maga Barča, aki ott bent, Kudláčková szőke fürtjei alatt létrejött, soha nem fog kijutni onnan, és a forgatás után el fog tűnni. Alakot teremteni nem lehet anélkül, hogy a világról birtokolt ismereteinket, tapasztalatainkat föl ne használnánk, Barča tehát birtokába jutott Kudláčková addigi emlékeinek – miután eredetileg persze Zinnerová emlékeiből testesült meg a könyvlapokon –, tehát tud Veronika Jandováról, akit Kudláčková négy évvel korábban játszott el, tud az összes korábbi alakról, akiket megteremtett a fejében, és tudja, hogy azok már nincsenek ott. Tudja, mi áll őróla a forgatókönyvben, hiszen abból keletkezett, az egész jövőjét tudja előre, a szó legszorosabb értelmében előre meg van írva a sorsa. Ha a forgatás ütemterv szerint folyt, és azt Kudláčková is olvasta, akkor Barča még a napokat is tudta előre, amikor majd kijöhet a világba egy kicsit körülnézni, hallatni a hangját, elgyönyörködni Jitka Povejšová nyúlánk alakjában – olyasformán, mint Billy Milligan fejében az a sok-sok ember, akik néha kijöhettek a foltra.
Nem mintha Barča nem érzékelhetné a világot akkor, amikor éppen nem forgatnak. Az ember fejében megteremtett alak együtt él az emberrel, és bármi történik két forgatási nap között, az abból fakadó élmények, tapasztalatok beépülnek az alakba és tovább formálják. Többek között ezért is célszerű, ha gyerekekkel mindig időrendben forgatnak, mert ők bármikor beszerezhetnek egy halom olyan új élményt, ami egészen új színekbe öltözteti a fejükben formált alakot. Igen, Barča afféle mini Derry Hall gyanánt ott ült Kudláčková fejében egész álló nap, a szereptanulás kezdetétől a forgatás végéig és valamivel tovább. Az enyémben is hemzsegnek.
 |  |
Az örihari nem tart soká, s a kibékülés alkalmat ad Barčának, hogy önzetlen barátnő legyen és bosszút álljon Lubošon, amiért mégis Alenával jár. Ez áll a forgatókönyvben, tehát nem tehet mást, de ez összeillik érzelmeivel is. Luboš fájdalmat okozott Jitkának, tehát ő haragszik rá – akármit is érez Jitka iránt, azt nem nézheti, hogy bántsák. Barča voltaképpen ismeri azt a tanácsot, amit Božetěchová ad Jana Vychodilovának: „a szerelemért, ha igazán szereted, érdemes harcolni”, bár ő nem volt ott, amikor ez elhangzott, de benne van a forgatókönyvben, és Barča onnan született. Mindenesetre úgy cselekszik, mintha ismerné, ámbár ez megint összeillik a benne élő nagy adag rosszasággal. A mindig eleven, élénk, mozgékony kislányban mintha villanykörtét kapcsoltak volna fel, és ragyog, ahogy a sikerült bosszú fölött összenevetnek. Boldog. Boldog és szerelmes. Boldog, szerelmes, felelőtlen és gonosz.
 |  |
A bosszú sikere előbb töri le, mint Jitkát. Jitka örül Luboš keserűségének, de Barča mást, többet remélt. Jitkának az volt a célja, hogy bosszút álljon, de Jitka bosszúja Barčának nem bosszú. Nem érti még, hogy mi történt, Barča ugyan nem olyan korlátolt, mint az apja, de nem képes arra, amire Hrdina igen, lemondani a bosszúról a tisztességért. Barča világképének középpontjában Jitka áll, az ő számára nem elég jutalom, hogy szenvedni látja Lubošt. Bánja is ő Lubošt, látni sem akarja, hiszen a fiú megkapta azokat az érzelmeket Jitkától, amikre ő hiába vágyik. Jitka valóban szerelmes Lubošba, tipikus kamaszlány módra, inkább kínozza, csak ne legyen másé, és Barča pontosan tudja ezt.
 |  |
Barčának két alapvető hibája van. Legalább annyira gyerekes, mint az apja és Jitka, nem számol azzal, hogy a lopást nem elég akkor megúszni, amikor elköveti, újra és újra meg kell úszni, és ha rájuk terelődik a gyanú, szemrebbenés nélkül alibit kell egymásnak igazolni. És nem ismeri eléggé önmagát, nem számol vele, hogy nem lesz képes a sértett ártatlanság erkölcsi magaslatán állva visszautasítani a vádat – mert akkor se lenne erkölcsi magaslata, ha tényleg nem ő lenne a tettes. Csak egy zűrzavaros, kiegyensúlyozatlan, reménytelenül szerelmes lány, aki nem fogja állni a keresztkérdéseket, és valójában Jitka támogatására sem számíthat. Hiszen egyszer már eldobta magától.
Amikor e sorokat írom, még nem tudom, hogy Jitka ki fog-e állni Barča mellett, vagy éppen rákeni az egészet – ki emlékszik bármire harminc év távlatából –, de a válasz nyilvánvaló, ismerve Jitka jellemét, azaz jellemtelenségét. Barča érdemtelent szeret, Jitkában a szépségén és a híres szülein kívül nincsen semmi szeretnivaló. Ahogy korábban Kudláčkovát megvédtem az utókor ítéletétől, amely nem minősítette jó színésznőnek, most Janatovával kell ezt tennem: nagyon nehéz feladat olyasvalakit eljátszani, aki jellem, intelligencia, érzelmi fejlettség tekintetében ennyire üres, sikerületlen. Ezt Filip Povejšsel ketten tudjuk, csak ő még nem tudja, hogy a lánya szerelmes, ez az első jele, hogy emberi lény, nem csupán egy szép, önző játékbaba. Sajnos viszonzatlanul, így ez megint az önzését hozza elő.
Kudláčkovának sincsen könnyű dolga Barčával, aki minden szempontból alatta áll, bár sokkal eszesebb Jitkánál. De neki sincsen tartalma. Eljár az iskolába, veszekszik az öccsével, jitkázik, részt vesz iskolai programokban – mindazt megteszi, amit bármelyik más gyerek, de nem él, csak létezik, és ez nem hiba, nem rosszul lett megírva vagy eljátszva, Barča valóban ilyen. Még nem kezdte el az életét, pedig már tizennégy éves. Jitka egy kicsit előbbre tart, neki legalább van egy ambíciója, színésznő akar lenni. Tartalmatlan, üresen csengő ambíció, mert nem azért akar az lenni, hogy emberi sorsokat ábrázoljon, hanem hogy mindenki őt csodálja – de mégis ambíció. Barča fodrásznak készül, de az embernek az az érzése, hogy azért, mert jobb nem jutott az eszébe se neki, se a szüleinek, bár az tagadhatatlan, hogy szépérzéke tényleg van. Mindig ápolt, ízlésesen is öltözik, és a haja is szép. De mindez Jitkára is igaz, ezzel az erővel ő is mehetne fodrásznak.
A sors, azaz Markéta Zinnerová nem volt bőkezű, amikor ezt a két kislányt megteremtette. Szépek mindketten, nincsenek anyagi gondjaik, Jitka szülei híresek – de ez minden. Az a legvalószínűbb, hogy bekerülnek majd valami állásba – színésznő nem lesz Jitkából, ez nyilvánvaló –, találnak valami férjet, lesznek valami gyerekeik, aztán majd csak eltelik az élet. Férjet találniuk nem lesz nehéz, lesz nekik több is, mert aki elveszi őket, egy szép cicababát vesz el, aztán rájön, hogy ennél több is kellene, és lelép.
Az ember elgondolkodik, hogy hol romlottak el, és mit lehetne tenni. Jitkánál a képlet viszonylag egyszerű, az apjának kellett volna a sarkára állnia évekkel ezelőtt és nem engednie, hogy Alice elrontsa a gyereket a sztárallűrökkel, de az elfoglalt zenész az apák szokása szerint nem foglalkozott a gyerekneveléssel, az a nők dolga, amíg a gyerek még kicsi – s mire nagy lett, el is lett rontva rendesen. Van két olyanfajta mama, akik a gyereküket kinevezik tehetségesnek, és onnantól őnekik sztárnak kell lenni, ha törnek, ha szakadnak – az egyik típusnál az okozza ezt, hogy a gyerek kicsi korában szépen zongorázik, szaval vagy bármit, és a mama nem tud különbséget tenni a minden gyerekben meglevő látens tehetség és a csak keveseknek megadatott permanens tehetség között; a másik saját magát tehetségesnek tartja, valamit esetleg el is ért a tehetségével, de lehet, hogy nem tudta igazán kibontakoztatni, mindenesetre magától értetődőnek veszi, hogy a gyereke örökölte ezt a tehetséget, csak ki kell belőle facsarni. Alice Povejšová ennek a második típusnak az a lustább változata, amelyik nem is facsarja. Az a tehetség ott van és kész. Ha facsarná, ha színjátszókörbe hordaná már kicsi korától, szavalóversenyekre, színházba, filmgyárba, akkor tizennégy éves korára Jitka tehetségtelensége régesrég kiderült volna, talán még Alice számára is, de maga Jitka biztosan tudná. Hiszen nem buta. Legfeljebb tudatlan. Nem tudja például, hogy ha van is tehetsége, az nem fog kibontakozni a semmiből, ahhoz minimum egy iskolai előadás kellene, de nincs is igénye rá, hogy effélében vegyen részt.
A sorozat legelején, amikor legelőször látjuk őket, egy ideje már nem látták egymást, hisz most kezdődik a tanév, Barča tornádóként veti magát Jitka nyakába, aztán odaállnak Povejš apuka elé, aki lefényképezi őket. Egy hangot se szól az ellen, hogy Barča is ott van, természetesnek veszi, hogy együtt fényképezkednek. Jitka átkarolja Barča derekát, talán Barča is az övét, ez nem látszik. Jitka szélesen mosolyog. Barča sugárzik. Aztán odalép Alice Povejšová is, hogy ő is rajta legyen a képeken, a lánya vállára teszi a kezét… Barča fölnéz és meglátja, hogy Jitka az anyjához hajtja a fejét. A kislány arcán kialszik a ragyogás, kicsúszik Jitka karjából, szomorúan kioldalaz a képből.
Azt hiszem, ez a legelső képsor tartalmazza sűrítve mindazt, amit Barča életében Jitka jelent. A Povejš szülők természetesnek veszik a jelenlétét, de egy cseppet sem hiányzik, ha nincsen ott. Jitkának csak barátnő, társ a rosszaságban, de néha még az sem, csak afféle házikedvenc, kiscica helyett. Senki sem érti, hogy Barčának mit jelent ez a kapcsolat. Még ha szerelmes nem is volna belé, akkor is sokkal jobban ragaszkodik Jitkához, mint az őhozzá.
 |  |
Karácsonyra a lányok élete már fenekestül felfordul. A bűntett még nem omlott a fejükre, de azzal, hogy a lopott pénzből vett dolgokat az osztálytársaik karácsonyi ajándékaiként tüntetik fel, egyszerre kerülik el zseniálisan a lebukást és teszik elkerülhetetlenné. De ez még várat magára, egyelőre mással van a baj. Jitka semmi másra nem tud gondolni, csak Lubošra, és mérhetetlenül el van keseredve, a nyilvánosság előtt megőrzi hidegvérét, de vérzik a szíve, és már a bosszú se vigasztalja. S ugyanekkor a képlet új tényezővel bonyolódik. Tonda Anderlíkkel, aki talán ösztönösen, talán véletlenül rést talál a páncélon és – egy pillanatra – eljut Barča szívéhez. Az egyetlen módon, amivel hatni lehet rá, amivel minden lányra hatni lehet, ha minden egyéb kudarcot vall, akkor is. Megnevetteti. S ahogy színpadiasan térdre hull előtte a hóban, a kacagó Barča egy pillanatig nem Jitkára gondol.
 |  |
Fojtogató karácsony ez. A lányok ünnepét megkeseríti a rettegés. Michal Karfík hiába látja be, hogy nem bírja ki Jana nélkül, ha nem tud találkozni vele. A szétszakított Jokl családban mindkét szülő ünnepe rémálom, a mostohaszülőké úgyszintén, a sértett és engesztelhetetlen Jindra pedig egyáltalán nem tud ünnepelni, egyik szülőjénél sem – egyedül az ide-oda verődő és gyakorlatilag már csak a bátyjában bízó Jolankának jut némi karácsonyi öröm.
 |  |
S az egész végére Karfiol teszi ki a pontot az új év első óráján, amikor kezdő tanár létére igen szakszerűen és tárgyilagosan sorolja el az osztálynak a lopás összes következményeit. A lehetséges büntetéseket nem, a családból, az iskolából, a rendőrségtől. Azt elég hozzágondolni. De amikor elér oda, hogy most mindenkiről, aki itt ül, feltételezhető, hogy tolvaj, már elég lenne végignézni az arcokon és meglennének a tettesek. Jitkán most látszik, hogy valóban nincsen színjátszó tehetsége, Janatovának annál több, merev, döbbent, kétségbeesett. Barča falfehér, az arca groteszk maszk, Kudláčkovát meg kell enni, veszteség volt ő valahol a színművészetnek mégiscsak. Ha ettől a traumától nem ábrándul ki Jitkából, akkor soha semmitől.
Egyedül Oliváéknak volt békés, felhőtlen karácsonyuk. Az osztályban csak Luboš nem lehet gyanús a karácsonyi pénz meglovasításában, hiszen az ő szülei fizették vissza, hogy mégis meglegyen az osztályünnep. Lubošnak semmi oka félni a jövőtől, sem önmaga, sem Alena, sem Jitka miatt. Az érzelmei egyik lány iránt sem olyan hőfokúak, hogy ne várhatnának az ünnepek utánig. Az öccse hasonlóképpen, neki Lenka Pastýřová elsősorban azt jelenti, akinek majd elújságolhatja, hogy mit kapott karácsonyra, és megkérdezheti tőle ugyanezt.
 (Vlasta Zehrová, Martin Hron) a kisöcsivel és a nagymamával (Dana Medřická) |
Ami Lubošt illeti, ő egyszerű képlet, egy tizennégy éves fiúban intenzíven dolgoznak a hormonok, egyáltalán nem szükséges forró szerelmet éreznie akár Jitka, akár Alena iránt ahhoz, hogy beindítsák a fantáziáját, de erről a külvilág nem szerez tudomást. Nem is érez forró szerelmet egyik iránt sem, csak tetszenek neki. Alena hasonlóképp van ezzel, tetszik neki Luboš, de csak mint barát – és azért persze van itt egy kis női büszkeség is, amiért azzal a fiúval mászkál, aki után a híres Povejšová epekedik. Alena Hajská ugyanis, bár kétségbeejtően keveset van színen ahhoz képest, hogy Kvasničková játssza és milyen szépen, megállapíthatóan rendelkezik azzal a női képességgel, hogy leolvassa Jitkáról az összes érzéseit. Alighanem akkor is, ha háttal állnak egymásnak.
Lenka és Jirka természetesen hatéves módra szerelmesek, alakoskodástól mentesen, és a vágyaik is túl látensen vannak csak jelen ahhoz, hogy kívülről érzékelhetőek legyenek. Még őbennük sem tudatosulnak.
és átveszi Lenkáét
Jitka az egyetlen a gyerekek között, aki teljes hőfokon szerelmes, ősz óta parázslik, és amióta ellopták a pénzt, már egyetlen érintéstől fellobbanna – ha megkapná azt az érintést. Ha a szülők értenék a helyzetet, mint ahogy persze nem értik, akkor innentől nem lenne egy nyugodt percük, mert ha Luboš egy nap mégis viszonozná vagy akár őszinte érzelmek nélkül visszaélne a helyzettel, abból kamaszkori terhesség is lehet.
Barča viszont sajátos eset. Testi-lelki fejletlenségével jól összecseng, hogy a Jitka iránti vonzalmából a természetellenességig hiányzik a testiség. Elvégre mégiscsak tizennégy éves, ő már nem Lenka Pastýřová, de sok szempontból úgy tűnik, hogy nem fejlettebb nála. Lenka tipikus képviselője korosztályának, nincs benne semmi koraérettség, de ő nem csinálna olyan gyerekes csínyeket, mint Barča. Barča anatómiailag és biokémiailag is fejletlen, talán ez az egyetlen kivétel az alól, hogy a szereplők egytől egyig átlagemberek. Filip Povejš is átlagember, hiába tapsolnak neki a színpadon. De míg a legtöbb irodalmi figura kiemelkedik az átlagból, Barča alatta marad: tizennégy évesen már nem lenne szabad Lenka szintjén állnia, érzelmi világában sem, morálisan pedig végképp nem. Arról nem tehet, hogy nemi érése még nem kezdődött meg, érzelmi világát viszont közvetve ő is alakítja, erkölcseiért pedig elsősorban önmaga felel. Elég nagy hozzá.
Bizonyos bonyolultsági szint alatt egy film- vagy tévéfigura jelentős változásnak indul, amikor eldől, hogy ki fogja játszani. Amikor Zinnerová megírta a forgatókönyvet, Barča alighanem egy teljesen átlagos nyolcadikos lány volt – felületesen szemlélve a filmkockákon is az. Amikor azonban Kudláčková átvette a szerepet, Barča megváltozott. A változás nem gyökeres, Zinnerová nyilván eredetileg sem írta meg túlfűtött nemiségű csábdémonként, akkor Kudláčková neve föl se merül. (Nem is tudok olyan csehszlovák gyerekszínészt, aki ez esetben alkalmas lett volna – legfeljebb Andrea Čunderlíkováról tudom elképzelni, hogy még ezt is el tudta volna játszani, csak persze egy generációval korábban.) Nem, Barčának nemhogy a nemi, de a szerelmi élete sem került be a forgatókönyvbe, a műfaj korlátai egyébként sem engedik, hogy erről szó essék. Amikor azonban Kudláčková magára húzta Barča figuráját, az idomulás első szakaszaként Barča kvázi aszexuálissá vált, mert Kudláčkovának tizenöt évesen még egészen lapos volt a melle, keskeny a csípője, alacsony is volt, mindenki egy gyereket látott benne. (Emberek magasságát képernyőn nehéz megítélni, de amikor a nyolcadikosok csoportosan vannak, akkor látszik, hogy nem Janatová volt langaléta, hanem Kudláčková kicsi.) A gyerekek valójában nem aszexuálisak, hanem látensek, illetve tizennégy évesen már egyáltalán nem azok, de Kudláčková alkata miatt Barčának jól állt ez az értelmezés. Nem is akad fenn rajta senki. S csak ezután következett be, amiről mostanáig értekeztünk, hogy Barča mindezek ellenére beleszeretett Jitkába.
 |  |
Plátói szerelemnek nem azt hívjuk, amikor a vágy nem teljesül be, hanem amikor vágy sincs. Minden jel arra mutat, hogy Barča érzelmeire ez a legpontosabb szó: plátói szerelem, de szerelem, nem pedig barátság, azaz barátság is persze. Barča plátói szerelme a barátságból fejlődött, a bajtársiasságát viszont a szerelem táplálja. Már ha jó szó a bajtársiasság, arra, hogy bármilyen disznóságra kapható Jitka kedvéért. Jitka soha semmit nem követ el Barča kedvéért, Barča teszi bele a sót Alena palacsintájába, Barča lopja el a pénzt, miközben Jitka még falazni se próbál, pedig Barča egy nyitott ajtó mögött, két tanárnőtől pár lépésnyire lop. Jitka keze tiszta marad. Ha Barča rádöbben erre és tovább gondolkodik, akkor viszonyuk egész szerkezetét felgöngyölítheti, s belátja, hogy ő mindig csak ad ebben a kapcsolatban, Jitka pedig hol kér, hol csak kegyesen elfogad. Vagy éppen ellöki magától, az anyja egyetlen szavára. Ha ezt Barča belátná, az végleges szakításhoz vezethetne, akár a szerelem ellenére is, mert Barča nem buta, nem korlátolt, és van benne egy jó adag önérzet is, csak eddig ezt a fiúk ellen fordította – meg az öccse ellen –, s Jitkát mintegy belevonta a saját önérzete kereteibe. Ha rádöbben, hogy ő maga is egy emberi lény, a Jitka nélküli, Jitkától megfosztott Barbora Hrdinová, akkor már gombolyodik a szál magától, és a folyamat végén egy egészen más ember áll előttünk. Legfőképp ha arra is ráébred, márpedig muszáj lesz, hogy mennyi rosszaságra bírta őt rá Jitka, mindig a saját céljaiért, soha nem őmiatta, Barča miatt – s akkor a mérleg átbillen és Barča szilárd erkölcsi alapokra tesz szert. Szeleburdisága folytán így is okozhat bajt éppen eleget, de nem árt többé szándékosan, mert az Jitkára emlékezteti, és arra, akivé ő Jitka mellett lett és aki soha nem akar lenni már. Egyszóval lejátszódhat benne is ugyanaz, ami Illés Boriban, nicsak, még a keresztnevük is egyezik, Auer Szilvia árulása folytán – nicsak, ott is pénz volt az utolsó csepp. Szilvia Borit lopta meg – Jitka Barčával lopatott. Ez rosszabb, mert Szilvia csak áldozatot, károsultat csinált Boriból, de Jitka bűnössé tette Barčát. Morálisan és várható következményeiben is rosszabb. Ennélfogva most, Karfík beszédével jött el az ideje a nagy összeomlásnak. Csak négy hónapja tanár, de tehetséges pedagógus és nem csekély pszichológiai tudása van – hacsak nem súgott neki valaki, de tudtunkkal nem avatott be más felnőttet –: bejelenti, hogy csak holnapig tud várni, aztán bevonja a rendőrséget. Vagyis ha még aznap nem szánják rá magukat, hogy vallomást tegyenek, akkor egy átvirrasztott, szörnyű éjszaka vár rájuk, olyasféle, mint amely után Madárfejet, Mangold Mártont át kellett íratni másik iskolába.
 |  |
Amikor e sorokat írom, még nem tudom, mi történt, elszánta-e magát valamelyikük, ki emlékszik erre harminc év után. Csak azt tudom, mire van kilátás. Barčának most van alkalma felnőtté válni, vállalni a tettét és a büntetést – vagy lapítani és elindulni a lejtőn. Jitkának van egy további választása is, ami Barča számára nem adott, idegen a jellemétől, de Jitkáéba nagyon is beleillik: hogy rákenjen mindent Barčára. Ez a legrosszabb választás, mert nemcsak végzetes csalódást okoz neki, de a célját sem éri el, se Karfík, se Martínková igazgatónő nem fogja elhinni. Egyszerűen annyira tehetségtelen színésznő, hogy nem lesz képes elhitetni senkivel. Ráadásul ha ez a vád elhangzik, akkor lesz, aki átlát a szitán és tudni fogja, miért lopták el azt a pénzt és kinek volt ez jó. A felnőttek nem látnak bele a gyerekek szerelmi ügyeibe, de Alena Hajská igen. Persze Luboš is meg még többen, de Alenáról, kétségbeejtően kicsike szerepe ellenére, tudjuk, hogy az értesültsége mellett az emberismerete is megvan hozzá. Ráadásul ő lány, Luboš viszont fiú, akinek lennének némi gátlásai, ha be kell mártani egy olyan lányt, mint Jitka. És Alenának van is mit törlesztenie.
Jitka azonban képtelen átlátni mindezt. Ő sem buta és nem is korlátolt, de világképétől teljesen idegen, hogy a dolgok ne úgy történjenek, ahogyan ő elképzeli. Vagyis hát ennyiben korlátolt mégis. A két kislány helyzete annyira kétségbeejtő, hogy Padisák Mihály se írhatott volna szebbet, igazabbat.
Jarmila Turnovská szelíd dramaturgiája aligha enged teret annak a megoldásnak, amivel Barča valahol a lelke mélyén alighanem kacérkodik: feláldozni magát, elvinni a balhét és kihagyni belőle Jitkát, még mielőtt annak ideje lenne megszólalni. Ebből bizonyára megérti, amit pillantásokból nem, szavakkal pedig Barča nem meri megvallani (azaz nincs benne a forgatókönyvben). Át kell villannia az agyán ennek is, és mit bánja ő aztán a következményeket, de érzelmeit már erősen megtépázták az események, az átszorongott ünnepek, Karfiol beszéde, s talán valahol tudat alatt Tonda Anderlík is. Már nem lehet egészen biztos benne, hogy ezt akarja tenni. Közvetlenül a lopás után még bizonyára megtette volna – ha a forgatókönyv megengedi neki –, de ma már nem. Ahogy Karfiolra meresztett szemmel, halálra váltan ül a padban, nemcsak az ereiben fagy meg a vér, az érzelmei is kezdenek kihűlni. És a rettegése erősebb, mint az áldozatkészsége.
Az éjszakának mi nem vagyunk tanúi. Másnap Barča normális külsővel jelenik meg az iskolában, csak akkor sápad el megint, amikor megtudja, hogy Jitka bement Karfíkhoz.
Jitka beszélgetése a tanárral a nyílt őszinteség és a hamisság utánozhatatlan keveréke. Elmond mindent. A színtiszta igazat, teljesen őszintén. Először azt mondja, hogy szerette volna felhívni magára a többiek figyelmét, aztán bevallja Luboš iránti érzelmeit is. Végül azt mondja: mindketten bűnösök, de Barčának jutott eszébe. S végig, amíg mindezt előadja, a színtiszta igazat, az arca annyira hamis, mint aki végig hazudik. Amikor hazudik, akkor is.
Barča nem jelentkezik, Karfíknak kell fölállítania és kivezetnie az osztályból. Nem vall. Semmitmondó, üres válaszokat ad, bár tagadni se próbál. Azt bevallja, hogy elköltötték a pénzt. Csak akkor kapja föl a fejét, amikor megtudja, hogy Jitka őt nevezte meg értelmi szerzőként.
Jitka kétségbeesésében elmegy az anyjától kapott karácsonyi gyűrűjével a zálogházba, ahol persze felismerik és tudják, hol keressék az anyját. De előbb találkozik Lubošsal, és már a levegőben úszik a boldogságtól, amikor fölhívja Barčát – de az lecsapja a telefont. De Povejšová mégiscsak kiborítja.
Martínková, aki ott se volt, hibásan értékeli Jitka vallomását, színészkedésnek hiszi, s a botrány egyre nagyobb hullámokat vet a felnőttek között, belekeveredik a gyűrű és az oktatási osztály – de a két kislány világán ez már kívül áll.
Jitka a Luboš miatti boldogság és a kétségbeesett rémület között őrlődik, amíg vissza nem kapja a fiútól a gyűrűt. A szakadékból az rántja vissza, hogy idejében megtudja, a gyűrűt az anyja és Olivová közötti megbeszélés eredményeként kapta vissza, mert Povejšovát csak az érték érdekli.
A zavaros és áttekinthetetlen helyzet kulcsa megint Kudláčková dacos, kemény, makacs arca mögött rejlik, Barča végzetesen sebzett lelkivilágában. Megtette az első lépést a felnőtté válás felé, olyan csalódással, amire mindig emlékezni fog. Jitka megtette azt, amit ő nem mert, elment Karfíkhoz és bevallott mindent, de ezzel csak vastagította Barča páncélját, ami éppen őmiatta, Jitka miatt fejlődött ki. Barča tudja, mi indította Jitkát minderre, mert felnőtt életének első óráiban már érti a másik motivációit.
 |
 |  |
Katasztrófát azzal okoz, hogy megmondja, Barča találta ki a lopást. Ennek az oka egyszerű önvédelem, az eredménye azonban árulás. Igen, a lopást valóban Barča találta ki, de kizárólag Jitka miatt, s ő csak egyetlen mondatnyit tiltakozott. Azt kellett volna mondania, hogy együtt eszelték ki, ha már ahhoz nincsen tartása, hogy magára vállalja. Azzal, hogy a kihallgatáson Barča megtudja, hogy Jitka megnevezte őt értelmi szerzőként, vége mindennek. Kimegy az erdőbe és elsiratja szerelmét a fánál, amelybe nem is oly rég maga Jitka véste be a kezdőbetűiket.
 hogy te voltál a kezdeményező.” |  |
Mert Barča is felnőtté ért az éjszaka. Reggel látja Jitkát bemenni az iskolába, de elkerüli, nem beszél vele. Jobb lenne persze, ha megbeszélhetnék, mit is mondjanak, de ennek az lenne az ára, hogy olyanokat vágna Jitka fejéhez, amiket aztán megbánna, hiszen még mindig szereti – bár a lelkében dúló vihar a szerelmére is hatással volt már. De még reménykedik. Nem Jitkával kapcsolatban, egyszerűen él benne az az irreális remény, hogy valami csoda történik, megnyílik a föld, Karfiol elfelejti az egészet, Luboš hirtelen rájön, hogy a másik zsebébe tette az ötszáznegyven koronát – akármi. Mert még a Barčából lett felnőtt is nagyon fiatal. Jitka árulása az ő számára nem azt jelenti, amit valóságosan, hogy végrehajtóból értelmi szerzővé lépett elő és a felnőttek alighanem őt tekintik majd fővádlottnak – bánja is ő, ennél rosszabb ez már nem lehet. Barčát csak az érdekli, hogy Jitka nem vállalta őt. Majdnem az történt, amit előre sejtettem, de Jitka rafináltabban csinálta, nem az egészet kente Barčára, s nemcsak mert azt ezek után nehéz lett volna bárkivel elhitetni, hanem mert Karfík átlökte a felnőttkor ajtaján, és már tudja, hogy mennyi előnye származik abból, ha elmondja neki a Luboš iránti szerelmét – éppen Karfíknak, aki mindmáig epekedik Jana Vychodilová után.
 |  |
Barčát mindez nem érdekli. Somlai Edina hangja teljes ragyogásában csilingel, amikor a szülei megkérdezik, miért tette le a telefont és csak annyit felel, hogy nem ért rá, mert a páncélja már áthatolhatatlan, és egy cseppet sem érdekli, hogy a szülei mit gondolnak vagy mit értenek meg a problémáiból. Részt vesz a családja életében, de eddig sem őhozzájuk fordult, ha valami baja volt, hanem Jitkához – miután őt elveszítette, a családjához még annyira sem fog fordulni, mint azelőtt. Felnőtt életének első óráiban olyan magányos, mint egy hajótörött.
De Jitka is, mert a boldogsága rövid időre szól. Kint az erdőben, a névbetűkkel megjelölt fa tövében, ahol nemrég még Barča zokogott, megkapja az első csókot Luboštól és nekiadja a gyűrűjét – aztán a felnőtteken végighullámzó félreértés folytán visszakapja, és mire rájön, hogy az anyja követelte vissza az értéke miatt, már úrrá lesz rajta a kétségbeesés. Mert Lubošba még a gyerek Jitka szeretett bele, gyerek módon, ez nem változik egy nap alatt felnőttként megélt szerelemmé, a trauma hatására sem, illetve a trauma miatt végképp nem. Ezért nem lobbant fel a csók – voltaképpen a szájára kapott puszi – hatására sem, ahogy még előző nap történt volna. Jitka felnőtt már, a benne élő szerelem még nem, és talán nem is fog. Megvan az esély, hogy a felnőtt Jitka már nem tud mihez kezdeni ezzel a szerelemmel, s az elenyészik, ő pedig két szék közt a pad alatt találja magát: Luboš miatt elveszítette Barčát, de aztán már Luboš sem lesz. De át is alakulhat felnőtt szerelemmé.
Csakhogy van itt még egy kérdés. Miután Jitka feltárta a lopás valódi okát, Karfík megkérdezi, hogy Barča miért tette: a pénzért? Jitka nem tudja, lehet. De csakugyan nem tudja?
 |  |
Egyszerűen kitérő választ adott, mert még nem gondolkodott el rajta, hogy Barčát mi motiválta. Nem az a kérdés, hogy ekkor, a vallomástétel idején tudja-e, hanem az, hogy később elgondolkodik-e rajta, milyen választ vagy válaszokat talál, és aztán mihez kezd. Csak most kezd rányílni a szeme a világra, egyáltalán nem meglepő, ha hosszú időbe telik, amíg ráérez Barča szempontjaira, s az se lesz csoda, ha homályosan vagy akár hibásan. Karfík sem értett meg mindent, pedig ő már felnőtt, ő már hallhatott dolgokról, amikről a lányok még nem, konkrétan arról, hogy lány lányba is lehet szerelmes. Ha Jitka akár csak gyanította volna kapcsolatuk felhőtlen idején, hogy Barča szerelmes belé, akkor reagált volna, éspedig a maga önző módján, még jobban kihasználta volna – hacsak undorral el nem löki magától. De Barča neveltetésének, oktatásának sem része, hogy leszbikus szerelem létezik, ez gyakorlatilag ismeretlen fogalom volt a nyolcvanas évek szocializmusának prűd világában, a saját nemükhöz vonzódó gyerekek, kamaszok önmaguk fedezték fel, hogy ők milyen furák, s ez megrémítette őket – nem olvastam visszaemlékezéseket erről, jómagam pedig a másik nemhez vonzódom, csak a logika alapján beszélek –, márpedig ha Barča világosan tudatában lenne önnön érzelmeinek, akkor korábbi, nyílt korszakában még alighanem bevallja, de mindenképpen engedi vezetni magát ettől a szerelemtől, és akkor nem is maradhatott volna meg sokáig plátóinak. Bármilyen fejletlen, mégiscsak tizennégy éves, és egy valóságosan átélt szerelem működésbe hozta volna a hormonjait, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a tudatosan átélt érzéseit milyen hőfokon éli meg, de még a Tondával volt apró közjáték is intenzív reakciót vált ki belőle. Nem, Barča természetesen nem tudta, hogy amit érez, az szerelem, gyerekkorában semmiképpen sem. Amikor friss-sütetű felnőttként elsiratja ezt az érzést, akkor kezdi felfogni, hogy mit veszített. Azt természetesen nem fogja még fel, hogy magának Jitkának a személyével sokkal kevesebbet veszített, mint gondolja, még nincs és sokáig nem is lesz abban a helyzetben, hogy Jitka emberi értékeit tárgyilagosan mérlegelhesse.
De Jitka még nagyon az elején jár felnőtt életének. Hibásan méri fel Barčát, azt hiszi, azért lóg folyton az ő nyakán, mert nem tetszik a fiúknak, és őrülten féltékeny Lubošra. Legalábbis a nagynénjének ezt mondja. De ezt is gondolja? Őszinte arccal mondja, márpedig hazudni nem tud. Azaz – eddig nem tudott. Az osztály megbocsátott Barčának, ezt Tonda Jitka füle hallatára jelenti ki. Jitka nem hiheti, hogy Barča nem tetszik a fiúknak, sem általában, sem éppen most, amikor Tonda egy hanggal sem jelzi, hogy Jitkának is megbocsátott volna az osztály.
Barča nem kér az osztály megbocsátásából, hevesen kirohan ellenük, bár sértettsége valójában csak Jitkának és Lubošnak szól. Még ő is csak felnőtt élete legelején jár. Luboš még egyáltalán nem nőtt fel, nem áll szóba Jitkával és másik iskolába akar kerülni. Ezt a szándékát az öccse Karfík segítségével próbálja meghiúsítani, de a tanár nem ér célt.
Hrdina többé-kevésbé helyesen méri fel a lányok kapcsolatát: Jitkának az kell, hogy csodálják, mint egy istennőt, Barčának pedig az, hogy felnézhessen valakire. Sajnos következtetéseket nem von le ebből.
Az osztálykirándulásból, amely újra összehozza Janát és Karfiolt, Barča mandulagyulladással kimarad, Jitka letörten ül a vonaton, mialatt a többiek boldogan énekelnek. Tonda Monikával csókolózik, ami kiborítja Karfiolt, akire rábízták ezeket a gyerekeket. Alena és Luboš megint megtalálja a közös hangot. Mindketten egyedül vannak, Luboš nem tud és nem is akar utat találni Jitkához, Alena pedig az anyja betegsége miatt szenved. Hedvika a gyógykezelés ellenére egyre távolabb kerül a realitástól.
Jitka is. Kivonja magát a többiek szórakozásából, jelen van ugyan, de egyedül. Éppoly magányos, mint otthon Barča.
A filmnek egyszerre erénye és problémája, hogy a lányokat ért tragédia csak átmenetileg lehet központban, az élet megy tovább, az iskola mással foglalkozik. Martínkovának még vannak hivatalos nyűgjei a lopás miatt, de a történet folytatódik, a Jokl és az Oliva család is fontos, Karfík, Vychodilová, a már nyugdíjas Lamač, Martínková, mindenki fontos – ettől lesz igazi, ez teszi a valóság egy szeletkéjévé, viszont emiatt a két kislány őrlődése most már háttérbe szorul.
Jitkának nincsen lépése. Barča és Luboš egyaránt elutasítja, nem maradt senkije. Az anyja sem, őrá valójában sose számíthatott, az apjával pedig még nem találta meg a hangot, az eddigiekben túl nagy lett köztük a távolság. Filip igazi felnőttet szeretne nevelni a lányából, de nem tudja, hogyan érhetné el ezt, és még nem tud róla, hogy a változás már megindult. Jitka most a legformálhatóbb, most lehetne bármit alakítani belőle, de nincs meg az az erő, ami hajlítaná. Valójában kettős erőre lenne szüksége, egyre, ami nyomja, és egyre, ami megtámasztja ennek az erőnek ellenében, mert bármikor eltörhet. És jelenleg csak ketten vannak, akik hatást tudnának gyakorolni rá – Barča és Luboš. De ha tudnának róla, akkor se lenne hajlandóságuk megtenni. Ha ők nem lépnek, akkor Jitkának csak két választása marad: vagy elfogadja az apja segítségét, ami kínkeserves választás lesz az eddigiek után – vagy önállóan kell boldogulnia, ami még nehezebb. Soha nem tudta volna elképzelni, hogy az apját olyan bizalmasává tegye, mint az anyját és Barčát, márpedig ha őhozzá fordul, akkor nem lesz választása. Filip jó apa lenne, ha lehetőséget kapna rá, és ha egyáltalán lehetséges Jitkát meggyógyítani Barčán és Lubošon kívül bárki másnak, ő meg fog tenni mindent, amit ember megtehet. Ez megint a másokra hagyatkozás lenne, az a kényelmesség, amit Karfík is megállapított, de valójában olyan szinten idegen Jitka lelkivilágától, hogy még a lehetőségére se nagyon gondol.
Ha viszont egyedül próbálkozik, akkor olyan kemény és hosszú küzdelem vár rá, amit nem biztos, hogy lesz ereje végigharcolni, márpedig a tét nem olyan látványos és drasztikus, mint az öngyilkosság, az ideg-összeroppanás vagy Luboš megölése. Szó sincs róla, a tét az, hogy képes lesz-e embert nevelni magából vagy megmarad hideg, önző, üres cicababának. De ha nyer ebben a harcban, akkor különb lehet bárkinél, akit ismer, különb még Lenka Pastýřovánál is, aki már hatévesen is jellem. Talán még Karfíknál is.
Barčának azonban nemcsak hajlandósága nem lenne Jitka segítségére sietni, ha tudná, hogy csak kettejükre számíthat – ámbár alighanem érzi –, hanem képessége, ereje sem. Neki ugyanúgy nincsen mozgástere, a lelke bezárult, nincs út a szívéhez, tehát onnan kifelé sincsen. Hogy mégis van, azt Tonda mutatta meg egy villanásnyira, mert amikor a szerelmi válságban őrlődő, kétségbeesett kislány önfeledten kacag a bohóckodásán, akkor egy pillanatra el is lágyul, alig észrevehetően – de mégsincsen ott engesztelhetetlen fiúgyűlölet. Aki megtalálja a lakat kulcsát, az nem Tonda lesz, nemcsak azért, mert legutóbb Monikával csókolózott, hanem mert Barča iránt ő valójában egyáltalán nem érdeklődik, az a kis bolondozás sem volt szerelmi természetű – az erdei játék igen, az fiú–lány bolondozás volt, éppen ezért bosszantotta föl Barčát. Michal Hofbauer az életben is mindig bolondozott, mint Tonda szerepében. A forgatáskor már tizenkilenc éves volt, hosszú filmes karrier állt mögötte és előtte, színész volt és maradt. Tavalyelőtt halt meg rákban, negyvenkilenc évesen. De Tonda egyáltalán nem is illik Barčához, ha ő próbálná nyitogatni a páncélt, az kudarcba fulladna. Mindenesetre lehet majd egy fiú, akinek sikerül. Vagy lány persze, mert Barča nemi preferenciája még kialakulatlan ugyan, de egyvalami biztosan nem lehet: heteroszexuális. Hogy leszbikus lesz-e vagy biszexuális, az nemi érése után rövid időn belül napvilágra kerülhet. De mi is megtudjuk még a sorozat legeslegvégén, ez az utolsó, amit még megtudhatunk az életükből.
A gyerekek félévi értékelése csak egyetlen szülőt döbbent meg, Alice Povejšovát. Jindra szakmunkásképzőbe fog menni, Luboš gimnáziumba. Jirka szépen fejlődik a korrekciós osztályban Lenka nagymamájának, a türelmes Eliška Zmatlíkovának a keze alatt, aki sosem pattog, és mindig mosolyog. Dana Medřická még a sorozat bemutatója előtt meghalt, egy negyven éven átívelő művészpálya egyik utolsó darabja ez a film.
Milan Šimáček, aki valójában már tízéves volt a forgatáskor, csak néhány filmen játszott, felnőttkorára nem lett színész. Számítástechnikával foglalkozik és négy gyereke van. Filmbeli kedvese, a kilencéves Linda Dřevikovská is csak néhány kisebb szerepet játszott el, majd eltűnik a krónikákból, további életútja nem ismeretes.
Hedvika Hajská élete rendeződni látszik, bár gyógyultnak még mindig nem mondható, minden apróságra összerezzen, visszatér a tanításhoz. A pszichiáter elbeszélget a férjével is. Vlastimil Hajský egyáltalán nincs jó véleménnyel a feleségéről – és van valakije. Hedvikára tehát jócskán várnak majd még megpróbáltatások, Alenát ugyanis felveszik a gimnáziumba, bár Karfík és a saját véleménye szerint sem odavaló, de Hedvika kierőszakolja. Alenára is számos megpróbáltatás vár még. A tizennégy éves, művészcsaládból származó Monika Kvasničková szerencsésebb volt. Egy évvel korábban már megalapozta hírnevét a Férfimulatsággal, amelyben Viktor Král, a történelem Adam Bernauja neki mondta a csehszlovák filmtörténet legerotikusabb mondatát, ami gyerekek között valaha elhangzott. „Tudod, ha mi két gömb volnánk, akkor mindig csak egyetlen pontban érhetnénk egymáshoz.” Azóta is filmez, de több más művészeti ágban is járatos, kiváló eredménnyel végzett a konzervatóriumban, bejárta a fél világot, sikeresen megharcolt az alkohollal és van egy fia, akivel Prágában él.
 (Blanka Bohdanová, Jiří Sovák) |
A Jokl gyerekek élete nem könnyebbedik meg, bár az apjuk közli az anyjukkal, hogy nem találkozik velük többet, jobb, ha elfelejtik – ez kétségkívül számos konfliktusforrást kiiktat az életükből, viszont elfelejteni nyilvánvalóan nem fogják, a pótapukát pedig nem szeretik. Jindra egy másik városba megy szakközépbe. Tizennégy évesen már egy bölcs, érett gondolkodású férfi. Martin Krb filmes karrierje nem volt hosszú, éppen egybeesett a nyolcvanas évekkel, és csak néhány filmet számlál. Gazdasági egyetemet végzett és ma üzletember. De a nővére, Ljuba Krbová színésznő. Filmbeli kishúga, Lucie Šedivá többször nem játszott filmen. A Károly Egyetemre járt és ma japán nyelvet tanít.
 (Jana Brejchová) |
 |  |
Jana Janatovának ez az első szerepe. Két és négy évvel később eljátszott még egy-egy epizódszerepet, de nem lett színésznő. Volt balerina és más művészeti ágakkal is foglalkozott, s végül, akárcsak vágyai szerint Jitka, divattervező lett, esküvői ruhákat tervez Sázavában. A férje Petr Havlata mezőgazdász, és van három gyerekük, Šimona, Petr és Šimon.
Michaela Kudláčkovának volt két férje, négy lánya van, Pavlínka, Michaela, Alice és Johanka. Nem vették fel a konzervatóriumba, társadalomtudományt és jogot tanult, volt újságíró, taxisofőr, csaposlány, szociális munkás és illusztrátor. Ma egy női magazin főszerkesztője, jósnő és asztrológiatanár. Éppen olyan viszontagságos az élete, mint Barčának.
Mert Barča soha többé nem fogadta vissza Jitkát, aki utoljára még elmegy hozzá, és Barča még egyszer, utoljára szerelmet vall neki a maga áttételes, indirekt módján, és Jitka persze – Jitka az Jitka. Azt mondja neki, hogy várta aznap reggel az iskola előtt, hogy megbeszéljék, mit tegyenek, hogy együtt jelentkezzenek – ami tényszerűen nem igaz, elbújt Jitka elől, aztán besétált az órára. De Barča most nem hazudik, egyszerűen rosszul emlékszik, mert a Jitka iránti és miatti mélységes keserűsége elfeledteti vele, mi és hogyan is történt pontosan. Már nincs is semmi jelentősége. Mert Barča megbocsátott Jitkának. Mindent. Azt, hogy belevitte a lopásba, hogy nélküle tálalt ki Karfiolnak, Barča még az árulást is megbocsátotta, mert már gyerekkorában is nagylelkűbb és önzetlenebb volt, mint most a felnőtt Jitka – különösen Jitkával, akinek bármikor bármit képes megbocsátani. Egyetlen dolgot kivéve, és ez Luboš. De mivel változatlanul szerelmes Jitkába és változatlanul képtelen az életében a második lenni a fiú mögött, csak azt tudja felajánlani, hogy ha szakít a fiúval, visszafogadja. De csak barátságról tud beszélni, a szerelmet nem említheti, pedig ha rajta múlna, térdre borulna Jitka előtt. De ez nincs benne a forgatókönyvben, és Kudláčkovának minden erejére szüksége van, hogy féken tartsa Barčát. Sikerül – kidobja. Jitka valóban szerelmes Lubošba, és ez több, mint amit Barča képes elviselni. Többé nem találkoznak a film vége előtt.
Mielőtt elválnának, Jitka tesz még egy utolsó viszontszolgálatot Barčának, aki abban a percben még nem tud ezzel mihez kezdeni, átsiklik ezen a néhány szón, hosszú idő kell, hogy átszivárogjanak a páncélján. Jitka azt mondja: „Te is járhatnál valakivel. Mindig is tetszettél a fiúknak.” Idő kell, amíg felfogja, hogy ezt éppen Jitka mondta, a híres Povejšová, akiről minden fiú álmodik, és aki nem is oly régen még pontosan az ellenkezőjét állította. Igaz, a nagynénjének mondta, de Barča tud róla, mert benne van a forgatókönyvben. Bármennyire gyűlöli Jitkát, szerelmes belé, és képtelenségnek tartaná olyat hinni, hogy Jitka nem ismeri a fiúk ízlését.
A tavaszi szünetig hátralevő időben ezek a szavak lassanként eljutnak a Barča világképét formáló rétegig, valahol a vaskemény, de céltalan akarat és az irányíthatatlan érzelmek közötti zűrzavarba.
 |  |
Elmondja Karfiolnak, hogy fölvették fodrásztanulónak, és annyira süt a magányosság még a ruhájából is, hogy a tanár leülteti a padra maga mellé. Barča korrekt, szabatos mondatokban közli vele az igazságot, hogy Jitkának ő már nem jelent semmit, és a hazugságot, hogy őt sem érdekli Jitka. Nem a tanárnak hazudik, hanem önmagának, s Karfík nem is hiszi el. Tulajdonképpen nem mond semmi olyan bölcsességet, amibe Barča bele tudna kapaszkodni, azt mondja, hogy amit közösen átéltek Jitkával, az megmarad, mintha tizennégy évesen élhetne valaki az emlékeiből; bár akad egy mondata, amiben egy kicsit mégis megfogódzkodik. „Azt hiszem, Jitka korábban lett nagylány, mint te.” Karfiol persze úgy érti, hogy Jitka már szerelmes, Barča pedig még nem, hiszen ő csak egy férfi és nem lát tovább az orra hegyénél, de Barča nem így értelmezi, a kettejük között levő összetett válaszfal részleges magyarázatát látja benne, s ahogy lehajtja a fejét és feldolgozza a mondatot, már érzi, hogy a szakításuk elkerülhetetlen volt, mert mindig is óriási volt köztük a szakadék. Végül megszólal az iskola csengője, s Karfík annyit mond: „Hallod? Kicsöngettek.” S Barča, aki egész eddigi életét átvitt értelmű, bonyolult gondolatsorok szövevényében élte le, ránéz a tanárra és azonnal asszociál. Kicsöngettek. Élete eddigi részének vége. Most valami egészen új kezdődik.
S erre csak addig kell várnia, amíg visszaér az iskola kapujáig, ahol odalép hozzá Jindra Jokl, az a Jindra, akit Barča már a névbetűk bevésésekor is helyesnek tartott, és megkérdezi, szeret-e levelet írni. Barča olyan kutató pillantással néz rá, amilyet még soha nem láttunk tőle.
– Miért?…
– Hát… gondoltam, megadom a kollégiumi címemet.
Barča egy pillanatra kutatóan a földre néz, magyarázatot, választ keres, a tizennégy éves kislányok átlagához képest is villámgyorsan cikáznak a gondolatai – s még így is hat másodperc kell hozzá, megmértem. S amikor egy egészen új, félig még hitetlen, félig már boldog félmosollyal bólint, ami egyáltalán nem emlékeztet a régi Barča vigyoraira, akkor már egy fiatal nő, aki mindent tud önmagáról és a szerelemről.
– Ha most látnának minket a fiúk, mit szólnának?
– Nem érdekel. Ez a mi rejtekhelyünk. Engem nem izgatnak. Fütyülök rájuk.
– Akkor jó. Tőlem is elmehetnek a fenébe.
– Jitka…
– Mi van?
– Esküdj meg, hogy egy fiú miatt se áruljuk el egymást soha.
– Minket nem húznak be a csőbe. Lehetetlen alakok.
– Hazudoznak, verekszenek, nem szeretnek tanulni. És hűtlen kutyák.
– Mind hülye!
– Így van.
– Mutassuk meg… hogy mi vagyunk a legjobb barátnők a világon. Véssük be egy fába.
1
Rég megírtam már ezt a cikket, amikor fölfedeztem, hogy éppen akkor, amikor bevésték – nem is szólt a zene. Nyilván a fülemben ott volt akkor is.