A Nyest áttanulmányozott egy erkölcstankönyvet, ami arra késztetett, hogy én is megtegyem. De csak amennyit ők mutattak belőle. Elgondolkodtam a kérdéseken.
Kell valami másnak is lennie! A természetfeletti erőről
Ez így egy alcím és egy al-alcím egymás alatt. Ebben az összefüggésben engem a mindenféle hiszekedő emberekre emlékeztet, akik találnak egy zseniális érvet.
„De figyelj már. Vannak ugye a világon emberek és vannak állatok. Meg növények. És vannak élettelen anyagok. Kell valami másnak is lennie! A természetfeletti erőnek! Ugye érted már, hogy miért oly hatalmas csakugyan az Isten?!”
Nem, ezt csak az ő kicsavart gondolkodásuk érti, amely nem tud különbséget tenni a „szeretném, ha valami valahogy lenne” és a „valami márpedig valahogy van” között, a világot a fejükben teremtik, és nem érdekli őket, hogy létezik egy világ a koponyájukon kívül is.
A képen mutatott folytatás nem nyugtat meg afelől, hogy nem éppen indoktrináció, gyerekbekeresztényesítés folyik-e a könyvlapokon. „Föltetted már magadnak azt a kérdést, hogy mi az idő?” Nem, nem tette föl. Tizenkét éves gyerekek nem tesznek föl ilyen kérdést maguknak, ezt onnan tudom, hogy voltam tizenkét, huszonkét, harminckét, sőt negyvenkét éves gyerek is, és még mindig nem. De tudok válaszolni a tizenkét éves nevében. „Nem, tannéni kérem, de ha már tetszik kérdezni, akkor az idő a cirkularitástól mentes negyedik, temporális dimenzió, amelynek longitudinálisában a múlt, jelen és jövő eseményei és időintervallumai objektíve obszerválhatók és relatív komparatisztika tárgyává tehetők. Kimehetek pisilni?”
„Miért kaptuk? Meddig a miénk?”, így szól a két következő kérdés. Hát mi kaptunk időt? Kitől? Kinek odutta hotolm, időt adni? Mert ugye hátha nem a bíróságról van szó, amely időt ad, tizenkét év szigorítottat, meg nem is az uzsorásról, aki szintén ad időt, még huszonnégy órát, ezek a kontextusok tizenkét éves gyerekeknél kevésbé probabilisek, ellenben szóba jöhet a tanár, aki szintén ad időt, de holnapra tényleg legyen kész az a lecke! De valahogy a kérdések megfogalmazása nem ezen a síkján konvergál a diszkurzusnak.
„Elgondolkoztál már azon, hogy honnan jöttünk, hová tartunk?”
Erre tudok válaszolni, illetve Pelo tud helyettem.
„– Igazad van. Nem túl katolikus egy ilyen női holmi.
– Ez vér?
– Olyasmi. Innen érkezünk, és szinte el se hagyjuk. Bármit teszel, a női hastól nem szabadulhatsz. Majd meglátod.”
Zavarnak viszont az ilyen típusú kérdések, hogy föltetted-e már magadban, elgondolkoztál-e már rajta. Aki így kezdi a kérdését, főleg ha befolyásolható(nak vélt) közönséghez intézi szavait, az először is kétséget akar ébreszteni a befogadó jelenlegi világképének konzisztenciája felől, alá kívánja ásni a fennálló világról vallott szubjektív manifesztációnkat és utat kíván egyengetni egy alternatív szemlélet felé, ami, hogy, hogy nem, már előre el is van készítve, neki ott van a hátsó zsebében.
„Gondolt már arra, hogy még a legjobban szervezett folyamatok mellett is van tartalék cégében?” – tudakolja a cégvezetőknek kínált szolgáltatások reklámja. Nem, nem gondolt, fütyült az egészre, de most majd gondoljon, gondoljon, gondoljoooooon, és válassza csakis a mi szolgáltatásunkat!
„Gondolt már arra, hogy szinte a nap minden percében stresszhatásoknak van kitéve?” – utasít a reklám, hogy most márpedig gondoljon, illetve ne is gondoljon semmire, csak vásárolja meg a csodaszerünket.
„Gondolt már arra, hogy amíg egészségét saját orvosával, gyógyszerészével óvja, addig pénzügyeiben teljesen kiszolgáltatott és védtelen a bankok, biztosítók önös érdekeivel szemben?” Nem, leszarta, hát akkor most gondoljon, és hívja pénzügyi tanácsokért Veronika önös érdekeit, de rohadalom gyorsan ám!
Ez három találat a gugliból a „gondolt már arra” kifejezésre, más változatban másfélék jöttek volna. Szóval az nekem az érzésem az ilyen kérdéseknél, hogy a gyerek eddig élt egy világban, ami hátha nem tartalmazta az általunk reklámozott eszmét, hát akkor kezdjen el üres helyet csinálni a temporális lebenye wincsijén, mert jövünk az ideológiával.
Ami szerintem a kereszténység. Megismehem a szagáhól.
Szerezhetünk-e pénz segítségével időt, illetve idő segítségével pénzt? Ez engem emlékeztet némely tanarak kipontozott beszédére, elkezd beszélni: „A köztársaság elnökét a…” – és elhallgat. Vár. Rám. Gyerekre. Körülbelül két másodpercem van, hogy kitaláljam a gondolatát, a mondat folytatását, aztán tovább fog beszélni, rosszallólag, amiért még ezt se tudom. A köztársaság elnökét a parlament választja. A köztársaság elnökét a Sándor-palotába költöztetik. A köztársaság elnökét a nép egyáltalán nem érdekli. A köztársaság elnökét a miniszterelnök nevezte ki Bulgáriában. Honnét tudjam, hogy mit akar hallani?! „…parlament választja”, felelem, de még beszélek, amikor már folytatja: „…zországgyűlés a képviselők kétharmados szavazataival választja meg”, neheztelő arckifejezéssel, amiért még ezt sem tudom. Mert nem elég tudni, betűről betűre kell tudni, ahogy a tankönyvben le van írva, mert a tankönyv szent, azt be kell magolni és kész. De akkor mire kell ő, a tanár? És miért járt főiskolára? Én is ki tudom pontozni a…
Szóval ilyen érzésem van a kérdésektől, hogy pénzzel időt, idővel pénzt lehet-e szerezni. Ugyebár az idő pénz. Time is money – my name is Tami! De szerezni? Ha elmegyek ezerforintos órabérben dolgozni, akkor idővel szereztem a pénzt? Nyavalyát, a munkámmal szereztem, a munka időbe telt ugyan, de amíg ezen filóztam, el is telt az idő, nem dolgoztam, kirúgtak, nem szerzek több pénzt, és az idő még mindig telik! Pénzzel időt? Miről tetszik beszélni, tannéni kérem? Lehetséges-e, hogy a tér-idő kontinuumon pénz segítségével nyújtást eszközöljünk, és T meg T’ között ne ΔT teljen el, hanem több? Nem. Lehetetlen. Ha a pénzből jó sok van, és arra kőccsük, hogy közel fénysebességgel haladó űrhajót építsünk belőle, aztán az egyik iker bele satöbbi, akkor se nyertünk időt, csak másképpen telt. Nem nyújtottuk meg. De ha arra tetszik gondolni, tannéni kérem, hogy vehetünk-e jó sok pénzért olyan egészségügyi ellátást, amitől több időt kapunk e földön, akkor ez tényleg erkölcstani probléma.