Most a hétvégén, alig kétezer éve. Amiről nem tudom pontosan, hogy a keresztényeknek szomorú dolog-e, mert hisz megölték a Megváltójukat, viszont ünneplik az évfordulóját és egyáltalán nem szomorúak. Bonyolult. Azt viszont tudom, hogy nekem szomorú dolog a húsvét, akárcsak a karácsony, a március idusa meg az október óbere. Mert megáll az élet. Ez volt a második húsvét (nem közvetlenül egymás után), hogy a falat kapartam fogfájtomban, a fogorvos pedig zárva, mert kétezer éve meghalt egy próféta. Van klinika, de rohadt messze és csak minimális személyzettel.
Én nem értem, hogy ha kétezer éve meghalt a próféta vagy ötven éve föllángolt a forradalom, akkor miért kell a betegeknek most jobban szenvedni, miért kell most éhezni annak, akinek pénze van, de kifogyott az ennivalója, szóval mindezt miért. Persze, tudom, az orvos is meg akarja ünnepelni a húsvétot, de az orvosok eddig is arról ismerszettek meg, hogy ők azok, akiknek sosincsen ünnepük; és különben is, némely buszok is járnak az ünnepen, az erőművek áramot termelnek az ünnepen, az elítélteket ünnepen is őrzik. Tömegével dolgoznak emberek az ünnepen. Miért nem lehet a maradékot is megszervezni? Mert ha a vasútnak mennie kell, akkor a közértnek is mennie kell, s ha már itt tartunk, a fogorvosi szerszámnak is mennie kell.
Ettől még lehet ünnepelni! Ahol olyan nagyüzem van, hogy egyáltalán nem állnak le, ott kidekorálják a munkahelyüket az ünnepre, lásd a Vészhelyzet karácsonykor, hálaadáskor, Bálint-napkor játszódó részeit. El tudom képzelni, hogy az az ember, aki végigdolgozza a munkanapot, de közben nyuszifüles sapkát visel, az húsvétibbnak érzi a napját, mintha reggel körberohan egy flaska kölnivel, aztán hazamegy öt flaska másvalamivel és lezuttyan a tévé elé.