Soha nem fogom elfelejteni, amikor először olvastam, az elején a három dokumentumot a nevekkel, amik aztán nem bukkantak fel a regényben, az ember várta, hogy mi lesz az összefüggésük a történettel, de nem derül ki. Az embert valami arra készteti, hogy folyton visszalapozzon a dokumentumokhoz és elméleteket gyártson, amik között olyanok vannak, hogy ezek a való életből hozott dokumentumok, valódi emberekről, akik aztán álnéven szerepelnek a könyvben, meg mindenféléket kitalál az ember, mert valami erre készteti. Aztán amikor végre felbukkannak a nevek a dokumentumokból, akkor meg nem érti az egészet, hiszen nem is ismerik egymást, az egésznek semmi értelme, úristen, mi lesz itt?!
Aztán egyszer csak kialakul.
Szabó Magda is így csinálja, szélesen hömpölygő körmondatokkal, amikben távlatok vannak és mélységek. Nem egyszerűen azért körmondatok, mert vesszőt tesz oda, ahova egyébként pont kellene, ezek nem politikusi körmondatok. Inkább mint a Duna József Attilánál, elindulnak és hömpölyögnek, mint a hullámok, nem is igazán körmondatok, csak nincs rájuk jobb szavunk, a körmondatot kicsit elítélő felhanggal szoktuk használni, ezeknek némelyikében pedig több a tartalom, mint egyik-másik modern regényben.
Aztán rájuk kattint egy rövid mondatot.
Külön bekezdésbe teszi őket, és ezzel meg rövidségükkel ezek a mondatok lezárják azt a gondolatívet, amit a hosszú mondatok sora vázolt fel, vagy éppen átlépnek valahová egészen máshová. De nem próbálom utánozni Szabó Magda stílusát, ez a pár mondat csak azért lett hosszú, illetve külön bekezdésben rövid, hogy felhívjam a figyelmet erre a kis szerkesztési trükkre, amivel fantasztikus hatásokat tud elérni. Ez a cikk a könyvről szól, nem annak mondatfűzéséről.
Van egy másik technikája, amit speciálisan ebben a regényben alkalmaz. A különféle szereplők nézőpontjának jelzés nélküli váltogatását, akárhányszor egy-két másodperc alatt ide-oda, amitől hihetetlenül háromdimenziós lesz az egész, tessék megfigyelni ebből a szempontból, leginkább a tárgyaláson, mint amikor egy filmjelenetben a kamera ide-oda lépked, mozog a helyiségben, a Vészhelyzet steadycames felvételeire emlékeztet. Irodalom és film ugyanaz, mint tudjuk, csak más köntösben.
Ott tartottam, hogy egyszer csak. Egyszer csak valahol a közepén elkezd átalakulni valami egészen mássá, mint amire az ember számított, egy könnyed kis nyári gyerektörténetből, aminek Szabó Magda-i módra döbbenetes mélységei vannak ugyan, de végeredményben mégse több annál, mint hogy egy kislány mivel tölti a nyarát, egyszer csak átalakul egy igazi vérfagyasztó krimivé, Zsófika pedig… nincsen arra szó, hogy Zsófika mivé alakul. Még az őrangyal is kevés. Azt már kezdettől látjuk, hogy Zsófika intelligenciájáról Juditnak fogalma sincs, mindenki más többet tudott róla, Fehérvári, a kőműves, ez a vénember. Az ember elpusztul szégyenében. De nem érezhetjük át igazán, hogy Zsófika elméje milyen régiókban szárnyal, amíg nem látjuk Haller Kálmán szemével az ajtórésen át a zöld nyári fényben, Szabó Magda borzalmas precizitással írja le Haller élményeit, de egyetlen hangot sem ejt arról, hogy mit gondol ebben a pillanatban Zsófi, egy sose látott, sosem ismert Zsófi, valaki szigorú ismeretlen. Ebben a lassított felvételű pillanatban értjük meg, hogy Zsófi több önmagánál, több mindenkinél maga körül.
És Dóra.
Szabó Magda is, akárcsak jómagam, szeret egy-egy elemet többször, többféleképpen fölhasználni más-más regényekben. Dóra neve olyan, mint A Danaidában Melindáé, mindkettőtől elfullad a felolvasó hangja, mert ami ebben a két névben összesűrűsödik, az nem fér el a két, illetve három rövidke szótagban. Zsófika az, aki önmaga fölé és mindenki más fölé emelkedik és akkora tettet visz véghez, amire maga Szabó Márta se lenne képes, de Dóra áll a dráma tengelyében, Dóra körül fordul meg a világ, és Dóra az, aki már felnőttként lép elénk. Zsófika egyetlen pillanat alatt lesz felnőtt, Haller Kálmán lidérces látomását egy gyerekből másodpercek alatt felnőtté érő, hidegvérű gyilkos tekintete okozza, aki még maga is csak most kezd ráébredni, hogy éppen most tesz csodát, egy szempillantásig még vár is, mielőtt végrehajtja. Dóra mindig felnőtt volt, az ilyen világba kivetett hamar érik. Dóra az, aki nélkül Zsófika nem lehetne azzá, amivé. Dóra az, aki után elindul a tér. Tizenhat ház áll a tér körül. Az annya nem szólt utána. A tér igen. Dórában iszonyatos szenvedélyek élnek. Zsófin kívülről nem látni, hogy valójában kicsoda, Dóra tesz róla, hogy az emberek megismerjék. Dóra sose sír. Dóra belépése a tárgyalásra derült égből villámcsapás. Dóra az egyetlen, akit nem érdekel, mi lesz Hallerral. Dóra gyönyörű lány lesz, ha megnő. Dóra is elgurult valahová. Dóra még a temetésen se ment oda hozzá.
És Marianne, Marianne, Marianne!
A tárgyalás valódi főszereplője nem Zsófi, amint a tárgyalás sem tárgyalás, egészen más, törvénytelen és erkölcstelen, bűnös cselekedet, amit Szabó Márta máskor éppen úgy elítélne, mint bárki más. Csakhogy a valódi főszereplő mellett van egy még főbb főszereplő, aki miatt az egész folyik, aki nincs is jelen, és jelenléte plasztikusabb, mint Judité, aki jelen van ugyan, de csupán azért, mert végre ki kell lépnie a gyermekkorból, elvégre felnőtt gyereke és doktorátusa van. Zsófinak iszonyatos ereje van, de még nem tud bánni vele, ő végeredményben csak egy kislány. Szabó Mártára hárul a feladat, hogy Zsófi és Dóra egyesített erejét fegyverként használja és lesújtson vele, mint a haragvó istennyila. Juditnak nem az a baja, hogy nem érti, mi történik, Judit azt sem érti, hogy nem érti, még akkor sem érti, amikor már érti. Amikor Szabó Mártában felmerül a gondolat, hogy Vikiéket meg kellene állítani, még ő sem tudja, hogy Juditnak még nagyobb szüksége van erre, mint Vikinek, Vikit voltaképpen meg sem kell állítani, Dórának valójában egyáltalán nincsen rá szüksége. A tárgyalás idejére már tudja. Juditnak sejtelme sincs, hogy valójában ő az egyik vádlott, ahogy azt sem érti, hogy Zsófi egy pillanatig sem volt az.
Maga Szabó Márta is csak az események sodrában érti meg, hogy most adatott a kezébe az a hatalom, amivel fordíthat a kislányok sorsán. Ott, abban a percben csak az egyikén, de hamarosan a másikén is, és egy pillanatra megtámaszthatja azt a tengelyt, amin a harmadik élete már magától is továbbfordul. Szabó Márta az egyetlen, aki érti, hogy mi forog kockán, és a gyerekek érdekeiért képes habozás nélkül odadobni a felnőttekéit, ahogy Zsófika keze is habozás nélkül mozdult meg, az a lélegzetnyi várakozás nem tétovázás volt, hanem a pillanat nagyszerűségének fokozása, a rádöbbenés, hogy végre megtalálta a megoldást.
Szabó Magda mindig mérnöki precizitással szerkeszt, sem lazaságnak, sem túlfeszítésnek nincs helye. Ha Torma Gedeont Hajnalkának vagy Augusztának hívták volna, akkor a nácik fölperzselik a Matulát és mindenkit megölnek. Ugyanígy dolgozik itt is. Ha Szabó Márta nem nyitja ki a táskát… ha Pista bácsi nem téveszti el a nevet… ha Kató nem olyan firtató természetű… ha nem jön meg idejében a távirat… ha az események nem az előre eltervezett, pontos időzítéssel következnek be, akkor minden hiába. Marianne, az ártatlan bűnhődik mindenért.
Persze Marianne sem ártatlan. Dóra érettebb valamennyiüknél, Dóra már idejében látott mindent. Zsófi akkor még csak nem merte érteni, ami történik, de Marianne egyszerűen letagadta még önmaga előtt is. Csak Dóra próbált harcolni. Zsófi nem mert felpillantani, olyan iszonyú volt a Dóra hangja. Hallod, Mari? Csinálj valamit! Én nem bírom egyedül! De Marianne-nak belülről kellett volna harcolnia, ami olyan erőt kívánt volna, ami csak Dórában volt meg, és akkor még ő sem tudott élni vele. Zsófi nem tartozott egyik oldalhoz sem, ezért amikor a kezébe adatott a hatalom a felnőttek fölött, a maga személye köré tudta gombolyítani a szálakat. Marianne helyett jött. Ha Marianne lett volna ott, a tárgyalás súlypontja félresiklik, ha ugyan lett volna tárgyalás egyáltalán, ami több mint kétséges. De Marianne nem is lett volna képes arra, amire Zsófi. Dóra igen. Dóra erős. Szabó Márta ugyan Marianne-t is erősnek nevezi, Marianne majd vigyáz Kálmánra. De Marianne-nak először is kelleni fog a megrázkódtatás, hogy gyerekes ábrándozásaiból felrázza. Marianne megbízható. Marianne a jövőre gondol, Marianne mindig tudja, mit szabad tennie.
És Pista bácsi.
Ha Pista bácsi értené, mi történt körülötte, egészen megváltozna a véleménye Szabó Mártáról. Az emberben leküzdhetetlen inger támad, hogy a tárgyalás után leüljön Pista bácsi mellé, és szépen elmagyarázza neki töviről hegyire az egészet, előzőleg szavát véve persze, hogy hallgatni fog. Marianne miatt, mert ő volt ennek az egésznek a főszereplője. Erre Pista bácsi nagyokat hallgatna és szépeket gondolna magában. Hiszen Pista bácsi végig az örvénylő események középpontjában volt, de soha nem hallott Marianne-ról.
Elektrotherápia.
Zsófinak iszonyatos önuralma van. Zsófika közömbös kislány, Zsófika nem sírt Apa temetésén, Zsófikának minden mindegy. Ha Zsófi nem veszti el egyetlenegyszer az önuralmát, akkor Pista bácsi nem szól a pénzről, akkor Vali nem fedi fel Zsófi kilétét, anélkül hogy tudna róla, hogy ezt teszi, és akkor Pista bácsi, az istenit az ijen vén baromnak, csak ordítani tud, mióta Marcsáék nincsenek, akkor Pista bácsi teljesen elveszetten áll az események forgatagában. Szerencsére már nem tud szólni Zacskófejűnek, hogy akkor talán mégsem altiszt, mert Zacskófejű nem boldogult volna a feladattal. Zsófi szédítő intelligenciájához nem társul még elegendő élettapasztalat, Zsófi nem tudja felmérni, hogy erre Zacskófejű nem lehet képes, ha viszont megpróbálkozott volna vele, akkor kifecsegte volna, hogy ki küldte, és kiderül minden. Valami figura neve vót. Ha nem valami figura neve lett volna, akkor összeomlik az egész.
Ahogy korábban a táskát meg a táviratot emlegettem, most meg a nevet, kicsit olyan színe lett a dolognak, mintha afféle félreértős vígjátékban lennénk, ahol azon múlik minden, hogy pont akkor lép be, pont elkerülik egymást, pont összecserélik a bőröndöket vagy a ruhákat, szóval ilyen helyzetkomikum. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Szabó Magda precízen kicsiszolt lélektani folyamatok hálózatából építi fel a történetet. Még Székely kicsiny szerepe is azáltal illeszkedik a szövevénybe, hogy milyen a jelleme. Fiatal legény vót még, mán akkor is annak örült, ha rosszat mondhatott. Ha nem ilyen lett volna, akkor nem értesíti Pista bácsit, és akkor még Szabó Márta nem gondolhatta át teljesen a sorsok szövedékét, még nem érezhette, hogy Dóra nélkül nem tarthatja meg a tárgyalást. Arra igazából csak akkor jöhetett rá, amikor Kálmán elejtette az öngyújtót, mekkora csend lehet itt, hogy minden így csörömpöl. Szabó Márta nem tudta volna idejében, hogy Dóráért kell küldetnie, és felemásra sikeredik az egész. Tulajdonképpen egyáltalán nem sikerült volna. Míg meg nem tudja, kijutott-e szerencsésen, és hol van, nem indulhat utána. Dóra belépése a terembe először fellélegzést jelentett. Ha Dóra itt van, akkor Vikinek is itt kell lennie valahol. Még nem késő semmi. Dóra tekintetében volt a válasz és onnan sugárzott a tárgyalás valódi jelentése, amihez az egymást követő tanúvallomások adták meg az aláfestést. Hát itt mindenki csak vele foglalkozik, a kőműves, a portás, mindenki? A két gyereken kívül nyilván csak ő érti egyedül. Ezt hiszik a gyerekek is, mert Szabó Márta úgy kormányozza a szituációt, hogy az igazság végig rejtve maradjon, hiszen ez valójában nem tárgyalás.
Csakhogy Szabó Márta kinyitotta a táskát.
Ez megint nem véletlen. Egy helyzetkomikumra épülő vígjátékban a táska véletlenül nyílt volna ki, Szabó Magdától azonban mi sem áll távolabb, mint ezek az eszközök. Szabó Magda a szereplők jellemrajzából vezeti le azt is, hogy Szabó Márta miért nyit ki egy gondjaira bízott idegen táskát. Most egyszerre megint előtte volt hajdani osztálytársa. Mi lehet abban az aktatáskában, amiről Zsófi azt sejti, hogy nem szabad Katónak látnia? Kató jelleme éppen úgy szükséges a pontos hálószövéshez, mint Székelyé, ha Kató nem nézte volna az ajtó mögül, hogyan csókolódzik vőlegény bátyja Papp Judittal, akkor Marianne élete hétfőn délután öt órakor összetörik.
Hirtelen megnyirkosodott a tenyere. Olyan érzése támadt, mintha attól a valamitől, amit a kezében tart, függene most a Dóra élete.
Hogy lehet a gyerekek sorsát megoldani, mikor az ő életük a felnőttek életének a függvénye?
Szabó Magda nem éri be azzal, hogy megoldja a három gyerek sorsát, s rajtuk keresztül a felnőttekét is. A felnőttek sorsát teszi a gyerekek életének függvényévé, éppen fordítva, mint rendszerint van, mert Hallerék élete csak Marianne miatt oldódik meg, Judit élete csak Zsófi miatt, Pista bácsié csak Dóra miatt, egyedül Szabó Márta nyeri el jutalmát önmagából, saját munkásságából fakadóan. De Szabó Magda ennél többet tesz. Tükröt tart az önhitt szülők és az önhitt pedagógusok elé, látleletet készít a gyereknevelés mai állásáról – ha bármi változott közel hatvan év alatt, az sem előnyére, a könyvet a törvényt leszámítva ma is ugyanígy lehetne megírni.
De Szabó Magda még ennél is többet tesz. Irodalomtörténeti fontosságú remekművet alkot, amely hatásaiban megközelíthetné A két Lotti jelentőségét, ha ugye bárki is odafigyelne erre rajtam kívül. Már azt is tanítani kellene, ahogy a különféle műfajok tökéletes szintézisét megvalósítja. A könyv egyszerre ifjúsági regény, krimi, lélektani dráma, szociológiai tanulmány és pedagógiai továbbképző. Ez olyan izgalmas, gondolta Szabó Márta, hogy szinte fel kell kiáltania. A szöveg egyelőre kettéválik, egy érthető és egy érthetetlen részre. De mi lehet ez az érzelem? Majd megtudja. Megtudott ő már különb dolgokat is. Szabó Márta korrepetálási élménye lenne a tanári hivatás ábécéje. Két hét szűcs puff. Judit még ebben is tévedett. Bárki meg tudja tanítani a gyerekeknek a két hét szűcs puffot, de ha Szabó Márta nem jön rá, hogy Anna helyett Pista bácsiról kell diktálnia, a szöveg vakvéletlenből tele van összeolvadással meg hasonulással, akkor Zsófi nem megy le újra Pongráczhoz, ami nagyobb kár lett volna, mint ugyanez a másik oldalról, hogy Szabó Márta nem látja meg a fehéregyházi csata órájának arcát és nem jön rá, hogy Zsófi nem tudta. Ennek a szövedék szempontjából nincs jelentősége, ennek az a jelentősége, hogy Szabó Márta pedagógus, nem pedig információközvetítő. Az a tény, hogy Márta néni rájön, hogy Zsófi nem tudta, önmagában nem fontos, az a fontos, hogy képes volt erre rájönni, rendelkezik a képességekkel, amik ehhez kellenek. Ezért való az Intézetbe ő, nem pedig Judit. A saját gyerekét sem ismeri, azt is most látja először.
Judit sem menthetetlen. Amikor Pongrácz belép a tárgyalásra, Judit a Dóra miatti iszonyat mellett is képes észrevenni, hogy nem mosolyodik vissza rá, harapós, olyan, mint egy vén kutya. Ez az ember szereti Zsófikát. Judit az, aki a legszebb dolgozatot írja a tavaszról, de Márta az, aki tudja, hogy Zsófi olyan, mint egy gömb. Judit még éretlen és kiforratlan, majd ha tíz esztendőt áttanított, ha húszat, akkor talán. Judit okos és intelligens, de elkalandozik a figyelme, nem látja át a rejtett összefüggéseket, és a tárgyalásról is úgy távozik, hogy semmit sem értett meg az egészből, fogalma sincs róla, hogy mi zajlik körülötte. Még nem nyílt rá a szeme a világra, de már kezdi észrevenni, hogy ez a helyzet, ha részleteiben még nem is érti.
Apa félbemaradt mondatából több indul ki, mint hogy a Kétbalkéz, a Balga önmagára talál, s megoldódik mindannyiuk sorsa, a regény beírta magát az irodalomtörténetbe. Egy könyvet konkrétan már megihletett, a Sophie-t, s a Sophie-ra támaszkodik további pályafutásom. A névegyezés mégis véletlen. De nem az számít, hogy hány mű vette át a stafétabotot, hanem Zsófika és Dóra helye az ifjúsági irodalom térképén.
A két Lottival elindult folyamat egyik fontos állomása, amikor Zsófi elindul az éjszaka közepén Dórával, amikor Márta csupa értelmetlen dolgot kérdez, nagyképűsködik, azt faggatja, miért nem vitte vissza az aktatáskát a Kálmán lakására. És Márta meg se lepődött, csak bólint, mintha igazat adna neki.
Luise és Lotte csak egyetlen jutalmat kapott hőstettéért. Zsófi egy egész világot. Még a mondatot is, amelyet annyit keresett, úgy zúg a szívében, mint a harang. Fúj a szél, a tanács épülete körül zizegnek a fák.