Se sárga, se a miénk

De nagyon savanyú a Magyar Narancs, amikor „túlértékelt” színészekről ír. Ír? Az azért túlzás. A Narancsszem szignójú szerző inkább csak odalök pár mondatkát, találgasson az olvasó, hogy miért: mert nem szereti a színészeket, mert nem ismeri a színészeket, vagy mert a szerkesztője kiadta neki ukázba, hogy produkáljon valamit, és nem jutott az eszébe semmi. A Facebookon a hozzászólók némelyike provokatívnak minősíti, de több kell ahhoz, hogy valaki provokálni tudjon. Ezt a cikket, ha nevezhetem így (inkább csak fotóalbum kurta képaláírásokkal) a legtöbb ember csak átlapozza és elfelejti, a filmeket ismerő olvasók alighanem a Magyar Naranccsal együtt. Ha a szerzőnek az volt a célja, hogy kattintásokat szerezzen a cikkére, mert azért jár a főszerkesztői fültővakargatás, azt bizonyára elérte. Ha ennek az az ára, hogy olvasókat veszít a lap, akkor őt a mai hiperszuper-teljesítményorientált világban ki fogják rúgni, és nem lesz igazuk. Azért kell kirúgni, mert nem ért a munkájához.
  Kezdi Humphrey Bogarttal, akit az Amerikai Filmintézet a huszadik század legsikeresebb férfi színészei között legelső helyre tett, Narancsszem még csak rajta sincs a listán, hát borzasztóan irigy rá. Hogy pontosan mit tud róla, az nem derül ki, csak annyi, hogy látta már mozgóképen is. Igazából csak állóképen elfogadható a „teljesítménye”, mondja, és nem derül ki, hogy voltaképpen mennyi is Humphrey Bogart teljesítménye. Száz kilowatt? Ezer lóerő? És mennyit fogadna el Narancsszem? Nincs ennek valami köze Mr. J. Evans Pritchardhoz?
  Marlon Brandóval egészen más a helyzet: őróla Narancsszem semmi több konkrétumot nem tud, mint amit kiírt a Wikipédiából. Helyteleníti, hogy pénzért játszott a Supermanben, őnála nyilván azok az igazi színészek, akiket a Koyaanisqatsiban látunk az utcán – nekik egész biztosan nem fizettek. Brando privát szigetet is vásárolt Tahitin, amit a közönség „elnézett” neki, de Narancsszem láthatóan nem. A közönség feltehetően azért nézte el, mert nem kap idegrohamot attól, ha valakinek magántulajdona van, ellentétben a kommunistákkal.
  James Deannél Narancsszem érzékelteti, hogy ő néz ám Barátok köztöt is, ámbár kiderül, hogy azt is felületesen, mert akkor tudná, hogy annak nincs is főszereplője – sok egyéb nélkülözhetetlen kellék mellett ez is hiányzik belőle. A szerző ezután kis bemutatót tart szlengnyelvi szókincséből, lássuk ám, hogy ő igazi közülünk való, tökös gyerek, aki le meri írni az újságban, hogy biluxol a csávó, de rögtön „villant” egy latinos szóképzést, színészice, mert neki ez is kenődik. Illetve vágja a vakert. Szóval rizsázza a sódert, na. De lehet, hogy fordítva. Mindegy, közben leért a konyak, elkezd összevissza hadoválni arról, hogy James Dean nem létezett (nem hát, számítógépes animációval montíroztak oda egy alakot a filmszalagra), ráadásul íróasztalnál kitalált körülmények között lépett le a színről. Olvastam erről valamicskét – úgy éreztem, ha a szerző megengedheti magának, hogy a Wikipédiából ollózzon össze egy cikket, akkor nekem se kell Hollywoodba utaznom forráskutatásra –, sajnos az íróasztalt nem találtam meg a történetben, pedig külön rákerestem az angol nevére, desk.
  James Dean színészi pályafutásának legszörnyűbb mélypontja szemlátomást azt, hogy Martin Sheen vette át a szerepkörét. Innen már csak még egy konyak kérdése, hogy kiderüljön, mennyire vacak focista volt Puskás Öcsi: hiszen a szerepkörét ma Orbán Viktor tölti be.
  Marlene Dietrichről nagyjából annyit tud, hogy német volt és egy csomó mindenféle szimbólum, játszani feltehetően nem látta.
  De Audrey Hepburnt igen. Két filmben is. Emlékszik a fekete koktélruhára, másra semmire abból a filmből, és látta Hepburnt egy későbbi filmben is, abból annyi maradt meg, hogy ötvenegy évesen is képes volt bájosnak tűnni. A facebookos olvasók alighanem zsigeri indulatból reagálnak, és ezek miatt a szavak miatt kívánnak többen is rákot a szerzőnek – nem néztek utána, nem tudják, hogy Audrey Hepburn csak tizenegy évvel később lett rákos. Narancsszem számára Hepburn csak valaki, aki egyszer fölvett egy bájos fekete koktélruhát. Nem biztos, hogy az arcát meg tudja különböztetni Klaus Kinskiétől.
  Heath Ledgerről annyit tud, hogy hátborzongatóan alakította Jokert és meghalt. Ennél több említésre méltó nem volt a Wikipédiában. Én a helyében még beleírtam volna, hogy ledger angolul főkönyvet jelent, hogy lássák, milyen művelt vagyok, és a főszerkesztő a javamra írjon egy tucat kattintást. Jól jön az még ínséges időkben.
  Jávor Pálnak minden filmjét látta, hiszen azt mondja, hogy mindegyikben negyvenöt évesnek néz ki. Nekem erről az jut eszembe, hogy egyszer nagyon régen, lehettem úgy tizenöt éves, valaki megkérdezte, hogy énszerintem ő hány éves. Borzasztóan öreg fazon volt, legalább ötven-ötvenöt, vagy akár hatvan, honnét tudjam, udvarias akartam lenni, azt mondtam, negyven. Szomorúan bólintott: „Igen, mert egész éjjel dolgoztam. Harminchat.” Ennyit arról, mennyire képesek tizenöt évesek megítélni kétszer-háromszor idősebbek életkorát. Az életkort pedig nem a születésünk óta eltelt idővel mérjük, volt már alkalmam Narancsszemnél érettebb gondolkodású tizenkét évessel beszélgetni. De vissza Jávor Pálhoz. Nyolcvanas évekbeli újrafelfedezését helyteleníti, ami akkor lehetne Jávor színészetének értékelése, ha ő a nyolcvanas években egyszer csak előjött volna a visszavonultságból és megint szerepeket vállalt volna. De ezt Jávor nem tette; ahogy Narancsszem fogalmazna, jó alibije volt a csávónak, hogy kihúzza magát a melóból, ugyanis 1959-ben meghalt. És bizony a nyolcvanas években is éltek még, akik emlékeztek ilyen cigány mellett mulatós figurákra: én ismerek olyanokat, akik ma is élnek és emlékeznek. De Narancsszem narancsszemszögéből minden, ami tavalynál régebben volt, az már kibírhatatlanul ósdi és felfoghatatlanul régen volt. Ami hagyján, de akkor minek ír évtizedekkel ezelőtt meghalt színészekről?
  Karády Katalint a magyar Kapócs Zsókának minősíti, és rohan a főszerkesztőhöz megmutatni, hogy mekkora szenzációsat talált ki, ugye most megkapom az asztalomra a lila kávéfőzőt? Sajnos a poén csak akkor ülne, ha Kapócs Zsóka nem lenne magyar, így viszont kénytelen vagyok szólni, hogy Jávor Pálnál kimaradt, hogy ő a magyar Kautzky Armand. Humphrey Bogart pedig az amerikai Humphrey Bogart. Tessék, én is tudok ilyen szenzációsakat írni, és még lila kávéfőzőt se kérek.
  Narancsszem feltehetően az egyetlen ebben az országban, aki még Karádyt is aszexuálisnak tartja, számára a nő valószínűleg Michelle Wildnál kezdődik és ér is véget. És ő az egyetlen, aki tud valamit Karády amerikai sikereiről kalapszalon-tulajdonosként. Vagy nem tud semmit, csak leírja, hogy ebben a minőségében sikeresebb volt, mert akkor hátha jól fölpiszkál mindenkit, és kap egy bólogató kiskutyát is az autójába. A főszerkesztő jóindulatáért mindent.
  Marilyn Monroe-nak csak szexszimbólumi működéséről tud, meg a tragédiáról és a viszonyáról Kennedyvel. Talán játszott filmekben is, ő nem tudja. Nem is érdekli. Speciel a Wikipédiában az is benne van, hogy a Buszmegállóban még a kritikusoknak is tetszett, csak már leért a harmadik konyak, és Narancsszemnek nincs már türelme ennyit olvasgatni. Mostanra több időt töltött olvasással, mintha megnézett volna egy egész estés nagyfilmet, mondjuk ezt. Gyorsan kimerül a figyelme, mint látjuk.
  Paul Newman salátaöntet-reklámarci működése jobban megragadja Narancsszem figyelmét, mint filmjei, tekintve, hogy azok közül egyet látott, Az ítéletet… ámbár az eddigiek után ez sem biztos. Azt nem mondja, hogy Newman hogyan játszott a filmben, csak annyit, hogy rokonszenvesen jelenítette meg az ügyvédet, de ezt bárhol olvashatta.

Kétféle következtetést is le lehet vonni a cikkből. Aggodalmas természetű, érzelmileg túlfűtött pályakezdő színművészek némelyike esetleg arra jut, hogy ha a színitörténelem legnagyobbjai sok évtizedes ragyogó pálya végén egy-egy ilyen Narancsszem karmai között végzik, akkor ő mit is akar ezen a pályán – ami kár volna. A másik következtetést kell levonni. Nem kell olyan lapot olvasni, ahol egy ilyen cikk produktum lehet, ahol egy ilyen Narancsszemet nem hajít ki a főszerkesztő azzal, hogy legközelebb írj használhatót, de ne az én lapomnál.
  Én ezt a következtetést vonom le. Ezt a cikket kiposztolom a lap Facebook-oldalára, aztán lemondom.

»»»»»»