Jó néhány éve használom tevékenységem megjelölésére a címül írt kifejezést, de időnként furcsa arcokat kapok válaszul. Nem értem az okát, szerintem ez a legklasszabb dolog, amit valaha csináltam. Elmondom, miért.
A kislány (Homo sapiens minusculis feminini generis) különleges élőlény. Eleve nőnemű, de még nem igazi nő, abban a korban van, amikor még félig gyerek, már félig felnőtt. Gyűjteményem tagjai a legkülönbözőbb életkorúak, többségük tíz és tizenhét év között, de akadnak kisebbek és nagyobbak is. A nyersanyag kislányok többsége irodalmi eredetű, könyvlapokon és/vagy filmszalagon él, de az elmúlt tizenegy évben szerencsére szép számban akadok össze hús-vér kislányokkal is. A technikát pár szóban el tudom mondani: szétszedem őket és újakat rakok össze belőlük.
Bővebben kifejtve persze állati bonyolult, de nem is célom, hogy bővebben kifejtsem. Ezt úgyse lehet megtanulni, ez egy sajátos érzék vagy tehetség, amire majdnem olyan büszke vagyok, mint a szerénységemre. Két fokozatban fejlődött ki, az első felét magam csináltam, a másodikat Krisztől kaptam.
Mostanában egész másképpen gyakorlom, mint tizenöt évvel ezelőtt. Többek között sokat vagyok együtt Gabival, játszunk, beszélgetünk, én pedig közben szépen szétszedem őt. Ő nem tud róla. Minifigeket már akkor is szedtem szét, amikor akkora voltam, mint ő, de azokat csak meghatározott számú darabra lehet szétszedni, és csak egyféleképpen lehet összerakni. Őt viszont bármeddig hámozhatom, és nem kell újra összerakni, hogy az eredeti Gabit visszakapjam: amit összerakok belőle, abból más kislányok lesznek.
Van egy barátom, aki hímneműekre szakosodott, azokat szedi szét, de ő szikét használ hozzá, meg mindenféle éles, hegyes, rémisztő szerszámot. Az én módszerem előnye, hogy nem kell hozzá anesztézia, mert amikor kiemelek valamit, az érintetlenül megmarad az eredeti helyén. Mert én jellemvonásokat veszek ki, gesztusokat, szófordulatokat, érzelmeket, gondolatokat. Azokat is meg tudom szerezni, nagyon egyszerűen: nem arra van szükségem, amit valóban gondol, hanem a tetteiből kikövetkeztetett látszólagos gondolat fonalát továbbviszem és a cselekedeteit figyelve gombolyítom tovább, hogy mikre gondolhat. Meg is lehetne kérdezni persze, hogy mire gondol, de nem kapnék értékelhető választ, mert egy hatéves gyerek ezt még nem tudja kifejteni, ráadásul a megfigyelő bevonása a megfigyelt folyamatba torzítja a megfigyelés eredményét. Szerencsére nincs szükségem jegyzetelésre, egyébként általában nem is önthető szavakba, amit megfigyelek, csak majd a végeredmény, ami abból összeáll. Vannak trükkjeim, amikkel nagyon sok infót lehet szerezni, például a saját találmányú intelligenciatesztem, amit főleg Eszteren és Zsófin kísérleteztem ki: belenézek a szemükbe. Időbe telik, mert ezer dolog van, ami másfelé fordítja a figyelmüket, de pár óra alatt azért van egy tucatnyi alkalom. A felnőttek beszélgetnek, a gyerekek játszanak, időnként ránéznek az emberre, én elkapom a tekintetüket, és levonok egy-két következtetést.
Persze mindaz, amit elmondtam, fiúkkal (Homo sapiens minusculis masculini generis) is működik ugyanúgy, de az ő tanulmányozásukra nincs szükségem különösebben. Én magam is fiú vagyok, csak már felnőttem, de emlékszem a gyerekkoromra. Akkoriban javarészt fiúkkal voltam körülvéve, őrájuk is emlékszem. Legfőképpen pedig: a fiúkon nincsen sok tanulmányoznivaló, mert elég egyszerű élőlények, aki egyet-kettőt látott, mindet látta, aki egyet-kettőt megírt, mindet megírta. „Kanokkal nem foglalkozom, mert régebben én is az voltam.” Ezt mondta Daniel Hillard, a későbbi Mrs. Doubtfire, és én is mondhatom, ráadásul én most is az vagyok, ámbár magamba építettem Krisz nőnemű személyiségének a felét.
Ezért utazom kislányokban.
Megírtam többször, például két és fél évvel ezelőtt, hogy milyen reinkarnációi vannak a kalózlánynak, és hogy ez miért fontos. De szó sincs arról, hogy csak ő lenne fontos, azóta – lassan egy éve – megírtam a Medvebocsokat, aminek főszereplői csak egy-két vonást vettek át tőle – amit muszáj volt –, de nem reinkarnációi a Lottiknak sem, egészen másféle egyéniségek, nem is az ő történetüket élik újra, csak az alapeszme hasonló. Akárcsak a többi feldolgozásban. Hozzákezdtem a Nickyhez harmadszor is, Nicky sem a kalózlány anyagából vétetett, ezért van (lesz) mellette Fiona.
Az eszme lényege: kislányokat formálni. Nem okvetlenül kalózlányt mindig, csak lány legyen. Mert minden írásmű, amit ki tudunk találni, végső soron emberekről szól, még ha állatoknak vagy űrlényeknek álcázza is őket, és minden emberi lény közül a legérdekesebb a Homo sapiens minusculis feminini generis.