Úgy néz ki, az előző cikk megint beletenyerelt valamibe; páran továbbadták a Facebookon, az egyik példányt már húszan vitték tovább, a másikat harmincan, megyeget körbe-körbe. Ez nem számít soknak, nem is gondolom, hogy valaha konkurálni fog legsikeresebb irodalmi művemmel, de nem is ez volt a cél. A cél mindig az, hogy elmondjam a mondókámat és elgondolkodtassam az olvasót. Arról, természetesen, hogy mitől vagyok én ekkora seggfej.
Ez most is működött, a cikket aszerint nevezik szupernek vagy kakának, hogy mit gondolnak Conchita Wurstról. Nagy megnyugvásomra a cikk végén említett, mitőlünk kitörölt hozzászólást szerzője nem mulasztotta el a Facebookra is kitenni, így ez a vélemény sem sikkadt el.
Volt, aki engem nevezett fóbnak, mert számon tartom, hogy a szembejövők közül ki zsidó, ki cigány, ki transzvesztita, de hát a rossznyavalya tartja számon, én nem tehetek arról, ha valaki nem tudja, mi az a képes beszéd. Szokás szerint megjelent a számonkérés, hogy én is ugyanolyan fób vagyok, hiszen kirekesztem a fóbokat, amire természetesen a szokás szerinti választ adtam: zsidónak, cigánynak, melegnek születik az ember és úgy marad, fóbnak viszont nem kötelező lenni, tessék tisztességes emberré nevelni magukat, és többé nem fogom őket kirekeszteni.
Én is fób voltam, megjegyzem, homofób, egy olyan társadalomban nőttem föl, ahol a Benny Hill-show volt a humor, létra tetején áll valaki szoknyában, Benny Hill mohón száját nyalogatva elindul a létrán, bedugja fejét a szoknya alá, visszajön, prüszköl, fintorog, kamera fölnéz, a létra tetején egy skót szoknyás férfi áll. Másik változat szerint pap. Olyan világban nőttem fel, ahol kommilfó volt viccet csinálni abból, ha valaki meleg, hát homofób lettem én is. Meg kommunista, mert annak is neveltek. Mindkettőből kineveltem magamat, mire felnőttem, és ha én képes voltam rá, hát legyen képes más is. Mert rosszaság gyűlölni, megvetni, elnyomni, diszkriminálni másokat olyasmiért, ami velük született és nem tudnak változtatni rajta. Fóbnak lenni nem velünk született, hanem belénk nevelt tulajdonság, és lehet rajta változtatni (magam vagyok rá a példa), tehát fóbságért diszkriminálni valakit nem rosszaság.
Többen észrevették, hogy amit Wurst csinált, abban semmi újdonság nincsen, negyven éve is voltak már éppen ilyen polgárpukkasztó egyének, csak másképpen pukkasztottak. Meglátásom szerint akit pukkasztani lehet azzal, hogy másvalaki mit vesz föl, hogyan sminkeli magát, hogyan mozog a színpadon vagy az utcán, az meg is érdemli. Pukkadjon. De azért a homofób, aki elvitatja a melegektől a jogot, hogy csókolózhassanak az utcán, jobb, ha tudja, hogy pár száz éve neki se lett volna meg ez a joga, akkoriban minden becsületes polgár felháborodott volna még az ötletre is, hogy egy férfi és egy nő a nyílt utcán csókolózhat. A száján! Még ha házasok, akkor se! Mit képzelnek?!
Egy évszázad múlva ez a melegeknek is szabad lesz, és ötszáz év múlva a katolikus papoknak is.
Akadtak, akik arra használták a cikket, hogy bennem nekivadult liberálist látva össztömegileg nekiförmedjenek a liberális gonoszoknak, de hát mivel én nem vagyok liberális, felőlem nyugodtan. A helyzet azonban az, hogy én nem valamilyen politikai erő zsoldjában írom, amit írok, bár azt a zsoldot lenne éppen hova tenni, én egyszerűen egy darab íróember vagyok, akinek az a dolga, hogy írjon arról, ami a világban zajlik.
Jelenleg az zajlik, hogy van egy fószer, aki fura jelmezben lépett föl egy dalversenyen, azóta rég lesminkelt és rajongói-ellenzői számára tök fölismerhetetlen átlagember képpel mászkál az utcán, de emberek tömegei továbbra is a minapi színpadi felvételeit használják arra, hogy világba sápítozzák kétségbeesésüket, amiért a világot nem az ő klónjaik népesítik be. Én senkit sem akadályozhatok meg abban, hogy akár naphosszat a világba üvöltse: „seggfej vagyok, seggfej vagyok”, de ugye nem baj, ha nem is dugom be a fülemet, amikor üvölt? Hanem ha megihlet, akkor megírom. Mindenki csinálja a dolgát. Ő üvölt, én írok. Aztán ő rólam is üvölt, én meg tovább írok.
Aztán ő bereked, nekem meg elkopik a billentyűzetem.