„Tessék tudomásul venni, hogy térben vagytok, és ezt a teret egész testetekkel uralnotok kell.”
Egy éven belül másodszor történt meg, hogy volt egy meglehetősen érdektelen, hogy ne mondjam unalmas dal, aztán kézbe vette Dārta Stepanova és valami olyasmit csinált belőle, ami utat mutat a sötétségben, ami kijelöl és meghatároz, ami körül jelenségek fordulhatnak meg.
Ariana Grande amerikai énekesnő negyedmagával írt Focus című dala kedvesen retrós, van benne némi üzenet, de amúgy felejthető; engem a klipben némileg zavar, hogy nem látom a célt, amitől Ariana mint szexdémon lép fel, azon kívül, hogy ettől hátha eladhatóbb. De lehet, hogy azért, mert először Dārta változatát láttam.
Dārta nem azért csinálja meg a szexdémon tökéletes hiányát, mert az Aprīļa pilieni decens környezetében lép fel, s még kevésbé mert csak tizenhárom éves, azért teszi, mert ezzel tudja kifejezni a mondandóját. Barnásszürke zsákruha, ami alól testhezálló fekete nadrág szára látszik ki, a nyakába vetve fekete és szürke madzagok, és a legutóbb már oly jó szolgálatot tett fehér cipő – ez az egész. Ami a külsőségeket illeti, a hosszú haját és a fülbevalóját leszámítva teljesen lemondott női mivoltáról, bár férfivá sem változott, egy nem nélküli, aszexuális, agender lény. Éspedig azért, mert a nőt most önmagából teremti meg, nem a külsejéből, hanem lényéből és a térrel való interakciójából.
Pontosan követi Jarmila Dědková utasítását a balerinanövendékeknek (az idézet Balázs Ágnes fordítása). Egész testével uralja a teret, megteremti, eldobja és újrateremti, körülveszi magát a térrel, benne él, vele és általa él. Oszlopot formál a térből, de hagyja leomlani, nekitámaszkodik a térnek, kommunikál vele, majd kiszakít belőle egy darabot, spirálban körbefordul, magára tekeri és átöleli magát a térrel, aztán azt is hagyja leomlani. Áttöri a negyedik falat („come on girls”), kilép a nyíláson és velünk beszél, aztán újraépíti a falat, rendezői jobbról balra végiglépdelve a színpadon, közénk húzza, mint egy függönyt, de még kihajol mögüle és hozzánk szól, kacérkodik velünk, mielőtt visszasétálna a tér mögé. Legvégül, az utolsó mozdulattal félretolja a teret mint ami jól végezte dolgát, de egyúttal megköszöni neki, hogy partnere volt.
Nem így kezdődik. Amíg a teljes kíséret meg nem szólal, Dārta is csak lépdel, gesztikulál, egy pillanatban elkapja a mikrofont a szája elől, mint aki tévesztett, összeakadt a vokállal, még egy grimasz is tartozik hozzá, pedig innen indul az üzenet, ekkor kezdi megteremteni a külsőségektől megfosztott, agender lényből az örök nőt, aki ekkor még teljesen emberi, de hat másodperc múlva már az univerzumot csavarja maga köré, csak mert neki úgy tetszik. S innentől istennő, aki bármit megtehet, repülni tud – ezt fejezi ki a moonwalkszerű, hol sarkon, hol cipő orrán forgó járás –, de ha megszólal a csengettyű, visszabújik burkába mint egyfajta Hamupipőke-epigon, újra kifeszíti, újra elindul.
A Masterpiece eszköztárának nyoma sincsen, gesztusnyelv helyett a pantomimet újraértelmező térformálás jelenik meg, a kiengedett hang helyett sokféle hangnem és hangi eszköz meg a vokál, a glottális szaggatás helyett az eredetiben is meglevő széttördeltség, a fekete sityak helyett a barna klepetus – a ránk reflektorozó tekintet helyett nincsen semmi. Itt más síkon kommunikálunk.
Hidegen izzik, mint a Másodfokú Rémisz. De ő miértünk izzik, belőlünk teremtette ezt az egészet, a mi nevünkben és miáltalunk. Ezért tolja végül félre a térből épített csillagközi meseországot. Hogy mi is újraépíthessük magunknak.