Erre kell most már jobban figyelnem. Nyolc hónap után már igazán sokat megértek, de a tudásom szókincsalapú, általában azért értem a mondatokat, mert a bennük szereplő szavakat ismerem, nagyjából be tudom határolni pillanatnyi formájukat (főnévi eset, igealak), és adott szavak adott mondatban összerakva viszonylag nem sok teret hagynak variálásra. Amikor mégis, rögtön csökken a megértési pontosság.
Három fő terület van, amit még nem eléggé tudok, és meggyőződésem szerint a kezemben tartanám a lett nyelv nagy részét, ha ezeket tudnám. A főnevek végződései, az igék igekötős formái és persze az igeragozás. Sok mindent tudok már ezekből is, de még több a hiány, mint az ismeret. Hónapok óta terveztem, hogy összeállítok egy deklináciás táblázatot a saját ízlésem szerint és kirakom a képernyőmre, de hát a világnak nem jutottam hozzá; most végre elkezdtem.
Érdekes szabályosságok figyelhetők meg, amik segítenek az eligazodásban. Így például az alanyesetű többes szám jele hímnemben -i, nőnemben -s, két ravaszsággal: a 2. ragozásban lágyítás is fellép, a 6. viszont, mivel már eleve s-szel végződik, nem -s-t kap, hanem -is-t. (Ez kicsit leegyszerűsítés, hogy hímnem meg nőnem: az első három ragozásba tartozó főnevek mind hímneműek, de a 4. és 5. ragozásúak között kisszámú hímnemű is előfordul, csak a 6. ragozásbeliek nőneműek mind.)
Másik szabály: -m-re csak datívusz és instrumentalis végződhet, éspedig többes számban ezek mindig egyformák, egyesben viszont az instrumentalis soha nem végződik -m-re, a datívusz a hímneműeknél mindig, a nőneműeknél soha. Az egyes számú datívuszban mindig az adott ragozás sajátos magánhangzója áll az -m előtt: tēvam, lācim, lietum, puikam, bendem, és a 6. ragozásban egy speciális végződés: naktij (← nakts). A többes datívusz jele hímnemben -iem, nőnemben -ām, -ēm, -īm.
Valójában az instrumentalis mindig egy másik esettől kölcsönzi végződését: egyesben a tárgyesettől, többesben a datívusztól. Ezért vannak táblázatok, amikben nem is szerepel.
Ja, és rájöttem ám, hogy a halügyben még mindig van tévedés. A zive egyszerűen a zivs áttétele az első ragozásból az ötödikbe, vagyis ez egy nőnemű hal. Azaz kettő, mert az -e tárgyesete éppen -i, tehát mindkét hal nőnemű – hiszen labsirdīga is nőnemű. Két halhölgy. Nyilván a szótagszám miatt.1