Többször írtam már a számítástechnika jövőjéről, de mindig a közeliről, néhány évre előre, mert egy ilyen gyorsan változó tudományágban nem lehet hosszú távú jóslatokat tenni megalapozottan. A jóslataimban írt évszámok azóta bekövetkeztek, a bennük leírt események nem annyira; Számítástechnika 2015 című, e műfajban legutóbbi írásom idén lett aktuális, meg lehet nézni, mit találtam el és mit nem.
Most mással próbálkozom. Egészen távoli jövőt tippelek, a mai gyerekek öregkorát, de a mai öregek gyerekkorára visszatekintő nézőpontból. És nem foglalkozom se hardverrel, se szoftverrel. Már más a fontos: az adatok.
Három évszám is kínálkozott megjelölendőül. 2071, a Gutenberg terv születésének századik évfordulója. 2115, mostantól száz év múlva. És 2100 mint kerek évszám. Igazából bármelyiket választhatjuk.
Már negyvennégy éve, hogy Michael S. Hart begépelte egy nagygépen a Függetlenségi nyilatkozatot, és ezzel megalapította a Gutenberg tervet. Ma közel ötvenezer könyvük van. Jómagam tizennyolc éve digitalizálok, gyűjtöm a digitális műveket, s hogy hányan teszik ezt még a világon, megtippelni se lehet, óriási tömegek. Már minden jelentősebb nyelven akkora irodalom áll rendelkezésre digitalizálva, amit papíron már könyvtárak se tudnának tárolni (lásd Egy táblagép súlya című cikkemet). Ebben a században be fognak digitalizálni mindent, ami valaha papíron megjelent, még hozzáférhető, és legalább egy ember megőrzésre érdemesnek tartja. A könyveket biztosan, a folyóiratokat minden valószínűség szerint; a napi- és hetilapok már nehezebb ügy, magánembernek túl nagy munka, inkább intézményesítve képzelhető el (a Délmagyarország több évtizednyi folyamát már bedigitalizálták), viszont csak egy ideig lesz rá szükség, aztán már minden nyomtatott periodika átköltözik digitális formára. A nyomtatott sajtó fokozatosan meg fog szűnni, először a könyvkiadás, hiszen töredékére zsugorodnak a költségek, majd a folyóiratok és legvégül a hírlapok, akkor, amikor az emberek már nem veszik meg pár centért az újságot, ahelyett is kényelmesebbnek találják a webet. Persze mindez csak akkor, amikor már mindenkinek lesz olyan kézigépe, amin kényelmesen olvashat mindent. Az utolsó megmaradó nyomdák már csak szórólapokat, villamosjegyet meg falinaptárat nyomnak majd. Ha ugyan a villamosjegy papírból lesz még, de miért lenne?
Valahol ennek a folyamatnak a legvégén várható, hogy az írókat nem osztják majd többé három kategóriára: 1. a Főírók (Jókai, Dosztojevszkij, Hugo, Mann), 2. az Írók (mindenki más, aki megjelent nyomtatásban), 3. a hogyképzelihogyírónakmondjamagátmikormégnyomtatásbansejelentmeg egyének – hanem a két alacsonyabb szint egyesül, csak Főírók és Írók lesznek.
A szerzői jogi problémákat megoldják. Ingyen vagy sem, de az emberiség összes addig fennmaradó írott műve hozzáférhető lesz digitálisan, újak pedig már nem is jelennek meg másképpen. A szerzői jogot a többi műfajnál már nem is fogom említeni.
A gyerekek táblagépeket vagy hasonlókat használnak az iskolában, sőt óvodában is. A világ papírfogyasztása drasztikusan csökkenni fog a könyv- és újságnyomtatás megszűnése után azzal is, hogy (ha, feltéve, de nem remélve) a hivatalnokok felismerik és megértik, hogy egy végzést, amely átteszi az ügyet egy másik hivatalhoz, nem kell négy papírlapra kinyomtatni, az összes törvénycikket odacitálva, és ezt papírborítékba téve elküldeni, mindezt beszorozva az érintettek számával – hanem elég egy olyasféle digitális dokumentum, mint ma a PDF és/vagy az elektronikus aláírással ellátott email, és annak se kell hosszúnak lennie, mert linkeket tartalmaz a hivatkozott paragrafusokra. Persze lesz külön szabály arra, hogy mit tegyenek olyan szegények esetében, akiknek még elemi digitális technikára sem telik.
A papír ettől kezdve már csak csomagolásra, díszítésre, különféle higiéniai célokra fog szolgálni.
A zene digitalizálódását röviden elintézhetjük, mert ez már gyakorlatilag lezajlott, nemigen hiszem, hogy lenne még ország a világon, ahol új zenét analóg technikával publikálnának, vagyis magnószalagon vagy mikrobarázdás lemezen. A zene volt az első műfaj, ahol a mainstream kiadók digitális technikára tértek, a CD-lemezre, harminchárom évvel ezelőtt, azóta teljesen kiszorította az analóg technikát. Ezt már magánemberek se használják, hiszen a digitális hangrögzítés nagyon olcsó és könnyen elérhető lett. A CD persze rég eltűnt, de eltűnik a DVD is – ha ilyen lemezt kapok, itthon már évek óta nincs mibe beletenni. Hamarosan már kizárólag online fogunk zenét venni, hacsak nem támad valakinek az az ötlete, hogy memóriakártyán árusítsa, mert akkor még mindig fizikai tárgy, azok kedvéért, akik így akarják megvenni. Bár lehet, hogy már ezt is megcsinálták.
Itt lesz a legnehezebb a szerzői jogi zűrzavart megoldani, de megoldják. Időbe telik. A világ filmtermésének egyre nagyobb hányada lelhető fel a neten, bár a számok még nem olyan látványosak, mint a könyveknél. A jelentős filmek már biztosan megvannak, és sok millió ember nézi meg őket rendszeresen. Már nem lehet egyszerűen törvényen kívülivé minősíteni őket.
Óriási filmtárak létesülnek majd a neten, ahonnan – éppúgy, mint az online könyv- és zenetárakból – letölthetjük a filmeket és megnézhetjük, ingyen vagy pénzért. A filmgyártók még harcolni fognak azért, hogy legújabb műveik ne kerülhessenek be ezekbe, de aztán ők maguk teszik oda, és egy mozijegy áráért lehet majd megnézni őket, vagyis lejátszódik ugyanaz a folyamat, ami a könyvekkel történt. A mozik be fognak zárni, ha, illetve amelyek nem tudnak versenyképes áron olyan többletélményt nyújtani, amiért az emberek oda akarnak menni. Az nem elég, hogy lehet venni mindenféle ropogtatnivalót, otthon akár háromszor annyival veheti körül magát a néző. Az sem elég, hogy a mozivászon hatalmas, mert akinek igénye van rá, az egyre olcsóbban kaphat egyre nagyobb tévét – de kivetítőt is használhat. A mozi akkor marad fenn, ha és ameddig olyan előnyöket tud nyújtani az otthoni filmnézéssel szemben, amiért elviseljük a hátrányait: nem ülhetünk vagy heverhetünk a megszokott bútorainkon, nem állíthatjuk meg a filmet, ha kimennénk pisilni, idegenek zörgését, köhögését kell elviselnünk, egyszóval kényelmetlen. Amíg máshol nem lehetett filmet nézni, az emberek örültek, hogy van mozi – amíg egy-egy adott filmet sehol máshol nem lehetett megnézni, az emberek még mindig zokszó nélkül ültek be. A kényelmesebb típusú emberek már nemigen fognak moziba menni, letöltik és megnézik a filmeket otthon.
Lehetséges, hogy a mozi idővel átalakul valami sokkal exkluzívabb dologgá, ha lesz iránta érdeklődés. Az egyetlen többlet, amit csak a mozi adhat a filmhez, az a személyes találkozás az alkotókkal. Új filmek bemutatóján ma is mindennapos, és néha előfordul, hogy egy-egy régi kultuszfilm születésének évfordulójára valakik valahol beszélgetést szerveznek az alkotókkal, amin a filmet is levetítik. De persze egy új film rendezője és főszereplője nem megy el mind a tízezer moziba, ahol játsszák a filmet. Ha a filmeket már eleve otthoni nézésre adják ki, akkor nem fogják tízezer moziban játszani őket, csak mondjuk százban, de oda csakugyan elmennek majd a sztárok – így persze nem lesz napi négy vetítés, csak összesen egy, aztán a sztárok továbbutaznak. Ha lesznek elegen, akik ezért annyit fizetnek, akkor működhet. Még az is lehet, hogy valamilyen formában ismét divatba jön a moziszkeccs, amit jómagam csak a Puskák és galambok egyik bekezdéséből ismerek.
Mozifilm és tévéfilm között valaha óriási különbség volt, még a nyersanyag is más volt, amire készültek, a képarányról nem is beszélve; gyerekkoromban, ha mozifilm ment a tévében, előtte a bemondó mindig közölte, hogy „a film szélesvásznú, ezért a képernyő alsó és felső szélén fekete csík látható”. Ebből elsőként a bejelentés tűnt el – már nem szóltak, úgyis tudjuk –, aztán a bemondó is, majd a tévé rászokott arra, hogy inkább a kép bal és jobb szélét levágva kinagyítsa a filmet. De a múlt évtizedben már megjelentek a széles tévék és monitorok, hamarosan már nem is lehet majd másfélét kapni, így az újonnan forgatott tévéfilmek egyre inkább szélesek lesznek. Nyersanyag pedig nincs többé, minden digitális. A jövőben is lesznek alacsonyabb költségvetéssel készített filmek – olcsóbb díszletekkel, kosztümökkel és effektusokkal, s elsősorban a magas gázsijú sztárok mellőzésével –, de ezeket hamarosan már egyáltalán nem fogjuk tévéfilmnek hívni.
A tévé ma még sok filmet vetít, hiszen még nem jöttek létre a fönt leírt filmgyűjtemények. Amikor azok általánosan elérhetővé válnak, már nem lesz értelme filmeket sugározni, azok kikerülnek a műsorból. Hogy mi tölti ki a műsoridőt helyettük? Nagy kérdés, hogy egyáltalán lesz-e műsoridő. A tévéadás természetesen a netre költözik majd, ez a folyamat már megkezdődött azzal, hogy a politikai beszélgetős műsorokat archiválják a neten; mire kiteljesedik, az összes korábban adásba ment műsort visszanézhetjük, alkalmasint örök időkre visszamenőleg, vagyis akkorig, amikor elkezdték az archiválást. Hiszen a tárhely olcsó lesz, nem lesz értelme törölni a tízéves műsorokat, az ötvenévesek meg már relikviák lesznek, egy más kort lehet megismerni belőlük.
A tévétársaságok tehát olyasféleképpen teszik majd közzé a műsoraikat, mint a Youtube. Egy blogszerű felületen jelentik majd be egy-egy új műsor születését, ott le is lehet majd játszani, és többé nem lesz érdekes, hogy egyazon tévétársaság huszonnégy órán belül tizenkét, huszonnégy vagy éppen kétszáz órányi műsort publikált-e: mindenki azt nézi meg belőle, ami érdekli. Az ezzel járó sokkal pontosabb és specifikusabb visszajelzések nem fogják megakadályozni a tévéket olyan műsorok gyártásában, amiket nem néz senki, hiszen ezeket eddig sem a nézettség kedvéért készítették.
A tévés műsorsugárzással járó költségek alighanem növekedőben vannak – ezt bármelyikünk láthatja a tévészámláján –, a netes költségek viszont folyamatosan csökkennek. Ezért a tévé netre költözésének egyik eredménye, hogy ugyanannyi bevételből többet fordíthatnak majd műsorkészítésre. De maguk a bevételek is növekedhetnek, hiszen azok elsődleges forrása a reklám, márpedig a reklámozónak színtiszta pénzkidobás egy egész estén át üvöltözni a nyugalmazott plébánossal, hogy vegyen még több tampont és kotongumit. A neten megoldható, hogy őneki folyton csak díszkiadású zsoltároskönyveket nyomjanak az orra alá (aranyozott memóriakártyán, természetesen).
A műsorokat megszakító reklámoknak hálistennek véget vet a net, legfeljebb még élő adással lehet megcsinálni, de a később jövő néző már átugorja. Ami viszont az élő adást illeti, ez lehet az, amivel a nézőt még magához tudja csábítani a netes tévé, de csak akkor, ha értelme van annak, hogy élő. A sportközvetítéseken meg egy-egy főúri esküvőn kívül már alig van élő adás a tévében, ezt majd újra föl lehet fedezni. Akár még a színházi közvetítést is.
Érdekes változást hozhat, ha az így átalakuló tévéműsorban a nézők által készített tartalom jelenik meg. Ezt először alighanem a boldogult Filmmúzeum tévécsatorna csinálta nagyobb léptékben, privát filmeket vetítettek, de azok mindig régiek voltak, másképp nem érdekeltek volna senkit a készítőjükön kívül. A netes tévében megjelenhet a közérdeklődésre számot tartó, magánemberek által forgatott film, például tudósítások olyan eseményekről, amikre a tévé nem tudott forgatócsoportot küldeni, vagy ahova tudott, de az amatőr máshol volt és mást látott. Ennek a műfajnak szerkesztő nélküli változata már megvan, ez a Youtube; ha profi szerkesztő válogat és vág, az a tévé.
Ennek segítségével teljesen átalakulhat a híradó is. Ha megvalósítjuk azt a nagyon egyszerű dolgot, hogy a tévé honlapjára beküldött sok-sok hírvideót automatika szortírozza és tegye a nézők elé, akik aztán szavazataikkal egykettőre elsüllyesztik a vacakot és fölemelik az érdekeset, akkor csakhamar kiderülhet, hogy a nap híre az állatkert két új medvebocsa, nem pedig az, hogy Vezérürü elvtárs mit viszontrágalmazott Ürüvezér testvér rágalmaira. Azok ugyanis akkor is meglesznek, de már nem szükségszerű, hogy kitöltsék a tévéhíradót.
Nyilvánvaló, hogy minden telefonálás neten megy majd, a vezetékes telefonok eltűnnek. De megszűnik a telefonszám is, mert már nem lesz rá szükség, a telefon keresője kiadja a találatokat, az egyiket megnyomjuk és máris hívja. Általánossá válik a kamerás telefonálás.
A nyomtatott térképek megszűnnek már a többi nyomtatott kiadvány előtt, hiszen soha nem lehetnek sem olyan naprakészek, sem olyan részletesek, mint a netesek.
Amikor a guglitérkép elér egy bizonyos kort, egyre érdekesebbé fog válni a korábbi változatok összehasonlítása a térképen is, az utcanézeten is. Ma is megteszik, hogy térképre rámásolnak ugyanarról a helyről készült régi térképet, illetve utcanézeti képre fotót. Ezzel némi betekintést kapunk nemcsak abba, hogy egy hely hogy nézett ki régen, hanem abba is, hogy mennyit változott. (Érdekes lenne ezt megtenni filmkockákkal is, amikor a szereplők olyan utcákon haladnak, amik azóta egészen megváltoztak.) Amikor a Street View-ban egymás mellett láthatunk két utcaképet, az akkorit és a húsz vagy ötven évvel korábbit, a saját szemünkkel látjuk majd, hogyan változott meg az a hely. Esetleg nem is csak utcaképet; a drónok terjedésével szokássá válhat, hogy emberek a járműforgalom elől elzárt, esetleg utaktól messze eső helyeken készült képeket tesznek az adatbázisba, s ha ezekből elég sok lesz, megláthatjuk, hogyan változik a vegetáció mondjuk egy völgyben, a hegyről nézve, vagy hogyan halad egy gleccser. Az is lehet, hogy egy-egy épület átépítése vagy lebontása előtt a tulajdonos már éppen azzal a szándékkal készít róla geocímkézett képeket, hogy valamit megőrizzen az utókornak.
Múltunk megismerésének egyik ritkán gyakorolt módja a családfakutatás, amihez el kell menni távoli helységekbe, poros könyvekből kikeresni egy-egy nevet és évszámot, ezt kevesen vállalják. Az átlagember nem tudhat meg többet őseiről, mint neveket, évszámokat, felekezeti hovatartozásokat és esetleg egy-egy foglalkozás megnevezését. Érdekesebb azt megtudni, ha híres ember van a családfánkon, akiről többet is megörökítettek, tetteit, szavait, arcképét.
Mindezt azonban a net egészen megváltoztatja. Azok a szülők, akik ma fölteszik kisbabájuk, egyévesük, ötévesük, tízévesük fotóit és videóit, egyúttal információt örökítenek meg olyan valakiknek az őseiről, akik majd a távoli jövőben fognak megszületni. Eddig csak a családi fotóalbumban lehetett képet találni a nagypapáról kicsi korában, s ha ezek elvesznek, akkor sehol. A net azonban megőriz mindent. Egy nap egy húszéves popsztárnak fontossá válhat, hogy összekapcsolja személyével azt a tizennyolc évvel korábban készült videót, amin olyan ügyesen billeg a zenére, már akkor is. Egy nap egy húszéves árufeltöltő megtalálja családfáján ezt a popsztárt és mellette a videókat. Ősei nem puszta nevek lesznek, vagy még annyi se, hanem emberek, akiknek arcuk, hangjuk van, megőrzött gondolataik, akkor is, ha egész életükben átlagemberek voltak.
Kevés család engedheti meg magának, hogy megőrizze a dédike régimódi bútorait, a koloniál szekrényt, a kredencet, a hatalmas ágyat. Hely sincs nekik, és ha van még valami értékük, akkor inkább a pénz kellene, ha meg értéke sincs, minek őrizgetnék? S ha mégis megvan, sokkal kevesebbet mond a dédikéről, mint a blogja meg a youtube-os videói, amiken a barátaival bulizik valamikor ősrégen, a századelőn.
Egyre kevésbé lesz probléma, hogy ilyeneket megőrizzünk az utókornak. Egy nap külön tevékenységgé válhat felkutatni őseinket a semmitmondó nickek mögött, vagy éppen olyan videókat bámulni döbbenten, amiken… odass, öregem, tekerd vissza gyorsan, láttad, műanyag kockákat ütöget a számítógépen, el tudod képzelni, hogy így írtak?!