Érdekes cikket hoz a Népszava az MTA által alapított Népesedési Kerekasztal ötleteiről; annyira érdekeset, hogy muszáj voltam keresni valami eredetibb forrást. Mindent azért én se hiszek el. A forrás hamar meglett: a kerekasztal facebookos oldala rögtön a közleményük linkjével kezdődött.
Akkor lássuk. Azzal készséggel egyetértek, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer rossz, viszont egy pillanatig se tudnék egyetérteni olyan gondolattal, amely rabszolgatartó elven alapul. Még akkor se, ha ezáltal a nyugdíjasok átlagban magasabb nyugdíjat kapnának. Kapjanak más elven.
A „járulékfizetőt állítottak maguk helyett” kifejezés az, ami kiakasztott. Sose gondoltam, hogy az utcán járulékfizetők és nyugdíjelnyelők jönnének szembe, én mindig csak embereket láttam, de már érzem, hogy avulok. A modern látásmód az embereket anyagi hozamuk szerint csoportosítja. Én esetleg ránézek három nőre, és megállapítom: aha, három kétgyerekes anya. A Népesítési Kerekasztal látásmódja nem ez. Kissnének két gyereke van ugyan, de csak nulla egész öt tized járulékfizetője, mert az egyik filmsztár Hollywoodban, tehát itthon nem fizet járulékot, a másik menő vállalkozó a Rózsadombon, aki a járulék felét elcsalja könyvelési trükkökkel. Nagynénak is két gyereke van, akik két járulékfizetőt tesznek ki, mert mindkettő a Központi Iktatóság Aktatologató Ügyosztályán van alkalmazásban, a járulékukat automatikusan levonják. Közepesnének is két gyereke van, de csak egy járulékfizetője, mert mindketten egyetemi tanarak, akiknek már csak fél járulékra telik.
Persze, nyilván nem így megy, de én ezt érzem. Ha egy ilyen javaslat keresztülmegy, akkor a fiatal házasok (vagy szinglik) már kezdhetik tervezni, hogy hány és milyen minőségű gyereket vállaljanak, mert hát a nyugdíj az ugye fontos, de addig még el is kell jutni, fel kell nevelni a gyereket, mármost minél többet költenek a gyerek felnevelésére, annál járulékfizetőbb lesz az istenadta, és annál magasabb lesz a nyugdíjuk. Elmaradott országokban az emberek azért küldik a gyerekeket jó iskolákba, hogy műveltek legyenek a gyerekeik, jó állást kapjanak a gyerekeik, és magasabb társadalmi pozíciót érjenek el a gyerekeik. Ha a javaslat keresztülmegy, akkor Népesített Magyarországon az emberek azért fogják a gyerekeiket jó iskolákba küldeni, hogy jó magas nyugdíjat kapjanak ők.
Ebben a kontextusban a gyerek nem egy ember, csak bevételi forrás, elsősorban az államnak a járulékok formájában, másodsorban a szülőknek a magasabb nyugdíj formájában. „Anyu, meséld el, hogyan születtem!” „Hát, tudod, kisfiam, az úgy volt, hogy a bátyád kiment Japánba mérnöknek, a nővéred Angliába pincérnőnek, itthon nem maradt járulékfizetőnk, és kelleni fog a nyugdíj. Így lettél te. Úgyhogy nyomás tanulni, mert ha nem vesznek föl a gimnáziumba, akkor a szüleidnek csak nulla egész hattizedes lesz a nyugdíjszorzója!”
Ez rabszolgatartás. A gyerek azért szülessen meg és azért tanuljon, hogy ő vigye valamire, nem azért, hogy a szülője magasabb nyugdíjat kapjon, vagy egyáltalán kapjon nyugdíjat. (A Népszava-cikkben az „aki nem szül elég gyereket, ne kapjon ellátást” változat is szerepel, de azt már végképp nem hiszem el, hogy ilyesmi kéttizedes véralkohol alatt bárkinek eszébe jusson.)
Én értem amúgy a mögöttes gondolatot. Évezredekig az volt a normális, hogy a munkából kiöregedett szülőket a gyerekeik tartották el, vagy akár az unokáik, ha a nagyszülő elég sokáig élt. A javaslat ezt szeretné valamennyire visszaállítani, mert hát logikusan ki tartaná el a már munkaképtelen öregeket, ha nem a munkaképes fiatalok? Az elképzelés ott fut tökéletesen zátonyra, hogy nem figyel fel arra, hogy az ország területén életvitelszerűen tartózkodó járulékfizetők összessége társadalmat alkot – vagy talán nem is az a jó szó, hogy nem figyel fel rá. Inkább megszüntetni szeretné. Ne alkossanak társadalmat, mire jó az, tartson csak el mindenkit a saját egy-két-három-öt-tíz-tizenöt gyereke, akinek sok van, örüljön a jólétének, akinek nincsen, az örüljön, ha valamit kegyesen odavetünk neki. Azzal, hogy a Tenyésztési Kerekasztal gyerekeket generáltat az emberekkel a nyugdíjuk érdekében, megszünteti a társadalomnak azt a funkcióját, hogy az öregekről gondoskodjon. Rábízza a gyerekeikre. Akkor viszont az egész járulékosdit ki lehetne hagyni, egyáltalán ne fizessenek járulékot, adják oda azt a pénzt közvetlenül a szüleiknek, legyen meghatározva, hogy kinek mennyit kell fizetnie, mint a gyerektartásnál. Másképp nem is működhet. Ha ugyanis – vegyünk egy kerek számot – anyu meg apu nyugdíja kerek száz-százezer forint, és ezt a gyerekeik járulékaiból akarjuk előteremteni, akkor a gyerekeknek legalább kétszázezer forint járulékot kell összedobni. Havonta. Természetesen a szülők jót akarnak a gyerekeknek és gyártanak nekik sok-sok testvért, hogy legyen, aki ezt a pénzt megkeresi. De még nyolc gyerekre is huszonötezer jut, ez is óriási összeg, örülnek, ha ezt előteremtik, nemhogy még az államapparátust is eltartsák belőle. Kézbe odaadják a szüleiknek fogcsikorgatva, és remélik, hogy azok minél előbb feldobják a talpukat.
Még rosszabb a helyzet, ha él a felnőtt járulékfizetők egypár nagyszülője is. Lássuk csak. Az én négy nagyszülőmnek összesen hat gyereke és hat felnőtt unokája lett. Ha ők mind élnének és ez a rendszer érvényben lenne, akkor hatunknak el kellene tartanunk négy nagyszülőt és négy szülőt, tudniillik a második generációból ketten gyermektelenek, őket nem kellene eltartanunk, majd kitesszük a sakáloknak. Százezer forintos nyugdíjjal számolva ez nyolcszázezer forint havonta, hatunkra elosztva… nem is, csak ötünkre, mert az egyikünk külföldön él, akkor havonta százhatvanezret kellene fizetnünk. Az ember elkezdene számolgatni, vajon melyik a célszerűbb és kifizetődőbb: ha ráveszi az unokatestvérét, hogy mégse menjen külföldre, hiszen akkor százharmincháromezerre csökken az összeg, vagy inkább fogjanak össze az unokatestvérek és a nagyszülőket cipeljék el külföldre, gondoskodjanak róluk az ottaniak, ahogy tudnak?!
A javaslat azt mondja, hogy a nyugdíjrendszer belátható időtávon belül finanszírozhatatlanná válik. Biztos vagyok benne, hogy ebben igazuk van. „Ennek elkerüléséhez több gyermek vállalására és a munkaerőpiac igényeinek megfelelő felnevelésére van szükség”, mondja tovább a javaslat – hát ez az, amiben nincsen igazuk. Először is ha ezt a javaslatot most elfogadják és minden a Tenyésztési Kerekasztal várakozása szerint alakul, akkor legkorábban 2029 márciusában fogjuk érezni a hatását. Tudniillik akkor az emberek nekiállnak nagy tömegben legyártani a járulékfizetőket, azok megszületnek jövő márciusban, és újabb tizennégy év, mire munkaképesek lesznek. Középiskolába senkit nem fognak küldeni, hiszen tizennégy év munkáját fektették a gyerekbe, hozzon hasznot minél gyorsabban! De mit csinál a belátható időn belül finanszírozhatatlanná váló nyugdíjrendszer még tizennégy évig és kilenc hónapig? Azért ezt gondoljuk át, emberek, mert tegyük fel, hogy a belátható idő mondjuk tíz év, akkor a pénzügyminiszter kiáll a kamerák elé, viseltes, kopott pólóban, borostásan, mert már pengére sem telik, és közli, hogy kész, a rendszer összeomlott, eddig finanszíroztuk, tovább nem tudjuk. Az Embergyártási Kerekasztal ötlete alapján készített gyerekek ekkor kilenc éve és három hónapja vannak üzemben, a hozamuk még mindig nulla, de kilenc éven át költeni kellett rájuk, a szülőknek is, az államnak is.
És most jön Szülőné született Szűz Angyalka: „Tisztelt kormány, ez így nem megy, én az elmúlt kilenc évben nyolc járulékfizetőt állítottam elő, tessék a számlák, hogy mennyit költöttem rájuk, pusztán azért, hogy legyen majd nyugdíjam. Tessék megtéríteni a költségeimet és a járulékfizetőket állami üzemeltetésbe venni, mert nekem a továbbiakban nem éri meg eltartani őket. Ha egyszer felnövekedve nem hoznak majd hasznot?!” Akkor a pénzügyminiszter viseltes pólóban és viseltes arckifejezéssel megmagyarázza, hogy dehogynem, tisztelt Szülőné asszony, a járulékfizetők majd hasznot fognak hozni, akár már öt év múlva, hiszen a keresetükből a járulékot egyenesen ön és a tisztelt férje kapja. Addig kell már csak kibírni! Ekkor Szülőné a rengeteg fialásban kiszélesedett csípőjére tett kézzel megkérdezi: „De tisztelt Viseltes úr, ha összeomlott a rendszer, vagyis nincs pénz hivatalokra, tűzoltókra, rendőrségre, hadseregre, kórházakra, boltokra, állattenyésztésre, közlekedésre, iskolákra, gyárakra, sőt már politikusokra sem, akkor hol fognak az én járulékfizetőim dolgozni?”
Igazából persze nem ez lesz. Én rémlátok csak. Az lesz, hogy szépen életbe lép a remek terv, és mindenki nevelgeti otthon a kis járulékfizetőit, nyugodtan, békességben. Rendesen iskoláztatja is őket, hiszen jót akar nekik, és az ő nyugdíja is magasabb lesz tőle. Hanem amikor a gyerek már szépen keres és fizetgeti a járulékokat, akkor egyszer csak jön egy levél a bíróságtól. Apasági kereslet. A gyerek, ifjabb Járulékfizető Ödönke vélelmezett apaságának tárgyában nyújtotta be a szomszéd, nyugalmazott Tanárember professzor. Idősebb Járulékfizető Ödön elképedve rácsönget a szomszédra, aki megkínálja konyakkal és elmagyarázza, hogy százéves koráig tanított ugyan, de hát sejtheti a szomszéd, hogy mennyi lett az ő nyugdíja, amikor egyetlen gyereke sincsen. Hát megpróbál szerezni egyet. „Maguknak tíz gyerekük van, egyet igazán nélkülözhetnek.” „De professzor úr, hát a DNS-vizsgálat kimutatja, hogy nem a maga gyereke.” „Jogász vagyok, szomszéd. Tudom a kiskaput a törvényben, hogy lehet megkerülni a vizsgálatot.” „De professzor úr, az a gyerek húszéves!” „Nono, szomszéd: a bíró se fiatal már. El fog nézni ennyi nagyképűséget egy öregembernek.”
Nekem lenne egy alternatív javaslatom, de annyira fantasztikus, hogy csak blogcikkben merem leírni, nincs nekem akkora arcom, hogy a science fiction elmeszüleményeimet javaslatként benyújtsam a kormánynak. Többlépcsős reformot javasolok.
1. Ahelyett, hogy olyan járulékfizetőket akarnánk előállítani, akik legkorábban másfél évtized múlva lesznek azok, oldjuk meg a problémát vagy legalább egy részét most azonnal. Én feltaláltam az instant járulékfizetőt. Veszünk egy munkanélkülit, feloldjuk két deci tisztességes munkában, kicsit meglötyögtetjük, és van egy járulékfizetőnk. Április végén 414 ezer álláskeresőt tartottak nyilván, tessék nekik munkát adni, vegyünk kerek számban negyedmillió forint bruttó jövedelmet, ennek a tíz százaléka szorozva az álláskeresők számával tízmilliárd-háromszázötvenmillió forint nyugdíjalap. Nem sok, de valami; százezer forintjával véve kiteszi százháromezer-ötszáz nyugdíjas eltartását. Mellékhatásként ezek az emberek dolgozni fognak, értéket teremtenek, amit fel lehet használni további érték megteremtésére.
2. De feltaláltam ám a dúsított járulékfizetőt is. Veszünk egy járulékfizetőt, aki fizet ugyan, de nem sokat, és megnézzük, hogy miért. Hát mert a nyugdíjjárulék a bruttó fizetés tíz százaléka, és neki alacsony a bruttója. Emeljük meg a fizetését. No de hogyan? Úgy, hogy jobban fizető munkát adunk neki. No de hogy tudja azt majd ellátni? Úgy, hogy megtanítjuk rá. Léteznek felmérések, amelyek szerint a legbonyolultabb munkakörökben dolgozó emberek is egykor csecsemők voltak, akik nem tudtak semmit. Tanultak. Magyarországon négymillió ember dolgozik, ha csak minden tizediknek tudunk százezer forintot emelni a bruttóján, az tízezer forint plusz a nyugdíjalapnak, vagyis negyvenmilliárd forint. Százezer forintjával kiteszi négyszázezer nyugdíjas eltartását.
(Elfelejtettem szólni, bár régi olvasóink úgyis tudják, hogy a matekkal mindig hadilábon álltam, és a vonatkozó törvényeket sem ismerem, úgy nézek ki mindent röptében a netről, és tévedhetek. De nem az számít, hogy hány forint jön ki csakugyan, hanem az, hogy sok.)
3. Ha ez megvan, akkor jöhet a fokozott habzású járulékfizető. Keressünk járulékfizetőket, akik fizetni fizetnek ugyan, esetleg akár sokat is, de az csak annyit jelent, hogy ők megélnek és az állam is keres rajtuk: ezen felül nem teremtenek értéket. Alakítsuk át őket olyan járulékfizetőkké, akik igen. Küldjük el dolgozni a politikusokat és az Embergyártási Kerekasztalt.