A fogyatékos Schwarzenegger

Kicsit elgondolkodtam a fogyatékosokkal kapcsolatos terminológia jelenkori történetén, s rábukkantam néhány érdekes pontra. Velem tart az olvasó?
  Az ősidőkben, amikor a fogyatékosok az otthonuk négy fala között vagy határ menti intézetekben elrekkentve éltek, a rendőrök tányérsapkáin pedig ötágú csillag piroslott, nem volt fogyatékosokkal kapcsolatos terminológia. Még a kifejezést sem ismerték. Voltak szavak a fogyatékosok különféle csoportjaira, a segédeszközökre, mindenre, de soha nem merült föl a kérdés, hogy azok politikailag korrektek-e. Fölmerülhetett volna pedig, mert a politika nagyon fontos dolog volt, jobban meghatározta az emberek életét, mint mai napság, de ez a kifejezés, hogy politikailag korrekt, egyáltalán nem létezett.
  Az akkori nyelvben fogyatékost mondtak, a sérült szót még egyáltalán nem ismerték ebben az értelemben. Az alcsoportokat jelölő szavak: mozgássérült, vak, süket vagy siket, sü(i)ketnéma és szellemi fogyatékos. Ez volt a készlet, ebből lehetett válogatni. A siket szó akkoriban kezdte felváltani a süketet (úgy látszik, ez valamiféle tendencia, a 19. században még a siker helyett is sükert mondtak), az értelmi fogyatékos pedig még nem jelent meg a palettán. A segédeszközök nevei: bot, mankó, tolókocsi, járókeret, járógép, fehér bot, hallókészülék. Ezekből mellékneveket az -s képzővel hoztak létre, ha kellett. Aki nem volt fogyatékos, azt épnek vagy egészségesnek mondták, bár ez utóbbit már akkor is sokan kárhoztattuk, mondván, hogy az egészséges a beteg ellentéte, a fogyatékosok pedig nem betegek. Egy-egy fogyatékosság hiányát a halló és látó szavak jelölték; a mozgás- vagy értelmi sérültség hiányára nem volt kifejezés. A siketek nyelvét jelbeszédnek hívták, de a jelnyelv szó is hallható volt; a vakok írása Braille- vagy pontírás néven volt ismert.
  Ez volt a helyzet abban az időben, amikor én tanultam azt, ami helyett ma fogyatékosterminológia van, tudniillik a magyar nyelvet. Nem mondom, hogy ezek a szavak egytől egyig jók. Különösen a szellemi fogyatékost nem tartom jó kifejezésnek, mert ködbe vész a jelentése, misztikus rejtély, hogy mik azok a szellemiek, amikben ő fogyatékos.
  Nem, egyáltalán nem biztos, hogy ezek a szavak mind jók voltak. Viszont rendelkeztek azzal a sajátsággal, ami egy nyelv szókincsét szókinccsé teszi: természetes nyelvfejlődés útján keletkeztek. Nem valamiféle rendelet okozta, hogy amit angolul mannek, franciául homme-nak, oroszul pedig человекnek mondanak, az magyarul ember. Ez a természetes nyelvfejlődés következménye.
  Arról szó sincs persze, hogy szavak nem keletkezhetnek úgy, hogy a kormányzat kihirdeti, hogy valamit valahogyan kell mondani, és onnantól úgy mondják. Az ilyen szavak azonban általában tiszavirág életűek. Ilyen szavak (szóösszetételek) voltak a magyarban a békeharc, az osztályellenség, a proletárdiktatúra vagy régebben a zsidórendelet. Keletkezésük idején ezek a szavak pozitív kicsengést is hordozhattak egyes társadalmi rétegek számára – ma egyértelműen negatív konnotációjúak. Ennek az az oka, hogy a szavakat létrehozó államhatalom ma már nem létezik, s ezek a szavak olyan dolgokat jelentenek, amik csak az akkori rendszernek voltak szívügyei; ma ezeket a dolgokat a legkevésbé sem szeretjük, ezért a rájuk utaló szavakat sem.
  Az ezredforduló táján azonban megjelent a fogyatékosterminológia. Már maga a szó is bizarr hatást kelt, hát még azok a kifejezések, amelyeket összefog. Beszédfogyatékos. Értelmileg akadályozott. Mozgáskorlátozott. Halmozottan sérült. Szervátültetett. Kerekesszék. Kerekesszékkel közlekedő. Gyógytestnevelő. Személyi segítő. Paralimpia. Megváltozott munkaképességű személy. Terjengős, túlkomplikált, részben magyartalanul képzett, íróasztal mögött kiverejtékezett kifejezések. Nem látszik rajtuk? Megmutatom. Tessék az „újmagyar kisszótár”.

A hivatalos bikkfanyelv persze nem most keletkezett. Régen is távbeszélőt próbáltak mondani telefon helyett, a rendőrök és katonák nyelvében pedig mindmáig csak gépkocsi létezik, holott ez a szóösszetétel évtizedekkel ezelőtt értelmét vesztette – hiába látni faluhelyen még manapság is lóvontatta laposkocsit. De az, hogy régebben is létezett bikkfanyelv, nem jelent felmentést az új bikkfanyelv kiötlői és propagálói számára; éppen ellenkezőleg, a régi bikkfanyelvek és hatásuk ismeretében pláne óvakodniuk kellene újak kitalálásától. Ismeretes az egyszeri ember esete, aki a hivatalos papír olvastán azt hitte, meg akarják mártani a Tiszában – merthogy az volt odaírva: folyamatba tétetik…
  A fogyatékosterminológia a bikkfanyelvek családjának új tagja, amely nyelvészeti és társadalmi szempontból talán minden eddiginél veszélyesebb. Az eddigi bikkfanyelvekről tudtuk, hogy bikkfanyelvek, és ha használtuk őket, hát rendeltetésszerűen használtuk; bármilyen vaskalapos volt egy bíró, ha otthon a felesége azt mondta: „menjünk lefeküdni”, nem azt felelte neki, hogy „a magánindítványnak helyt adok, elrendelem az eljárás végrehajtási szakba történő helyezését és a tárgyalást berekesztem”, hanem azt, hogy „jó”.
  Az eddigi bikkfanyelvek megmaradtak ott, ahova valók voltak, már ha egy bikkfanyelv való valahova egyáltalán, ami legalábbis kérdéses. A fogyatékosterminológia azonban egészen más. Ezt az emberek otthonába szánták, és úgy tűnik, sikerrel.
  

  Nekem a terminológiáról a Terminátor jut eszembe. Egy marcona képű szakkifejezés, aki szenvtelenül masírozik végig a magyar nyelven, és egy robot egykedvűségével lövöldözi agyon a szavakat. Egyszerűen közlik, hogy a tolókocsi politikailag korrektetlen, és onnantól kezdve senki nem meri kimondani. Történt már ilyen a nyelvben, nem is egyszer.

Ha ezt olvassuk: remélhetően, vonatkozóan, állítóan, egyhangúan, akkor sejthetjük, hogy az illető hallott valamit harangozni a -lag, -leg helytelen voltáról. Ha egy újságcikkben „a többi között” tolakszik a szemünk elé, akkor bizonyosra vehetjük, hogy a cikkíró nem meri tollára venni a „többek között” kifejezést. (Szepesy Gyula: Nyelvi babonák. Gondolat, 1986.)

Így van ez akkor is, amikor fogyatékkal élőt vagy kerekesszéket hallunk. Fogyatékosok is használják ezeket a szavakat, mégpedig kétféle okból. Az egyik csoport rövid ideje lett fogyatékos, nagyjából az utóbbi tíz év folyamán, és csak ezeket a szavakat hallotta, a régieket kiölte a társadalmi agymosás. (Ez azért lehetséges, mert aki családja, baráti köre vagy szakmája révén nem kötődik a fogyatékosokhoz, annak ezek a szavak egy ismeretlen szakterület szakkifejezései, semmit sem tud róluk.) A másik csoport már régebben is fogyatékos volt és ismerte a régi szavakat, de elrettentették azok használatától. A nyelvi Terminátor így dolgozik: kinyilvánítja, hogy egy kifejezés politikailag inkorrekt, és innentől nincsen dolga, mehet rombolni tovább, az emberek saját maguk fogják irtani az inkorrektséggel megbélyegzett kifejezést. Köztudott, hogy a módszer csak végeérhetetlen láncolatok képzésére alkalmas: az inkorrektté váló niggert felváltotta a néger, azt a színesbőrű, azt a fekete, azt az afroamerikai, most pedig az afrikai amerikainál tartanak, de kétségtelen, hogy előbb-utóbb ez is „elinkorrektül”, és újat kell keresni. A paratcsikok fantáziája kimeríthetetlen. A politikai korrektségre való törekvés lázában megszülethet még a bőrszíne miatt hátrányos helyzetű, a kontinentálisan akadályozott, esetleg nagyfokú tudományossággal az erős bőrpigmentációjú vagy a magas melanintartalmú kültakarót viselő állampolgár, mert addigra a „személy” esetleg már nem lesz eléggé hangsúlyos jelzése annak, hogy egyenrangúnak tekintjük az illetőt.
  Azazhogy egyenrangúnak hazudjuk, mert aki politikailag korrekt kifejezéseket gyárt, azért teszi, hogy leplezze megkülönböztető hajlamait. Aki egyszerűen csak egyenrangúnak tekinti az embereket, annak nincs szüksége ilyesmikre.

»»»»»»