Van az a szint

Ahová én már nem vagyok hajlandó lemenni. Barátságnak hitt akármi ide, vagy oda.

Nem sokan vannak, akik kitartottak/kitartanak mellettem, mert velem sok a baj. Macerás vagyok, buta, ráadásul kötözködöm sokszor. Ha pedig rosszul vagyok -é.: fizikai fájdalmaim vannak, erõsebbek, mint a mindennapos szint- akkor még sokkal sarkosabban fogalmazok.
Olyankor trágárkodom, válogatás nélkül kimondom ami eszembe jut és annyira sem moderálom magam, mint napsütötte szép napjaimon.
Sok velem a gond. Igen. Szinte mindenben segítségre szorulok, bár talán ez elsõ ránézésre, ha csak állok valaki elõtt vagy ülök egy asztalnál, szóval elsõ ránézésre nem nyilvánvaló. Nem élek kerekesszékben, nem vagyok béna, nincs mûvégtagom, tehát ha csak állok elõtted, s meg sem mozdulok, semmi mást nem látsz, mint egy középkorú, túlsúlyos nõt. Ám, amint egy lépést kell tennem, nyilvánvalóvá válik, hogy valami nem oké és ez még mindig csak ami egyértelmûen látható, s annak is csak a nagyon szigorúan vett felszíne. Tehát megunnak a barátaim. Vagyis azok, akiket barátnak hittem.
Kevesen vannak, akik maradtak. Nem tudom -vagyis de: sehogy, semmikor- hogyan és mikor fogom meghálálni nekik ezt, sõt, ha nagyon jól vagyok -é.: a lelkem éppen kerek és nem tép az ezer gond közül csak annyi, amennyit kordában tudok tartani-, akkor azzal áltatom magam, hogy aki velem van, aki nem morzsolódott le, az azért teszi ezt, mert neki ez valamiben jót jelent vagy legalábbis nem jelent óriási áldozatot. Közben tudom, hogy dehogynem. De ez egy másik szál, hosszú és keserû és nem vagyok biztos a végében, úgyhogy nem megyek bele most.
Ám kekecségem s gondolom ehhez remekül társul butaságom, így gyümölcsözõ párost alkotva okozzák a következõt: nem átallom még én magam is szelektálni az igen csekély számú barátomat, ha olyat tapasztalok tõlük, ami homlokegyenest ellenkezik az általam fontosnak tartott elvekkel. Ha valaki igazán fontos és valamiért úgy tartom számon az illetõt, hogy érdemes neki beszélnem, úgy értem nem veszi támadásnak és esetleg még halvány gondolatcsírát is ültethetek ezzel az agyába, vagy csak azért, mert engem fontosnak tart, így érdekli a véleményem, akkor egy alkalommal még elnézem, ha olyat tesz, mond amivel nagyon nem értek egyet, de azt jóindulattal teszi. Nem akarok senkit meggyõzni, de a véleményem elmondom. Hiszen ezért barátom az illetõ.

De van egy szint, amivel már nem tudok mit kezdeni. Van egy szint, ahová én már nem vagyok hajlandó lemenni, amihez nem fogom még érintõlegesen sem, a nevemet adni. A primitív, ostoba, vér buta -és most nemcsak az IQ meglehetõs alacsony voltáról beszélek, mert abban például én sem bõvelkedem- delikvens, aljas, rosszindulatú, közönséges megnyilvánulása engem arra sarkall, hogy pontot tegyek a dolog végére.










































/Ez a primitív bunkó innen, de a parkban is akad, legalább magán jól szórakozik/

Csalódtam. Nem elõször és gyanítom, nem utoljára. Akik mondták -mert nem kevesen mondták, olyan is, akinek jobban hittem, mint bárkinek, egy idõben-, hogy ilyen, azt mondtam, nem jól ismerik, én szeretem, mert barátom. De már látom, ha az is volt, én nem akarok a kegyenc lenni, a csörgõsipkás nyomorék a sorban. Mert nekem ez a szint, nem nevezhetõ emberinek.
Sajnálom. Azt is, hogy csalódtam.

De ennél sokkal jobban õt magát.




 

van_az_a_szint