Upload failed. Maybe wrong permissions?
/Idézet innen: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/irmag/
Február 6-án, Dorka névnapján volt a hagyatéki tárgyalás Esztergomban. Addigra már eladtam a házat, csak még az átadás nem történt meg, így ott volt még a "székhelyem", míg elrendeződik minden.
Taxival mentem a hagyatékira, s ahogy a recepciónál lejelentkeztem, mutatta a hölgy az irányt, a szomszédos terem felé, ahol "az a sok ember várakozik"... hmmm... tehát ott a "sok ember" Marcit -unokaöcsém-, az ő nagyiját, Apu első felesége, s még két embert jelentett, akiket én csak félszemmel láttam, de nem figyeltem rájuk, hiszen nem voltak ismerősök, Marci széles mosollyal fogadó tekintetével ellentétben. Mikor az első örömködés végére értünk Marcival s Júlia nénivel -aki, mint kiderült, emlékezett rám, én rá sajnos nem, de ez nálam nem meglepő-, valaki megkocogtatta a vállam.
Nos, a sarokban álló pár -akikre csak egy pillantást vetettem, mikor beléptem a terembe-, a bátyám s felesége voltak. Ott rögvest kaptam egy üdvözlő orchideát, s 48 évesen összeismerkedhettem a mindig is tudott, de sosem konkretizálódott bátyámmal.
/Mikor elkérték a tesóim adatait -http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/hagyatek-, onnantól éledt bennem a para, mert tudtam, ha minden igaz, találkozni fogunk, s ugyan nem érzem magam hibásnak a köztünk lévő nem_létező kapcsolatban, vagyis a hiányában, amiatt, mégis megérteném, ha neheztelne rám az eleddig ismeretlen testvérem. Tehát kis para volt folyamatosan, de abban biztos voltam, hogy én még egy batyut nem fogok magamra venni, az héccencség, tehát csak nyerhetek egy tesót ezen.../
S eljött tehát a hagyatéki, le is ment, ahogy kell, minden hepaj nélkül, mikor vége lett, s öltözködtünk a recepció előtt, mondtam a_családtagjaimnak ....hehe..., hogy én most elmegyek kávézni, nagyon örülnék ha velem tartanának, mert előreláthatólag a jövőben igen kis eséllyel leszünk egy időben a térképnek egy szelvényén, tehát kvázi most vagy soha. Így tehát átbattyogtunk a -nem emlékszem a nevére- kávézóba és ott beszélgettünk.
Fogalmam sincs mennyi ideig, de sokáig, úgy éreztem és nagyon jót. Marciék hamarabb útnak eredtek, s hárman maradtunk még, majd levittek a házhoz -kicsit beinvitáltam őket, de már nemhogy vendégfogadásra, gyakorlatilag élettérnek is csak nagy jóindulattal volt nevezhető, hiszen már majdnem teljesen kipakolt állapotban volt-, s ha jól tévedek, a búcsúzás közben -de lehet, hogy már a kávézóban, nem emlékszem, na...- meghívtak magukhoz, Szombathelyre. Én pedig nagyon megtisztelőnek érezvén ezt, pironkodva de természetesen elfogadtam.
Majd a mostani hosszú hétvégére esett a választás e látogatás megejtésére.
Első körben azt mondták, hogy eljönnek értem autóval, ám mivel én gyakorlatilag ingyen utazom, szó sem lehetett erről, tehát teszteltem megint a MÁV esélyegyenlőségi hozzáállását. (Höhö... narancsul vizsgázott, megjegyzem...)
...és most jövök rá, Battáról busz Kelenföldre, onnan metró a Keletibe, majd onnan gyorsvonat -vagyis IC- Szombathelyre, ez ugyanannyi idő volt, mint nekem busszal eljutni itthonról Apuhoz, Esztergomba anno. Hmmm... kaland az élet!
Eddig a felvezető. Hiszen alig írtam mostanában és ez fontos előzmény a mostani hétvégémhez.
Szombaton reggel indultam innen a 7-es busszal, 4-es metró a Keletiig, s ott a Savaria IC. Magda segített, illetve az esélyegyenlőségi vonalon megrendelt személyi segítést a kalauzzal kellett lefixálnom, hogy én vagyok az, itt vagyok, pls, vezessen a helyemhez, ne nekem kelljen keresgélnem. Odairányított, s mondta, hogy Győrben váltás lesz, de majd szól a kollégának, aki segít majd leszállnom a célban. Így megnyugodtam.
Ültem, olvastam, néha kinéztem az ablakon, gyönyörű napsütésben utaztam, gyönyörű tájakon keresztül.
Majd megtörtént a váltás kalauzéknál, s kiderült vagy nem kapta meg a jelzést a győrikalauz, vagy csak nem mozgatja egy roki, de kétszer szaladt el mellettem, mindkétszer esélytelenül figyeltem csak, de jelezni sem tudtam neki, hogy ha nem segít, nem tudok majd leszállni.
Tele volt a vonat, így a hozzám legközelebb ülő hölgyet kértem meg a segítségre, s Ő készséges is volt. Amikor kecmeregtünk le a vagonból, már ott is voltak Tesóék s nekem már ők segítettek lejutnom.
Tesó
"Ezen a polcon a generációk stelázsiján már csak én vagyok."
/Idézet innen: http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/irmag/
Február 6-án, Dorka névnapján volt a hagyatéki tárgyalás Esztergomban. Addigra már eladtam a házat, csak még az átadás nem történt meg, így ott volt még a "székhelyem", míg elrendeződik minden.
Taxival mentem a hagyatékira, s ahogy a recepciónál lejelentkeztem, mutatta a hölgy az irányt, a szomszédos terem felé, ahol "az a sok ember várakozik"... hmmm... tehát ott a "sok ember" Marcit -unokaöcsém-, az ő nagyiját, Apu első felesége, s még két embert jelentett, akiket én csak félszemmel láttam, de nem figyeltem rájuk, hiszen nem voltak ismerősök, Marci széles mosollyal fogadó tekintetével ellentétben. Mikor az első örömködés végére értünk Marcival s Júlia nénivel -aki, mint kiderült, emlékezett rám, én rá sajnos nem, de ez nálam nem meglepő-, valaki megkocogtatta a vállam.
Nos, a sarokban álló pár -akikre csak egy pillantást vetettem, mikor beléptem a terembe-, a bátyám s felesége voltak. Ott rögvest kaptam egy üdvözlő orchideát, s 48 évesen összeismerkedhettem a mindig is tudott, de sosem konkretizálódott bátyámmal.
/Mikor elkérték a tesóim adatait -http://lattilad.org/vicky/doku.php/talema/blog/hagyatek-, onnantól éledt bennem a para, mert tudtam, ha minden igaz, találkozni fogunk, s ugyan nem érzem magam hibásnak a köztünk lévő nem_létező kapcsolatban, vagyis a hiányában, amiatt, mégis megérteném, ha neheztelne rám az eleddig ismeretlen testvérem. Tehát kis para volt folyamatosan, de abban biztos voltam, hogy én még egy batyut nem fogok magamra venni, az héccencség, tehát csak nyerhetek egy tesót ezen.../
S eljött tehát a hagyatéki, le is ment, ahogy kell, minden hepaj nélkül, mikor vége lett, s öltözködtünk a recepció előtt, mondtam a_családtagjaimnak ....hehe..., hogy én most elmegyek kávézni, nagyon örülnék ha velem tartanának, mert előreláthatólag a jövőben igen kis eséllyel leszünk egy időben a térképnek egy szelvényén, tehát kvázi most vagy soha. Így tehát átbattyogtunk a -nem emlékszem a nevére- kávézóba és ott beszélgettünk.
Fogalmam sincs mennyi ideig, de sokáig, úgy éreztem és nagyon jót. Marciék hamarabb útnak eredtek, s hárman maradtunk még, majd levittek a házhoz -kicsit beinvitáltam őket, de már nemhogy vendégfogadásra, gyakorlatilag élettérnek is csak nagy jóindulattal volt nevezhető, hiszen már majdnem teljesen kipakolt állapotban volt-, s ha jól tévedek, a búcsúzás közben -de lehet, hogy már a kávézóban, nem emlékszem, na...- meghívtak magukhoz, Szombathelyre. Én pedig nagyon megtisztelőnek érezvén ezt, pironkodva de természetesen elfogadtam.
Majd a mostani hosszú hétvégére esett a választás e látogatás megejtésére.
Első körben azt mondták, hogy eljönnek értem autóval, ám mivel én gyakorlatilag ingyen utazom, szó sem lehetett erről, tehát teszteltem megint a MÁV esélyegyenlőségi hozzáállását. (Höhö... narancsul vizsgázott, megjegyzem...)
...és most jövök rá, Battáról busz Kelenföldre, onnan metró a Keletibe, majd onnan gyorsvonat -vagyis IC- Szombathelyre, ez ugyanannyi idő volt, mint nekem busszal eljutni itthonról Apuhoz, Esztergomba anno. Hmmm... kaland az élet!
Eddig a felvezető. Hiszen alig írtam mostanában és ez fontos előzmény a mostani hétvégémhez.
Szombaton reggel indultam innen a 7-es busszal, 4-es metró a Keletiig, s ott a Savaria IC. Magda segített, illetve az esélyegyenlőségi vonalon megrendelt személyi segítést a kalauzzal kellett lefixálnom, hogy én vagyok az, itt vagyok, pls, vezessen a helyemhez, ne nekem kelljen keresgélnem. Odairányított, s mondta, hogy Győrben váltás lesz, de majd szól a kollégának, aki segít majd leszállnom a célban. Így megnyugodtam.
Ültem, olvastam, néha kinéztem az ablakon, gyönyörű napsütésben utaztam, gyönyörű tájakon keresztül.
Majd megtörtént a váltás kalauzéknál, s kiderült vagy nem kapta meg a jelzést a győrikalauz, vagy csak nem mozgatja egy roki, de kétszer szaladt el mellettem, mindkétszer esélytelenül figyeltem csak, de jelezni sem tudtam neki, hogy ha nem segít, nem tudok majd leszállni.
Tele volt a vonat, így a hozzám legközelebb ülő hölgyet kértem meg a segítségre, s Ő készséges is volt. Amikor kecmeregtünk le a vagonból, már ott is voltak Tesóék s nekem már ők segítettek lejutnom.
Már kedd van, tegnap jöttem haza, és még mindig itt zsibong a fejemben a hétvége történéseinek sora.
Nagyon, nagyon-nagyon jól éreztem magam, végtelenül kedvesek voltak velem s egy nagyon klassz család ők, együtt. Nekem pedig lett egy mindig is volt, de egészen idáig maximum virtuálisan létező Tesóm, no meg egy sógornőm, s unokaöccseim s unokahúgom -asszem ezt a polcot így címkézik-, szóval remek volt, és ez egy nagyon szűkszavú leírás, de most sem futja többre, csak folyamatosan mosolygok.
Köszönöm!
Tehát ezen a polcon, a generációk stelázsiján nemcsak én vagyok, hanem mi, ketten: Tesó és én.
Nahát.
2018.05.01., 13:19
~~DISCUSSION~~
| ← soká | A bűn éjszakája → |