Polgári engedetlenség

Komótosan sétálva hazafelé a gyogyótornáról, a fagyhalál határán ezek a gondolatok ébredtek bennem.

Tudom, a jelenség nem tartozik szorosan a címben jegyzett jogi formulához, mégis ez jutott eszembe, mert egyéb józan magyarázatot egyszerûen nem találok erre.

Egy kisvárosban lakom, nem messze Budapesttõl. Ez egy jó város, ahányszor csak tehetem, ezt megjegyzem, mert így van. Nemrég -köbö féléve- kerültek az utcánk sarkára, a fõút keresztezõdéséhez közlekedési lámpák, a zebránál nyomógombbal ellátott jelzõvel, hiszen nem túl nagy a forgalom arra.
Én minden alkalommal, ha arra megyek, márpedig hetente háromszor szinte tuti, s akkor háromszor vissza is, ugye, nyomok, várok, megyek. Néha a semmit nézem, mire az éppen percekig nem létezõ keresztforgalomnak piros lesz, majd nekem, s a velem párhuzalosan igyekvõ autóknak zöld, de én nyugis, öreg és nem utolsósorban lassú roki vagyok, tehát nem rohangászom át, akkor sem, ha láthatóan nem jön semmi, hiszen piros a lámpa.
Rendre akad valaki, mint ahogy ma is, akinek fontos dolga lévén szaladnia kell és miközben átér a piros jelzéssel tilossá vált zebrán, rosszallón néz a szemembe, hogy ugyan vajon miért nem megyek, ha mehetnék.
Hmmm... mert nem mehetek, hiszen az tilos.
Mert piros a lámpa.
Megyek tovább, átérek a túloldalra, s egy néni a járdán közeledik felém, a biciklijén. Nem tolja azt, hanem teljes odaadással, minden erejét latba vetve tapossa a pedált, s a járda bõ kétharmadát elfoglalja ezzel. Én meg a mankómmal leszorulok a gyepre, mert alternativaként a frontális ütközést, vagy a mankóval történõ bicikli-gáncsolást választhatnám, melyek közül egyik sem csábító megoldás.

/Biciklis bácsi innen/
A kép a járdán biciklivel való elõfordulás élhetõ formáját mutatja. Nos, a néni nem így alkalmazkodott a helyzethez.

Aztán átengedtem lábfejem Edit szakértelmének, majd mentem a háziorvoshoz, hogy rákérdezzek a malacflu-oltásra. Csakhogy ott vagy százan ücsörögtek és én inkább eloldalogtam, gondolván, nem hajt a tatár, majd jövök késõbb, indultam haza.
Ugyanaz a néni, mint odafelé, újra jött velem szembe a járdán, hajtva erõst biciklijét, engem a susnyásba szorítva, és ezzel elültetve agyam helyén a polgári engedetlenség gondolatának csíráját. Majd odaértem a lámpákhoz, s ahogy kell, s ahogy szoktam, nyomtam, vártam. Semmi nem jött, sem gyalogos, sem autó, de vártam, ráérõs nyugdíjas vagyok, no meg a piros azt jelenti, hogy maradjak, ahol vagyok. Ilyenkor, ha nagyon ráérek, minthogy nagyon rá is érek, a keresztforgalom lámpáját szoktam nézni, hogy lássam, mikor vált az át s akkor számíthatok arra, hogy lassan mehetek a dolgomra. Most is így tettem, lámpa váltott én mankót igazítottam, lábam ellenõriztem, hogy odalép ahová szánom, majd újra felnéztem, hogy mielõtt lelépek a néptelen úttestre, azért mégis ellenõrizzem, hogy valóban az-e. És mennyire jól tettem!
Egy kis fekete Golf, csíkká zsugorodva szememben, lakott területhez képest ihaj sebességgel viharzott át a piroson, s az elõttem lévõ zebrán, ahol ugye nekem már zöld volt.
Remek, gondoltam. Remek.
(Igazából már ilyenkor a pulzusszámom sem emelkedik olyan mértékben, hogy az feltûnjön nekem. Kezdek hozzászokni a bolhacirkuszhoz, ami a világban mûködik.)

Mire hazabattyogtam, megfogalmazódott bennem, hogy talán ez a sok ember -mert ez nekem, ennyi idõ alatt s gyakorlatilag minden 100 méterre jotva egy, igenis nagyon nem kevés- ezt mind a polgári engedetlenség megnyilvánulásának tartja?
A néni, aki a járdán biciklizik?
Fiatal férfiember, aki a piros jelzést semmibe véve átgyalogol a zebrán?
Ifjú golfos, ki ezerrel átvágtat az õ pirosán s az én zöldemen?


/Gandhi most ide, innen jött/

Gandhi nyomába akarnak lépni?

Gyanítom, egyszerûen csak idióták és tesznek mindenki másra.

polgari_engedetlenseg