Nem a Becsület napja

"Milyen lehetett látni az egész fõvárost romba dõlni, széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeibõl ebédelni, látni embereket megõrülni a borzalmaktól?

Az elmondhatatlan iszonyatról kellene beszélni február 11-én. Arról, hogy milyen lehet, amikor Európa egyik legszebb városa egy teljesen értelmetlen, a világháború menete szempontjából lényegtelen, de annál pusztítóbb, kéthónapos harcban, egy (két) õrült diktátor akaratából teljesen elpusztul. Arról, hogy harmincötezer civil hal meg, pusztán azért, mert épp abban a városban él, és még a lehetõségét sem hagyták meg neki, hogy elmenekülhessen.

Arról, hogy milyen az, amikor kifoszt és az állampolgárok egyik részét elhurcolja az egyik megszálló „szövetséges” birodalom, majd a helyébe lépõ másik megszálló birodalom (a következõ „szövetséges”) elviszi az utolsó elrabolható értéket is, megerõszakolja az édesanyád, a lányod, a nagyanyád, és elhurcolja a maradék életképes állampolgárt. Meg arról, hogy milyen, mikor a két birodalom regnálása közt a magyar történelem szemete, egy bûnözõkbõl, söpredékbõl verbuválódott horda uralkodik a város felett.

És arról is kellene beszélni, hogy milyen lehet két hónapig egy hideg pincében lakni, hering módjára összezárva egy csomó másik emberrel, elegendõ áram, víz, tüzelõ és élelem nélkül, miközben a fejed fölött szétlövik a házad, lakásodban, bútoraid között idegen országok katonái vágnak gránátot és bajonettet egymás hasába-hátába.

Meg, hogy milyen lehet magyar bakának lenni, szántás, állatok mellõl besorozva, körbezárva egy városban, harcolni egy ügyért, ami nem a tiéd, gyûlölni egyszerre a német kamerádokat, az orosz felszabadítókat, és a nyilas brigantikat, akik kifosztanak, amíg harcolsz, de ha meghátrálsz, õk lõnek agyon. Milyen lehet magyar tisztként õrlõdni a katonai becsület, az eskü, a németekkel való fegyverbarátság, a náciellenesség, a veszett ügy, az oroszoktól és a kommunizmustól való rettegés feszítõ ellentétei között? Milyen lehet ágyúval lövetni a saját városodat, ahol felnõttél?

Milyen lehet hónapokig rettegve élni a mindennapokat, aludni, enni, beszélgetni, azért mert zsidó vagy, kommunista vagy, katonaszökevény vagy, bármi más vagy, aminek jogán azonnal agyonlõhetnek, vagy elõtte még jól megkínozhatnak, mihelyst lebuksz. Milyen lehet elvbõl, hitbõl, jószívûségbõl embereket mentve a saját életedet kockára tenni, folyamatosan rettegni a haláltól, mások miatt?

Vagy milyen lehet megélni az apokalipszist? Látni egy egész várost romba dõlni, hatalmas épületeket homokvárként összeomlani, lánctalpak által széttaposott embercafatok között járni az utcán, mumifikálódott tetemeket kerülgetni kenyérért menet, romhalmazok tetején botladozni, vérfoltos szobákban aludni, az Állatkert tetemeibõl ebédelni, látni embereket megõrülni a borzalmaktól?

És persze arról is lehetne beszélni, hogy milyen lehetett valójában a kitörés? Milyen lehetett a hadtörténelem egyik legõrültebb, legtragikusabb akciója? Milyen lehetett, mikor kiéhezett, elgyötört katonák és civilek tömegei rohantak bele egyenesen az orosz fegyverek össztüzébe? Amikor negyvenezer ember java már az elindulás után, a Széll Kálmán téren és a környezõ utcákban elpusztult? Mikor a Városmajor utcáin kezetlen-lábatlan sebesültek könyörögtek kegyelemlövésért, míg mások saját maguk haraptak rá pisztolyuk csövére végsõ kétségbeesettségükben? Milyen lehetett elfagyott lábbal tántorogni napokig a budai hegyekben, hogy az út végén, a fejlövés elõtt a dögcédulától is megfosszon a szovjet kivégzõosztag, nehogy valaha is azonosítani lehessen a holttestedet?

Az utókor ezekrõl azóta se nagyon beszél. A katonásdit játszó szkinhedek, a budai hegyekben emléktúrázók utólag elképzelt hõsi pózokat, nagy és hazug szavakat emlegetnek fegyverbarátságról, Európa-erõd védelmérõl, a bolsevizmus elleni hõsi kiállásról. Politikailag motivált csoportok egyéni hõsökre emlékeznek. A hivatalos ünnepségek a történelem csapdájába gyalogolnak: a honvédség egyszerre koszorúz a német és a szovjet oldalon harcolt magyar honvédek emlékhelyén.

S közben épp a lényegrõl nem nagyon ejt szót senki. Az értelmetlen, helyrehozhatatlan, igazságtalan; borzalmas, véres és mocskos pusztulásról. A rettenetrõl, több tízezernyi magyar értelmetlen haláláról, amit a "hõsi kiállás", "Európa-erõd védelme", meg a többi lózung szabadított erre a városra. Az iszonyatról, amit, aki átélt, inkább felejtene, aki pedig nem élt át, el sem tudja képzelni, pedig a nyomai között járunk nap mint nap. Erre kellene ma emlékezni. Meg még valamire: hogy onnan is volt talpraállás."

......................

Eddig ez egy cikk, mely a hírszerzõn jelent meg, és változtatás nélkül tettem ide, mert nagyon fontosnak érzem.
Nagyon fontos, mert nem dicsõség, és még sokkal inkább kifejezetten becstelenség ma éltetni, még mindig, folyamatosan az akkor elkövetett bûnöket.






























/Ha valakinek ez ünnep, ünnepeljen. Nekem nem az./

"

A kihívásainkat illetõleg pedig olyan évbe léptünk, amikor bármi megtörténhet. Bármi, és nekünk ebben jelentõs szerepünk is lehet. Tetszik, nem tetszik, nincs idõnk megemlékezésekkel központi helyen foglalkozni. A Becsület Napja egy szép ünnep, amit a Magyar Nemzeti Arcvonal teremtett meg – de most pillanatnyilag huszadrangú kérdéssé vált. Méltóan meg fogjuk ülni, azonban az energiáinkat idén máshová kell koncentrálni. Mindenki tisztában van vele, hogy most hazánk jövõje a tét. Az MNA ebben az évben nem ünnepléssel, hanem feszült figyelemmel, fegyelemmel és felkészüléssel adózik az õsök emléke elõtt."

nem_a_becsulet_napja