Megemlékezés

Ez az idõszak nekem még nehezebb, mint az év bármely más szaka, de most (még) nem a jeges útról, nem a buszról, nem a kínról, sõt, még csak nem is az elvesztésrõl fogok írni, csak egy napi eseményrõl, mely mégiscsak személyes emlékeket is érint bennem.
Igazából nem értem az egészet, ki kivel van, ki kire szavazott, s azt miért tette, az egyik formai hibára hivatkozik, másik bundáról beszél, engem mindez mondhatni hidegen hagy (...), egyszerûen csak felrémlik bennem sok-sok délután emléke, és ezt nem tudom csak úgy átlépni.
Tehát, megemlékezés talemául. Tiszteletadás annak, aki megérdemli.

Az elsõ idõkben -új életem hajnalán-, mikor már volt memóriám, tehát tudtam a nevem, emlékeztem az életemre -a valódi életemre-, a gyerekeimen túli világra -mert õket egy busz sem volt képes kitörölni, sem a KisDuna part lépcsõinek emlékét-, s már fel tudtam emelni a kezem, sõt a fejem is -és már nem voltam az ágyhoz kötve, csak a lábamnál fogva-, elbírtam a pohár helyett használt félliteres "ávizes" palackot, s a benne lévõ szívószállal eltaláltam az ajkaim, s volt erõm azzal kivarázsolni a vizet s bejuttatni a számba, majd azt lenyelni, s rendeltetésének megfelelõen feldolgozni -mert korábban sem inni sem enni nem tudtam, de ez már a múlté, bakker-, ám felkelni még jó sokáig nem voltam képes. Szóval, csak feküdtem.
És sírtam.
Nõ akkor még/már/még nyomokban sem voltam, tehát ebben abszolút ivartalan szenvedés volt csupán, a fizikai kín, az elvesztés, a gyász a hitetlenkedés, a kibaszás, az értetlenség miatt, mindig, egyfolytában, megállás nélkül.
Egy hétig voltam kómában, majd abból annyira felébredtem, hogy további 6 héten át nem tudtam elaludni. (Ennél kicsit volt több az az idõ, míg sem inni, sem enni nem voltam képes.) Mára már enni is tudok, inni is, és alszom is ha kell ha nem.
De akkor még éjjelente beértem néhány óra alvással is, nem tudtam több idõre kivonni magam a forgalomból, pedig nem is voltam benne abban... A nap nagy részét sírással töltöttem. Bár a kín elviselhetetlen volt -ezt még ilyen távolból is állítom-, de sosem sarkallt az sírásra, tudtam, hogy olyankor minden energiámra szükségem van, s ha átadom magam -ilyen bagatell dolog miatt, mint a fájdalom a darabokra esett testem miatt-, akkor ugyan mi lesz velem, ha igazi feladattal szembesülök?! Márpedig, az az elsõ tudva átélt vasárnap reggelemtõl fogva biztos volt elõttem, hogy mûködni fogok anyaként, emberként, s az sem volt így kérdés, hogy lesz-e megoldandó dolog hátralévõ napjaimban, amihez szükségem lesz tisztánlátásomra -akkor is, ha némileg megfogyatkozott hozzá a szürkeállományom. Szóval, abban az idõben be voltam zárva saját magamba, minimális mozgásra képesen, kommunikációra is néha (bár jöttek a világos órák után néha még a homályos vagy éppen totál üres jégmezõs percek, de már csak idõlegesen), majd megkaptam a telefonom, aztán fényképeket és lassan újra megismerhettem a 4. kórterem körülötti világot, legfontosabbként pedig annak a számomra fontos szeletét. Majd kaptam egy rádiót, s hozzá fejhallgatót.
Onnantól ha éppen elviselhetetlen volt a kín, vagy a hócipõm tele lett a betegtársakkal, vagy éreztem, hogy húz magával a kétségbeesés, s már nem volt mellettem Niki, az ablak melletti ágyon fekvõ, nagyon fiatal, kedves, darabokra törött -igen szarkasztikus humorral megáldott, ám olyan gyengeséggel is, mely óriási erõt adott aztán neki- lány, akivel egymást támogatva tudtunk röhögni saját tragédiánkon, folyton a Danubiust hallgattam.

Csak úgy.
Egész nap, minden cél nélkül hallgattam. Délutánonként aztán ráakadtam egy mûsorra, aminek visszatérõ, lelkes hallgatója lettem.
Jáksó Hot20
A szobatársak, kik a Jánosban ketten (ha a sarokban lévõ pótágy is lakott volt, hárman), majd az OORI-ban 5-en voltak idõrõl idõre csak azt vették észre, hogy Márti, ki a kettes (majd Budakeszin már az egyes) ágyon fekszem mozdulatlanul, fejemen a fejhallgató és néha hangosan felröhögök. MIndezt teszem igen gátlástalanul, hiszen az elsõ két évben, ennyire közel a b-hez meg pláne, egyáltalán nem tudtam uralkodni az érzelmeimen. Amit éreztem, az rögtön és minden cenzúra nélkül az arcomon is volt. (Ez nem könnyítette meg a társadalmi beilleszkedésem, azt hiszem ez érthetõ, viszont érdekessé tette amúgy unalmas roki-mindennapjaim.)
Tehát ezzel szórakozást -vagy bosszúságot- nyújtottam a körülöttem lévõ embereknek, míg Jáksó László érdekes, sokszor közönséges, idõnként entellektüel, néha kicsit erõltetett, de mindenképpen iróniára épülõ humorára figyeltem. Imádtam azt a mûsort, elvitt a valóságból, ami akkor nekem csak hideget, fájdalmat, rettegést jelentett.

S az ORTT dötése szerint most -november 18-tól- megszûnik az országos adás joga számukra. Ez a dátum mindenképpen a veszteség, a jóvátehetetlen tragédia napjáé.
Most ez is csatlakozik ehhez, pedig én azóta nem hallgattam õt, nem azért mintha nem jelentene nekem sokat, pusztán azért, mert nincs rá idõm, érkezésem. De a tudat, hogy nekem mit jelent, az nem múlik el, az agyam összeszedésének esélyét kaptam azoktól az óráktól.



A kép innen van, és valaki még csodálkozik rajta, hogy a hangja olyan amilyen?
Nekem sokat adott. Köszönöm.

Két cikk, amolyan mementóként:
Elnémul a Sláger és a Danubius
Megszûnik a Sláger és a Danubius

megemlekezes