Kacifánt

Azt is mondhatnám, hogy agyi átkötések. Csakhogy ezen kijelentés némileg szerénytelen lenne, hiszen rólam van szó, s ez esetben az agy említése, nos, kissé fellengzõsnek hat. Tehát maradok annál, hogy gubancolódnak a számomra teljesen szabályozhatatlanul cikázó gondolatfolyamok a hajam alatt.

Elsõ pont
Van ugye a szarka. Kit mennyire mozgat vagy hidegen hagy eme élõlény létezése, de engem amióta itt lakunk, vagyis ezen évtized hajnalától, igencsak foglalkoztat. (Na, persze ezt azért tessen csak olyan nyugis, roki módra érteni, vagyis marhára tetszik az említett organizmus csomagolása, s pláne az, hogy némely egyed közülük a kerítésünket használja kilátónak.)
Vagyis ülök tegnap a konyhában és szépen lassan, megfontoltan iszom megfele a kávémat, miközben bambulok kifele az ablakon. Ez eddig a megszokott tevékenységeim egyikét jelenti csak, mert a látvány mindig ugyanaz: a sufni (mely magában foglalja Csaba keze munkáját õrzõ eredeti sufninkat), a kerítés (mely szintén azoktól a kezektõl lett azzá, ami) s a háttérben a 3+2 kémény (melyek azon kívül, hogy tudom, az áramot hivatottak szolgáltatni -illetve azon folyamat részei, ...ehhhh...-, nekem még egészen mást, valami eredendõen almát is jelentenek...), s évekkel ezelõtt még ehhez tartozott a kerítésen ülõ szarka képe is.
Csakhogy ez valamiért megváltozott. Minden maradt a "régiben", de a madár eltûnt. Persze arra nem emlékszem, hogy mikor volt az a pont, amikortól már nem volt része ez a jószág a képnek, de a hiányt egy ideje felfedeztem. (Mondom, mondom, hogy nincs agyam, na. Van még kérdés?) Ám tegnap délután ismét ott volt!
És nem tudom szavakba foglalni, hogy mit éreztem. Ez a madár, most egy jel. (Naná, hajlamos vagyok erre, tudom. De akkor is, na.)

Második pont
Ma -a naptárt meghazudtolva-, lévén munkanap, így mennem kellett lábtekerészetre, a tõlünk nem messze leledzõ közegészségügyi intézménybe (így hívják egyáltalán? vagy legalábbis így mondják? nekem ez rémlik, na! sztk, oszt jól van, na). Fél tízkor szoktam indulni, hogy a megszokott nyugis tempómban éppen idõre oda is érjek, csakhogy ma, bírtam 9:37-kor vetni vigyázó szemem az órára, mikor is konstatáltam, hogy ajjaj, még cipõ sincs rajtam, tehát nem volt mit tenni, mint fejvesztve készülni és már késve, de bízva önnön képességeimben nekiindulni az amúgy remek sétát ígérõ, most viszont erõltetett menetet sugalló útnak. Naná, még az ajtó is be volt zárva, így némi kotorászás után jutottam csak ki, majd riadtan vettem észre, amint egy testes boríték van az ajtónak támasztva. Felkaptam, feladót nem láttam rajta és sietnem kellett, így csak visszaloholtam vele a házba, ágyamra tettem azt, és irány eredeti célom. (Alig 2 percet késtem, rekord idõ alatt tettem meg ezt a számomra maratoni távot!)
Furdalt a kíváncsiság, hogy ugyan honnan kaphatok én levelet, pláne ilyen formátumút. Mikor aztán hazaértem, naná, elsõ dolgom az volt, hogy kezembe vettem a borítékot és alaposan megnéztem. Háhá!! A hátoldalán találtam is feladót, aki nem más, mint a nagyvízen túlra szakadt Dittelyányom... :)
Egy ideje kérdezgeti tõlem, hogy kaptam-e képeslapot.k Hát, nem, úgyhogy ezzel, egészen köbö 10 perccel ezelõttig, meg voltam gyõzõdve róla, hogy erre gondolt; akkor is, ha ez nem az... (De kiderült, hogy képeslap is kereng valahol a kontinensen...:) Szóval, körmeim bevetésével kibontottam a csomagolást és elém tárult a tartalma.
Egy naptár.

Harmadik pont
Merthogy már nem január van, de sõt, ámde még mindig egy 2008-as, Spongyabob élethelyzeteivel díszített kalendárium lógott a falon. És ezt aztán ugyan honnan a búbánatból tudta a világ másik végén éppen költözéssel elfoglalt hölgyemény? He?
És még nincs vége, mert következik a

Negyedik pont
A naptár, szépséges ír helyeket ábrázoló, szépséges festményeket tartalmaz. S a festõ, kinek munkái azok, egy bizonyos Roisin O'Shea. Amint géphez fértem, meg is néztem, hátha találok róla valamit. Az internet csodás, hehe...mert ugye ezt leltem. (Ott is az Online Gallery fület megnyitva látható néhány képe.)
Aztán motoszkált még valami, ami mikor kézzelfoghatóvá vált, azonnal úgy jelentkezett, mint

Ötödik pont
Roisin O'Shea. Visszacsatol nem létezõ memóriámban egy beszélgetésre, amit itt, egy szépemlékû parklakóval folytattam. (Csak, mint parklakó szép az emlék, az ifjú megvan, de már nincs a látókörömben.):
Roisin Murphy.
Egyszerû vagyok, mint egy bot, de ez számomra annyira extrém név, hogy naná, megjegyeztem. Mint ahogy azt is, amikor elsõ (új életemben) szembekerülésem ezzel történt: a fentebb említett ifjú parklakóval megtárgyaltuk, hogy mennyire jó az a zene, amit az ezt a nevet viselõ csajszi képes felmutatni.



Ugye? (Na, jó, neki a hang tulajdonosa is érdekes volt, nekem annyira ez a vonal nem mozgatta meg a fantáziám...)

És akkor meg is érkeztem a gubanc elejéhez, a szarkához. Mert körülbelül egy idõre esik az utolsó "találkozásom" a madárral és azalkalom, amikor Moloko-t hallgattam.

Szóval, minden összefügg, mindennel. Gerda választása naptár ügyben, reggeli kávézás szarkával mosolyogtatva és fejvesztett rohanás tornára.
Hát kell nekem ennél mozgalmasabb életvitel?

kacifant