HELP és egyebek

Tehát most kivételesen nem segítségért kiáltok -vagyis nem személyesen nekem kell segíteni, hanem a városunknak-, hiszen ez a neve a szervezetnek, mely azért jött létre, hogy Százhalombattát, az otthonunkat, e valaha virágzó, élhető várost megállítsuk a lejtőn.
  Az a megtiszteltetés ért, hogy része lehetek ennek a munkának, s felvállalta e közösség az én legfőbb feladatomban, az akadálymentesítés megvalósításának elérésében való közreműködést. Ők megértik, hogy miért is fontos az mindenkinek, ami a sérülteknek elengedhetetlen az önálló élethez.
  Karácsony Gergely meglátogatta a szervezetünket és közös sajtótájékoztatót tartott vezetőnkkel, Asztalos Dezsővel, amit én is meghallgathattam.
  Egy cikk erről az eseményről: http://www.hirtukor.hu/bel.php?ssz=32778. Melyből kiemelem a számomra legfontosabb részletet: "Elhangzott, hogy nagyobb hangsúlyt kell kapnia a komplex akadálymentesítésnek és a sérültek, fizikai, egészségügyi hátránnyal élők támogatásának, hiszen problémájuk nemcsak őket, hanem a családjukat is súlyosan érinti. "
  (Csak a rend kedvéért írom le, hogy ezzel nem kisebbíteni akarom a többi feladatot, mely előttünk tornyosul, de nyomatékosan jelzem, mennyire értékelem, hogy ennek a csapatnak sok mással -például a jelen városvezetéssel- szemben, ez is a záros határidőn belül megoldandóak között szerepel. S ebben benne van az is, hogy elfogadták és felvállalták, hogy ennek egyik első -ha nem alap- lépése az, hogy az akadálymentesítés többség számára is előnyős voltát el kell fogadtatnunk, sőt, tán meg kell értetnünk az emberekkel. Hiszen az akadálymentesítés nem luxus, s bár nem színes, napelemes hatoldalú, sem nem pitypang alakú ennek eredménye, hanem sok-sok kicsiny járdaszegély és hallható közlekedési lámpa képében jelenik meg, mégis legalább annyira növeli az élhetőséget a városban mint amazok.)

Március 15-én a városi megemlékezés a többször áthelyezett, most éppen a Göncz Árpád téren álló Petőfi Sándor mellszobornál volt.
  Innentől lesz szubjektív -még az eddigieknél is jobban- a beszámolóm.
  Dezső autóval vitt be, hiszen a mocimmal furán néztem volna ki a koszorúzásnál, mert -ismét egy megtiszteltetés-, része lehettem a HELP koszorúját elhelyező triónak.
  Körülbelül egy órát álltam ott a botjaimra támaszkodva, mert ugyan vannak ott padok, de szerencsére akkora tömeg volt a zsebkendőnyi téren, hogy állva is alig láttam valamit a felszólalókból. Aztán sorolni kezdték a koszorút elhelyezve megemlékezőket.
  Mi, mint városi szervezet, előre leadtuk az információt, mely szerint kvázi hivatalosan -például a féltucat nyugdíjaskörrel egyetemben- név szerint megemlítve helyezhessük el a virágokat.
  Ám, ez nem történt meg. Minket -a HELP-et- kihagyták a felsorolásból, így a "futottak még" kategória fellépőiként a városi civilekkel tehettük ezt meg.
  Félreértés ne essék: nem az a lényeg, hogy a városunkban most éppen milyen vezérelv szerint mennek a dolgok.... pusztán azért furcsa, mert úgy tűnik, ezen vezérelvek között nem szerepel a fair play... (Például)
  Tehát megtettük, s én már annyira odavoltam, hogy Lászlóba karolva sétáltam Dezső s közte, s a képen olyan büszke rokinéninek tűnök, hogy csak na. Pedig csak felháborodott voltam.

Onnan Dezsőék egy rövid megbeszélésre mentek, majd neki éjszakás műszakja okán haza is kellett mennie, én pedig a művházba, hiszen most adták át a városi kitüntetéseket, s a Szociális Munka Díját Stefi vehette át.
  Méltán megérdemelten kapta és gazdagabb vagyok attól, hogy én ismerhetem őt. Az a munka -pedig csak egy kicsiny szeletét látom az egésznek amit végez-, az a kreativitás, az a szeretet, melyre épít mindent, az az empátia és tolerancia példaértékű, mellyel ő bír. Gratulálok Stefi!

Én így moci nélkül azért mertem bemenni, mert azt hittem lesz aki hazavisz utána autóval. Persze ez csak az én saram. Nem hiányoztam volna onnan, ha nem megyek be, így most magam miatt nyűglődhetek napok óta a nem szűnő gerincsérv jelzésekkel, a bokaordítással és mindkét csípőm folyamatos beintésével.
  De jó volt hazasétálni, ha mindezt leszámítom. Hiszen Tibi és Attila elkísértek. Tibi szomszéd, tehát egy volt a célunk, ezért is nem akartam már út közben beülni Petiékhez -édes, kedves, jegyzetelős munkatársam a Gátőrházban-, mikor megkérdezték, hiszen akkor már így, hármasban nekiindultunk. Igazából nem akartam Tibit -aki csillogó memóriával és buddhaszerű nyugalommal élő munkatársam- összezavarni azzal, hogy félúton ott hagyom. Attila pedig -szintén iq-magasságokkal bíró, információban, készségekben ragyogó munkatársam- a napsütést kihasználva szívesen sétált velünk a délutáni futása előtt. Beszélgettünk hazáig. Meg horkoltunk. Meg fütyültünk. Meg klakkogtunk.
  És ezt én nagyon élvezem.

Szóval HELP!

Élhetőbb várost szeretnék, olyat, ahol mindenkinek jó élni.

2019.03.17., 14:03
  ~~DISCUSSION~~

help_es_egyebek