Gyerekzár

Hagy szedjem össze ismét, a szerkesztõ messze nem ideális mûködése miatt széthullott gondolataim. Nézzük csak:

Szóval, mint azt írtam, itt van a konyhában egy szép, fehér jószág, mely kenyeret képes készíteni (most is megy, éppen krumplisat süt), de ez nem minden. Már abban a sorban, ami arról szól, amiket Dittelyányomtól kaptam. Az ömlegngõs részeket kihagyva -amit nehezen teszek meg, de ha végiggondolom is csak agyatlan hablatynak tûnik, mert nem tudom elmondani normálisan összerakva ezt-, egy dolgot mindenképpen rögzítésre érdemesnek tartok, de ennek meséje még a '90-es évek második felére nyúlik vissza. Hiába na. Öreg nénike vagyok, aki csak az emlékeinek él, meri ezt valaki cáfolni?

Van ugye, három lányunk. No meg egy kutyánkunk, ki 1997. április 21-én született (Lajosmizsén), és már annak elõtte is hozzánk tartozott, legfeljebb nem tudott még róla, tehát igen régóta élünk egy fedél alatt. (Illetve ha pontos akarok lenni, akkor a "fedél" már nem ugyanaz, hiszen gyerekeb korában épült a házunk, ahová õkelme is velünk költözött, ugye.) És már akkor, zsenge gyerekeb korában feltûnt a párhuzam Amper jelleme és a Two Stupid Dogs tulajdonságai között, így a mi 'egyhüjekutyánk' között, s ki miatt -nyilván õ okolható ezért- nem tudok elmenni szó nélkül némely embertelen dolog mellett sem, de van ami még a mai napig is meghökkent. Pedig értem, na. Alapjaiban értem, hogy a kutyák azok kutyaként viselkednek -s most a Záróra adásában láttam egy beszélgetést az etorobotokról, komolyan nagyon érdekes volt-, mégis rendre leállnak a kerekek agyam helyén, mikor Amper így  tesz. A legeklatánsabb példa ezen dolgai közül az, mikor okos, ügyes eb módjára kinyitja a konyhaszekrény megfelelõ ajtaját, s még okosabb, ügyesebb technikával szana szórja az ott leledzõ szemetes tartalmát konyha-étkezõ-nappali-szerte. Elõször azt hittem megoldást jelent erre a mágneszár az ajtón –mikor kiderült, hogy egy nem, akkor felkerült egy második is-, majd mikor kiderült, hogy háziebünknek ez legfeljebb csak érdekességet jelent –mint a malacnak az ólban a csipogó labda, hisz értelmes a lelkem, bakker- elismertem, hogy gyõzött és szégyenszemre a mosogatótálcába költöztettem a vödröt. Szar ügy, de így legalább a szemét ott maradt, ahol a helye.
Évekbe telt, hogy rájöttem, mi a megoldás.

Hát a gyerekzár!

Nos, ember tervez, busz meg végez, vagyis én max a battai texoig jutok el vásárlásilag, s ott csak olyan külsõ kütyü kapható, ami két, egymással szembe nyíló ajtóra, vagy két, egymás feletti fiókra szerelhetõ fel. Nálunk meg ez nembegyere, hiszen a szekrény mellett rögvest a mosogatógép van, melyen nincsen fül (nem beépített jószág, hanem remekül, hibátlanul, imádnivalón szépen dolgozó SIEMENS szabadon álló rabszolgagép), így arra nehéz lenne ráerõszakolni egy ilyet. Úgyhogy mágnes ide, remek ötlet oda, vödör visszaköltözött a mosogatóba, melytõl még jobban hajléktalan szálló fíling lett úrrá konyhánkon.
Majd kimentem Dittéhez lábam lógatni, s ott is elpanaszoltam ezt, mint egyiket meglehetõs kalandjaim közül. (Hiszen mondom, csupa érdekes epizód alkotja amúgy lapos nyugdíjas életem.) Õ pedig csakúgy mint kenyér ügyben, jóformán nem is gondolkodott, hanem fogott egy csavarhúzót és egy felkiáltással, miszerint:
- A Bocsok már nagyok! De jó, végre ki lehet majd nyitni akadálytalanul a szekrényajtót!- mondta, majd azzal a lendülettel kiszedte a 4 csavart (2-2 ajtón illetve fedlapon), majd becsomagolta s kis tanakodás után arra jutottunk, hogy mivel a csavarok tiltólistán vannak a reptereken, így azokat mellõznöm kell, így csak a „maradékot” a gyerekzár hasznos részeit nyomta a kezembe.
Csak néztem, illetve most is, na.
Hazajöttem, itthon kibányásztam a táskámból –az velem jött, mert nem volt akkora pakk, mint a kenyérsütõ, így elfért a bõröndömben-, majd elraktam biztos helyre, mert ez ugyan nem egy nagy kaland, de nekem nem megy a felszerelése, s Misi, barátnõm –Ildike- férje akkor rögtön nem ért rá.

Aha. Körülbelül eltelt vagy 5 perc azután, majd már fogalmam sem volt, hogy hová tettem a fondorlattal megszerzett kütyüt, s maradt is ez az állapot egészen tegnapelõttig. Komolyan, ez az infó, egészen addig megvolt, hogy itthon kivettem a csomagból, s azt még tudtam, hogy valami olyan helyre tettem, ahol biztonságban van és nem akad feszt az utamba, de onnan biztos nem kerül a szemétbe… ja, de hogy az mégis hol van, na az teljesen felszívódott agyam, helyén. Mondom, eltûnt, köbö 3 hétre.

Majd tegnapelõtt -vagy azelõtt egy nappal, na, ezt mondom…- eléggé le voltam törve, s csak olyankor szoktam egy bizonyos bögrébõl inni a kávémat. mert az a bögre olyan.
Csaba bögréje.
Akkor kivettem a szekrénybõl… és lám, ott volt benne az akkurátus csomagba gubancolt szerkezet.
Lássak ebben valami szentimentálist? Tudok. De azt itt nem fogalmazom meg, sõt, magamban sem.
Csak megjegyzem. (Már ameddig ez lehetséges. Na.)

Azóta jött Misi, felszerelte a zárat –rengeteg facsavar van itthon, mert Csaba csinálta annak idején a bútoraink nagy részét, például a konyhabútort is egészében)- s azóta kuka visszaköltözött eredeti s méltó helyére. Amper meg tovább cakkozza körmeivel annak az ajtónak a sarkát, mert nem adja fel küldetését, miszerint neki a kukában meg kell találnia az egészen biztosan benne rejlõ kincset. És persze nem beszélve rólam, aki ugyan tudom, hogy ott van ez a kütyü, mégis minden egyes alkalommal erõnek erejével akarom kicincálni az ajtót, ahelyett,. hogy finoman, nõiesen lenyomnám a kallantyút a résnyire nyitott ajtó mögött.
De sebaj, ha írni megtanultam újra, akkor ez is menni fog!!

gyerekzar