Fixateur maximus

Nekem legalábbis. Az "enyémhez" képest mindenképpen az.

Edit, a gyógytornászom és Tóth doki, a családorvosom megadták a számom (elõbb persze annak rendje s módja szerint engedélyem kérték ehhez) egy majdnem velem egykorú túlélõnek. Fiatalabb nálam két évvel, szintén három gyereke van, és mondhatni darabjaira hullott nem messze attól a helytõl, ahol velünk is megtörtént ami megtörtént.

Csak nagyon érintõlegesen: motoroztak, õ volt az utas. Nem õk a vétkesek a balesetben.

A szántóföldön landolt, s ahogy elmesélte, ott, a gurulások közepette, majd hason fekve konstatálta, hogy

János kórház, Traumatológia. Most otthon van, számomra hihetetlen rövid idõ alatt "kiszórták" a kórházból, ráadásul olyan lehetõségekkel*, amikkel igen nehézkes (sic!) a mindennapok végigélése.
* Nem szeretem az "állapot" kifejezést. Igazából az illene ide, de valahogy nem áll rá a szám. Nekem sokkal inkább leírja a dolgot az, amit használok helyette.

Mindkét karja, egyik lábszára és combcsontja, térde szana törött. Bal lábában van a címben megidézett -számomra mindenképpen- extrém méretû okos, igen célratörõ szerkezet. Ha jól emlékszem, úgy a lábszára alsó harmadától, egészen a combcsont felsõ végéig tart. A fixateur vége már útban van ülésnél, mert éppen eléri a hasát, ezért amolyan félig ülõ, félig fekvõ helyzetben pihen egy alacsony, kényelmes fotelban. (Ami ugyan alacsony, tehát nagy küzdelem felállnia onnan, hisz egyik kezére sem tud úgy igazán támaszkodni, a sérült lába pedig ugyebár nem hajlik, de legalább az idõ többségében kényelemben érezheti magát.)

Beszélgettünk.Olyan furcsa egy olyan emberrel beszélgetni, aki belülrõl látja az ilyen nyomorúságot; ez önmagában nem olyan meglepõ, hisz a kórházban, rehabon töltött súlyos hónapok alatt megismerkedhettem sok-sok hasonló akadályokat sikerrel vevõ túlélõvel. Most mégis furcsa volt ez a találkozásom Emmával, hisz ez a szitu valahogy nem illett a normi életbe. Látni egy fiatal, életerõs, csinos nõt, hasonlóan roncsolt lábbal, de nagyobb területen ráadásul, mint nekem; ülni mellette, látni a számomra kolosszális méretûnek tûnõ fixateurt, és felidézni a kettõnknek pontosan meghatározható, mélyen rögzült, csendes de kíméletlenül engesztelhetetlen emlékeket (amik a normi embereknek semmit sem jelentenek, gyakorlatilag értelmezhetetlenek, s addig jó, amíg ez így van...).
Kötözõskocsi hangja a folyosón... ez a legjellemzõbb és ez olyan, amitõl -ha tudnék- rohanva menekülnék... de nem tudok, tehát hõsként élem meg a felvillanó emlékfoszlányokat, elviselem az Emma számára is oly ismerõs, baljóslatú* zajokat.
* Ezt is megbeszéltük: baljóslatú, mikor közeledik, mikor tudom, hogy a kocsiban a gézlapokon, a fertõtlenítõn, az ollókon kívül ott van az azelõtt soha nem tapasztalt kín is. És én bizony, naponta kétszer, meg is kapom ezeket mind: géz, fertõtlenítõ, olló... és felfoghatatlan mértékû fájdalom... Aztán mikor távolodik az ágyamtól, amikor "túléltem" a kötözést, tudom, hogy ez kell ahhoz, hogy egyszer, valamikor emberként mûködhessek. (...most is... a zörgés, a kerekek zaja az öreg kövön... egyenlõ az engesztelhetetlen kínnal... jön... és én nem tudok menekülni... és tudom, hogy ha tudnék sem tenném, hisz ember leszek egyszer, s ez csak úgy válhat valóra, ha ezen a lépcsõn is átvergõdöm...)

Az idõ is szóba került. Nekem könnyebb a helyzetem, hisz nem volt választásom, így meg aztán az idõ marhára nem számít. Õ -még- nem látja ezt, de szerintem el fogja fogadni elõbb-utóbb. Nekem ráadásul rengeteg idõm volt tipródni a dolgokon, hisz mozdulni sem tudtam. Õ sincs jobb általános állapotban (mondom, nem értek hozzá, és magamra "csak" halványan emlékszem), de már otthon van, s a gyerekei, szülei körében nincs ideje ilyesmin törpölni. Nem olyannak látom, aki megkeseredne, márpedig a tapasztalatom az, hogy azok a túlélõk, akik türelmetlenek (pl), és belesüppednek önnön keserûségükbe, nem lesznek igazi TÚLÉLÕK. ... csak legfeljebb, kénytelen-kelletlen elviselik a rájuk mért csapást. De mondom, Emmánál semmi ilyesmit nem láttam. (Persze ki vagyok én?! De ezt vettem le a beszélgetésünkbõl.)
Elmondtam neki mindent, amit így amolyan instant segítségnek gondoltam/gondolok; remélem, valamennyire hasznát tudja venni, de ha csak annyira volt jó, hogy találkozott egy másik rokival, aki ráadásul nem bírja befogni a száját, már nem volt hiába...

Megadtam neki ezt a címet, ha végképp semmi dolga, olvasgasson itt (nálunk a parkunkban:). A világ roki.szemmel.


Beírtam a gugliba, hogy "fixateur", gondoltam illusztrációnak, vagy magyarázatképp teszek ide képet, hogy aki még máson sem látott ilyet, s mégis kíváncsi rá, hogy mirõl is beszélek, az valamennyire el tudja képzelni. Ám mégsem másolok ide semmit. Rád bízom, nyájas olvasó! Az alábbi link egyenesen odavisz a fixateurök világába a hálón, de csak akkor nézd meg, ha érted, hogy a mi lábunk (pl) azért létezhet még, mert egy szatyor csavar, lemez, rúd, titán mindenféle, direkt erre a célra kifejlesztett egységben lehetõvé tette, hogy ne csak egy gyors, határozott amputációs mûtéten "vegyünk részt", hanem egy sor, sokkal hosszadalmasabb, fájdalmasabb operáció után, lehessen belõlünk igazi

fixateur_maximus