...és a vége...

A nap krónikája imígyen folytatódik... Hogy legalább ennek a végére érjek...

Ültünk a jól megérdemelt kávénkat iszogatva. (Illetve csak Emma érdemelte igazán, én meg szégyenemben a poharam mögé igyekeztem bújni...)
Némi rokisítást igényelt a berendezés, egy széket kineveztünk láb alátétnek, hogy kényelmesebb legyen az ücsörgés a potyautasnak.
Csak ketten voltunk a büfében, és kiláttam a folyosóra onnan ahol ültünk, úgyhogy észrevettem, amint Emma rokonai mentek el a folyosón a lift felé. Mondtam is neki rögtön, persze azonnal tudtam, hogy nem sokra megyünk ezzel az infóval, hisz még utánuk szólni sem tudtam volna, kiszaladni meg teljesen esélytelennek tûnt... Nos, Emma nem így gondolta, igen udvariasan, de határozottan felszólított, hogy ugyan menjek már utánuk!! :)
Hát, ha belegondolok, az egyetlen célravezetõ megoldás ez volt, na, akkor már csak egy erre alkalmas személyt kellett volna kerítenünk, mert mi ketten ugyan kitettünk úgy ahogy egy majd' hibátlan egészet, de futni, szaladni... valljuk be, ha minden energiánkat összekanalazzuk sem lennénk rá képesek. De miután fel lettem szólítva, s ehhez jött még a lelkiismeretfurdalásom, nomeg a kevéske agyi kapacitásom (ami ahhoz kellett volna, hogy megálljt parancsoljon nekem, ezen lehetetlen küldetés elõtt), így öles léptekkel, számomra futásnak sejlõ mozdulatokkal (gyanútlan szemlélõnek viszont nyilván ijesztõ koreográfia szerinti mozgáskoordinációval) eredtem a liftek felé. Sajna a nevet nem tudtam. (Borzalom, borzalom, de most sem jut eszembe... mea culpa, mea maxima culpa... mert ugye a le10százalékolt szürkeállományom...) Így még a kiabálást sem hívhattam segítségül, kénytelen voltam rohanvást utolérni õket, mielõtt beszállnak és felmennek a bezárt szobához...

Jaj, kérem! Jajmárkérem! Mennyire ügyes vagyok!!
Szintidõn belül lefutottam azt a maratoni távot, és teljesítettem a küldetésem! :)
(É.: alig 4-5 perc alatt megtettem, az imént említett ölesnek csúfolt roki-léptekkel -mankó nélkül, mert azt persze ijedtemben ott felejtettem Emma mellett- azt a kb 20-30 métert a büfé és a liftek között; s szóltam a célszemélyeknek, hogy ne tovább, irány a kávé!:)

Ismét ügyes voltam. Kis beszélgetés után együtt felmentünk a szobába, összeszedtem a dolgaim, aztán már nem sokkal ezután jött is értem egy barátom, aki hazafuvarászott kalandos napom végén.

Emma már otthon van. Ma délután Ildikével lementünk, meglátogattuk. Illetve, ha õszinte akarok lenni, azt kell mondjam, hogy megintcsak nem bírtam megálljt parancsolni kotnyeles egómnak, és levittem egy szatyor dvd-t, meg néhány könyvet és legfõképpen a számomra már nem használatos járókeretemet. Mondhatni fel vagyok háborodva! A világon semmi közöm a dologhoz, de a bicska kinyílik a zsebemben a gondolatra, hogy úgy engedték haza, hogy nem tanulhatta meg az alapvetõ szabályokat a rokilétben. É.: az új testének használatát. Na, ez most idiótán hangzik. De akkor is!
Gondolok itt olyasmire, hogy sarokkádja van, de elképzelése az nincs, hogy miképpen fogja beleküzdeni magát... vagy, ... nem, nem... erõt veszek magamon és ennél több igazán magánjellegû dolgát nem beszélem ki... ezt sem kellett volna, kérem, mindenki nézze el nekem ezt, de ha ennyit sem írok le, nem érthetõ még ennyire sem a felháborodásom miértje.
Drukkolok neki, hétfõn pedig valóban rá fogok telefonálni (amint már ebbéli félelmének hangot is adott), hogy megejtette-e azt a hívást, amirõl beszéltünk...

es_a_vege