Érzéseim, suhanás elõtt

Persze ahhoz, hogy érthetõ legyen a jelen helyzet, ismét taglalnom kell kicsit az általam unalomig ismételt SZABADSÁGSZELETEM, mert a lelkem ettõl olyan ma -és tegnap és holnap...-, amilyen.

Tehát van a mocim, a djönyörû, mélybordó, metálfényû, csendesen suhanó mocim, mely jelenleg az OEP engedélyeztetési vesszõfutásán teljesít, s míg az lezajlik kell nekem is elõállnom, s fel kell mutatnom az árát, hogy egymáséi lehessünk. Ezért fordultam a ... nem is tudom, ezért fordultam a mindenkihez, a bárkihez... de pontosítok rögvest.

Amikor megírtam azt, csak azért tettem, mert azt gondoltam, ha nem próbálom meg, semmi esélyem rá, hogy összejöjjön, s tudom, ha megteszem sem biztos, sõt, hogy cirka 90.000 HUF-ot "megszerzek", de nincs más választásom, tehát ha nem akarom bánni az egyetlen -hiába nem is igazi, mert tudom, mennyire valószínûtlen, hogy sikerülhet- kvázi lehetõség elmulasztását, akkor meg kell tennem. S ha nem sikerül, nem mondhatom, hogy nem tettem meg mindent.

Beadtam az önkormányzathoz a papírokat, de rögvest tájékoztattak is, hogy a város költségvetése miatt valószínûleg egy kanyi vasat sem kapok, de azért bevették az iratokat, melyrõl döntés még mindig nincs, de már nem is fûzök hozzá vérmes reményeket, ha mégis, azért lesz helye annak a bármely kicsinek is. (Hiszen lehet, bejárati ajtót kell fordítani, de ez egy másik történet...)

Elkezdett gyûlni az alap és én csak csodálkoztam. Mikor elérte a felét, akkor kezdtem el hinni is és elõször engedtem meg magamnak, hogy igazán megnézzek egy útvonalat, amin majd járni szeretnék, ha gépesített egységgé fejlõdhetem fel. Aztán elhagyta ezt a pontot az egyenleg és megállni látszott a dolog, de mivel még sok idõbe telik a recept kézhez kapása -mert ahogy írtam, elõbb hivatalosan engedélyeztetni kell, hogy valóban jogosult  vagyok rá, de azóta kiderült, sokkal gyorsabban megy-, nem aggódtam nagyon. Láttam és -elnézést a nagy szavakért- meghatódottan figyeltem, amint sokan osztották meg a kérésem, s köztük a számomra nagyon fontos és a jövõ zálogának tartott Szolidaritás is. Kósza hírként hallottam, hogy a kávézásaink, megbeszéléseink egyik helyszínén, a székházban a SzoliKocsmában kitettek egy nevesített, célzott, leendõ mopedem képével ékesített, kék dobozt, melyben sokasodott a nekem szánt pénzmag. (Asszem öregszem. Most is a sírás fojtogat.)

Aztán nekem jött ez meg az, csípõm úgy döntött, hogy most már elmondja mi a retekért nem hagy békén és a fogaimat is kicsalogatták a számból -na nem mindet, csak azt a hármat, ami útban volt-, úgyhogy nem tudtam menni az hétvégén a Benczúr utcába, pedig akartam. (De valljuk be, mindenféle szempontból jobb, hogy mostanság nem indulok el sehova.)

Akkor délután én itt pihegtem, hol a hidegrázás, hol a tenyérviszketés, hol miegyéb más finomság örömeit élvezve éppen, mikor megszólalt a telefonom, s lassúságom és idõnként váratlanul lecsapó koordinációs zavaraim okán, már nem láttam ki a hívó, ezért iszonyúan meglepõdtem, mikor meghallottam, ki van a vonal másik végén, s zavarom leplezéséül azonnal nyomni is kezdtem a rizsát -mely igaz, csak semmi ok nem volt rá-, hogy bocsi, azért nem mentem, mert nem vagyok túl jól eceterea, de Bea közbe is vágott, hogy csak azt akarja elmondani, hogy telerakták a dobozt a mopedemre....

Mondjam? Gyakorlatilag megkukultam akkor és -nagyon nyálasan hangzik, tudom, de- könnyes lett a szemem, és csak kisvártatva tudtam elrebegni a köszönetem. Azóta meg is érkezett az utalás, mert ugye így, hogy nem voltam jelen, nem tudták a kezembe nyomni, egyszerûbb volt, hogy rátették az elkülönített számlámra, mely csak arra hívatott, hogy a mocimat stabilizálja.

Azóta pontos leírást kaptam errõl, melyben szerepel egy agilis úr, egy kék doboz, mellyel az említett úr körbejár s sok ember, akik a célt meghallva gondolkodás nélkül növelték a doboz súlyát.

Azóta is hálával gondolok rájuk. Vagyis nem is jó szó ez, mert sokkal inkább azt érzem, hogy engem .. hogy engem szeretnek. Vagy ha eddig nem is merészkednék akkor is azt kell hinnem, hogy megértették azt, hogy mit is jelent nekem ez a szerkezet s érezték az a nagy segítség, amivel hozzájárulhatnak ehhez, nekem mekkora elmondhatatlan mértékû.

Mert érzéseim -hogy a címhez kapcsolódjam- legfõbbje most a szeretettség, az, hogy köszönöm, s az, hogy készülök, például alkoholos filccel, mert aki hozzájárult mocim megtestesüléséhez -ami persze most még csak jövõidõ, de nem olyan sok már-, azt megkérem majd, hogy dedikálja járgányomat, mert ezt a szívmelengetõ érzést, azt, hogy engem bizony szeretnek, mindig magammal akarom vinni majd.

Mert 3 keréken kinyílik a világ, s már nem a 300m lesz a határ, amit egymagam le tudok küzdeni.

Köszönöm mindnyájatoknak!

..........................

03.12.

Éjjel, arra ébredtem -persze nem tudom, hogy pontosan ez volt-e az ok, vagy az, hogy elfeküdtem bármelyik csípõm, vagy világgá ment a párna a térdeim közül, vagy ez a villámcsapás, ami eme kiegészítésre sarkallt aztán-, hogy én teljesen nem vagyok normális.

És ez igaz is. Hiszen szívem, lelkem legalább az említettekkel egyenértékûen -s itt nincs sorrend- simogatja egy sokadik történés, mely ide köthetõ.

Kaptam egy levelet, mely boríték igen puha, dagi volt, s mikor kibontottam, egy gyönyörû, barna-méz színekben pompázó kendõ volt -de csak mintegy ballasztként- s eezzel körbefogva egy sorozat étkezési utalvány. Éppen kenyér is igen kevés volt itthon, mert a FOT (Fogyatékossági Támogatás) csak két nap múlva volt esedékes, így a FamilyFrost-os bácsi -aki minden alkalommal, megkérdezi, hozzon-e valamit nekem az emeletre- nem hiába csengetett fel. (Kenyér ugyan onnan nem, de aszalt szilvával töltött csirkemell és párolt zöldség boldogan díszelgett az asztalon aztán...) Szeretve érzem magam.  És ha azt mondom, köszönöm, annak én érzem a súlyát, remélem, azok is, akiknek szól.