Upload failed. Maybe wrong permissions?
Nem lehet akármilyen cipõbe beleszuszakolni, s ha sikerül is ez a mutatvány, van olyan lábbeli, ami nemhogy segítené, egyenesen lehetetlenné teszi a járást. Ezért kell nekem maradnom az évente egy pár, egyenesen rám szabott cipõnél.
Most valamiért két évig nem írattam fel, tehát egy párat kihagytam, ez a legutolsó annyira jól sikerült, hogy nem volt szívem megválni tõle (vagy lehetséges, hogy egyszerûen arról van szó, hogy a heti egyszeri három órán át tartó rendelés -amikor felírják az ilyen gyógyászati segédeszközt itt az orthopédián- valahogy mindig kiment a fejembõl? Ki tudja ezt már megmondani!? Ki emléxik erre!!?
Szóval, január 23-án végre eljutottam a tõlünk kb. 500 m-re lévõ SZTK-ig, és felírattam a cipõmet. Eleve ez sem volt egyszerû menet, mert annyira kacifántos a lábam, hogy a doki nem tudta milyen kódokkal lehet leírni a kívánt cipõ-blikkfangokat, úgyhogy volt néhány ide- meg odatelefonálgatás, de végül csak sikerült. Még aznap le is mentem a cipészhez, aki újabb kód-egyeztetések után körberajzolta a lábam, hümmögött néhány sort a formáján, lebeszéltük, hogy milyet is szeretnék (feketét, kb ennyihez ragaszkodom, nomeg roki-kapcsos, magasszárú...:), aztán nekiesett és lemérte ezt is meg amazt is. (Merthogy ismét örömmel jegyzem meg: kettõ van belõle!) Mert ugye köze nincs méretben a balnak a jobbhoz... Felvette az adatokat, "igényeimet", majd aláírtam, befizettem az elõleget, és azzal búcsúztunk, hogy mondjuk két hét múlva, maximum hátom héten belül telefonál és mehetek felpróbálni, átvenni a remek, új, gyönyörûséges, rám szabott lábbelimet...
Mondom, ez volt január 23-án.
Március elején már a feladás konkrét jelei mutatkoztak, immáron harmadik munkás évét megkezdõ cipõmön s ez eszembe juttatta az amúgy a 10%-omban elsikkadt, készülõ újat. Adtam még két hetet, aztán Edit (a gyógytornászom) segítségével idõnként rákérdeztünk, hogy vajon mi a helyzet? (A'la Joey...:)
Ezen a héten kedden vehettem át. (Április 3-án. Jól tévedek, hogy ez kicsit több mint két, de akár három hét is?) Elõször a pillanatnyi öröm elnyomott minden mást. Átvettem, kifizettem. (A cipész mondta, hogy külön nekem, az én lábam formájához készített kaptafát, hogy jövõre -mikor újra lehet íratnom-, már csak az aktuális finomításokat kelljen elvégezni. Ez jó, mondhatni nagyon jó.)
Aztán hazajöttem, felvettem, és rájöttem, hogy nem tudok benne járni.
Néha rákényszerítenek a dolgok, hogy újra felidézzem, az éppen talán elfelejteni látszott kõkemény valóságot: rokkant vagyok. Nyomorék, ha úgy tetszik.
Azóta már ott tartok, hogy néhány lépést tudok tenni mankó nélkül is az új cipõmben, már nem szorítja az amúgy is nyomorúságosra zúzott sérült lábam, és már tudok sírás nélkül is a járásra gondolni.
Na, ez most még rájön a '0' felé tendáló agyi kapacitásomhoz, ilyenkor szoktam a totális feladás gondolatával küzdeni. Csoda?
2007-04-05
~~DISCUSSION~~
Cipõjelentés
Nekünk -rokiknak- évente egy pár cipõ jár állambácsi támogatásával. Kiváltságosok vagyunk, hisz direkte a lábunkra készül a lábbeli.
Néha elég sokáig tart ez.
Nem lehet akármilyen cipõbe beleszuszakolni, s ha sikerül is ez a mutatvány, van olyan lábbeli, ami nemhogy segítené, egyenesen lehetetlenné teszi a járást. Ezért kell nekem maradnom az évente egy pár, egyenesen rám szabott cipõnél.
Most valamiért két évig nem írattam fel, tehát egy párat kihagytam, ez a legutolsó annyira jól sikerült, hogy nem volt szívem megválni tõle (vagy lehetséges, hogy egyszerûen arról van szó, hogy a heti egyszeri három órán át tartó rendelés -amikor felírják az ilyen gyógyászati segédeszközt itt az orthopédián- valahogy mindig kiment a fejembõl? Ki tudja ezt már megmondani!? Ki emléxik erre!!?
Szóval, január 23-án végre eljutottam a tõlünk kb. 500 m-re lévõ SZTK-ig, és felírattam a cipõmet. Eleve ez sem volt egyszerû menet, mert annyira kacifántos a lábam, hogy a doki nem tudta milyen kódokkal lehet leírni a kívánt cipõ-blikkfangokat, úgyhogy volt néhány ide- meg odatelefonálgatás, de végül csak sikerült. Még aznap le is mentem a cipészhez, aki újabb kód-egyeztetések után körberajzolta a lábam, hümmögött néhány sort a formáján, lebeszéltük, hogy milyet is szeretnék (feketét, kb ennyihez ragaszkodom, nomeg roki-kapcsos, magasszárú...:), aztán nekiesett és lemérte ezt is meg amazt is. (Merthogy ismét örömmel jegyzem meg: kettõ van belõle!) Mert ugye köze nincs méretben a balnak a jobbhoz... Felvette az adatokat, "igényeimet", majd aláírtam, befizettem az elõleget, és azzal búcsúztunk, hogy mondjuk két hét múlva, maximum hátom héten belül telefonál és mehetek felpróbálni, átvenni a remek, új, gyönyörûséges, rám szabott lábbelimet...
Mondom, ez volt január 23-án.
Március elején már a feladás konkrét jelei mutatkoztak, immáron harmadik munkás évét megkezdõ cipõmön s ez eszembe juttatta az amúgy a 10%-omban elsikkadt, készülõ újat. Adtam még két hetet, aztán Edit (a gyógytornászom) segítségével idõnként rákérdeztünk, hogy vajon mi a helyzet? (A'la Joey...:)
Ezen a héten kedden vehettem át. (Április 3-án. Jól tévedek, hogy ez kicsit több mint két, de akár három hét is?) Elõször a pillanatnyi öröm elnyomott minden mást. Átvettem, kifizettem. (A cipész mondta, hogy külön nekem, az én lábam formájához készített kaptafát, hogy jövõre -mikor újra lehet íratnom-, már csak az aktuális finomításokat kelljen elvégezni. Ez jó, mondhatni nagyon jó.)
Aztán hazajöttem, felvettem, és rájöttem, hogy nem tudok benne járni.
Néha rákényszerítenek a dolgok, hogy újra felidézzem, az éppen talán elfelejteni látszott kõkemény valóságot: rokkant vagyok. Nyomorék, ha úgy tetszik.
Azóta már ott tartok, hogy néhány lépést tudok tenni mankó nélkül is az új cipõmben, már nem szorítja az amúgy is nyomorúságosra zúzott sérült lábam, és már tudok sírás nélkül is a járásra gondolni.
Na, ez most még rájön a '0' felé tendáló agyi kapacitásomhoz, ilyenkor szoktam a totális feladás gondolatával küzdeni. Csoda?
2007-04-05
~~DISCUSSION~~
| ← Gondolkodom | Felnõtt → |