Az én péntek 13-ám

7:07
Az éjszakát ébren töltöttem, mert nem annyira meglepõ módon a bokám kiabált folyamatosan és nem hagyott nyugodni. Hajnalban, cirka egy órát aludtam, aztán 7:07-kor felriadtam és nem bírtam tovább a nyûglõdést, felkeltem. Kimentem a konyhába, akartam inni egy kávét, de nem éreztem magam túl stabilnak, úgyhogy csak kikészítettem a gyógyszereim és leültem az asztalhoz.
A székemre, mely ugye, hozzám igazított magasságú.
Továbbra sem voltam jól, úgyhogy vissza akartam menni, lefeküdni, hogy majdcsak jobban leszek. Hát felálltam a szék mellé, de a rosszullétem csak erõsödött, már nem láttam a környezetem, csak fények villogtak körülöttem és szédültem.
Visszaültem, gondolván, jobb a békesség, így nem indulok vissza.Így a háttámla az oldalamnál volt, s a mankóm a kezemen.



Vártam, hogy a körülöttem lévõ világ, a nappali elõjöjjön a villogó fények mögül és elmúljon a szédülésem...

...miért ilyen hideg a lepedõm?... és miért ilyen kemény az ágyam?.... és miért van ennyire sötét, hiszen a redõny fölött a háromszög ablakon át rengeteg fény jön be?

Aztán tisztulni kezdett a kép... kezdtem összerakni magamban a valóságot a tapasztaltakkal... ott feküdtem a kövön.... lábaim a széken, kezemmel a követ tapogatva hittem azt, hogy a lepedõn jéghideg... . Eszembe jutott, hogy nem a szobámban, hanem a nappaliban vagyok, ültem az asztalnál, most meg a földön vagyok. Megláttam a lábaimat a széknek támaszkodva, kvázi a levegõben, és rögtön vészüzemre kapcsolt az agyam, mondván, mi van a protéziseimmel...
Megpróbáltam elemelni a lábaim, mert ha kiakad a csípõprotézis, nem mozdul a csípõízlet, s mikor ezt sikerült megtennem, megnyugodtam. 
Ami hülyeség, hiszen ettõl még egy olyan csapdában voltam, amibõl egymagam nem szabadulhatok... 
Fájt a fejem... hányingerem volt... és az is bevillant, hogy mekkora mákom van, mert Fanniék épp este jöttek haza, elõtte néhány napig teljesen egyedül voltam, de most tehát van kinek szólnom.
A földön fekve, nem tökéletes 'Z' fekvésben -csak az esetemben a szék háttámlája vonalával párhuzamosan FEKÜDTEM alant a kövön...- láttam, hogy nincs az egyik lábamon papucs. Jelesül a rövidebben, de ez mindegy is, mert mezítláb nem tudok járni... nem mintha a járás egyáltalán felmerülõ opció lett volna az adott szituban, de gondolkodjunk elõre... lehet mondani, már-már elhamarkodottan... Szóval, igyekeztem kiáltani Fanninak, de nem tudom, a hangerõm milyen volt, mert utólag kiderült, a landolásom zajára ébredtek fel és indultak utánanézni a dolognak.
Odajöttek, tanakodtunk, mit lehetne tenni. Fanni emelte le a lábaimat a székrõl, mert egyedül arra sem voltam képes. Közben kiderült, valóban nem esett baja a csípõprotéziseimnek.
Elsõként a papucsomat kellett elõkeríteni, nem részletezem, nem ment azonnal, s mint kiderült, a fejemnél volt. Hmmm.... én, a primadonna, a kõnehéz magasított talpú papuccsal... mely nem a trendiség jegyében ilyen, hanem a már csak 2 cm-nyi végtaghossz különbség okán....
Rögvest jött a kérdés, hogyan állok fel...  Peti azonnal azt mondta, hogy felemel.
Nos, ezt én elutasítottam, hogy finom legyek, mert nem vagyunk egy súlycsoport, osztán meg voltam gyõzõdve róla, hogy kis segítséggel menni fog.
Két csípõprotézissel; egy tökéletesen merev bokával és egy korlátozottan hajló térddel; fájó és támaszkodásra is alkalmatlan, merevített lábujjakkal azért ez erõs koreografálást kívánt, így kitaláltam, hogy elõbb feltérdelek, majd kinyújtott lábakkal, felemelem magam, közben a székre támaszkodva.
Nem részletezem, csak annyit mondok, ez nem sikerült. A jobb térdemre egyszerûen nem tudtam feltérdelni. Nemhogy nem bírt el, ha csak leért a kõre már üvölteni kezdett s ettõl én is, így visszaültem kecsesen... a lila, baris és csillagos pizsimben az étkezõasztal alá... a köre... Peti nyugodtan kérdezte:
-Most már hagyod, hogy felemeljelek?
Hmmm... nem volt más lehetõség. Mögém állt, a hónom alá nyúlt és egy szempillantás alatt felállított. 
Hmmm... Peti, riszpekt. És köszönöm -bár, ma kiagyalt egy játékot, miszerint fogadtunk, hogy nem bírom ki, hogy ne mondjam neki többször, hogy 'köszönöm' és, hogy 'fiatalember'. Én belementem ebbe, ám nem telt bele öt perc és elbuktam... azt mondta ez még nem  a játék volt, majd csak most kezdjük.... én meg megköszöntem a lehetõséget....-, hogy segítettetek. bemennem a szobámba. Csak lefeküdtem, mint egy zsák.
Fanni behozta a gyógyszereimet, kértem egy tálat, mert a hányingerem csak erõsödött, meg egy pohár hideg vizet. 

7:30
Pár perc múlva felhívtam Editet, ez olyan fél 8 után lehetett, s elmondtam neki, hogy mi történt. Elsõ kérdése neki is a protézisem volt, majd mikor megtudta, hogy a köre estem hanyatt, és fáj is a fejem a kocc helyén kicsit -tényleg nem volt vészes, vagyis nem annak éreztem, azt kérte, hívjam ki az ügyeletet, mert ez nem vicc.
Nem az. Tényleg. 
Elmondtam az ügyeletnek, hogy igazából csak tanácsot kérek, nem érzem, hogy bajom lenne, csak biztos ami biztos hívtam õket. Azt mondta õ is, hogy nem vicc, mindjárt jönnek. Így is volt.

8:30
Egy fiatal orvos jött, megvizsgált, a vérnyomásom akkorra lett 105/70 -stabilan 120 körül szokott lenni-, azt mondta, valamitõl leeshetett, megmérte a cukrom is, az 5,6 volt, tehát tökéletes. Próbáltak EKG-t is csinálni, de a hordozható csodakütyü csodák csodája nem mûködött... illetve csak egy sort volt hajlandó kiadni, mely legalább azt megmutatta, hogy a sinus ritmus rendben, tehát a szívemmel valszeg nincs baj.
Azt mondta, menjek be a röntgenbe, mert koponyafelvételt kell csinálni az ütés miatt, hiszen -ahogy azt is felírta- diónyi méretû duzzanat keletkezett, s ki tudja a láthatón kívül mi történt még.
Közben ideért Magda is, segített felöltöznöm és a kíséretével, én mocival, bementünk az SzTK-ba.

9:30
Ott az ügyeleti szoba volt az elsõ, mert mint mondta az orvos, õk nem írhatnak röntgen beutalót -ami ismét egy nonszensz a mai magyar egészségügyben-, ezt csak az illetékes szakorvos vagy a háziorvos teheti meg, ám az én házidokim csak délután lesz, akkor meg már nem lesz röntgen. Doki asszisztense felment az éppen rendelõkhöz és nem is tudom kivel, de íratott egy beutalót nekem, majd azzal mehettem megcsináltatni a felvételt.
Szokásos macera -balerina képességeim nem könnyítik meg a röntgenészek munkáját, de mindig segítõkészek- után átültem az általános sebészet rendelõje elé (ott van az egyik a 6 db számomra is használható SZÉK közül az intézményben). Ez az egyik olyan hely itt, ahol nincs behívás. Elvileg érkezési sorrendben megy a rendelés, gyakorlatilag meg türelem, erõ és pofa dönti el a dolgot. Sokan voltunk, én ültem a székemen és szokás szerint figyeltem a mûsort.
Aztán, mikor már úgy éreztem, hogy mindenki aki annyira agilis, hogy ne törõdjön semmi mással, bejutott, és nem volt ott senki akit láttam, amikor én odaértem, mikor nyílt az ajtó és kiszólt az asszisztens, készültem, hogy megyek. Erre felpattan egy nõ és indul... én szóltam, hogy bocs, én jövök....
-Akkor mire vár? Miért nem mozdul? -mondja a kedves.
-Tán mert nem akarok... - s vettem a mankóm és indultam. Drága humanoid visszaült és dohogott még egy kicsit...

Doki meghallgatott, megnézte a papírt és a felvételt, ami átment a rendszerben a gépre, kérdezte a korábbi sérüléseim, majd közölte, így akkor nem lehet elkerülni, hogy készüljön egy koponya-ct felvétel. Ezt pedig a János Trauatológián tudják megcsinálni majd. Kérdezte, hogy be tudok-e menni. Mondtam, hogy tulajdonképpen már jól vagyok, elkísér egy barátnõm és bebuszozunk. Azt mondta, akkor nem kér betegszállítást, de még mostanság menjek.
Megkaptam a papírt és indultam. Az volt a terv, hogy hazamegyünk és elkezdjük a napot, majd délutánra én még beálmodtam egy fodrászt is, de azt már korábban kiejtettem a sorból, mert éreztem, ez mg tõlem is nagy felelõtlenség lenne, erre most kirándulhatunk -szegény Magdával egyetemben- Pestre.
Még ott, ahogy felültem a mocira, felhívtam az alapítványt, hogy hátha éppen mennek mostanság Pestre, és netán esetleg beférhetnék-e, ugye... nos, ez nem jött össze, de ez nem rajtuk múlt, hiszen végtelenül segítõkészek, ám most a körülmények nem engedtek bele a programba már. Így hazamociztam, Magda meg nyargalt mellettem... itthon összekészültünk -õ nem is hozta magával a táskáját, mert minden normális számítás szerint még délután hazaérünk majd... gondoltuk-, és a 13:34-kor induló gyorsjárattal indultunk a János Kórházba.

14:30
Beérkezett a busz, folyamatos hányingerrel ugyan, de jól voltam. Utazás közben még azt gondoltam, hogy elvillamosozunk a Deákig, onnan metró a Moszkvára és majd ott taxiba szállunk -mert a Jánosban a belsõ séta kivitelezhetetlen nekem-, de mire beértünk a bennem élõ kényelmes némber kikötötte, hogy nemaddiga, innen megyünk taxival. Nem vitatkozhattam vele.

Benn állt egy sárga, azzal mentünk. Baromi hosszú volt az út, nem is tudom hányra értünk oda, s még a területen kanyarognunk is kellett egy kicsit, hiszen nem tudott visszaadni a sofõr, így fel kellett váltatnunk a pénzt. (Ö tette meg, az egyik portásbácsinál sikerült... és visszavitt a Traumatológia elé...)

15:05
Benn, marhára nincs jelezve semmi -persze kinn sem, a taxis is a memóriája után talált az osztályhoz...-, mi is többedik próbálkozásra találtuk meg a rendelõt -volt egy kis kisabalak-macera is, de ez csak hab a tortán...
Kijött az asszisztens, kérdezte:
-Mi történt?
-Reggel elájultam, az ügyelet megvizsgált, beküldtek röntgenre, az rendben, de a sebészetrõl ideküldtek, mert megütöttem a fejem esés közben és azt mondták, biztos ami biztos,,,
-És minek a mankó?
Imádom ezt a visszatérõ kérdést... mert tetszik a színe....
-Rokkant vagyok.
-Mióta?
-14 éve.
-Hogy jött be ide?
-Bekísért a barátnõm.
Itt erre még csak hümmögött asszem, és átvette a papírjaim. Ja, én nem vittem, de sokan a többi sérült közül próbált röntgen-cd-t leadni, de mint tudjuk, a János Kórházban ez a technológia értelmezhetetlen...
Jött ott fejsérült idõs bácsi, másodszor csukló-törött hölgy, kulcscsont-törött úr a feleségével, aki egy korábbi nagyon súlyos autóbaleset maradandó nyomait viselte arcán és még valahány név a naptárban, hogy úgy mondjam.
Átküldött ct-re az asszisztens, illetve a fõorvos, mint kiderült, de addig nem találkoztam csak elõbbivel
A Traumatológia egy labirintus a nagy labirintuson belül -maga a kórház komplexuma- itt-ott információs táblákkal, melyek vagy nem egyértelmûek vagy csak egyszerûen nem tartanak lépést a változásokkal... kis kóválygás után odataláltunk.
Kijön a fõnéni, elveszi a papírom, majd mondja:
-Táskát hagyja itt!... Ja, kivel van?
-A segítõm, a barátnõm -azt kellett volna, hogy személyi segítõmmel, de ezt elbactam...
-Akkor hozza be magával a táskát! -okosan néztünk Magdával miközben bementem...
Benn aszondi fõnéni:
-Ide tegye le a táskáját és a mankókat, és menjen oda, feküdjön fel!
Ööööö....osztán hogyan?? Néztem rá mosolyogva...
-Akkor meg üljön ide és majd én odateszem a mankóit! -megnyugtató ez a szívélyes segítõkészség....
Betaszigáltak a kütyübe, kicsit süsögött-kattogott körülöttem s már mehettem is. Illetve kicsi macera volt az ágy magasságának beállításával,  mert nem tudok akárhonnan felállni... de ez csak a kaland fokozása, hogy nehogy elüljön a hangulat...
Simán visszataláltunk a rendelõ elé.
Ott nem tudtam leülni -vagyis mint késõbb kiderült, kis macerával megoldható, de akkor még nem éreztem ezt életbevágónak...-, és vártunk. Beszélgettünk a sérültekkel -nem sokra emlékszem, de telt az idõ-, majd behívtak.
Elmondtam mi történt, miért küldtek. Ekkor már a fõorvos kérdezett ki.
-Miért rokkant?
Dióhéjban elmeséltem a sérüléseim, a történetem. Mondtam a bõ három hét múlva aktuális mûtétem is és azt is, ki csinálja. Megmutattam a lábszáram, mert az a leglátványosabb és a legegyszerûbben demonstrálható részletem...
-És hogyan jött be?
-Tömegközlekedve, de haza már szeretnék betegszállítást kérni ha lehetséges.
-Miért nem mentõvel jött? Ez felelõtlenség! Ha történik magával valami út közben?
Nem mondtam el, hogy megkérdeztem, mielõtt elindultam, és azt sem -ami csak most jutott eszembe- ha rosszul lettem volna a buszon mondjuk, hamarabb kiért volna a mentõ, mint a betegszállító... és a buszon pont annyi felszerelés van, mint a betegszállítóban, ha már esélyekrõl beszélgetünk...
Megnézte a ct-eredményt, nem volt rajta új dolog, így azt kérdezte, pontosan mi történt. Elmondtam, hogy nem sokat aludtam mostanában és kiderült nem is iszom. Ez tény...
Miután szedek vérhígítókat is, így nem írt fel semmit, azt mondta ez egy egyszeri agyi epizód volt, s természetesen indokolt a szállítás nekem, megrendeli. Várjak kinn és jön a mentõ értem. (A fõorvos tendenciózusan a 'mentõ' én meg ugyancsak tendenciózusan a ''betegszállító' kifejezéssel éltünk.)

17:38
Megtörtént a szállítás megrendelése.

Leültünk egy padra a folyosón, amit én csak úgy tudtam megtenni, hogy a kabátom összehajtogattam és arra ültem...
Ekkor már nem ott volt a rendelés, ahol az imént, és éppen kijött egy hölgy sántikálva, sírva, egyedül és leroskadt a szemben lévõ padra. Beszélgetni kezdtünk. Nem fenékig telfel az élet. Ezt én tudom, és van akivel épp akkor találkozom, mikor õ maga is szembesül ezzel. Ám igen kevés, mondhatni elenyészõ kivételtõl eltekintve, mindenki jobb kedvre derül a tapasztalataim megosztása után. Sõt, ez a hölgy a mankómat is kipróbálta, mert nem mondták neki, hogy használnia kellene, de nekem meggyõzõdésem ez, s ahogy tett néhány lépést, igazat adott nekem. Bekopogott és rákérdezett. Fura, egyetértettek vele, nem árt a  mankó -egyedül él.... és ehhez egy kóbor roki kell, hogy a traumatológián megemlítsék egy lábfej-törött sérültnek a mankót? Na, mendegy... ahogy hozta ki a receptet a mankóról aztán, épp a hölgy gyakorlatozott az enyémmel. Meglátta az asszisztens:
-A sérült oldalon kell tartani!
-Szerintem nem -nézett rám, tényleg kíváncsian, így folytattam- én jó pár éve gyakorlom ezt és nem magamtól találtam ki. Ellentétes oldalon kell támasztani, s így kiegyenlítõdik a gerinc terhelése.
A hölgy közben be is mutatta. Késõbb jutott eszembe, hogy basszus, a lépcsõzést nem mondtam el neki.... basszus... Ezt a keveset is annyira megköszönte, hogy ihaj és mint mondta, megnyugodott. Nagyon örülök, ha segítettem, vagy legalább nem rontottam a helyzetén.

Kezünkben a megrendelõvel aztán kiültünk a bejárathoz, hogy szem elõtt legyünk, mikor érkezik a betegszállító.

Zajlott az élet a traumatológián. Bilincsben ficak, rendõri kísérettel, fiatalok csoportja sérült barátjukkal, elcsúszott idõsek, iszonyú zajos harsány család, akik üvöltve cigányoztak -legnagyobb sértésként említve ezt- az egyik bilincsben felvonultatott ficakot.

11:30
Eddig egy, az osztályhoz tartozó kerekesszékben ültem, mert az elég magas nekem, ha nem használom a lábtartóját. Ekkorra már szétmentem, és átkéredzkedtem egy tolóágyra. Ez a bejárattal szemben, egy beugróban van, innentõl ott feküdtem. Magda meg ült egy széken.



A papíron 6 órán belüli szállítás volt bejelölve. (Lefotózta Magda azt is, de azt a lépet nem teszem ide.)

((Idézet a TÖRVÉNYBÕL:
"

4. § (1)13 A betegszállítás a sürgõsség igénye szerint lehet

a) 6 órán belüli,

b) 24 órán belüli,

c) meghatározott idõpontra kért, illetve tervezett idõpontokban történõ ismétlõdõ

betegszállítás.

"
Csak mondom.))

Így gondoltuk, éjfélre legkésõbb hazaérünk. Attól függõen hogy érzem magam, majd kiderül megyek-e Erikrandira, mert szombat délelõttre azt beszéltük meg.

01:20
Tehát két órával a határidõ után, egyszer csak jön egy betegszállítós:
-Végre megvan! Hogy hívják?
Mondtam.
-Hová kell vinni?
-Százhalombattára.
-Még van itt a területen egy kis dolgom, és jövök vissza magáért!

Ez megnyugtató volt. Bár lehetett volna dühítõ is, de én hüje, megnyugodtam. Ficak el, Magda vissza a székre, én az ágyra hanyatlottam.

Idõnként el-elbóbiskoltunk, de ez nem nevezhetõ alvásnak.

3:00
Bekopogtam a rendelõbe. Nem kaptam választ, így benyitottam. Benn is zeg-zug, egy fiatal, csinos leányt láttam meg és megszólítottam:
-Elnézést, utána lehetne nézni a betegszállításomnak?
-Hogy hívják?
Mondtam és kimentem.
Pár perccel késõbb jön ki drága:
-Miért nem a mentõváróban ül? Miért itt van? Hát így hogyan találják meg???
-Miért, van mentõváró???? Nekem azt mondták, itt várjunk!
-... TAJ-számot kérek!
Mosolyogtam.
-Minek is? -közben vettem elõ a tárcám, de Magda nyújtotta a papírt is.
-Hogy rendeljek magának adatok nélkül?
-Most rendel????????? ....és ott vannak az adataim a vizsgálati lapomon!
Kisleány elvette a papírt és visszavonult.
Majd kijött ismét, és mondja:
-Nem vették fel, hiába hívtam õket.
Hmmm...
-Megkaphatom azt a számot, majd én hívogatom.
-Minek az magának?
-Én majd folyamatosan hívom, én ráérek. Gondolom, nem titkos szám.
-Hozom.
Meg is kaptam. Elmondás szerint ez a mellékkel annak az autónak a hívószáma, amelyik megkapta a megrendelést. 
Arra a kérdésemre, hogy hol a megveszekedett zagyvában van az a bizonyos mentõváró, nem felelt, megjegyzem.
Hívtam. Kiderült, ez a SZAMARITÁNUS központi száma, a mellékkel pedig a betegszállításhoz kapcsol, tehát nem autó... kislánynak ez mindegy... nekem nem. (Idézet az oldalról is: "

A betegszállítás a sürgõsség igénye szerint lehet:

• 6 órán belüli vagy 24 órán belüli,
• meghatározott idõpontra kért, illetve tervezett idõpontokban történõ ismétlõdõ betegszállítás.

")
Hívogattam, de nem vették fel, az egyik kapcsolásnál az egyik automata aszondi, az OMSZ-t hívjam ekkor és ekkor. Nos, megtettem.
Felvette az automata. Kérte az irányítószámot. Letettem, utánanézett Magda. Hívtam újra, kapcsolt az illetékeshez. 
Elmondtam mi van.
Kicsiny beszélgetés után kiderült, jönnek majd, nyugi, semmi vész, sok a szállítás ma... bocs, kérem a felügyeleti szerv számát. Ja, olyan az OMSZ-nek nincs. Az OMSZ-t nem felügyeli senki, az értünk van. Jah, érzem, és jó munkát!


Volt vagy két óra amíg a fû nem nõtt a környéken... illetve plasztikusabb példa, ha azt mondom, volt vagy két óra, míg a vakolat sem potyogott a falakról az osztályon, annyira nyugis volt minden.

5:26
Megérkeztek.
-Jaj, de jó, hogy látom! -mondám.
Ahogy tolt kifelé, megkérdeztem, miért most ért ide. 
-Hazaszállítás határideje 24 órán belüli. Nem késtem el. 
-Ahhoz képest tényleg nem, de a megrendelõn 6 órán belüli van. Azt leadták fél 6-kor. Este, és nem önnel van bajom, hanem a rendszerrel.
-Mi fél 10-kor kaptuk meg.
Hát, nem volt mit mondanom már.

Még kavarogtunk néhány kórházhoz, felvettünk és leadtunk betegeket, az egyik ilyen pauzánál megkérdezték milyen házban lakom, befér-e a tolóágy. Elmondtam, hogy nem kell bevinni engem, csak nem tudok a mentõsszéken ülni, a fekvõ szállítás ezért kell.
-Mert?
-Mert két csípõprotézisem van -máskor azt mondom, mert kényelmes vagyok, de most nem volt kedvem ehhez. Megnyugodott szakember, hogy nem indokolatlan luxus a hivatalos fekve szállítás igénylés esetemben.

6:36
Hazaértünk.

Szegény Magda kibekkelte velem az éjszakát, és ekkor kellett még visszabuszoznia Pestre. Nem tudom meghálálni neki. 
Valamiért én 8-ra kerültem csak ágyba -fogalmam sincs, mit csináltam addig- és 14:10-kor ébredtem fel.
Addigra a hányingerem is elmúlt, tehát szuper tizenharmadikám volt. Pedig ezek nekem jók szoktak lenni.


Délután, estefelé derült ki számomra, hogy miért úsztam meg ezt a hanyatt esést a kõre mindössze egy diónyi duzzanattal a koponyámon... Hát nekiestem elõbb a szék mellett, a sarokban álló lámpa rizspapír burájának majd onnan a polcra s így a kõre. tehát tompítottam az esést, bár nem a klasszikus módon, ahogy 14 évesen a dojoban tanultam a cselgáncs edzésen, de azért nagyon is hatékonyan.
Hétfõ háziorvos, és be kell pótolnom valahogy az elmaradt Erikrandit.

az_en_pentek_13am