50 centi a hóréteg vastagsága.
És ez nem egy szimpla idõjárás- illetve hóhelyzet-jelentés, hanem kis dörgedelem.
Mert el vagyok havazva. Na nem teendõkkel, hiszen ingyenélõ nyugdíjas vagyok, kinek csak a szája (izé, ujja a klaviatúrán) jár, hanem szó szerint.
S csak várom a kikeletet, de az csak nem jön.
Jött viszont a hó, olyan mértékben melytõl az én civilizált, kényelmes, roki magam marhára elszokott már.
Botika, kedvenc erõs, okos, kedves ifjú férfiember (két gyönyörûséges leánygyermek apukája) sietett segítségemre. S fejvesztett hólapátolása közben -mely persze nyilván szakszerû és minden felesleges és veszélyes mozdulatot mellõzött volt-, míg ki akart szabadítani minket eme lehetetlen helyzetbõl, sajna a célszerszám megadta magát.
Hiába. Ha egy erõs férfi kezébe veszi a dolgokat, ott hólapát nem marad egészben! 'Hogyúgymongyam'. Hö.
Tehát -mert nem tudom lefotózni, vagyis az még menne, de nem tudom feltenni ide a dokumentumot- elmondanám a lényeget. Az eredetileg kb 40 centiszer 50 centis felülettel bíró mûanyag lap, mely a hó arrébb taszigálását szolgálta, kedves legény áldásos munkája után* mindösszesen egy kb 30x20x20-as háromszögre redukálódott a nyéltõl indulva. Vagyis funkcióját ellátni olyan nagyon nem képes már, mert egy kanál méretével vetekszik, s azzal nekimenni a hónak, nos, felér Don Quijote küzdelmével.
S ha már Don Quijote:
Kell nekem mondanom, hogy melyik sortól szól pontosan rólam?
Luci' azt álmodta, hogy Itáliába megyek gyalogtúrára. Ennek legalább annyi az esélye, mint annak, hogy képes leszek valaha ellapátolni a havat.
Ám ha mégis, akkor viszem õt is és Dittét is magammal.
Mert talán egy ilyen hólapáttal mégiscsak sikerülhet:
/Kép innen, ni/
← Busszal ütközött egy combino | Katicánk → |