2. TEP

/1.
Pé tökéletes fuvarosként pont idõben beállt a ház elé, nekünk csak elegánsan be kellett szállni. Akkora bõrönddel jöttem, hogy a fal adja a másikat, és még mellette egy laptop-táska valamint egy decens retikül… (Persze itt rögvest ki is derült, hogy mit hagytam otthon…)
Az volt az ukáz,  hogy még délelõtt érjek be, mert csendes ügyeletes az osztály és ugyanaz a fiatal  orvos lesz az egyetlen a gáton, akivel beszéltem –hogy ne szerdán hajnali 7-re kelljen bejönnöm-, tehát gond nélkül elfoglalhatom helyem. Nos, 11 körül itt voltunk, s nagyon kerestük a bejáratot, mert én csak az Ambulancia felõl ismerem, de igazából az osztálynak nem ez a fõbejárata, de néhány karika után megleltük. Nagy örömömre azonnal felküldtek az ambulanciára, ahol vártam cirka egy órát, mert éppen balhé volt valakivel. (Berta és Pé kitartottak velem, annyira hagytak magamra, hogy a cuccom elrendezték az idõközben megkapott ágyamnál.)
Megérkezett Lehoczky doktor –egy nagyon fiatal, nagyon szimpatikus, nagyon kedves doki-, s megkísérelte a felvételem.
Nem véletlenül írtam így. Átnézte a papírjaim, kikérdezett, de a gép nem volt hajlandó kiadni az oldalam, így ideiglenes ápolási lapot kaptam, s egy meghagyást, hogy reggel fél 8-ra legyek ott –az ambulancián-, hogy valóban megtörténjen a felvételem és elrendezõdjön a vérválasztás. (Ami az egész talán legfontosabb része, mármint a mûtéti elõkészületek közül.)
Tehát ezután –már volt fél 3 is- megkaptam az ágyam, Bertáék el, én meg próbáltam berendezkedni.
Például megkerestem a cuccaim, amiket Berta remekül elrendezett, mindent nagyon kézre is, így ezzel nem sok dolgom volt. Aludtam is egyet, aztán próbáltam netre menni… Ja… most vagy a gépem az oka, ami a végét járja, vagy nincs itt wi-fi. (Ez utóbbit nem nagyon hiszem, de megkérdeztem az osztály-asszisztenst és nem is értette mit akarok…)

/2.
Reggel 5-kor keltem, elmentem zuhanyozni, aztán visszaaludtam. Éppen idõben ébredtem, mert okos vagyok és beállítottam a telefonom, negyed 8-ra, hogy szóljon rám, nehogy elfelejtsek menni s intézni a dolgaim.
Köntös, szatyorba papírkáim és indultam. Még egy lélek nem volt –ahogy elõzõ nap sem- az ambulancián, úgyhogy ültem, türelmesen. Aztán csak termett egy adminisztrátor, neki beadtam a pakkom s vártam tovább. Ez volt cirka 8-kor, eddigre már ezren voltunk. (Egy tolóágyra ültem fel, mert itt is a likacsos padok nem túl csípõbarát eszközök.)
10:28-kor pánikban jött az osztályos nõvér, hogy hol vagyok, 10-ig oda kellett volna érnie a vérnek az irreguláris ellenanyagszûréshez, én akkor éppen benn voltam már az irodán és ott, míg történt az adminisztráció vette le a vért s zacsizta is be, felcímkézve az OVSZ-nek.
Vagy másfél óra múlva értem vissza a szobába, addigra már lement a vizit.
Azóta szinte végig aludtam, most ébresztett fel a nõvérke, hogy baj van, nem változtattam én nevet valaha?
He? Mondom…
Mert ezen a TAJ-számon Takács Csabáné szerepel.
Hmmm…. ja…. ja… JA!!!!!!!!!!!!!!!!!

És erre akkor nem mondanék semmit.
Kérdésem viszont lenne: az azóta eltelt majd 12 év alatt nem rendezõdött ez az önhatalmúlag így intézett anomália????

De spongyát rá. Most elvitte a személyim, lakcímkártyám és TAJ-kártyám a nõvér, lemásolja és elfaxolja a vérellátónak, hogy nyugi, ez van.
Most várom az eredményt, mert ennek függvénye a holnapi mûtét.


/3.
Éjjel sikerült kiderítenem, hogy a mûtéti kiírásban hányadik is vagyok, mert Berta a lelkemre kötötte, hogy üzenjek, mert itt akar lenni. Sms elment, mert elsõnek voltam kiírva, vagyis 7 körül számítottam az elõkészítõbe átvitelemre, s onnan már szólni lehetetlen. Jöttek is értem, és fél nyolc magasságában már megkezdõdött a tortúra. Még senki nem volt ott, csak az én mûtétem asszisztense, így nagyon nyugiban folytak a dolgok, megkaptam a gerincközeli érzéstelenítés injekcióját, és boldogan süllyedtem bele a fájdalommentes állapotba. Olyan 3 9 körül toltak a mûtõbe, odakötöztek az ágyhoz, lefüggönyöztek és vártam a legjobbakat.
baromira nem voltam jelen, csak néha éreztem, hogy cibálnak, s egyszer megkérdeztem, hogy ugye nem estem le az ágyról, mert úgy érzem, persze nem, csak érzéstelenített végtaggal a térérzet is más, vagy mi a retek…aztán egy idõ után már gyakorlatilag sírtam, mert az oldalamon feküdtem s a karom pedig ki volt kötve, melybe a gyógyszereket, tudomisénmiket adagoltak, s ez valahogy nem volt túl kényelmes, hogy így fogalmazzak… de gyorsan vége lett, mert az egész tartott vagy másfél órát, s már vittek is vissza a szobába.
Addigra Berta itt volt, illetve már jóval korábban, de csak akkor találkoztunk, s kipakolta amit hozott nekem, konstatálta, hogy élek, jól vagyok, s nem nagyon vagyok partner mélyebb beszélgetés lefolytatásában, így nem sokára ment is.
Én meg aludtam.
Amíg fel nem ébredtem arra, hogy ihaj van. De ezt egy infúziós, Voltaren-Algopyrin koktéllal kordában lehetett tartani. Meglátogatott Tanár úr is, s a szokásos: „Hogy van?” kérdés után a következõ ez volt: „Hány centi is volt a különbség a két lába között”
Ööööööööööööööö….
Rég vót az mán, tsókolom… az elsõ másfél évben, a b után, míg nem volt megmûtve a csípõm, 4,5 cm különbség volt a nyomorult lábam vesztére, mert az ugye lábszáram ronggyá törése és combcsontom tolása által a csípõm szilánkokra törött s magába zárta s feljebb vitte az említett 4,5 cm-rel a combcsontom. Tehát akkor volt különbség… de amikor európai tanulmány-összefogással aztán 2003. 02. 14-én egy 10 órás mûtéttel helyreállította Tanár úr a csípõm, onnan kinõtt a lábam, s sem különbség, sem irdatlan, már-már kibírhatatlan, senkinek sem kívánom a tizedét sem, folyamatos fájdalom nem maradt. (Kinyílt a világ…. mint egy madár, melyet kikötöttek s most elszabadult… így éreztem a mûtét utáni két nap elteltével, mert addig meg még annál is nagyobb kínt éltem meg, de onnan… szóval, na.:)
De visszatérve Tanár úr mai kérdésére, hogy mennyi is volt a különbség a két lábam között…
- Nem volt. Onnan, hogy protetizálta a jobb csípõmet Tanár úr, már nem volt különbség. Mert?
- Mert most van.
Öööööööööööööö……….
- ????
- Most van 3 centi.

Hmmm….


Olyan, de olyan, de olyan okos vagyok, hogy a fal adja a másikat!! Egy évben egy pár cipõ jár egy ingyenélõ nyomoréknak –ami így is 20 rugó- s én arra számítva, hogy most lesz a mûtét, mely bár nem érinti a lábam, de terhelésben –gondoltam- lehet áthelyezõdés, ezért kényelmi szempontok változhatnak. S lám, nemhogy kényelmi szempontok, hanem de sõt, funkcionális,  háromcentis szempontok változnak!!!  (De sõt… a papucskérdés egy másik szegmens, amit szintén meg kell oldani, s az már ugye plusz egy lenne, amit állambácsi szarik dotálni, de ezzel a kérdéssel majd holnap foglalkozom, mert Scarlett O’Hara a barátom…)
Szóval, ez van. Gondoltam, hogy újra kell tanulnom járni, de ez meg sem fordult  a fejemben.
A gyógytornász kiültetett az ágy szélére, aztán kicsiny akklimatizálódás után fel is álltam –na, jó, kis segítséggel, de akkor is én álltam…:). Nos, a különbség kifejezett és hatalmas feladat. Hiszen egyáltalán nem terhelhetem a „most kinõtt lábam”, hisz az elmúlt 12 évben szinte csak azon álltam.
De ha így, akkor így. Bakker. Még, hogy unalmas a hülyenyomorék élete, kaland kaland hátán!!!

Délután bejött hozzám látogatni Zsuzsi, a MKR szerkesztõje, s hozott nekem egy rakás földi jót, élén  talán a vízzel, melyet irdatlan mennyiségben kell/kéne innom, mert katéterem még mindig van (s lesz is egy darabig).

/4.

Majdhogynem jól aludtam, persze ha nem számolom az injekciós koktélt, melyre azért szükség volt a nyugihoz. S a nõvérke óránként benézett, megsimogatta a kezem, megkérdezte, hogy jól vagyok-e, ellenõrizte az infúzióm –melyet a két zacsi vér után kaptam, s még éjjel csöpögött lefelé, de semmi baj nem volt. A központi szívóra tett drén is remekül teljesített, ami a sebbõl volt hívatott kivezetni a nem odavaló cuccot, így minden kifogástalanul funkcionált.
Reggel mosdatás, aztán belehallgattam kicsit a rádióba, majd ismét aludtam egyet.
Kötözõs nõvér átkötötte a sebem és kivette a drént! Azt mondta, kellemetlen lesz, de esküszöm egy kukkot sem éreztem, hmm…
Aztán jött a gyógytornász és nekem szegezte a kérdést: akarok-e sétálni?
Hámáhogyne!!
Baromi kíváncsi voltam, milyen lesz megint felemásan –mármint végtaghossz különbséggel- ráadásul úgy, hogy a hosszabb lábam max végtagsúllyal terhelhetem.
Nos, a három centi valszeg inkább alásacc, mert felvettem a jobb lábamra a papucsom, s ketten felállítottak – a járókeretemmel, amit behoztam magammal-, s még így is be kellett hajlítani a bal térdem, hogy ne terheljem azt az oldalt.
És –figyi! figyi!!!!- elmentem a szomszéd ágy végéig, meg vissza, az barátok között is megvan vagy öt méter!!!!! Háháááá!!!!

Nos, a leülés azért nem volt egyszerû. (Persze a fordulás sem, így azt mondtam a gyógytornásznak, hogy holnaptól odamegyek a szomszéd ágyig, lefekszem s másnap visszajövök… de ez az ötlet nem nyerte el tetszését, nem is értem miért… ).
Eddig ugye,12 évig úgy ment ez, hogy messze kitettem a jobb oldalon nõtt, kedves_okos_szép nyomorult lábam, s a balra, mely volt eddig a jobb,támaszkodva leültem –s persze ugyanez pepitában felállásnál is.
Ám, mostantól nem lehet így egy darabig. A bal, most nyomorultabb, frissen mûtött lábam ki kell tennem jó messzire, hiszen hosszabb is mint amaz, s nem lehet terhelni. Hú, de macera!!! Az a cirka 20 cm amit az ágyig meg kell tenni a leüléshez, nos, emberpróbáló feladat!!! És akkor még arról nem beszéltem, hogy lefeküdni…. hmmmm….  csak azért nem írom, hogy sikoltoztam, mert tán az artikulálatlan torokhangok nem felelnek meg ennek a bájos, nõies kifejezésnek. Szóval, csá, bazmeg, KÍN, régen találkoztunk, aszittem sosenemistöbbet, oszt nesze.
De megkaptam a koktélt és viselhetõ szintre csökkent a zsizsegés a csípõmben.

Jött az ebéd, tökfõzelékkel, amit imádok s most különösen valami jutalomképpen is értékeltem.

Ani is járt itt, hozott nekem egy rakás vizet, meg finom, gyönyörû szõlõt, s megkávéztunk a Zsuzsitól kapott zöldkávéból. Tiszta kényelem!

Haladok! Jó ez.

Holnap lesz Tanár úr, rá akarok kérdezni a cisztámra, hogy milyen állapotban volt a csípõm így face to face, mert a röntgenkép szerint ölíg ramaty.

Net nincs, de ha már elõbányásztam a gépem, kicsit diablózom. :)

aug. 29.
Nem is tudom. Egyrészt megváltozott itt minden –de rájöttem, mikor pöckölték két éve a lábujjaim, ugyanezt írtam, de most tán még ahhoz képest is szar a helyzet (egy alkalommal, egy éjszakai megaláztatós-kínzatós-bosszúállós* /* ûgy érzem, rajtam áll bosszút a kevés pénzért, sok munkáért etc, de tsókolom, aszondom, ha én nem vagyok –s tessen ezt széles látókörrel érteni- akkor neked baszod nincs munkád…/ eset után így fogalmaztam sms-ben: „A ma éjjeli nõvérpáros méltán indulhat az évszázad szarnõvére versenyén.” ), s az ellátás a béka segge alatt is van, másrészt viszont –és bocs- én baromi ügyes vagyok. Persze az is minimum két részbõl áll, éspedig: a) ma egy hetes a mûtétem és ma elõször nem „ordítoztam” járás és visszafektetés közben (s ez, tekintve a b) pontot, irgalmatlan elõrelépés) és akkor b) ehhez a mûtét napjához, közvetlenül az elsõ Tanár úr látogatáshoz kell visszatérnem: amit már írtam is.

No, nem mondom, hogy nem lepett meg… Sõt! Basszus!!
Bõ 3 cm-t (azóta kiderült, pontosan 4cm-t) „nõttem” a másfél órás mûtét alatt. Hmmm… mondom én is, azóta is. Aztán próbáltam ezt a „hírt” is a saját túlélõ-mércémen elhelyezni, s -jelentem- sikerülni látszik, mert azért „néha” a bazdmeg érzés sokkal erõsebb, mint bármi más… S még vastagon e ponton belül mondom, következett a gyógytorna. Elsõ lábra állítás: jé, tényleg hosszabb… sõt, ha a jobb lábamon papucs van a másik pedig mezítláb a földön, akkor is be kell hajlítanom a térdem. Ergo: bakkerfaktor benéz megint… Emelik a lábam s ez combhajlatban, illetve elöl ordítva-kíméletlenül-élesen-kínzón fáj… én csak lestem… aztán jött a járás és mikor 3 nap múlva sem enyhült  ez a rettenetes, egy konkrét helyre lokalizálódó kín, a gyógytornász javaslatára szóltam Tanár úrnak. Másnap vizitkor ez meg is történt, erre õ kitakar, megfogja a térdem alatt a lábam, s azt mondja: „Márta, lazán!” és megemeli majd visszaejti, s ezt ismételgeti vagy ötször. Én meg.. én meg vártam, hogy majd széttép a KÍN –s kedvem lett volna „prevenciós jelleggel” két csattanósat lekeverni Tanár úrnak…- de baszott megjelenni –s õ ezt elintézte annyival, hogy a protézis tökéletes a többi a gyógytornászok dolga… (Ööööö….)
A következõ gyt-ra ki is derítették –utánanéztek a szakirodalomban-, hogy 1cm lágyrész nyúlás 3-6 hét igen erõs, éles fájdalmat indokol. Nabazmeg! Nekem meg van bõ 3 centi (ja, 4)!!!
Nos, ezután úgy döntöttem, hogy ez jó hír! (Ha így, akkor így… bazdmeg!!!!!) Mert semmi baj, a protézissel minden oké, csak 3 –mondom HÁROM, s nem hat, hanem max 3- hétig fog ennyire fájni ez, hisz egy gyerek félév alatt nõ 3 centit, én meg  bírtam ezt abszolválni cirka öt perc alatt, naná, hogy azt utol kell érnie a… ööö…a nekem is, na.
Tehát fájdalom benyalhat, ecetera, de kipipálom. Ez volt két napja, s ma –csak lestem- egy hangot sem fájt. És úgy jártam, hogy csak na! Elszaladtam az ablakig és kinéztem!! és visszajöttem, aztán ültem egy jó darabig az ágy szélén… Aszta! Ezt akkora elõrelépésnek érzem, hogy ihaj! Persze tudom, lesz ez még így se (hisz Jack a barátom), de akkor is!
Az jutott eszembe egy nyugis pillanatomban, hogy a szobám ablakát eddig –ami egy teraszajtó a megfelelõ magasságban elhelyezve, s ablakként funkcionálva- csak nagyon nehezen tudtam kinyitni-becsukni, mert csak lábujjhegyen pipiskedve értem el az egyetlen kilincsét. Ám mostantól!! Háhááá!!! Nõttem 3 (4) centit, úgyhogy ez a gond kipipálva!

szept. 05.
Tegnap hoztak át a Rehabra. Korán jöttek értem a mentõsök, s gond nélkül átcibáltak a tolóágyra, s már mentünk is. Kapaszkodnom kellett végig, mert a hosszú lábammal mindig rácsúsztam az ágykeretre és elkerülhetetlenül támaszkodtam rajta, akárhogy is el akartam kerülni ezt –mert még tehermentesíteni kell a friss protézisem-, szóval inkább a mentõ kapaszkodójába csimpaszkodtam és néha feltornásztam magam, ha már nagyon „talpon álltam”.
Aztán behoztak az osztályra, ahol is régi arcokat láttam, s ugyan itt 2003-ban feküdtem utoljára, de szép számmal emlékeztek is rám –köztük s tán elsõsorban Margit,. a fõnõvér, vagyis ma mesélte, hogy már nem fõnõvér, mert tavaly nyugdíjba ment, s azóta nõvérként dolgozik, más vezetése alatt, de õ egy annyira karakteres határozott, klassz egyéniség, hogy még likas agyam helyén is stabil posztja van-,megkaptam az ágyam, áttranszportáltak a mentõsök, s huss, már itt sem voltak.
Az 1. szoba négyes ágyát kaptam, ami a szoba –de tán az osztály- legszarabb ágya, mert míg a többi távirányítós állítós, kapaszkodós, hiperágy –gondolom EU élhetõbb részérõl leselejtezett készletbõl. az enyém, akár a Jánosból is idekerülhetett volna, mert pont olyan, azzal a lényegi különbséggel, hogy legalább matrac van rajta, s az nem lukas az általam legjobban használt területén…
Egy fiatal doktornõ felvett, hiába mondtam, hogy itt van az összes zárójelentésem, õ azt nem nézte meg, nekem kellett elregélnem a történetem, dátumokkal, operáció nevekkel, miegyébbel…. (hábazmeg…)
Tegnap más nem is igen történt, hacsak az nem említésre méltó, hogy éjjel gyakorlatilag 1:48-ig tudtam aludni, mert akkor elkezdõdött a szobában –mint kiderült- a normál éjszakai mûsor: az átlagéletkor velem együtt is cirka 90 év –ez Vén fõorvosasszony specialitása, már 11 éve, mikor elõször itt voltam, tudtam meg-, s a nénik nem tudnak aludni. Kiabálás, pakolás, veszekedés, jajgatás, nonstop nõvérhívás és amit el lehet képzelni… szóval mûsor volt. Alvás nem.


Hajnali ötkor volt ébresztõ, bár itt este van a fürdés –ja, az kimaradt a tegnapból, hogy én a felvételkor beikszeltem, hogy egyedül  zuhanyozom, aztán megláttam a zuhanyszéket…. ez elvileg egy akadálymentes hely. Gyakorlatilag meg az is. leszámítva a zuhanyszéket. Cirka 30 cm az ülésmagassága –na, jó, van az harmincöt is-, mely ugyebár sokkal alacsonyabb, mint az én sztenderd 57-es minimál-magasságom, úgyhogy mondtam az éjszakás ápolónak, aki jött, hogy szóljon, mindenki húzzon fürdeni, hogy nekem biz’a segítség kell. Gond nélkül vette eme fordulatot, egy kanyarral már hozta is a fürdetõszéket –szobawc vödörtelenítve-, s már sínen is voltam.
El nem tudom mondani, hogy mennyire jólesett! Ma még hajat is mosok majd! Háhá!!
Szóval, ettõl még hajnali ötkor ébresztõ –már a zsinat miatt amúgy sem volt alvás, de akkor is- és vérvétel, meg ilyenek, kezdtem felöltözni –ami tudtam, baromi nagy feladat lesz, mármint tsókolom, épp ez az egyik legfõbb amit itt, most nekem meg kell tanulnom, hisz eddig a bal oldalon nõtt, sokkal, klasszisokkal jobb lábammal öltözködtem eddig, amit most tõben gyakorlatilag leszakaszoltak s újra kell építenem a mozgásokat, az erõt, ráadásul nem is hajolhat 90 foknál többet –megjegyzem, egyelõre ennek a közelébe sem jutok, de dolgozom rajta, ma már volt gyógytorna.
Itt ültem az ágy szélén, felül felöltöztem, és addig jutottam, hogy levettem a horgolt mamuszt a lábamról –Marianna áldott legyen neved, ugyebár- bugyit fel tudtam venni a nyomorult s jelen helyzetben extrán tökéletesen teljesítõ jobb lábammal, aztán bokáig belebújtam a nadrágba és ültem. Százszor próbáltam elkapni és felcibálni, de egyszerûen nem ment, tehát vártam… bejött a segédnõvér, kérdezte, mi van, mondtam, erre õ, hogy ide és ide megy, aztán jön, nyugi…. tehát én ültem. Aztán egyszer csak jött egy ápoló s a kezében lévõ papírról felolvasta a nevem, mondván, azonnal megyünk a röntgenbe.
Látta, hogy nem vagyok még csatarendben, így elszaladt egy ápolóért, aki aztán sietve gatyába rázott –megjegyzem, úgy ráterheltem ezen keresetlen s elsietett mozdulatsor alatt a mûtött lábamra, hogy a fal adja a másikat… csillagok, csillagok, ugye…-, közben beteghordó hozott kerekesszéket, amibe én beleültem –megjegyzem, sem párnája, sem egyetlen fékje nem volt…-, majd el a röntgenbe. Ahol is kis várakozás után sorra is kerültem, hát érdekes volt. A kerekesszékbõl átülni a sokkal magasabb röntgenasztalra, Eleve a szék viselhetetlenül alacsony így nekem, s még felállni és átmászni az asztalra… szóval, kaland kaland hátán, és a beteghordó gyakorlatilag áttett, de ez édeskevés segítség volt, hisz az asztalon kifacsarodott testhelyzetben, összekötött lábakkal –hogy ezt a természetellenes tartást tiltakozó tagjaim ellenére fixálják-, majd alápolcolt csípõvel és kifacsart térdekkel berregett a gép, aztán mikor négy felvétel elkészült –mindegyik a bal csípõmre fókuszáltan csak más-más rálátásból-, jött a visszatraszport a székbe. Hmmm… jött fiatalember, én meg mondtam neki, hogy bátor vagyok, bocs, csak tartsa a széket –miután az féktelen- és átülök, amennyiben nem sikerül az rögvest kiderül, ám ha de, akkor meg hurrá van. És lám!!! Nattyon elégedetten és magamban sikítva a fájdalomtól az alkalmatlan széktõl és tortúrától irány vissza a szoba.
Kis pihenõ, majd alig pár perccel késõbb itt is volt értem a gyógytornász –bakker, nem emlékszem a nevére, pedig õ régi garnitúra tag, emlékszik is rám, sõt, Anikótól hozott nekem üdvözletet, ami külön szívmelengetõ (Anikó a négyfontosemberem egyike)- kérdezte, hogy hagyjon-e pihenni s késõbb jöjjön vissza, mert most gyógytornász hallgatónak adna át, aki negyedéves és én remek illusztráció vagyok a tananyaghoz, de mondtam, hogy ezért vagyok itt, már mehetünk is! A világ végén van a szobánkhoz képest a tornaterem. Jó kis séta volt, pláne visszafelé, már-már hányingerkeltõ, de édes a megérkezés, ugye. A két út között pedig az intenzív gyógytorna, mely most a bemutató-felmérésbõl állt. A nyelvem lógott, és azóta is. Ami igazán meglepõ, hogy a csípõprotézis beültetéssel –ahogy mondtam- gyakorlatilag szakaszolódott a bal lábam tõbõl. Izomerõ tekintetében nagyon. Most a nyomorult, jobb oldalon nõtt, darabjaira szakadt és 10 éve csípõprotetizált lábam sokkal, sokkal erõsebb (5-ös skálán ez 3,5-4 míg a másik 2), mozgékonyabb stabilabb mint amaz és ez egyrészt meglepõ, másrészt meg nagyon megnyugtató és olyan ..izé, na… büszke is vagyok rá. És újra,  megint újra KöszönömFazekasDoki!!!!!
Ami még konkrétan kiderült az a végtaghossz-különbség pontos mértéke.
4 –azaz négy- centiméter. Azért ez sok. Bakker, egy diszkócipõtalpat megér.
Csak hát nem mindkettõ, hanem csakis a jobb oldalamon. Hmmm…

Aztán ebéd volt és ma már megkaptam a fehérjeszegény diéta szerinti kaját, ami nem sokban különbözött a normáltól, s még annyi történt, hogy megint meg kellett várnom míg elfogytak az emberek az ebédlõbõl és jött Barbi a segédnõvér leszedni az asztalokat, mert egyedül nem tudtam felállni a karfátlan, alacsony székrõl –tegnap ez kiderült, akkor is segítség kellett- de ma már csak a keretem kellett tartani, mert sikerült! Gondoltam, ha ma ennyit cibáltak, legyen már ebbõl valami nyereségem is, s íme, ez volt az.
Azóta meg pihegek…

szept. 06.
Éjjel megint ment a mûsor, kicsit kiakadtam, de tudom, ez lesz, amíg ez a leosztás a szobában és annak változására esély sincs a belátható jövõben. (Illetve egyik néni kedden elmegy, de nem õ a fõ csapásirány a zenés esztrádban…)
Reggel aludtam egy kicsit, majd nagyvizit volt, mint kiderült, itt mindig péntekenként van, mely során szóba került a tegnap felmért izomerõm (2), ami egy hosszas hümmöt váltott ki Vén fõorvosasszonyból s azt a kijelentést, hogy lám, nem kell rohanni a mankózás elsajátításában, hiszen elõreláthatóan sokáig leszek itt vendég. (Öööö…. a lágyrésznyúlás elõrelátható 3-6 hét igazolt kínját én max 3 hétben irányoztam elõ –s úgy néz ki, tartani is fogom, mert már csak néha köszön rám…, így ezt meg én max 4-5 hétre lövöm be, mert onnantól terhelhetõ lesz gyengusz oldalam is, s lépcsõzhetek majd.) Rákérdeztem a vízre, engedélyem van, de erõsödnöm kell hozzá, s ugyanígy a cipõre ill a magasításra is, mert ez a félmezitláb nem túl komfortos lét…ígéretet kaptam a cipész szervezésre, mely aztán alakult is, hétfõn jönnek méretvételre az LBT Bt-tõl (Lúdtalpbetét Betéti Társaság… e névtõl anno is padlót fogtam, a lelkem kerekedik az ilyen eltalált eufemizációs szóviccektõl…), a cipõhöz, s szerdán at OrtoProfil-tól pedig ideiglenes magasítás készül majd a mostani cipõmre. Ez utóbbi nem OEP támogatott, tehát ennek centije 1.700 HUF. A sarkondolgozóretkesfelmenõdtetetvesszemét… mondom annak aki ezt így határozta meg. Ha nem spóroltam volna el az idei egyetlen cipõmet, akkor most az is teljes áron készülhetne, ami cirka 200.000 HUF lenne –ergo nem lenne, na…-, így „csak” cirka 20 rugó lesz … ismétlem, ez is egy nyílt kurvaanyázásra okot adó helyzet, hiszen állapotváltozás sem ad lehetõséget év közben plusz cipõ készítésére, vagy egy van, s az már az „új lábra” nem jó vagy teljes áron csináltatsz…
Aztán jött értem Ádám, a tegnapi gyógytornász hallgató, s irány a tornaterem, ahol alapos tekerészés, oly annyira, hogy még hason is feküdtem, amire a mûtét óta nem volt példa s ezt meg is köszöntem Ádámnak, mert kifejezetten jólesett.

Utána ebéd, nekem karfiolleves és rakottkrumpli volt, melyek nem is voltak rosszak, de a sót, úgy ahogy van kihagyták az egészbõl s ezzel meglehetõsen rontottak az ebéd élvezeti értékén, majd visszajöttem a szobába, s örömteli eseményként András látogatott meg, s azonnal vitt is magával egy Scrabble parti erejéig az Ergoterápiára.
Olyan jó volt!  Annyira de annyira örültem neki és eleinte vezettem, de a végére úgy kikaptam, hogy a fal adta a másikat, tehát kedden –mivel hétfõn nem dolgozik- erõsen revansot kell vennem. Vagy ismét kikapok majd… asserossz tulajdonképpen, na. :)
Beszélgettünk is jócskán és nagyon megtisztelve érzem magam, hogy beavatott élete jelen történésébe, mellyel nem könnyû megküzdenie. Andrásnak nagyon sokat köszönhetek, s jól fog kijönni abból a nem túl szerencsés leosztásból, amiben most van. Mert jó ember.

Most jön a hétvége s itt olyankor a fû nem nõ, ergo Diablózni és X-faktor kezdeti adást nézni fogok, túlélési célzattal.

szept. 07.
Éjjel megint azt hittem, felrobbanok. Egyrészt a sebem lángolt és a csípõm-combcsontom nagyon fájt, úgyhogy baromi rossz kedvem is volt, a szomszédnéni meg –ahogy minden éjjel- este negyed 11-kor feléledt és onnantól hajnalig megint ment a mûsor. Tegnap hoztak be neki a lányai ébresztõs, rádiós órát, hogy majd milyen jó lesz, hisz így tud híreket hallgatni. Jah, csak fülhallgatót nem hoztak neki és nem tanították meg a kezelésére, így 10 percenként felüvöltött az ébresztõje és néha szintén ordítva a fehér zaj. Könyörögtünk, kértük, parancsoltuk neki, hogy kapcsolja ki, s cirka egy óra múlva ez sikerült is. Utána már csak a szokásos katiprojekt ment: pakolás, zörgés, szekrényrõl-leverés hajnalig… Úgyhogy most egész délelõtt aludtam.

szept. 08.
Ma is aludtam egész délelõtt, de most annyira, hogy reggeli után fel sem öltöztem, az ebédre hívó csengõ ébresztett. Tehát csak köntöst vettem és beleültem a székembe, gondolván, ma úgyis vasárnap van, tehát ennyi lazaságot megengedhetek magamnak, hiszen a székek, az ebédlõben nekem, az ideálisnál cirka 3-4 cm-rel alacsonyabbak, s egy tortúra felállni onnan, de a kerekesszéknek van karfája, azzal egyedül is boldogulok.
Na, ja, egészen addig oké is volt minden, míg nem kellett elkezdenem kanalazni az amúgy mindennap ugyanolyan levesemet. Hiszen így magasabban ülök picit, és a lábam is magasabban pihen, ám elõredõlni egyáltalán nem tudok, mert a most macerált csípõm egyszerûen nem enged cirka 85 foknál többet -90-nél többet meg nem is szabad neki-, így minden falat egy kín volt, mert a végponton éles fájdalmat generált ez a mélyben, a mûtét helyén.
Délutánra tervezek egy alvást –meglepõ, mi?- és egy Diablo menetet.

szept. 09.
Ma. pontosabban mától, két mankóval járok. Számomra is meglepõ a stabilitásom, de nem firtatom a dolgot. :)
És mától gyakorlatozunk Nikivel –a gyógytornásszal-, a mankóval lépcsõzés –egyelõre sztepperrel- és normál székre/rõl való leülést illetve felállást.
Elfáradtam. Ma igazán és nagyon elégedett vagyok magammal, remélem, holnap nem hullámvölgy jön…

szept. 10.
Két mankó pipa –persze nem ilyen egyszerû ez, de maceráival együtt is fontos elõrelépés ez- székre le ill arról felállás is –ma klasszisokkal jobban ment és gond nélkül, stabilan sikerült, tehát ezt is a pipánál tartom számon-, ezen kívül ma lépcsõztem is.
Háhá!!!
Egyelõre csak a szztepperen, fel-le, de az már megy, holnap ha minden igaz, akkor valódi lépcsõn. Haladás.
Voltam lenn Andrásnál is és egy óra remek fakanál-festés után belementünk a politikába. András elvakult fideszes és eltántoríthatatlan vikifan, ergo: meggyõzhetetlen érvekkel. De azért a felé való tiszteletem kicsit sem lappadt.

szept. 13.
Tegnap 6 lépcsõ a lépcsõházban, fel-le, korlátra támaszkodás nélkül –erre rá kellett kérdeznem, hogy merméris? s a válasz csak nekem nem kézenfekvõ, de így, hogy tudom, tolerálható: korláttal nem lehet tehermentesíteni a most még nem terhelhetõ lábam, így az egyelõre jelentéktelen részlet csupán, de funkciótlan, hiszen muszáj a két mankóra támaszkodnom-, ami ment is, de valljuk be, nem egyszerû rögzített bokával, de tanulom a dolgot. Még a világítótoronyba nem mennék fel, sõt, a lakásomba sem, tekintve a 17 kvázi csigalépcsõt, de gyakorlásnak tökéletes.
Tegnap elromlott a tv az ágyam mellett. Hívtam a szolgáltatót, néhány óra múlva jött is ürge –mármint pc-szaki-, szerelt, kapcsolt, zizegett, majd kimondta az ítéletet, ez bizony szerverhiba, amit csak holnap tudnak orvosolni, mert a központ Timbuktuban –na jó, nem, de már nem emlékszem, hogy hol- van. Ergo: nem láttam a Stephen King: Búra alatt c. sorozat elsõ két részét. Bakker.
Ma pedig már készül a kórrajzkivonatom, amit majd Bertával elküldök a biztosítónak.
Ja, és ma reggel 7-kor, még hálóingben pillogtam az ágyban, mikor megjelent az ágyam mellett kerekesszékkel Illés Sanyi –egyláb- és összesujj-amputált, még 2002-bõl ismerõs betegtárs-, egy csésze tejeskávéval!! Háhá!l

szept.19.
Ma, most az elõbb, vettem fel elõször, egyedül a cipõm! Amit meg sem említettem, hogy megkaptam tegnap. Az OEP nem támogatja a talp-emelést, tehát ez nekem centinként 1.500 HUF-ba került. És ez csak egy cipõ!!! (S papucs is kell, minimum egy pár, hiszen, éjszaka kiszaladni pisilni… ) Ergo: OEP, illetve aki ezt (is) így meghatározta benyalhat!!
Szóval tegnap ideért a régi cipõm, az új, négycentivel megemelt talppal, s azóta abban gyakorlatozom. Elõször csak pár lépés ment, hiszen ez bizonytalan, de ma már tök stabilnak érzem, sõt, némi fakanál-segítséggel a bekötés is sikerült!
Most pedig megyek lépcsõt járni, csak Niki szólítson, mert ugye az még tiltott pálya egyedül.

szept. 20.
KÉK_AZ_ÉG! 29 éve kék.
Ma nagyvizit volt, s ennek rám vetített eredménye a jövõ héttõl kezdõdõ konditorna. Öööö…

„ÉLVEZD, AMÍG VAN MÉG MIT, MINTHA EZ A PERC LENNE AZ UTOLSÓ!!!!„ PUNNANY MASSIF-ÉLVEZD „Nem kérlek légy enyém örökké, mégis hozzád szól dalom, úgysem élhetünk örökké, egy percig lennék oltalom….”
Hmmm…. 4 centi… el kell fogadnom. Hmmm… feladat…. nem több, de kibaszott nagy…
Most voltam lépcsõzni. 20 lépcsõ le, majd vissza.
Protokoll szerint lefelé: elsõ a védett láb, mankók utána, testsúly mankókon, majd ép lábbal utána, aztán kezdeni elölrõl. Felfelé: ép láb fel, súly mankókon, fel a védett lábbal, majd mankók is. Ez így most, a bohóccipõvel  kivitelezhetetlen, mert mivel nem hajlik a bokám –épp az, amelyik a vastagtalpú cipõben lakik- még rásegíteni sem tudok, ha  meg kilépek a fok szélére, akkor egyensúlyom vesztve simán lecsúszom a lépcsõn, tehát ez nembegyere, így unortodox megoldás kellett, vagyis: lefelé mankók, védendõ láb marad, lelépek a magas cipõvel, súly mankón, majd a védendõ lábbal, ezután mehetnek a mankók. Hmmm… agymunka ezt átrendezni, némi torpanással jár ez, de egyelõre megy. 

szept.  21.
Ma meglehetõsen antiszociális vagyok, tehát reggel óta rajtam a fülhallgató és rádiót hallgatok.
Most negyedszer van sarkig tárva a teraszajtó a mai nap folyamán, s egyenként cirka 40-50 perc hosszan. Õsz van. Néhány napja kifejezetten hideg, és mától nem elég a napi kétszeri egyórás szelõztetés a rendmániás szobatársnak, hanem mondom, most van 3 5 és most negyedszer kellett ennyire kitárni. Megfagyok és szétesz az ideg. Vagyis lószart, mondom, egész nap rádiót hallgatok.
áááááááááááááááááááááááááááᅅ……………..


szept. 22.
Mához egy hónapra van idõpontom Tanár úrhoz kontrollra a Jánosba. Elképzelhetõ, hogy addig itt leszek, mert a döntés joga az övé a terhelhetõséget illetõen, s az kell a lépcsõzéshez. Akkor is, ha unortodox módon gyakorlom ezt már.
Ma délután lesz a Pethõ Intézet melletti tüntetés. Lehet, hogy kivisznek rá.

---------------------

Nem vittek ki, legalábbis akkor nem.
Azóta már október van, ezek jegyzet után rögzített szösszök, csak nemvolt hálóm.
Még mindig rehabon, 4 centivel magasabban, cisztátlanul, 10 évvel visszavetve...

2_tep