1./'12 - repül a... repül a....

Még ma van, már abból a tekintetbõl is, hogy éjjel valami 1 óra volt, mikor megérkeztünk ide, Killeagh-ba, no meg abból is, hogy nekem már leragad a szemem, de még a -legalább hevenyészett- dokumentációt meg akarom ejteni.

Tegnap -majd egy kontinensnyi és lélekben egy fél világnyi távolságban-, tekintettel az Allianz ügyfélbarát hozzáállására, nekem fel kellett jutnom már reggel székes fõvárosunkba, megoldva némely logisztikai feladatot, például a két mankó kontra húzós bõrönd, vagy a biztosítós jelenés és a felszállás közötti kitöltetlen -de az elõbb említett okból mozdulatlanul töltendõ- idõintervallum áthidalását.
De, mint Scarlett O"Hara, majd holnap foglalkoztam ezzel, hiszen egyszerre jó, ha a pillanatnyi helyzettel megbirkózom, ugye.
Szóval, reggel Bertától elbúcsúzva s kapva tõle útravaló csokit is, jött Orsi, kedves szomszéd, aki fülön fogott engem -akarom mondani a bõröndöm- s kivitt a vasútállomásra. Mert a derült égbõl lecsapó biztosítós ügyintézést csak vasúti megközelítéssel tudtam megoldani, így szegény Orsinak ki kell vinnie a vonathoz, ahol a jegyemet meg kellett vennie, sõt, engem magam s a bõröndöm is, fel kellett raknia  a szerelvényre. Mikor ezzel megvoltunk, integetve búcsúztunk egymástól, s mentem a vonaton fel, Pestre s csak bízhattam benne, hogy Ketteske ott vár a Déliben.
Így is történt, s némi villamosozás után a célhoz is értünk, ahol az elõzõ napi ügyintézõi alkalmatlan hozzáállást mintegy szépítve, igen gyorsan végeztünk -cirka 35 perc-, és mehettünk is.
Ismét kis logisztikai egyeztetés, most telefonon, és megtalált minket a segítségét önként és dalolva felajánlott hõs lovag Harun Al Rasid.
Könnyes búcsú gyermekemtõl, majd indulás... s bár még a reptérhez meglehetõsen korán volt -tekintve a 17:50-es felszállást-, én mondtam, hogy menjünk, majd csak támasszon le egy falnál a terminálban s jó helyen leszek, Ditte s leánykái jönnek aztán.
De nem addig a! Mint megtudhattam: szállított utasnak szava nincs, ellenvetést nem eszközölhet, ellenben elfogadhatja az ebéd meghívást. Mit volt mit tennem... ugye... nagyszerû kínai kajával és remek kávéval feltankolva -s meggyõzõdésemmel ellentétben palackos vízzel is- már mehettünk Ferihegy felé, ahol aztán biztonságba helyezve magamra hagyott fuvarosom. (Jelentem,sör helyzetnek utánanézek! Mindkettõtöknek köszönöm!)
Fogalmam sincs, hogy mennyi idõm volt még, de én azzal töltöttem, hogy végigtelefonáltam akit csak elértem -elsõként a gyerekeimet-, s fájó búcsút vettem tõlük, majd bírtam egy akrobata mutatvánnyal elhajítani a vizespalackom és a mankóim, ezzel elszórakoztatva a nemzetközi utasállományt, s hipp-hopp már ott is volt Ditte, két bocsával és a vagonnyi táska/bõrönd/miegymással.
Idõ volt, tehát megkérdeztük, hol kell az elõre megrendelt kerekesszékemhez jutnom, nos a válasz az volt, hogy álljunk be s a pultnál elintéznek mindent. Mi beálltunk a megfelelõ sorba, hangsúlyozom, ez köbö háromnegyed négy környékén volt, inkább fölésaccolva az idõben, s akkor volt vagy 20 méteres a sor.
Leülni nem lehet, mert ugyan van ott egy-két dizájnos cucc, de azok -tekintve magasságuk és pörgõs voltuk- alkalmatlanok, így álltunk... s gondoltuk, majd megy a sor... nos, nem ment... Bõ egy órát szobroztunk cirka egy métert haladva -de ez csak a sor sûrûségében beállt változás folyománya volt-, mikor megláttam Hobót.
Hmmm... örömmel újságoltam is a köröttem állóknak, hoyg nyertem ezzel vagy két fájdalommentes percet...






Kicsit késõbb Ditte -látva elkékülõ arcom s billegális állásom-,elindult, hogy mielõtt fel kéne mosni engem vagy rosszabb esetben széthulló darabjaimból összerakni ott helyben, szerez nekem segítséget. Egy szomszédos pulttól ugyan el nem intézhették ezt,de átszóltak, hogy van a sorban egy roki, aki türelmetlen... a válasz az volt, hogy menjek elõre, megcsinálják amit kell, majd jön a székem s visznek.
Egy, a sorban elõttünk álló úr segített odajutnom, el is intéztük amit kellett, majd megkaptam a leírást is melyet a fedélzeten kellett a személyzetnek átadnom, hogy felügyelettel utazom, s félreállítottak azzal, mindjárt jön értem a szolgálat.

Eztán még kétszer szóltam -kedves fiatal, trendi hajú pultoska azt mondta: "Én szóltam, ez már nem az én dolgom!", a kerekesszékes ember kétszer jött is, de mindkétszer másért, majd el is ment, sõt, a sor is elfogyott már én még mindig ott álltam ... és már szédültem és hányingerem volt a fájdalomtól....
Aztán jött értem végre.
Hálát adva akárminek is, belerogytam a székbe, lábam közé a bõrönd, melléállítva a mankóim, s mehettünk.

No, idõ volt. 17:48... mondom, szimpatikus fiatalembernek, hogy igyekezzünk, mert most szállok fel Dublin felé... azt mondja erre: "Aligha, még nincs benn a gép!", ja, akkor megnyugodtam.... ehhh... de ez a fiatalember legalább kedves, segítõkész és korrekt volt. Nem úgy mint a 32-es pultosnéni, vagy a 9-es kapunál szolgálatot teljesítõ földi személyzet egy tagja, aki mikor elmondta neki a kollégája, hogy mi a helyzet -hogy a szállítást keressük, mert az éppen eltûnt s nekem ki kell jutnom a géphez, s arra majd fel is- azt válaszolta: "Ez engem nem érdekel, oldd meg! Az, hogy a rendszert elrontották nem az én felelõsségem!"
Nos, ekkor bennem megszólalt az a bizonyos nemtommi.... naná, hogy rám sem nézett, hiszen én szemmagasság alatt ülök a székben, ugye, a fejem felett beszélt a kocsit toló emberrel, én mégis neki mondtam ki ami bennem feltolult.
- A rendszer hibája valóban nem az ön felelõssége, de az, ahogy velem, velünk itt beszél, az nagyon is!
Kicsit hápogott, mondván: "Nem, nem az!", így folytattam:
- De igen, az. Én a társaságtól csak magukkal találkozom, s ha ezt hallom/látom: "nem érdekel, nem az én felelõsségem", nos, megkérdõjelezõdik a hitelességük!

Tolóember meg sem várta, hogy mi lesz a folytatás, közben végre kinyílt az oldalajtó -mert nemérdekelnéni addig a pörgettyûn akart áthajtani- és mentünk is.
Kinn mentõ, majd arról a 82. jelzéshez, a géphez. Kérdezték: "Tud járni?"

És ezt én mindig elcseszem. Erre, ebben a helyzetben nem szabad azt a választ adni, hogy "Igen, tudok.", mert akkor az lesz ami már egyszer a Ryanair-nél elõfordult, s ami most is lett aztán. Fel kellett másznom a gépre, s az ülések közt a két mankómmal az utolsó elõtti sorig -32- eljutnom. Megjegyzem a hátsó ajtó az utolsó mögött van, s már üzemelt is. (Anyátok!!!!)
Kis -nagy- para még, mire Dittéék megkerültek, hiszen vásároltak elsõbbségi beszállást, ám azt elfelejtették közölni velük a terminálban, hogy melyik a melyik busz, így gyakorlatilag legutolsónak szálltak fel. De én olyan mérges és visszataszító vagyok -avagy csak lerítt rólam, a strapa-, hogy nem mert senki mellém ülni, így egymás mellékerültünk. Én a két kislánnyal, s elõttünk Ditte, aki rendre adogatta az elemózsiát, aztán a Peppa Pig rajzfilmmel múlattuk az idõt.
Eleve 40 perc késéssel szálltunk fel, de elõtte egy perc idõ sem volt, így életemben elõször meg kellett tekintenem a mosdót a gépen. Ez egy Boeing 737-es volt, s én a kerekesszék jellel ellátott helyiségbe mentem.
Nos, túléltem. Sõt, a gép sem vált használhatatlanná, de jól teszem, hogy nem tartom evidenciának ezt. (Mellesleg kerekesszékes jel ugyan minek oda? A jel maga épphogy elfér...

Egy óra magasságában értünk ide, Killeagh Gardens-be. Fél három körül lefeküdtem, elaludtam, majd félóra múlva felébredtem és azóta nem sikerült újra ez a mutatvány.

De majd most!!!  Joccakát, ma autóztunk kicsit meg bevásároltunk, és néztünk egy kis Ratatouille-t.
Holnap folytatjuk. :)

112_repul_a_repul_a