Ez a kisegérszerelem,
  te vagy az én egerem.
  Érted lángol minden porcikám,
  együtt bosszút állunk a cicán.
  Ez a kisegérszerelem,
  te vagy az én egerem.
  Együtt esszük a trappistát,
  orrba vágjuk a kismacskát!

A zene véget ért. A csapat lelkesen ujjongva tapsolt. Vanessa meghajolt, a zsebek pedig fölpattantak és pörögni kezdtek, összekapaszkodva, ritmusra. Kissy együtt tapsolt és nevetett a többiekkel, de amikor csitult a vidámság, megkérdezte:
  – És úgy gondoljátok, hogy nekem el kellene énekelnem a nyilvánosság előtt ezt a sok hülyeséget?
  Persze hogy úgy gondolták, a kertet beterítette az egérzsivaj, a lelkes boldogság akkor se lehetett volna nagyobb, ha leterített shindyk hevernek a lábuknál. Így aztán amikor hosszabb idő múlva csitult a nyüzsi, Kissy fölhívta Frankie-t.
  – Szia, van egy perced?
  – Sziiiiia, pocok, rád bármikor, mondd csak!
  – Egér – javította ki Kissy nyomatékkal. – Figyu, valamikor említettem, hogy a társaim dalokat írnak nekem. Hát van egy rossz hírem: tényleg megtették.
  Frankie jót nevetett, akárcsak az egérkék, akiknek rezgett a fülük a megtiszteltetéstől.
  – És nem jók?
  – Hát… érdekelne a véleményed.
  – Oké, küldd át őket.
  – Köszi. Ja, nem én énekelek rajtuk, ne lepődj meg.
  – Rendicsek! Szeva!
  Hat daluk volt: a lírai Óda a sajttortához; a vidám Bújócska, amit a macska előli bujkálás, a rejtett zegzugokban szaladgálás tiszteletére írtak; a hasonló témát feldolgozó Hőseink, amely Tom és Jerry munkássága előtt tiszteleg; a Popcorn újrafeldolgozásán alapuló Snack; az ünneplős Karamell, ami a karácsonyi sütés-főzést az egérlyukból figyelő egérkékről szól, és a végén kiderül, hogy bent a lyukban ők is sütnek-főznek – és a lendületes, energikus Kisegérszerelem, ami a csapat körében kibontakozott szerelmek tiszteletére született. Mindegyiknek Vanessa szerezte a zenéjét, a szövegeket nagyrészt Chantal és Jennifer írta, de a többiek is besegítettek. Terveztek néhány további dalt is, mindet ennek az egérvilágnak a jegyében, és szent meggyőződésük volt, hogy ebből lemezt kell csinálni, nagykoncert, fellépések, Kissy arcképe pólókon, táskákon, óriásplakátokon.
  Kissy csak annyit felelt, dilisek vagytok, egérkék.

Kissy morcosan heverészett a parti homokon. Hat évvel ezelőtt nagyjából ugyanezen a helyen heverészett, és úgy egy óra elteltével jött Martin, mondta, hogy a házibulit Sophie Marceau rendezte, aztán mentek shindyre vadászni, annyi meg annyi nagyszerű következménnyel, Mohiból Vanessa D’Aubisson lett, találkoztak Elkével, a második shindyfogás után véglegessé vált, hogy megcsinálják az alapítványt… semmi más rossz nem származott belőle, csak Mohi agyrázkódása, de hát ő arra már szinte nem is emlékszik.
  És most itt fekszik három órája, és egy szál shindy nem sok, annyi sem mutatkozik. Pedig annyi itt a fürdőruhás gyerek, mint égen a csillag. Vannak egészen kicsik tiszta meztelenül is.
  Már beérte volna egy akkorka shindyvel is, mint Yoda, csak jöjjön. Nem mintha unatkozott volna – eltekintve persze attól, hogy a legjobb időtöltés mégiscsak a shindyvadászat –, volt elfoglaltsága, szerepet tanult. Alig köszönt el a stábtól a forgatás végén, már itt volt a következő film. Azazhogy másnap. Anne Valmont hívta. Anne Valmont! Személyesen! Látott részleteket az első filmjéből a vágóasztalon, és szeretné meghallgatni egy szerepre. Holnap jön Párizsba, mert most Nizzában van… De hát én is, felelte Kissy, és néhány egércincogásnyival később már egy utcasarkon állt, szerepe szerint, egyébként egy szállodai szobában.
  – Aha, persze, egy ötöst, mi? – kérdezte unottan. – Utálom a perverzeket, de ennyiért lehetsz olyan perverz, amilyen akarsz. Hol a kocsid?
  – Nincs kocsim – végszavazott Anne. – És perverz sem vagyok. Másért kapod az ötöst.
  – Oké, hapsikám. Kit kell kinyírni?
  – Engem.
  Kissy döbbenten meredt rá.
  – Téged, haver?! Hát figyelj már, téged ingyen hidegre teszlek, ekkora – bal tenyerével vágódeszkát mutatott és a jobbal apró darabokra vagdosott rajta valamit – kockákra nyiszállak föl, ha hülyeségekkel etetsz! Nyírjalak ki, aztán az örökségedből kapom meg az ötöst, vagy hogy?!
  Anne feléje nyújtott egy képzeletbeli bankjegyet. Kissy elvette, nézegette, bizalmatlanul forgatta, a fény felé tartotta.
  – Ugye tudod, mit csinálok veled, ha ez a zseton nem valódi? Hol a többi?
  – Majd a meló után.
  Kissy a térdét csapkodta nevettében.
  – Öreg, te aztán jól adod. A meló után, aha, maffiózókám, mint egy tévékrimiben. És a holttested zsebében lesz a többi négyszáz euró, mi?
  Anne föltartotta egyik, majd másik ujját.
  – Egy: nem lesz holttest, csak kamuból fogsz megölni engem. Kettő: nem négyszáz eurót kapsz. Azt mondtam, egy ötöst adok. Öt-száz-ezer eurót.
  Kissynek tátva maradt a szája.
  – Szent kiflicsücsök! Hát miért nem ezzel kezdted? Egyből azzal kellett volna nyitni, hogy most jöttél a tébolydából. Hát vigyázz már ide, apám – lehajolt az ágy szélén ülő Anne-hoz és élénk gesztusokkal magyarázott neki, mint egy együgyűnek –, ha az a cél, hogy éljél, akkor azért nem kell egy rahedli pénzt kivágni az ablakon! Hát már most is élsz!
  Persze mindketten elvállalták a feladatot. Rocker azt, hogy megöli az idegen férfit, vagyis föladja magát a rendőrségen és vállalja, hogy megölte, lesz egy csomó közvetett bizonyíték is, csak hát hulla nem lesz, és azzal ő nem tud elszámolni, nem tudja, mi lett a hullával, amikor elindult a rendőrségre, az még ott feküdt a lakásban – azóta valahová elsétálhatott. És így nem lehet lecsukni, ha nincs holttest, nincs gyilkosság, föl fogják menteni, csak hát addig egy csomó időt vizsgálati fogságban lesz. Ezért kapja a félmilliót, a férfi pedig azért fizet, hogy összekuszálja maga mögött a szálakat és a maffia nyomát veszítse.
  Kissy pedig azt a feladatot vállalta, hogy eljátssza Rockert, ezt a nagyszájú, belevaló kamasz prostituáltat, aki némileg hibbantnak tűnik, de nagyon is tisztában van a helyzettel, és a kezébe veszi az irányítást, amikor a férfit mégiscsak megtalálják holtan – de egészen máshol és nem leszúrva, hanem lelőve, ezáltal őt kiengedik, hiszen a bűntett idején ő a fogdában ült –, és jól tudja, hogy a maffia vadászik rá. A menekülésre, a maffia átverésére elkölt százezret a félmilliójából, de megmarad négyszáz, és a film végén közli a kutyájával, akit a maffiától csórt el, hogy ebből még elég sok kutyakajára futja.
  Kedves krimivígjáték, óriási poénokkal. Anne Valmont pedig egy tündéri kis asszony, aki egyből úgy beszélt vele, mintha a kisunokája lenne, és fütyül rá, hogy ő mekkora híres-neves rendező.
  Azt mondta, Kissynek úgy áll ez a szerep, mintha rászabták volna. Neki is nagy a szája és a szíve.

Amikor a három kisegér fölbukkant, Kissyben újjáéledt a remény. Kutatva nézett rájuk.
  – No?
  – No? – visszhangozta Molly.
  – Láttatok shindyt?
  – Nem, azt nem láttunk – felelte Claude. – Vagyis hát egymillióan mászkálnak a parton, aközött biztos van shindy is.
  Kissy sóhajtott és becsukta a táblagépet.
  – Hozzunk shindyt? – kínálta Molly.
  – Ha nem is láttatok, honnan hoznátok?
  – Elcsábítok egy turistát, megverem, idehozom, játszunk vele shindyvel töltött homokvárat.
  Kissy nevetett, aztán kinyitotta a gépet megint, mert bizzegett. Frankie-től jött üzenet. A dalok klasszak, írjatok még és majd fölvesszük.
  – Hoppá – rikkantotta Françoise, és lehuppant a homokba. – Még mindig nem hiszel abban a zenei karrierben, egérke? Csinálsz egy saját lemezt. Minden valamirevaló boltban ott lesz, és az emberek viszik, mint a cukrot. Hónapokig tart az ilyesmi, úgyhogy igyekeznünk kell, hogy ott lehessen a karácsonyfák alatt. Kell hozzá kisegeres frencsájz, plüsskissy, bögrekissy, hűtőmágneskissy, mindenfélekissy.
  – Hagyd…
  – Sőt akarok kisegeres játékokat – folytatta a zseb zavartalanul –, ahogy a legóból van rendőrség meg tűzoltók, kell mindenféle kisegeres főhadiszállás, autók, repülőgépek…
  – Hagyd már…
  – …helikók meg mégmégmégtöbb helikók játék kisegerekkel, akik áthúzott shindys jelvénnyel…
  – Hagyd már ab…
  – …üldözik a shindyket meg a ciiiiicamiiiiicát!
  Françoise lelkesen az égnek lendítette karjait és majdnem orrba vágott egy turistát, aki akkor haladt el a hátuk mögött, és most riadtan menekült messzebb. A zseb nem törődött vele, diadalmasan Kissyre mutatott.
  – És ez az egész a te hírnevedet gazdagítja, egérke!

Amióta Françoise Elke párja, ugyanolyan dilis lett, mint ő. Ezt Kissy már nem először állapította meg. Mindenesetre emlékeztette, hogy a dalok egerekről szólnak ugyan, és ő nem is titkolja kisegér mivoltát a nyilvánosság előtt – még egérfüleket is viselt az új filmjében, igaz, hogy figyelmetlenségből –, de a shindyvadászat nem tartozik rájuk. Az alapítvány döntése az volt, hogy működésüket nyilvánosságra hozzák, de kilétüket nem. A shindyk nem tudhatnak arról, hogy kik vadásznak rájuk.
  – Jó, akkor a shindyvadászós játékokat kihagyjuk – volt a válasz –, de óriásplakátot mindenképpen akarok rólad.
  Kissy sóhajtott.

Georges bérelt egy kisbuszt a nyaralás idejére, ezzel meg a saját mikrobuszukkal el tudták fuvarozni a rengeteg kisegeret és kisfülűt, föl a hegyekbe, aztán még följebb a hegyekbe, és amikor már ott voltak, akkor még annál is följebb a hegyekbe. Valójában húsz kilométert sem tettek meg, és légvonalban mindössze öt kilométerre távolodtak el hazulról, de a szerpentineken kanyarogva olyan volt, mintha nagyon hosszú utat jártak volna be. S persze egy ház tetejénél szálltak ki a kocsikból, egy akkorka mélyedésben az út mellett, ahol éppen elfértek. A háziak feljöttek a fogadásukra. Michelle és Alexandrine Bourridon, ikrek, ötévesek. Joseph Bourridon, tizenkettő. És végül Sylvie és Michel Bourridon, a szülők. Itt volt Bourridon nagypapa is, ő nem mászott fel az útra, hanem a lépcső alján levő tágas kertben várta őket, a barbecue-sütőt gondozta.
  – No lám, az öreg Girotti – fogadta régi barátját –, hát fölmásztál a szép kék tengerpartodról ide a hegyekbe.
  – No lám, az öreg Bourridon – viszonozta Mario –, hát ha te csak nem mászol le hozzánk a szép kék tengerpartra.
  Megölelték egymást, s mellettük kétoldalt elragadtatott kisegerek hosszú sorai özönlötték el a kertet. Volt mitől, csodálatos kilátás nyílt a völgyre és a szemközti hegyláncra, rajtuk apró kockákként a házacskák, amik mintha karácsonyfadíszek lennének a nagy zöld hegyoldalon. Az utak nem is látszottak, csak egy-egy elhaladó autó.
  Kellemes délutánt töltöttek együtt. Beszélgettek, sütöttek húst – mérhetetlen izgalmat szerezve ezzel Suzynek és Ködöcskének –, s még üzletet is kötöttek, Mario kolbászt vett a panzió számára. Azaz hát a gyakorlatban Vanessa, aki hibátlan érzékkel üzletelt.
  – Csakugyan nagyon jó – nyelt le egy kolbászos kenyérkarikát –, szó sincs róla, hogy ne érné meg az árát. Csak annyi a gond, hogy ha ennyiért adjuk, a vendégek nem fogják megtudni, milyen jó kolbász.
  – Ugyan, gyermek – mondta az öreg Joseph –, a ti panziótok sem hajléktalanszálló, hogy csórók járjanak oda.
  – Azok éppen nem. De talán ha nagyon szegény emberek lennének, akik valahogy egyszer idetévednek, például sorsoláson nyernek egy utat, azok megfizetnék. A mi vendégeink elég tehetősek ahhoz, hogy egyszer-egyszer eljöjjenek a Côte d’Azurre, de alaposan megnézik, mire adják ki a pénzüket. Mario nagyon ügyesen szervez, hogy mindig mindenből jó minőséget tudjon kínálni, de meg is tudják fizetni. Esetleg a mennyiségen kellene emelni, hogy maguknak is megérje.
  – Nem fogy el – vitatta Joseph bácsi.
  – Nem hát. Kis panzió vagyunk. De akkor osztoznánk rajta Valérie-ékkel, és úgy nekik is megérné.
  – Valérie-ékkel, nocsak. Milyen ötleteid támadnak. De ők a hipermarketekből veszik az effélét.
  – És ha azon az áron tudná adni, amiről én beszélek, Joseph bácsi? Akkor versenyképes.
  – Hogy lenne, amikor az övék… hogy is… majdnem húsz százalékkal olcsóbb.
  – Viszont a magáé harminckét százalékkal finomabb.
  Az öreg Bourridon meghökkenve meredt a mikróra. Kissy remekül szórakozott.
  – Hát ezt meg hogy csinálod, méricskélni tudod az ízét?
  A kislány elnevette magát.
  – Nem, Joseph bácsi. De mondok magának valamit. Ha az első szállítmány nem hozza a kívánt forgalmat, visszaléphet és én állom a kárát.
  – Miből, te gyermek, a zsebpénzedből?!
  – Abból hát. Ha kára lesz, azt legfeljebb egy-két százasra becsülöm. De inkább arra tippelek, hogy mindenki jól jár, maguk is, mi is, a vendégek is.
  – Élmény veled üzletet kötni – nevetett az öreg, és a térdére csapott. – Hát jól van, próbáljuk meg. Mario, ha a kisunokád a másik munkájában is ilyen dörzsölt, nem jósolok nagy jövőt azoknak a gyerekrablóknak vagy kiknek.
  – Van köztülük gyereki raboló – bólintott Elke –, nem mind, de van.
  – Aztán hol találjátok őket? Ez mindig érdekelt.
  – A nagy részüket a neten – felelte Vanessa –, mert mi azt tudjuk figyelni. Néha egyet-egyet máshogy is, például azt a csirkefogót a Coligny-villában…
  – Hát arra jól emlékszünk – borzongott meg Michel –, hisz nincsen is az messze. Az öcsém dolgozott is a felújításán. Szörnyű egy történet. S ha ezek a gyerekek nem jönnek, az az alak nemcsak tovább gyötörte volna szerencsétlen kisfiút, hanem a végén…
  Vanessa bólintott. – Megszabadul a potenciális tanútól. Voltak, akik ezt konkrétan meg is ígérték, mármint egymással beszélgetve, csak ugye mi lehallgattuk őket, így hát mi is tudjuk. Nemrég az egyik ügyfelünk Brigitte-et fenyegette meg a szabadulása utánra, szóval vannak nagy ígérgetések. Csak aztán ez a páciensünk rosszul járt, mert ő is kapott egy ígéretet cserébe, a rendőrfelügyelőtől, akivel dolgoztunk. Külön három évet ígért neki ezért.
  – Bátor gyerekek vagytok – mondta Sylvie. – Hanem hogy szegény szüleitek hogyan tudnak nyugodtan aludni, azt nem tudom elképzelni.
  – Tudunk vigyázni magunkra – felelte Niala –, megtanultuk megvédeni magunkat és egymást. Minket valójában kevesebb veszély fenyeget, mint más gyerekeket, mert minket nem lehet csak úgy berángatni egy kapualjba és leteperni… vagyis a berángatás az még menne éppen, de aztán az illetőnek egykettőre arcába csapódna az útburkolat.
  – Cin-cin – mondta Kissy sötéten.

A Discoveryt Maverick vitte föl, persze a szokásos módján, mint akit űznek, egyszerűen padlóig nyomta a gázkart és az elevátort, alig pillantva a képernyőre, és a gép már száguldott is át a völgy fölött. Maverick hirtelen csavart egyet a vezérlőkön, s a Discovery lecsapott a völgy egyik részén egy lejtőre, ahol néhány gyerek és kutya kergetőzött. Hirtelen lefékezte a gépet majdnem zuhanásból, és ívet írt le a lejtő fölött. A gyerekek és a kutyák megbűvölve nézték; Kissy megfigyelte, hogy a gyerekek elárnyékolták a szemüket a nap elől, de a kutyák nem.
  – Megint vadóc módra vezetsz – mondta Angélique.
  – Egyszer összetöröd – jósolta Niala.
  – Nem törödi – vágta rá Elke. – Tud vigyáz magára, hiszen egér mivelhogy. Egérek nem törnek össze fejeiket, kivéve néha igen mégis.
  Négy nagyképernyős táblagépet állítottak föl, azokra tették ki a Discovery képét, hogy mindenki lássa. Maverick nagy kört tett a völgy fölött, mint egy kis turistabusz.
  – Ugor autóra például – folytatta Elke zavartalanul –, aztán kapja fejerázódásat. De ez része egéri kötélségnek, kell megmentjüksz, aki bajban.
  – Kötelességnek – tagolta Niala, amikor a Bourridonok közül többen értetlenül pillantottak rá.
  – Aha, lehet úgy is mondani. Hopp-pá! Fegyver bele kéznek, mindenki! Balra lent ciicamiica!
  A Discovery megállt fordulásban, Maverick gyengéden elbillentette a vezérlőket, hogy a helikopter oldalazva, a ciicamiicát végig a kamera fókuszában tartva manőverezzen. Egy kert végében álló fán sziesztázott a ciicamiica, és föl se nézett.
  – Torony Discoverynek – szólalt meg Kissy –, ciicamiica-elszakadási művelethez készülj.
  – Jól van, na – mondta Maverick, és a helikopter nagy ívben fordulva kivágott a völgy fölé, oldalazva, még nem is fordulva arra, amerre repült. Ezt nem könnyű kihozni a Discoveryből, az Enterprise-nál pedig egészen virtuóz pilóta kell hozzá. A következő manőver pedig…
  Az összes egér talpra ugrott, amikor a táj meglódult és pörögni kezdett a képernyőkön.
  – Mit művelsz… – harsant Vanessa hangja, de el is hallgatott rögtön. Nem, ez nem manőver. A Discovery csigavonalban süllyedt és forgott, egy kilométerre tőlük, az erdő fölött.
  – Nincs rotorom! – csattant föl Maverick. – Nem tudom egyensúlyban tartani…
  Valaki helikósdobozt nyitott, és az Enterprise már száguldott is a társa felé.
  – Látlak, egérke – mondta Nique –, el akarlak kapni!
  – Negatív, nem bírsz el!
  – Csak megtartalak, hét rotorral behozzuk a két gépet! Már látom, a bal hátsó áll. Jövök. Próbáld kistabilizálni!
  Az egyik monitorra kitették az Enterprise kameráját, azon már a Discovery volt középen, látták az álló rotort. A gép eszeveszett forgása fokozatosan kezdett lassulni, ahogy Maverick teljes erejéből ellene kormányzott.
  – Egyes bogárflotta start – vezényelt Pi, és hat bogár süvített ki a két nagy helikopter felé. A harmadik monitoron már a bogarak képe volt, hat részre osztott képernyőn.
  Kissy is vezérlőt vett a kezébe.
  – Kettes flotta felkészül – jelentette, és nyitotta a következő bogárdobozt.
  – Minek – csattant föl Vanessa –, ennek az egésznek vége két percen belül, Top Gun!
  – Ötszáz – szólalt meg Françoise. Nique ezalatt átvette a Discovery forgását, egy méterrel fölötte és fél méterrel alatta körözött, már látták a bogarak képein is.
  – Bevágok – mondta Nique, és lenyomta a kart, az Enterprise meredeken lebukott a Discovery roppant törzse mögé, közben tovább forogva vele. Nique lépett egyet oldalra, most a saját képernyőjén és a bogarakén egyszerre figyelte a két nagy helikót, hogy teljesebb képet kapjon. – Alattad vagyok, közelítek.
  – Négy-nyolcvan – jelentette Françoise. Kissy megcsóválta a fejét. Nagyon gyorsan süllyednek.
  – Bogarat a fejünk fölé – mondta Nique, és az egyik már oda is lendült, felülről nézett le rájuk, aztán ugrott a másik, más szögből is mutatta. Az Enterprise megindult fölfelé és közelebb. – Ráközelítek, össze fogom kapcsolni…
  Már mindenkiről folyt a víz. Ha Nique hozzáüti a rotorját a Discovery törzséhez, az Enterprise lezuhan, és valószínűleg magával rántja a Discoveryt is, be a lombok közé, ahol a hét eszeveszetten pörgő rotor a fél erdőt letarolja!
  De nem ütötte hozzá. Az Enterprise jobb első rotorja kibukkant a Discovery leállt rotorja mellett.
  – Négy-hatvan.
  – Kész, együtt vagyunk, te vezess, egérke, de lassan!
  – Vettem, irány egy-hét-kettő, sebesség kettő-öt, mehet?
  – Pozitív!
  – Három, kettő, egy, indul.
  A két helikopter és a hat bogár elindult, a szokásoshoz képest csigalassan, de együtt.
  – Távolság kilencszáznegyven – jelentette Jennifer.
  – Négy-negyven.
  – Állj, szétcsúszik!
  Nique keményen rányomott az elevátorra, visszahozta, de a gépek vészesen süllyedtek.
  – Négyhúsz.
  – Nem veszíthetünk ennyi magasságot! – csattant fel Nique. – Megtolom!
  Egyenesen nekinyomta az Enterprise-t a Discovery testének.
  – Most én vezetek, egy-hét-kettő, egy-öt! Három, kettő, egy, most!
  – Kilencszáz méter.
  – Cserélbogár! – rikkantotta Elke, és Kissy már kapcsolta is a vezérlőjét, mellette egy kisbogárnak felzúgtak a rotorjai, a negyedik képernyő egyik kockájában száguldott a mentés helyszínére.
  – Ráért volna még, egérke – mondta Martin. – De végül is nem baj. Kettes flotta célban, váltásra készülj!
  – Egyenként – mondta Chantal.
  – Négyszáz – jelentette Françoise.
  – Nyolcszázötven – közölte Jennifer.
  – Fog ez menni – sziszegte Nique, és repültek tovább. A kettes flotta bogarai sorban felváltották az egyeseket, azok pedig száguldva tértek vissza.
  – Hármas flotta felkészül – hirdette ki Vanessa. – Egyes flottának elemcsere azonnal.
  – Háromszáznyolcvan, és emelkedni kell, nem fogtok tudni feljönni ide!
  – Vettem – mondta Maverick.
  – Vettem – mondta Nique is –, én vagyok alul, én emelem, kettessel kezdjük. Három, kettő, egy, most!
  – Figyelem, egérkék – szólalt meg Nimby nyugodt hangja –, kész a program, szinkronizálunk. Az Enterprise parancsait átvisszük a Discoveryre, mintha egy másik vezérlőről jönnének. Ezt Maverick vezérlője felülbírálhatja. Felkészültetek?
  – Pozitív – felelte a két pilóta.
  – Bekapcsolom, három, kettő, egy, most!
  Látszatra nem változott semmi, a gépek ugyanúgy repültek tovább. De Maverick elengedte a kormányokat.
  – Meddig hozzam föl? – kérdezte Nique.
  – Négyszáz fölé – felelte Niala.
  – Négyszáz megvan – mondta Françoise.
  – Nyolcszáz méter.
  – Varázsló vagy, egérke, sokkal könnyebb a két gépet vezetni, mint egyet!
  – Még szép!
  – Gyorsítok, legyünk túl ezen a szörnyűségen…
  A kötelék ötvennel tette meg az utolsó nyolcszáz métert, a bogarak már lemaradva követték őket. Végül a két helikó már itt a kert fölött lebegett. Nique lejjebb hozta őket, Pi pedig egyszerűen fölnyúlt és megfogta mindkettőt.
  – Rotorok leállnak – sóhajtotta Nique, és leroskadt a fűbe, maga mellé rakva a vezérlőt. Kissy még nem tehette ugyanezt, csak fél perccel később, miután hazahozta a bogarát.
  Aztán az egész alapítvány ujjongásban tört ki, egymás nyakába ugráltak, rikoltozva cincogtak. Megmentették a Discoveryt!
  Csak azután jutott eszükbe, hogy a Bourridon család egész idő alatt ott ült mellettük a száját tátva és velük izgulva.

A hiba okát megtalálni és kijavítani feleannyi időbe telt, mint elmagyarázni Bourridonéknak, hogy miért volt ez a nagy dráma.
  – Itt is van – mondta Nimby, egyetlen pillantást vetve a Discoveryre. – Elengedett a forrasztás a bal hátsó rotor tápcsatlakozójánál. Nyilván akkor sérült meg, amikor levettem a védőfóliát. És mostanra rázódott szét.
  – Az én manőverem miatt? – kérdezte Maverick.
  A mikró vállat vont.
  – Lehet. Lényegtelen. Egy sérült forrasztás előbb-utóbb elenged. Tehát az összes gépet át fogom nézni apróra, nagyítóval. Maga a javítás máris kész.
  Már a kezében volt a forrasztókészlet, kirakta az asztalra, munkához látott.
  – A Discovery kétszeresen is nagy érték – magyarázta a háziaknak Niala. – Egyrészt már akkor ezernyolcszázba került, amikor megvettük, és azóta rengeteget fejlesztettünk rajta, mostanra bőven kétezer euró fölött van az, ami elvész, ha lezuhan az erdőben. Másrészt pedig, ami még fontosabb, nemegyszer múlt már rajta emberélet. Volt, hogy egy gyerekrablót tudtunk úgy lefülelni, hogy a Discoveryre egy kinyúló botot erősítettünk, azzal dörömböltünk az ablakokon, és amíg ezzel volt elfoglalva, addig rátörtük az ajtót. Márpedig ha ott a völgy mélyén, az ember nem járta sűrűben lezuhan nyolcszáz méterről… hát nem sok marad épen belőle.
  – Négyszáz – vetette közbe az ifjabbik Joseph.
  – Amikor leállt a rotor, még nyolcon repült, Maverick már azalatt veszített száz métert, amíg megértettük, hogy mi történt. Szerencsénk van, hogy volt a gépnek elég magassága, de még nagyobb szerencse, hogy ilyen rátermett pilótáink vannak. No meg hogy elhoztuk az Enterprise-t is.
  Kissy mellett ekkor fellibbent a Discovery a magasba, és szilárdan megállt az asztal fölött a levegőben.
  – Helyes – mondta Nimby –, ezért hord magával komplett szerszámkészletet a kisegér. Mindenre fel vagyunk készülve, tudunk úgy menni bevetésre, hogy egy egész komplett helikót össze tudunk rakni ott a helyszínen. Azt tervezem, hogy hamarosan már mikrobuszt is.
  Kissy rámeredt. Ilyen ötletei neki szoktak lenni.

Aztán már nem vitték föl a helikókat, Nimby közölte, hogy tökéletesen megbízik a munkában, amit végzett, elvégre azért végezte, de ahol egy hiba van, ott lehet több is, ezért egyik gép sem száll föl addig, amíg egészen aprólékosan át nem vizsgálta, mechanikusan, elektronikusan, mindenhogy. Hacsak nem adódik persze olyan vészhelyzet, amikor akár a gép elvesztését is meg kell kockáztatniuk.
  Mivel ilyen egyelőre nem adódott, inkább sütöttek húst, krumplit, Vanessa varázsolt egy remek salátát, és beszélgettek. Most már nemcsak egeres történeteket meséltek, mint az elmúlt évek folyamán annyiszor, hanem a filmforgatásról is kérdezték Kissyt.
  – Hát – tűnődött ő az orra tövét vakargatva – végül is egy nagy trükk az egész. Te a képernyőn azt látod, hogy ketten ülünk egy szobában, és közben öt centivel azon túl, ahova lát a kamera, már nyolc másik ember van, meg egy halom cucc, amiket te nem látsz. Te azt látod, hogy Marcel megőrül értem és én vagyok a századik, akivel csalja a feleségét, közben meg nemrég vált el és mostanában nem csajozik, de ha mégis, akkor se tizenkilenc évessel kezd. Játék. Mi eljátszunk egy történetet – a nézők meg eljátsszák, hogy elhiszik. Tudják, hogy mi színészek vagyunk, de velünk játszanak. És ez jó.
  – Ez jó ars poetica volt – mosolygott Michel.
  – Nem annak szántam… de végül is miért ne?
  – És most filmsztár leszel? – kérdezte a kisebbik Joseph.
  – Hát… azt nem tudom. Nem hiszem. Két helyes kis filmecske, főszerepek persze, tudom, de nem akkora nagy durranás egyik sem. Aztán – nem tudom, mi lesz. Lehet, hogy kapok még szerepeket, lehet, hogy nem, vagy csak kaszkadőrmunkát. Tulajdonképpen mindegy. Én így is, úgy is kisegér maradok, akármit csinálok. A legfontosabb feladatom továbbra is, hogy elkapjam a shindyket.
  – És rólad álmodjanak – tette hozzá Georges szívélyesen –, mielőtt sikoltva fölriadnak a cellájukban. Ismerünk már jól.
  Kissy hálásan nézett a pilótára. Igen, ismerik már jól. Itthon van, az övéi közt, ahol tudják, hogy a kedvenc mozdulata, amikor reggel fölkel és a shindy kiterített bundájára lép.
  – Szerintem a Jerry óriási dolog – mondta. – Igen, lehet, hogy néha túl erőszakosak vagyunk… de akik ellen harcolunk, azok még erőszakosabbak. Ha a Jerrynek van komoly hibája, az szerintem az, hogy csak a jéghegy csúcsa az, ami ellen fel tudunk lépni.
  – Idén nem szerveztek tagtoborzó tábort? – kérdezte Sylvie, hiszen ők erről is hallottak.
  – Nem, nincs értelme – felelte Kissy. – Nem azért tudunk csak ilyen kevés shindyt elkapni, mert nem vagyunk elegen, hanem mert a rendelkezésre álló eszközökkel ennyi shindyt lehet elkapni. A gyermekmolesztálások kilencvenkilenc százalékát otthon, négy fal között követik el, meghitt családi környezetben, és soha semmi sem lát róla napvilágot a neten – legfeljebb ha a gyerek majd évtizedek múlva megírja valamilyen áldozatokat segítő szervezet oldalán. Az ilyen típusú bántalmazások közül csak elvétve lehet egy-egy esetre rábukkanni. Annyi esethez viszont, amennyit jelenleg föl tudunk deríteni, még túl sokan is vagyunk.
  – Nem jut mindenki egéreknek saját külön fülkéje cimpája – világította meg Elke –, késekvel lenyiszni sikoltítva shindyet. Legtöbbje felelőstelenül növesztye csak kettőke fülkéket.

Az eredeti film elején Belmondo még helikopterről lógó kötéllétrán is csimpaszkodik. Kissy fölajánlotta, hogy megtanítja Marcelt helikopterről lógó kötéllétrán csimpaszkodni, de Marcel köszönte, ellenne enélkül. Kissy elővett a zsebéből egy dobozkát, abból egy helikót és felröptette, alig nyúlva a telefonjához.
  – Biztos nem? A nézőknek tetszene.
  Marcel és a stáb is a hasát fogta. Kissy vállat vont, levette a bogarat a levegőből és eltette.
  – Esetleg felrobbanó vonaton verekedni, mint Steven Seagal? – és nyúlt a másik zsebe felé. Marcel meghökkenve nézett rá, aztán csalódott képet vágott, látva, hogy beugratták.
  – Á, már elképzeltem, hogy vonatot is hordtok magatokkal. Mire való ez a kütyü?
  – Például kémkedésre. Megközelítünk egy házat, ahol a shindy egy elrabolt gyereket tart fogva, és ezekkel bekukucskálunk az ablakokon, pont mint a kollégánk, E. T.
  – Kolléga? – szólt oda Jean-Jacques a kamera mellől.
  – Hát ő is filmen volt, meg mi is filmen… lennénk…
  – Nyugi, egérke – mondta Louis, félig bebújva a kamera belsejébe –, működni fog, már nem tart soká.
  – Én nyugodt vagyok, nyugtalannak Jean-Paulnak kell lennie, hisz jön az asszony.
  – Világos, nemsokára jöhet is, már sejtem, hol van a hiba.
  Persze hogy egérkének szólítja már a stáb is, de ez nem gond, itt nincsen cica. Illetve ha lenne, legföljebb megveri.
  – Jean-Jacques, van egy perced? – dugta be az orrát Marie-Anne. – Van egy kis gond.
  – Persze – felelte a rendező. – Ez egy ilyen szakma, percenként százával jönnek a gondok. Ne kímélj.
  – Bernard hívott, nincsenek meg a jogok.
  – Ne csináld már!
  Néhány méterrel távolabb Kissy igyekezett úgy tenni, mintha nagy fülei nem is hajlanának tölcsérformára.
  – Nem tudtak megállapodni, nem tudjuk kiszorítani a költségvetésből.
  – No jó. Ha nem, nem. Van még zene a világon, és tanultam valamit a közelmúltban. Kissy, kérlek!
  Kissy belefúródott a padlóba, és egy szemvillanással később a nappali másik végében nőtt ki belőle ismét. Szalutált és várta a főnöki utasítást.
  – Ide hallgass. Te azt szoktad mondogatni: „ha segítségre van szüksége, hívja az egeret”. Gondban vagyok. Nem kaptuk meg az engedélyt arra a zenére, amit kiválasztottam. Helyesebben nem akarjuk megfizetni, de ez most mindegy. Te dicsekszel mindig azzal, hogy bármit el tudsz intézni. Hát ezt is el tudod intézni?
  Kissy már jóval azelőtt bólintott, hogy átgondolta volna a kérdést, és természetesen még az átgondolás után hosszabb idővel sem volt fogalma sem arról, hogy hogyan intézi el. De a Jerry Alapítvány Rátermett Kisegere volt, aki bármikor bármit elintéz.
  – Mennyi idő van rá? – ez volt Vanessa egyetlen kérdése a telefonban.
  – Hát a vágás idejére már kellene. Elvileg a jövő hét végén vágóasztalon kell lennie, de a vágónk nagyon elfoglalt, valójában csak jóval később fog rá sort keríteni.
  – Egy hét bőven elegendő – jött a magabiztos cincogás. – Küldd át a korábbi zenét, amit nem tudtál megfizetni, hogy lássam a hangulatát. Cin-cin!
  Jean-Jacques rámeredt a telefonra, aztán visszaadta Kissynek.
  – Gyakran szerez az egértársad megrendelésre zenét?
  – Hát… mindenféle felhasználásút beleszámítva?… ha jól átgondolom és mindent végigszámolok… ez lesz az első.

– Saint-Isidore? Nekem jó. Saint-Isidore-ban még sose vittek pasik szobára – közölte Kissy olyan természetességgel, mintha mindenhol egyebütt vitték volna. Anne Valmont jót nevetett és kérte a telefonhoz Jean-Jacques-ot, hogy egyeztessék az időpontokat.
  – Szóval lenyúlod a mozisztáromat – vigyorgott ez, és odamutatta Kissynek a hüvelykujját.
  Kissy nyelvet öltött rá.
  – Holnap mi egész nap forgatunk – tért a tárgyra Jean-Jacques –, de holnapután nekem föl kell mennem Párizsba, és valószínűleg csak másnap érek vissza. Akkorra szívesen kölcsönadom az egeret.
  Kissy fölkapta a fejét. „Kölcsönadom az egeret”?! Hát mi ő, bicikli?
  – Az nagyszerű lesz. Akkor holnapután reggel gyere ide a szállodámba, kérlek. Nyolckor jó neked?
  – Persze – felelte a kölcsönegér.
  – Úgy készülj, hogy hosszú napunk lesz, estig forgatunk, sajnos rengeteg dolgom van, nem húzhatom sokáig ezt a filmet.
  – Világos. Ha gondolod, amikor itt végzek, átszaladok Nizzába, megölöm Pierre-t már előre, hogy arra ne legyen gond.
  – Veled is ilyen, Jean-Jacques?
  – Totálisan. Amikor nem megy a kamera, egyáltalán nem lehet bírni vele, de ha elhangzik a tessék, akkor úgy játszik, mint egy született színésznő.
  Kissy fülei büszkén fölmeredtek.
  – Az igaz persze, hogy macskás filmet nem mernék vele vállalni.
  Kissy hátracsapta füleit.
  – Tudod, ki fél a kis lusta bajuszosaidtól?! Kanapéharcosok! Fél kézzel elintézem őket! Én Jerrytől tanultam macskát verni!
  – Igen – szólalt meg Anne Valmont –, és a színészetet kitől tanultad?
  – Hát… volt ugye őmellette Sziporka, Mickey és Stuart Little, no meg az egér a Marson… de igazából kicsi korom óta imádom a filmeket, mindent megnézek, amit csak tudok, és hát azért elles az ember fogásokat. Azt hiszem. Valójában ti jobban tudjátok, hogy én mennyire tudok játszani, mint én magam.
  Jean-Jacques bólintott, s kicsit ízlelgette a választ, szakértően, mint Vanessa a sajtokat, borokat, miegyebeket, amiket megvesz a panziónak.
  – Nem neveznélek az új Jeanne Moreau-nak – mondta –, de az nekem csak jó, mert egykettőre elszerződnél valami felkapott ügynökséghez, aztán mihez kezdek? Ne tudd meg, mennyire be van táblázva mindenki. No jó, eleget dumáltunk. Anne, a legjobbakat kívánom a munkátokhoz. Szervusz.
  – Én is nektek. Szervusztok.
  – Hát akkor lássunk munkához, gyerekek. Kissy, kérlek, menj sminkelni, Marcel hol van?
  – Kint a kertben, máris hívom – felelte Fernand, Kissy pedig iszkolt a sminkszobába.
  Jóleső izgalommal ült le a sminktükör elé – és az jutott eszébe, hogy ez mindig így van. Már az előző filmje óta. Mindig örömmel gondol arra, hogy nemsokára dolgozni fog, vagyis hát dehogy dolgozni, játszani, így is hívják, szerepeket játszik. És eszébe jutott az a filmje is, amiben először beszélt, az a kis szerep, akit vízbe fojt a César által játszott pszichopata gyilkos, filmesek és egerek kettős biztonsági intézkedéseinek rendszerén keresztül; amikor azt a kaszkadőrmunkát megcsinálta, azt élvezte, de a filmet már csak fanyalogva nézte meg, nem érdekelte túlságosan, csak az, hogy a jelenetük jó lett-e. Elke eléggé letolta akkor, amiért Jerry-kisegér létére ilyen thrillerben vállal munkát, és azóta nem is teszi. Ezeket a munkákat viszont játszani is szereti, és a filmek is tetszeni fognak neki majd készen, ebben már most is biztos.
  És valahogy még jobban, mint a kaszkadőrködést. Kezd egyre jobban belejönni. A végén még színésznő lesz belőle? Igazi? A nagy füleivel? Mint Sziporka vagy Minnie vagy… hirtelen nem jutott eszébe több lány egér a filmművészetből. A fiúk többen vannak, Jerry, Speedy Gonzalez, Mickey, Dare Dare Motus, Stuart Little meg egy csomóan.
  Ő mindig azt gondolta, hogy ha közülük valakinek köze lesz a filmezéshez, az Niala lesz, akinek percenként négyféle arca tud lenni – végül is ez már a tíz százalékát kiteszi a negyvennek, Louis de Funèsnek annyi volt percenként –, de hogy ő maga… oké, csinál filmeket, igen, nem nagy dolog, odaáll a kamera elé, jókat hahotázik Marcel poénjain, és kész, ennél sokkal többet nem kell ebben a filmben csinálnia. Jó, hát meg még mindenféle arcokat, amikor a sok hülyeséget mesélik a csatornatengerészekről. De Jean-Jacques azt mondta Anne Valmont-nak: „lenyúlod a mozisztáromat”, és ő nem Nimby, nála nem száz százalék a mondanivaló hülyeségtartalma, hanem legfeljebb ötven. Máskor is tett már olyan észrevételeket, hogy ő egy jövendő mozisztárt lát benne, őbenne, Alapítványi Kisegér Kissyben, aki lyukban nevelkedett és szardíniásdobozban alszik.
  Verje talán meg?

– Aha, sztár leszel – mondta Maverick, miközben szigorú és elszánt tekinteteket vetett minden járókelőre, és a kezét egyfolytában a fegyvere fölött tartotta. – Nagy színésznő, mint az alapítványunk alapítója…
  – Az Vanessa – hökkent meg Kissy.
  – A másik. Sophie Marceau. Eleinte. Aztán, mivel kisegér színésznők nem sokan vannak, és azok is főleg rajzfilmeket vállalnak, mindenhová hívnak majd, ahová egér kell, Hollywoodba meg… mit tudom én, a Marsra is…
  – A Marsra már nem kell több egér – cincogta közbe François, de Maverick nem foglalkozott vele, egy turistacsoportot figyelt, akik mellett éppen elhaladtak, és úgy tűnt, eszük ágában sincsen rájuk támadni és elragadni a kajájukat. De persze biztosra kellett menni.
  – …aztán pedig te alapítod meg Jerryworldöt. Olyan lesz, mint Disneyworld, de kisegér vendégek számára.
  – Disneyworldöt is egér alapította – jegyezte meg Christian, a másik szánhúzó kutya, de Maverick őrá sem figyelt.
  – Előtted a világhír, egérke. Használd ki. – Maverick hirtelen kirántotta a kését, mert egy férfi egyenesen a kocsi és a rá halmozott pizzásdoboztorony felé tartott, de rájuk se hederítve elhaladt előttük. A kislány egy szemvillanás alatt eltüntette a kést megint, a fiúk pedig egymásra vigyorogtak.
  Később aztán, amikor már otthon rágcsálták a pizzát, Christian folytatta.
  – De tényleg, egérkék. Amikor majd egy interjúban beszámol fiatalkoráról, amikor a barátaival shindyket hajszolt, no, azok vagyunk mi.
  – Én nem csak fiatalkoromban akarok shindyket hajszolni – hagyta Kissy figyelmen kívül az interjúról szóló részt.
  – Nyolcvanévesen már hátha nem?
  – Erre se fogadj, egérke. Lehet, hogy hajlott hátú, öreg egérnéni koromban már nem ugrálok át téglafalakon, de a nyomozásban, adatgyűjtésben részt veszek, és a rohamcsapat hátországának biztosításán is dolgozom majd. Ahogy ti is, nemde?
  – Hát… de.
  – Hahó, egérkék – állt meg az ajtóban Georges –, kezet mosok és jövök közétek, van még pizza?
  – Rengeteg – felelte több tucat kisegér.
  – Nagyszerű. És te, filmsztár egérke, mesélsz valamit a forgatási kalandjaidról?
  Kissy kezében megállt a salátaszedő kanál.
  – Ha nem hagyjátok abba ezt a sztározást, holnap elmegyek éjjeliőrnek! Ez is éppen olyan munka, mint akármelyik másik, az ember reggel dolgozni megy, este haza.
  De azért mesélt, persze.

Volt egy nagy parkoló, amit a sztráda különböző fel- és lehajtói öleltek körül, és mindenféle cég székházát is tartalmazta. Elég forgalmas hely volt, ugyanakkor elég elhagyatott is, mert itt mindenki kiszáll az autójából és bemegy az épületbe, senki sem sétálgat, nem őgyeleg.
  Anne nem kérte senkitől, hogy adjanak egy-két helyiséget, két nagy lakókocsival jöttek, azokban voltak az öltözők, a technika, rekvizitek, minden. Amikor megérkeztek és kiszálltak, Anne Kissyhez fordult.
  – Te vagy itt az egyetlen, akivel most dolgozom először, válassz ki egy helyet, hozzál szerencsét.
  Kissy körbepillantott. Szakértő tekintete egyből felmérte, hogy itt bizony shindy nem lesz. Kiszállt, elindult a parkolóban. Átvágott rajta, szemügyre vett két vigasztalan szürke kockaépületet.
  – Szerintem ez lehetne a háttér – mutatott a szürkébbikre, amely kockábbik is volt. – Olyan sivár, mint Rocker élete.
  Anne értőn bólintott. Kissy kiválasztott egy helyet az épület tövében, beállt oda.
  – Innen jöhet a pasas – mutatott balra –, megáll előttem, végigmér meg minden, ahogy a pasasok szokták, és máris benne vagyok a csávában.
  Egykettőre megtervezték a jelenetet. Közben befutott a leendő áldozat is, jóképű férfi, letette a kocsiját a lakókocsik mellé és sietett hozzájuk.
  – Sziasztok, bocsássatok meg, őrület, mi van ilyenkor a sztrádán. Ugye te vagy Kissy? Georges Siegel, örülök, hogy együtt fogunk dolgozni.
  – Én is. Kissy Chaton, szia.
  Kezet ráztak.
  – Fussak máris az öltözőbe? – pillantott Georges Anne-ra.
  – Mindjárt, csak nézd meg a helyszínt, kérlek.
  Neki is megmutatták, hogyan tervezik, bejárták a helyszínt, Georges-nak minden megfelelt. Mentek öltözni.
  Kissy szűk farmersortot kapott, mélyen dekoltált piros topot, egy csomó tarkabarka nyakláncot nagy műanyag gyöngyökből, csíptetős nagy karika fülbevalót, és magas szárú, piros, tűsarkú csizmát. De már nem volt vele gondja, mint annak idején, amikor dizőz volt, mert azóta megtanult járni vele, fölvette anya tűsarkúit és gyakorolt. Színésznő, értenie kell mindenféléhez, akár lovagolni kell, akár autót vezetni, verekedni vagy shindyt fogni.

– Helló, haver – mondta Kissy. – Figyu, nézni ingyen van, de kaphatsz többet is, ha van zsetonod.
  – Van éppen – bólintott Georges. – Van valami kéglid, ahol nyugodtan beszélhetünk?
  – Szóval én dobjam be a kéglit is?
  – Jó bizniszt csinálhatnál.
  – Oké, öreg, ilyet már hallottam. Mesélj, mi kéne?
  – Kezdjük a pénzzel, jó? Egy ötöst szántam neked.
  – Aha, persze, egy ötöst, mi? – kérdezte Kissy unottan. – Utálom a perverzeket, de ennyiért lehetsz olyan perverz, amilyen akarsz. Hol a kocsid?
  – Nincs kocsim – felelte Georges. – És perverz sem vagyok. Másért kapod az ötöst.
  – Oké, hapsikám. Kit kell kinyírni?
  – Engem.
  Kissy döbbenten meredt rá.
  – Téged, haver?! Hát figyelj már, téged ingyen hidegre teszlek, ekkora – bal tenyerével vágódeszkát mutatott és a jobbal apró darabokra vagdosta rajta a pasas képzelt változatát – kockákra nyiszállak föl, ha hülyeségekkel etetsz! Nyírjalak ki, aztán az örökségedből kapom meg az ötöst, vagy hogy?!
  Georges a mellényzsebéből kihúzott egy százast és odanyújtotta. Kissy gyanakodva forgatta.
  – Ugye tudod, mit csinálok veled, ha ez a zseton nem valódi? Hol a többi?
  – Majd a meló után.
  Kissy a térdét csapkodta nevettében.
  – Öreg, te aztán jól adod. A meló után, aha, maffiózókám, mint egy tévékrimiben. És a holttested zsebében lesz a többi négyszáz euró, mi?
  Georges a fejét csóválta és számolni kezdett az ujján.
  – Egy: nem lesz holttest, csak kamuból fogsz megölni engem. Kettő: nem négyszáz eurót kapsz. Azt mondtam, egy ötöst adok. Öt-száz-ezer eurót.
  Kissynek tátva maradt a szája.
  – Szent kiflicsücsök! Hát miért nem ezzel kezdted? Egyből azzal kellett volna nyitni, hogy most jöttél a tébolydából. Hát vigyázz már ide, apám! Ha az a cél, hogy éljél, akkor azért nem kell egy rahedli pénzt kivágni az ablakon! Hát már most is élsz!
  – No látod, és szeretnék élni később is. Csak van egy pasas, aki ezt nem szeretné.
  – Mit csináltál vele, elszeretted a nőjét?
  – Pontosan.
  Kissy szélesen elvigyorodott.
  – Aha, értem. Szóval kamuból megöleted magad, a fazon lejön rólad, és mehet a hepiség. Benne vagyok, haver! Csak aztán a lé az frankó legyen, értem?
  – Ennyi – mondta Anne –, jól van, gyerekek, elsőre nem rossz, de egy kicsit több elevenséget kérek bele. Úgy értem, tőled, Kissy. Több hitetlenséget és több lehülyézést. Georges, tőled viszont éppen azt szeretném, hogy legyél hidegebb, távolságtartóbb.
  – Némi lenézéssel esetleg? Ez a Pierre ugye egy elég jól szituált valaki, egyetemet végzett, világlátott ember, pénze is van. Gondolom, nemigen tartja magához méltónak az útszéli prostit.
  – Ez jó elgondolás, csak el ne riaszd.
  – Nem riadok el – cincogta közbe Kissy buzgón, amire a felnőttek nevettek.
  – Persze hogy nem, drágám, te gázsit kapsz ezért, de ha a pasas nagyon leereszkedő, akkor nem hiteles, hogy a lány miért vállalja.
  – Mert a pasas leereszkedő – vágta rá Kissy, már egyáltalán nem kisegeresen. – Mert meg akarja neki mutatni. „Hé, apafej, mit vagy úgy oda a sok pénzeddel meg a műveltségeddel, én is vagyok ám valaki! A prosti is ember, kis haver!”
  Anne és Georges egymásra nézett.
  – Nem is rossz meglátás – bólintott a rendező. – Jól van, nézzük meg így. Álljunk be, gyerekek.

Georges összes jelenetét fölvették ma, ezzel az ő munkája véget is ért, megölelte Kissyt, minden jót kívánt a szerephez, remélte, hogy dolgozhatnak még együtt, és elment. Kissyt Anne maga vitte haza, este hét óra volt már, amikor végighajtottak a tengerparton Beaulieu felé.
  – Nem is kérdeztem, a szerepben egy csomó autózás is van, tudsz te vezetni?
  – Persze, megvan a jogsim is.
  – Nagyszerű, akkor ezzel nem kell trükköznünk. Merre is laksz?
  – Mindenhol… mármint Beaulieu bármelyik csücskéből hazatalálok, és itt a cicák se mernek hozzám nyúlni.
  – Mindjárt gondoltam, de szívesen megismerkednék a híres-nevezetes egereiddel is.
  – Ó. Értem. Hát akkor itt rögtön balra.
  Anne bólintott, befordította a kis Simcát a panzió utcájába, és fölkapaszkodott a hegyen.
  – Hangulatos kis hely – állapította meg, ahogy fölmásztak a kanyargós utcácskában, ahol tömérdek fa nézett rájuk a kerítések mögül.
  Aztán megismerkedett a panzióval, Isabelle nénivel és töméntelen kisegérrel. Meg is vacsorázott náluk, Kissyvel együtt, akivel közölte, hogy természetesen az ő vendége.
  – Hát ahogy gondolod, Anne, de én itt sosem fizettem még semmiért.
  – Nocsak. Nagyon szerethetnek.
  – Szeretjük is – felelte Isabelle néni széles mosollyal –, az egerek hozták Vanessát, és azóta minden egér ingyen lakik itt.
  – Úgy. Melyikőtök is Vanessa… te, ugye? És honnan hoztak téged?
  – Párizsból – mosolygott a mikró –, egy kis szobából, ahol utáltam lenni, és inkább voltam félig utcagyerek.
  S következett az oly sokszor elmesélt történet, amit Anne döbbenten hallgatott végig, és aztán azt mondta, ebből ő írni akar egy forgatókönyvet.

S már itt is volt a következő forgatási nap. A feladat nem tűnt nehéznek: Kissynek le kellett lőnie a megbízóját, aki ezért félmilliót fizet, ugye. Egy Jerry-egérkének ez semmiség. Fogta a csúzliját és lőtt… de visszalőttek!
  Rémülten vágta magát hasra, a golyó a feje fölött süvített el.
  – Hasra, mindenki! – szólt a stábra, akik döbbenten álltak ott, de nem ért rá velük foglalkozni. Hason kúszva elindult az ellenség felé, aki pillanatok alatt eltűnt a kocsik között. Kissy követte. Valami sikátorba értek, az ellenség itt sarkon fordult és szembenézett vele.
  – De hiszen te egy macs…
  Hirtelen felült. A macska… a macska eltűnt. A sikátor is. Kissy értetlenül nézett körül, de csak a panzióbeli szobát látta. Mellette ott aludt Martin.
  Már megint hülyeséget álmodott.
  Sóhajtva az órára nézett. Fél öt. Fél öt?! Még rengeteg ideje van fölkelésig. Visszafeküdt, az oldalára fordult, a fejére húzta a takarót és a fülét is lehajtotta. Nemhogy a szoba, az egész folyosó macskamentesen le van zárva, és különben is, itt csak az egértiszteletet maximálisan elsajátított macskák… ásított egy nagyot… élnek…

– Ma nélkülem mentek, egérkék – közölte Vanessa, szélsebes mozdulatokkal gyártva a szendvicseket.
  – Hová? – kérdezte Kissy bután.
  – Mindenki ahová akar, én itthon leszek és dolgozom. A zene lényegi része kész, most rakom össze a hangszerelést. Szépre akarom, úgyhogy sok munka lesz vele.
  – Kell segíteni? – kérdezte rögtön egy seregnyi kisegér.
  – Ugyan miben?
  – Hát – tűnődött Molly – hangjegyeket cipelni, kottafejeket fényesíteni, ilyenfélék.
  – Köszönöm, egérke, mindenféleképpen szólni fogok, ha ilyesmire lesz szükség. Egyelőre menjetek csak nyugodtan fürdeni, és elérlek benneteket.
  Molly szalutált és fölkapta az egyik tálcát, vitte az ebédlőbe. Kissy vitt egy másikat, Claude pedig nyitogatta előttük az ajtókat. Összehangolt, precíz kisegérmunka.
  – Melyik filmen dolgozol ma? – kérdezte Niala Kissyt.
  – Jean-Jacques-ékkal leszek, de csak délután, most megyünk a városba bevásárolni.
  – És vesztek egy óriási csokitojást? – kapta föl a fejét Nimby lelkesen.
  – Nem tudom, egérke, az ilyen részletek a technikai forgatókönyvben vannak, de azt én nem olvastam.
  – Valószínű, hogy az ilyesmiket nem tervezik el előre – mondta Niala –, hanem amikor ott vannak egy üzletben, kiválasztanak valamit.
  – Hát ezt majd Jean-Jacques fogja tudni. Hopp! – Kissy emelintett egy kicsit a tálcáján, a szembejövő Françoise ügyesen lesunyta nagy füleit, és ő átemelte fölötte a tálcát. – Igazából fogalmam sincs, milyen üzletekbe fogunk menni. Mindegy, kisegér vagyok, az a dolgom, hogy feladatokat oldjak meg. Felőlem lehet macskaszaküzlet is. No, együnk, egérkék.

Fárasztó délután volt. Egy csomó üzletet végigjárni semmiség, ehhez az se kell, hogy edzett legyen a kisegér. De kamerával végigjárni azt jelenti, hogy megálltak a Masséna térnél, lecuccoltak, bementek a Bain de Soleilbe, ahol Kissy jó összevigyorgásokat csinált Marianne-nal, mialatt Marcel összevissza rohangált és hazudozott. Aztán kamerával sétáltak át az OGC-be, ami nem volt egyszerű, mert a helyszínt úgy biztosították, hogy Yvette, az egyik díszletmunkásuk elszaladt a rue de l’Opérán a következő sarokig, a kezében egy behajtási tilalmat jelző táblával, ami alatt egy FILMFORGATÁS tábla volt, és azzal álldogált, amíg ők három csapóval fölvették a jelenetet. Aztán leszerelkeztek és átmentek a tér másik részére, ahol megint fölszerelkeztek és beültek a Nespressóba. Persze a személyzettel már mindenütt meg volt beszélve, de a vendégekkel nem, úgyhogy nekik Jean-Jacques bemutatkozott, elmondta, hogy filmet forgatnak, és megkérte őket, hogy viselkedjenek természetesen és észre se vegyék a kamerát. Vállalták, csak hát nem volt könnyű be is tartaniuk.
  És ez így ment egy csomó helyen, egész délután.

Esteledett már, a stáb az utolsó előtti helyen forgatott, egy divatáruházba a rue Deudonon. Jean-Paul teljesen ki volt már merülve, hiszen egész nap a felesége és a „lánya” között ugrált villámhárítóként, de Marcel a legkevésbé sem, nagyszerűen játszott, folyton rögtönzéseket csinált, amit Kissy egyáltalán nem mert, örült, ha a szerepet tudja. Egyetlen alkalommal rögtönzött, de akkor azért, mert kisegér volt.
  Ebben a változatban nem otthon beszéltek Julie csatornatengerész rokonairól, hanem itt, útközben. Jean-Paul éppen erről adott elő, élénken gesztikulálva, lendületes lépésekkel, mialatt ők egy ruhát tanulmányoztak, hogy jól állna-e Julie-nek.
  – Nagyon rigorózus emberek, jaj, Philippe bácsi is milyen régimódi, ajjajjaj – mondta Jean-Paul. – Neki sincsen telefonja! Emailről meg aztán hallani sem akar!
  Persze ilyesmiket is átírtak a szövegben, a negyven éve forgatott eredetiben még csak telefonról lehetett szó.
  Kissy hirtelen összecsapta a kezét és Marianne kezébe nyomta a ruhát, aki ösztönösen megfogta. Ez nem volt a forgatókönyvben.
  – Jaj, drágám, ilyen gyönyörűt még nem láttál – sikkantotta Kissy boldogan. – Ezt feltétlenül meg kell nézned! Ez a legszebb darab az egész üzletben!
  Azzal elszáguldott a kamera mellett, el a műszak mellett, be a forgatást bámuló alkalmazottak és vásárlók közé – akiktől csak annyit kértek, hogy pisszenést se, amikor megy a kamera –, és egyenesen nekivágódott egy lánynak, aki fölsikított rémületében.
  – Nézzétek! – rikkantotta Kissy lelkesen, és kirántotta a lányt a nézők közül, egészen a kamera mellé. – Külön a mi tiszteletünkre, egy igazi zsebtolvaj!
  A nézők mukkanni se mertek, azt hitték, hogy ez is még a filmhez tartozik.
  – Állj már le, Fernand – mérgelődött Jean-Jacques. – Elég, gyerekek, ennyi! Kissy! Mi ez a cirkusz?!
  – Rögtön megtudod, csak hívd föl Yvette-et telefonon.
  – Engem? – hökkent meg Yvette, a díszletmunkás. – Jézusom, a telóm… ez tényleg lenyúlta a telómat!
  A lány meggörnyedve állt középen, mert Kissy fogta hátul a két csuklóját, nem nézett senkire és nem szólalt meg. Néhány pillanat csend után Marianne odalépett hozzájuk.
  – Tényleg nálad van a telefonja?
  A lány hallgatott – a telefon szólalt meg helyette, és odasétált hozzájuk Francine, a kezében a sajátjával. Valami elektronikus zene volt, egyszerű dallam, és hallhatóan a zsebtolvajtól jött. Kissy elengedte a lány bal kezét.
  – Vedd elő a kütyüt, de vigyázz rá. Ha szépen odaadod, elengedlek. Ha elejted, irány a kóter.
  A kis Samsung visszakerült tulajdonosához, Kissy pedig a lány álla alá nyúlt, fölemelte a fejét.
  – Annak tiszteletére, hogy most először fogtam tolvajt filmezés közben, nem verlek meg. De az arcodat megjegyeztem. Ha még egyszer meglátlak Saint-Laurent-tól Monacóig bárhol, akkor először is jól elverlek, aztán odaadlak az apámnak. Nagyon harap az ilyen piti kis csibészekre, ő keményben nyomja, egykettőre az öböl fenekén találod magad, betoncipővel a lábadon. Most pedig tépés a pályaudvarra, mielőtt meggondolom magam.
  Elengedte. A lány úgy repült ki az üzletből, mint az egér elől menekülő cica. A közönség fölengedett, nevettek, tapsoltak, Yvette pedig odajött és megköszönte.
  – Ugyan, kisegér vagyok, ez a dolgom.
  – Ide hallgass – szólalt meg Jean-Jacques –, mi volt ez a szöveg az apádról?
  Kissy ránézett, vidáman föltartva nagy füleit.
  – Ingyen volt ezt mondani, nem?

Ez egészen kivette belőle a fáradtságot. Mégiscsak alapítványi kisegér, őt a vadászat élteti. Ezt meg is mondta, amikor kijöttek az üzletből.
  – Madame Tulajdonos nem örült volna, ha elásom a csajszit itt az üzletben – világosította föl kollégáit. – Ezért eresztettem szabadon.
  – Igen, ezt megértem – bólintott Jean-Jacques. – Azért remélem, hogy pedofilra nem filmforgatás közben fogsz vadászni.
  Kissy csípőre tette a kezét.
  – Hanem? Gondold végig. Azok nem szimplán pedofilok, hanem gyerekmolesztálók, igazi bűnözők. Mi nem azokra vadászunk, akik csak vágynak a gyerekekre, de nem csinálnak velük semmit. De képzeld el, hogy Eldugotthegyikisfalván forgatunk, a főhadiszállásról megjön a hír, hogy itt láttak egy shindyt gyerekbecserkészés közben, és én vagyok a közelben az egyetlen egér… mármint úgy értem, alapítványi. Talán hagyni fogom a rossz bácsit, hogy csináljon a gyerekkel, amit akar?
  – Nem, nyilván nem – sóhajtott a rendező. – Hát reméljük, hogy erre nem kerül sor.
  – Reméljük, de a gyerekek miatt, nem azért, mert akkor hátha félórás késedelmet szenved a forgatás.
  – Miért – kérdezte Marcel –, félóra alatt megfogsz egy bűnözőt?
  – Hát mikor hogy. Volt már, aki után hónapokig nyomoztunk, de olyan is, aki aznap, ahogy megkaptuk róla a hírt, már a fogdában vacsorázott. Legalábbis bízunk benne, hogy jutott neki vacsora – nevetett Kissy, és beszállt a mikrobuszba.

Egészen el fog fáradni a szája, mire öreg egér lesz, állapította meg magában. Még filmezés közben kell a legkevesebbet beszélni, vagyis persze még annál is kevesebbet, amikor lesben állnak, cicára, shindyre, mikor hogy.
  De a filmeseknek két beállítás között az egeres kalandjairól kell mesélnie, az egerek pedig elvárják a beszámolót a filmezésről minden este. Úgyhogy mire öreg egér lesz, vagyis nagyjából augusztus végére többet fog beszélni, mint… mint… a zsebek biztos tudnának erre valami hasonlatot. A cica nem jó hasonlat, az nem szól egy kukkot se.
  Figyelte. A cica tűnődve üldögélt egy kerítésen, néha balra nézett, néha jobbra, de leginkább csak bambult maga elé, és egyáltalán nem vette észre a tőle tíz méterre falatozó egeret.
  – Gondolom, szakmai ártalom – szólalt meg Marcel.
  – Micsoda?
  – Hogy le sem veszed a szemed az út túloldalán arról a fehér macskáról.
  Kissy elnevette magát.
  – Jó megfigyelő vagy.
  – Ez meg nekem szakmai ártalom.
  – No jó. Hallgass ide. Mi van közöttünk?
  – Mármint… hé, én már foglalt vagyok. Nagyon helyes vagy meg minden, de…
  Kissy majdnem beleesett nevettében a pizzásdobozba.
  – Jaj, nem! A macska és miközöttünk!
  – Hát… ja, értem, hát az utca, a pizzéria kerítése meg néhány asztal.
  – No látod. Szerinted mennyi idő ez egy macskának?
  – Másodpercek alatt megteszi – ismerte el Marcel –, de én nem kockáztatnám a helyében, elég forgalmas az utca.
  – Hát aztán, legföljebb kivasalja egy kocsi. Mi az egy macskának? Marad még nyolc élete…
  – Esztek még? – lépett elő az épület sarkától Jean-Jacques. – Lassan indulnánk.
  – Jövünk már – Kissy magasra tartotta a pizza utolsó darabkáját –, rögtön végzünk.
  – Jó, azért kapkodni nem kell. Még rakodunk amúgy is.
  Kissy odamutatta a hüvelykujját.
  – Tudod, kisegérként az embernek reflexszé válnak bizonyos dolgok. Nemcsak a cica. A zsebtolvajt nemcsak azért éppen én kaptam el, mert én voltam az, aki odafigyelt, hanem mert én ilyenkor nem döbbenek le, nem bénulok meg, hogy jesszusom, mi történik, hát én most mihez kezdjek. A Jerryk ilyenkor rögtön cselekszenek.
  Kicsit tűnődött, aztán hozzátette.
  – És csak azután gondolkodnak – ha egyáltalán.

Vanessa persze nem számított rá, hogy a rendező magával viszi a két további főszereplőt, az operatőrt és rendezőasszisztenst is, ez most alakult így, amikor Kissy megkapta a Cheesebook-üzenetet, hogy készen van a zene. De persze nem jött zavarba. Bekalauzolta őket a kis tárgyalóba, megtudakolta, mivel kínálhatja meg őket, intézkedett a frissítőkről, aztán az asztalra fektette a telefonját.
  – Természetesen mindent meg lehet változtatni – pillantott a rendezőre. – Semmi sem végleges, én nem ragaszkodom semmihez.
  Jean-Jacques bólintott. Vanessa megérintette a képernyőt, ami sötét volt és sötét is maradt, de megszólalt a zene.
  Vidám, lendületes, élénk, amolyan szaladgálós, mint… mi is? Egy kis romantika, ugrott be Kissynek hirtelen, Delerue Oscar-díjas zenéje, olyan, de díszesebb, Vanessa több hangszert használ. Az alaptéma elég egyszerű ahhoz, hogy a film megjelenésének másnapján mindenki fütyülhesse az utcán. De többféle epizód váltakozik benne, egy gyors, egy lírai, egy élénk robbanásszerű… ezeket nyilván rá lehet illeszteni a film különböző hangulatú jeleneteire.
  A filmesek csendben hallgatták a zenét, Kissy sem szólalt meg. Negyedórán át szólt a kis telefon, aztán egy energikus akkorddal vége lett.
  Ez fantasztikus volt, gondolta Kissy, de ez egyszer féket tett a nyelvére. Ő nem fényezheti Vanessa munkáját, amíg el nem hangzik Jean-Jacques véleménye.
  De arra nem kellett sokat várni.
  – Ez nagyon jó zene – mondta a rendező. – Ezt te egyedül hoztad így össze?
  – Ha úgy érted, hogy van-e benne bárki mástól bármi: nincsen.
  – Nem, természetesen nem gondoltam ilyesmire, bocsáss meg.
  – Semmi baj. Jogod van megkérdezni. Ez a te filmed, a te felelősséged.
  Jean-Jacques a térdére csapott.
  – Meg van véve. Marie-Anne-nal megcsináljátok a papírmunkát, aztán kelleni fog nekem egy zenekari felvétel, amit majd a filmhez igazítva állítotok össze… hogy kivel, azt még nem tudom, elvileg van zenei szerkesztőm, csak gyakorlatilag ki sem látszik a munkából.
  – Összeállíthatom én is – felelte Vanessa.
  – Jó, meglátjuk, valahogy mindenképpen összehozzuk. – Jean-Jacques fölkelt és a kezét nyújtotta a mikrónak. – Kösz szépen. A zene nagyszerű, és a film is jó lesz. A végén még egypár díjat is besöprünk.

Kevés ideje jutott pihenni ezen a nyáron. Majdnem mindennap forgatott, két-három naponként Rocker volt, a többi időben Julie. És amikor a forgatás szünetében végre leülhet egy percre, akkor…
  – Vigyáznál rá? – jött oda Bertrand egy babakocsival, amiből egy kék szempár szegeződött Kissyre kíváncsian.
  – Hogy én?!…
  A rendezőasszisztens bólintott és otthagyta őket.
  Kissy a gyerekre meredt.
  A gyerek visszabámult Kissyre.
  – Ja… persze… nyilván te vagy Robert.
  A kicsi nem szólt semmit, mivel kislány volt és nyilván nem így hívták. Kissy fölkelt és leguggolt hozzá.
  – Kissy vagyok.
  Nyújtotta a kezét, de a kicsi nem kézfogásra nyújtotta a sajátját, hanem Kissy feje felé. Kissy lehajolt, hogy elérje a bársonyfüleket a fején.
  – Füjed? – hallatszott a cumi mellől nehezen érthetően. – Ott a füjed?
  – Igen… ez a fülem. Várj csak…
  Levette a hajpántot és a kisbaba fejére igazgatta, aztán kerített egy tükröt is. A gyerek akkorát kacagott, hogy a cumi is kiesett a szájából, zsinóron lógott a mellén.
  Pár perccel később már két jóbarátként keresték meg Anne Valmont-t, Robert Kissy karján, a babakocsit otthagyták. A rendező Bertrand-nal papírmunkát végzett és közben telefonált.
  – Teljesen jó, sőt, elsősorban üresen szeretném. Ide tudnak érni egy óra múlva? Igen. Jó. Köszönöm.
  Kissy meghúzogatta a blúzt a rendező könyökén. Az intett, hogy egy pillanat.
  – Hát ha ez a választék, akkor a pirosat kérem. Mekkora?
  Robert is húzogatni kezdte a blúzt Anne könyökén, de ő nem is hagyta abba.
  – Nészd füjem! Van nad füjem!
  – Rendben, megfelel. Tudnának észak felől jönni? Hogyhogy hogyan, tegyenek egy kanyart! Jó, köszönöm, várni fogjuk. Visszhall. Gyerekek, nem tudnátok várni egy percet?
  Kissy nem tudott.
  – Ide figyelj – esett neki azonnal. – Te le akarod vágni ezt a gyönyörű haját?!
  – Mi van… már miért akarnám?
  – Hát… nem ő játssza Robert-t?
  – De. Csak nem Robert lesz a neve, megváltoztatjuk a forgatókönyvet, mert Robert megbetegedett. Ő az unokám, Isabelle. Kislányt mentesz meg, nem kisfiút. Ez ugye nem okoz gondot?
  – Jaaaa… nnnnnnem, persze…
  Robert, azazhogy Isabelle végre a hajpántra tudta terelni a nagyanyja figyelmét, aki jót nevetett.
  – No, menjetek szépen játszani, nekünk van még egy kis dolgunk.
  Kissy elindult valamerre.
  – Szépen vagyunk, Rob…elle. Elküldtek minket játszani. Mi vagyunk a gyerekek, mi? No jó, gyere, körülnézünk a forgatáson.
  Amikor visszatértek, Anne már végzett az előkészületekkel és tűkön ült.
  – Hol voltál, Kissy? Kezdenénk!
  – Jövünk már, csak Robelle körül akart nézni mindenütt.
  – Rob… ki?!
  – Robelle! Mivelhogy eredetileg Robert volt, aztán lett Isabelle.
  Anne az ég felé pillantott, aztán csak legyintett.
  – Te nem vagy normális. No jó, add ide és menj öltözni, rád várunk mindannyian.
  Kissy a nagyanyja karjába tette Robelle-t.
  – Hát ugye a pontosság a királyok udvariassága… nem pedig az enyém.
  – Elég az egérbölcsességeidből, tűnés az öltözőbe!
  Kissy szalutált és egy szempillantás alatt a sminkasztal előtt termett.
  Ez volt a legnehezebb feladat, mert Rockernek egyre spécibb a szerkója. Most fekete blúz és fekete szoknya, de nem akármilyen, mind a kettő nagyon rövid, a hasa kilátszik közülük, a blúz válla ki van vágva, a jobb ujja könyékig ér, a bal viszont már nincs is meg, mert a Bőrdzsekis leszakította, amikor megfenyegette Rockert. Csak fityeg a karja alatt egy textilfoszlány. A szoknya mini, oldalt tarka mintás, persze az is elszakadt már, és van hozzá egy mentazöld övtáska, totál szakadt az is. Magas szárú csizma, az elején még fekete volt, aztán Rocker az üldözők elől bujkálva a jobb lábával belelépett valami világoskék festékbe, azóta a jobb csizmája valamivel boka fölöttig világoskék. Megvan továbbá az eredeti csomó nyaklánc, a nagy tarka gyöngyös meg a barna gyöngyös meg a hamis aranylánc meg még mindenféle, és persze jegyzék van róla, hogy milyen sorrendben kell őket fölvenni. A karkötőkről és a gyűrűkről is. Válltáska, amit most zsákmányolt. Fekete férfikalap, azt is most szerezte, de hamarosan az egész cucctól meg fog szabadulni és teljesen átöltözik, hiszen keresi a maffia.
  De most még így prostiruhában kószál ezen a lepusztult környéken, amit a díszletesek egy teljesen hétköznapi parkolóban teremtettek, és ráakad Nyuszira, aki elég keményen be van lőve, annyira, hogy kiesik az ablakon, mialatt Rocker a másik szobában Robelle-t próbálja megetetni valamivel. Nyuszi sikít is, de azt majd utólag másolják a hangsávra, mert hangos és ijesztő, nem akarják megrémíteni a gyereket. A kamera éppen Rockert mutatja abban a pillanatban, nem Robelle-t, így nem látszik, hogy ő nem reagál.
  Nyuszi kollégája Rockernek, mármint ő is prosti, de ő drogos is, Rocker meg nem. Robelle az üzemi baleset, ahogy Kissy egy korábbi megbeszélésen elnevezte. Rocker születése óta ismeri, és most majd elviszi az árvaházba, nem menekülhet együtt egy csecsemővel. Illetve kisgyerekkel, Robelle idősebb, mint az eredeti Robert lett volna. A film végén megbeszéli az addig még megszerzendő kutyájával, hogy most már elmehetnek Robelle-ért is.
  Nem sorrendben forgatnak, vannak jelenetei Robelle-lel és Nyuszival, amik korábban történtek, de majd ezután fogják fölvenni. Nyuszival időrendben ez az utolsó, hiszen ő most meghal. De ezt is külön veszik föl, először ők ketten Robelle-lel a kisszobában, mialatt Nyuszi a nappaliban kiesik az ablakon, aztán a nappaliban veszekszik Nyuszival, miközben a baba ott fekszik a kiságyban… az eredeti könyv szerint. De így, hogy nagyobb a gyerek, talán ez is másképp lesz.

A stáb persze teljesen lehidalt a Robelle névtől, de a kislány hallgatott rá, akkor már jól összebarátkoztak Kissyvel, és a második próbán, amikor már Geneviève is így szólította, Anne azt mondta, jól van, akkor a filmen Robelle-nek fogják hívni. De az életben nem! Nem fogja úgy hazavinni az unokáját, hogy tessék, sértetlen, csak megváltozott a neve.
  Rocker sokáig veszekedett Nyuszival, aki teljesen el volt szállva, Geneviève remekül játszotta, de neki most nem lett volna szabad ennyit szúrnia, hanem fogni Robelle-t és eltűnni, mielőtt ideér a maffia. Aztán a megfelelő pillanatban betipeg Robelle.
  – Mi az a maffia? – kérdezte Anne a gyerek nevében, hogy a pontos időzítés meglegyen. A hangsávot nem tartják meg, utószinkronban megy az egész, ott egy nagyobb lány fogja szinkronizálni. A kamera éppen őket veszi, Robelle feléjük tart, így hátulról látszik és nem számít, hogy nincsen szájmozgás. Vagyis van.
  – Kissy, szia – mondta ahelyett, amit a filmen mond, de erre éppen ráillett az, amit Kissynek kellett mondania.
  – Szia, Robelle, kicsim – guggolt le hozzá, fölkapta, a karjára ültette. – Jól van, nincsen semmi baj. Anyu egy kicsit túltolta a biciklit és lehet, hogy tíz perc múlva itt lesznek értünk a tagbaszakadt gyerekek, de baj az igazán nincs. Nyuszi, próbálj valahogy kijózanodni, addig adok valami ruhát a gyerekre.
  Átment a másik szobába a kicsivel, aki egy kukkot sem értett a szövegből, de nem is érdekelte.
  – Ennyi! – kiáltott Anne, és Kissy visszajött. – Jó lett, tartsuk meg. Jó, a következő jelenet te vagy a gyerekkel a kisszobában, azt már fölvettük, Nyuszi kiesik az ablakon, az is megvan, mi a helyzet a kocsival?
  – Megjött, lent vár – felelte Geneviève, aki pont az ablaknál állt, amin majd kiesik, vagyis hát már ki is esett.
  – Jól van, akkor idefönt végeztünk, negyedóra múlva a parkolóban, rendben?
  – Rendben, rendben – felelték a műszakiak, és hozzáláttak a pakoláshoz.
  A kocsi, amit Anne bérelt, egy óriási piros tartálykocsi volt, GYÚLÉKONY felirattal, de az ember, aki hozta, biztosította Anne-t, hogy a tartály teljesen üres, meg is mutatott egy műszert, aminek nullán állt a mutatója. Amíg a műszak fölszerelkezett, az ember beült Kissy mellé a kocsiba és elmondott mindent, amit ennek a kocsinak a vezetéséről tudni kell. Kissy rábólintott.
  – Legfeljebb műfajt bontunk és ledöntök egy-két házat. Come on and join our convoy cross the USA – dúdolta kiszállás közben, vagyis hát ebből nem kiszállni kellett, hanem lemászni a magas létrán. És hogy fog ő itt fölmászni Robelle-lel?
  – És hogy fogok én erre fölmászni Robelle-lel a karomon? – lépett a rendezőhöz, aki elmosolyodott.
  – Nincs rá szükség, a te Robelle-ed mászóbajnok, mutatsz neki bármit, amin föl lehet mászni és már mászik is. Épp az a nehéz, ha arra akarod rávenni, hogy ne másszon.
  – Vau – mondta Kissy. – Cin-cin.
  A jelenet egyszerű volt. Rocker kihozza a gyereket a házból, a másik oldalon, nem ott, ahol az anyja fekszik. A maffiózók már a közelben vannak. Kicsit sunnyog a sikátorokban, amik nem léteznek, itt a parkolóban építették föl, aztán megtalálja a tartálykocsit, aminek a sofőrje éppen kiszállt egy percre. Beteszi Robelle-t az ülésre – illetve eszerint csak ráteszi a létrára, és ő fölmászik szépen –, beül a kocsiba, indít és elhúz vele. Robelle-t beadja az árvaházba, a kocsit a szomszéd városban hagyja egy kis utcában (megnyugtatta Anne-t, nem fogja összetéveszteni, hogy melyiket hova kell vinni).
  Minden remekül ment volna, most azt veszik föl, hogy kijönnek a házból, és a kamera követi őket a kocsiig, ahol szépen fölmásznak.
  Csak közben Robelle visszaült a babakocsiba és édesdeden elaludt.

Jean-Claude legfeljebb ha tíz perce érkezett, és csak az otthon levő egerektől és kisfülűektől kapott még üdvözléseket, amikor már megtudakolta, hogy tetszik Kissynek a színészkedés. Letelepedett a panzió személyzeti kertrészén egy moktéllal, maga mellé ültette a vér szerinti lányát, a másik oldalán Georges foglalt helyet, Kissy pedig leült vele szemben, néhányat kopogva a telefonján. Már a kisfülűeknek is lehetett morzeüzenetet küldeni, a Cheesebook lefordította betűkre, illetve az X-kódot szavakra.
  – Nagyon érdekes munka, úgyszólván állandóan mást és mást kell csinálni. Amihez értek, azt sosem… mármint shindyt nem kell verni… de folyton valami újat tanulok. Ma például tartálykocsit vezettem egy kétéves társaságában, aztán egy simlis megtanított kibújni a bilincsből. Mármint nem sorrendben forgatunk – tette hozzá magyarázólag. – Köszi szépen – pillantott föl, mert Jeanne megjött a kólájával.
  – Nocsak. Sose gondoltam, hogy a bilincsekből csak úgy ki lehet bújni.
  – Nem tudom, hogy ki lehet-e – nevetett Kissy –, a bilincsek preparálva voltak.
  – És tényleg már három filmnél tartasz?
  Kissy bólintott.
  – Még az első is csak várólistán van a vágóstúdióban, de én két továbbiban vagyok benne. Persze kaszkadőrként volt már több is, meg énekeltem is, de színésznő csak most lettem, amióta szegény Murielle-t baleset érte. És rögtön elhalmoznak szerepekkel.
  – Kisegér vagy – állt meg mellette Françoise olyan arckifejezéssel, mint aki magától értetődőnek tartja, hogy ő emiatt csak főszerepeket kaphat. – A rendezők adott típusokat keresnek. Minden rendező neked fog szólni, ha egeret keres a filmjébe, mert nagyon kevesen vagytok.
  – Nyilván – felelte Kissy. – Kisegér zeneszerző sincsen sok, Jean-Jacques-nak éppen kapóra jött, hogy köztünk van egy.
  Vanessa mosolygott.
  – Nem akkora nagy ügy. Tudod, hogy szeretek zenélni, zenét írni… Kissynek is megírtam azokat a dalokat, hát most meg filmzenét.
  – Szükség volt rá – szólalt meg Molly. – Lehet, hogy Belmondo a film igazi sztárja, de Kissyt fogják bámulni egész idő alatt, hát még amikor a füleit is fölteszi – márpedig egy egér főszereplőhöz csak egy egér zeneszerző által írt filmzene az igazi.
  – Egérke, Belmondo nincs a filmben – világosította föl Kissy türelmesen. – Ő az eredetiben volt, de annak már negyven éve. Marcel Barnette van a filmünkben. Emlékszel?
  Jean-Claude velük nevetett, aztán elővette a telefonját.
  – Szervusz, Franco! Igen, én már itt vagyok. Terence Hilton panziónak hívják, csak gyertek föl. Oké, várlak!
  Letette és egyenesen Kissyre nézett.
  – Szóval várok egy vendéget, azaz kettőt.
  – Megoldjuk – mondta Niala –, telt házunk van, de találunk nekik szobát. Egyet vagy kettőt?
  – Nem tudom, hogy éjszakára is maradnak-e, de köszönöm. Mit gondolsz, meg lehetne oldani, hogy itt leüljenek velünk, vagy ez egy elérhetetlen kiváltság?
  Az egérkék nevettek és odaállítottak még egy asztalt meg székeket. Nemsokára meg is jött a taxi, a vendégek poggyászát Luigi biztonságba helyezte, majd átviszik a szállásukra, Vanessa pedig odakalauzolta őket a személyzeti kertrészre, ahol Jean-Claude kézfogással és öleléssel üdvözölte őket, aztán egyenesen Kissyre mutatott.
  – Hát ő az.
  Kissy zavartan állt föl. Persze hogy ő ő. Molly is Molly, Elke Elke, II. Erzsébet pedig II. Erzsébet, de róluk Jean-Claude nem mondta, hogy ők ők.
  A férfi magas volt, sovány, kevés haja volt, magas nyakú garbót viselt, és keret nélküli kerek szemüveget. Kezet fogtak.
  – François Séchan. Ő a feleségem.
  – Kissy Chaton.
  – Yvette Moulin – lépett oda a nő is. Sokkal fiatalabb volt a férjénél, harmincas lehetett, a férfi meg inkább hatvan. Rövid barna haja volt és farmert hordott.
  – Hát itt vagyunk – mondta derűsen a férfi, körbehordozva pillantását a kertben nyüzsgő egérkéken, és helyet foglalt az egyik széken. – Elnézést, hogy így betörtünk ide, bejelentés nélkül, de nagyon ki van számítva az időnk, az utolsó pillanatban alakult úgy, hogy el tudtunk jönni.
  – Megértjük – felelte Kissy, ámbár nem értett semmit. De ezt François is leolvasta róla, mert elmosolyodott.
  – Nos, hadd világítsam meg egy kicsit. Az unokaöcsém filmvágó. Yves Deschamps-nak hívják.
  – Ó – mondta Kissy, hiszen ezt a nevet már ismerte.
  – Hát bizony kicsi a világ. Én be szoktam járni a stúdiójába és belenézek a muszterekbe. Új arcokat keresek. És amikor legutóbb találtam egyet, akkor kiderült, hogy régi barátom, Jean-Claude lánya az.
  – Ó – cincogta Kissy megint.
  – Nem ő a lányom – felelte Jean-Claude derűsen –, hanem ez a kis kék szemű itt, de persze Kissyt is elfogadnám.
  – Én ugyanis – François ügyet sem vetett a családjogi vonatkozásokra – rendező vagyok. Talán a művésznevemet már hallotta. Franco Zappone.
  Kissy már cincogni se tudott.

Igen, persze hogy ismerte Zappone nevét. Legalább három filmjét tudta kívülről, akárcsak a seregnyi kisegér, akik ott ültek-álltak körülöttük, és ők is meg voltak illetődve. Franco Zappone itt, a Terence Hilton panzióban – és Kissy érezte a farkincája hegyén, hogy nemcsak erre járt és beugrott.
  Hamarosan megtudta, hogy jól érez a farkincája.
  – Tetszett, amit csinál – jelentette ki Franco –, de én komoly műfajjal foglalkozom. Yves nem tudta megmondani, hogy azt kipróbálta-e már.
  Kissy megrázta diónyi fejecskéjét.
  – Csak kaszkadőrként. Színészként még nem.
  – És lenne kedve hozzá?
  Kissy kicsit eltátotta a száját. Halvány fogalma se volt, hogy lenne-e kedve hozzá. Honnan tudhatná? Látott már több száz komoly műfajbeli filmet, mindenféléket. De ebből csak azt tudta meg, hogy a képernyő vagy a vászon felé kell fordulni, kinyitni és nyitva tartani szemeket és füleket, a többi a filmesek dolga. Azt, hogy játszani hogyan kell bennük, nem tudta.
  Nem ő volt tehát, aki megfogta az ő diónyi fejecskéjét és bólintott vele. Kétszer.

– Szeretnék csinálni egy filmet egy regényből – kezdte Franco, és már elő is vett egy könyvecskét. – Daniel Keyes: Az ötödik Sally. Ismeri?
  Kissy kurtán megrázta fejét.
  – Nagyon érdekes mű, igazi dráma. Szeretném, ha elolvasná – tolta elé a könyvet az asztalon. – Várhatóan ősszel készülök el a forgatókönyvvel, és akkor el is kezdenénk a forgatást. Ez még nem hivatalos felkérés, csak egy ötlet. Később majd tartanánk egy meghallgatást, amire meg szeretném hívni, és akkor dől el, hogy ki játssza a szerepet.
  – Persze, világos.
  – Szétosztottam egypár példányt – mosolygott Franco –, sőt meg is hirdettem, úgyhogy lesz konkurenciája.
  Kissy vidáman megbillegette füleit.
  – Az eddigi szerepeimet annak köszönhetem, hogy én voltam kéznél. Ha egyet úgy nyerek el, hogy mások is pályáznak rá, akkor még a végén elhiszem, hogy van tehetségem.
  – Aha, ismerem ezt. Sok neves színész is küzdött már hasonló nehézségekkel. Én csak egyet tudok tanácsolni. Ne foglalkozzon azzal, hogy van-e tehetsége. Azt bízza az utókorra. Ha öt évvel később még mindig vannak nézők, akik emlékeznek az alakítására, akkor jól csinálta.
  – Öt évvel később?…
  Kissy eltűnődött ezen az öt éven. Öt évvel ezelőtt egyéves volt az alapítvány, ők fiatal kölyökegerek voltak, akkoriban kapták el azt a lelkészt Bretagne-ban, akinek Nimby szétlőtte az egész szobáját. Előtte meg Niala még itthon fogta meg az autótolvajt, akin bemutatta csodálatos társalgási stílusát.
  – Kissy! Kissy!
  – Figyelek, egérke – sziszegte.

Nehéz szerep, mondta Franco, mert nem egy nőt kell eljátszani, hanem ötöt, és borzasztóan különböznek. Ugyanakkor meg kell valamit tartani az azonosságukból is. Kissy bólintott, rendben. Nem értette ugyan, hogy ez mit jelent, de majd megérti.
  Persze a többiek nem azért egérkedtek vele hat éve, hogy le ne olvassanak mindent a füle állásáról. Pi odahúzott egy széket, megfordította és leült, a támlára könyökölve.
  – Ide hallgass, egérke. Te öt nő leszel, érted?
  Kissy bólintott.
  – New Yorkban élnek egy kis lakásban.
  – A film Párizsban fog játszódni – jegyezte meg Franco –, és a neveket is megváltoztatjuk, de mesélje csak el úgy, ahogy a könyvben van.
  – Rendben. Szóval van Sally Porter, a könyv szerint huszonkilenc éves, elvált, buta, mindentől fél. Derry Hall, egy életvidám kis tündér, aki imádja a régi filmeket, az extrém sportokat, és fergeteges humora van. Nola Bryant, egy nagyon intelligens, könyvmoly művészlélek, akinek rendszeres öngyilkossági késztetései vannak. Bella, a színésznő, aki istenien énekel és táncol, falja az életet és a férfiakat. És Jinx… aki tele van gyűlölettel. Egy gátlástalan gyilkos, bár nem öl meg senkit, de nem sokon múlik. Hát ezt az öt nőt kell neked eljátszani, ha te kapod a szerepet.
  – Hogy bírják ki egymást? – kétkedett Vanessa.
  – Úgy, hogy egyedül Derry tud a többiek létezéséről. Ugyanabban a testben élnek.
  Kissynek megrebbent a füle, kétszer is.
  – Többszörösen hasadt személyiség szindróma – tagolta Niala. – Sally gyerekkori traumáinak hatására a személyisége öt részre szakadt, akik a pszichéje öt különböző aspektusát vitték magukkal. Nola kapott mindent, ami intellektus, Bella minden nőiséget, Derry a gyerekkor gondtalanságát, Jinx pedig az összes negatív érzelmet: fájdalmat, szenvedést, keserűséget, gyűlöletet. Sallynek pedig nem maradt semmi, ő egy üres héj.
  – Cin-cin – susogta Maverick.
  – Derry a nyomjelző – vette vissza a szót Pi –, ő az egyetlen, aki akkor is tudatánál van, amikor egy másik személyiség irányítja a testet, tehát mindent lát és hall. A többiek nem, az ő számukra az idő össze nem függő szakaszokból áll, egyszer csak ott találják magukat egy helyzetben, valameddig élhetnek, aztán elsötétedik a világ, egy másik személyiség veszi át az irányítást, aki éppúgy nem tudja, mi történt addig és hogy került ő arra a helyre, abba a szituációba.
  – Állítólag az emberek másfél százaléka küzd ilyen problémákkal – szólalt meg Franco. – Ez százmillió embert is jelenthet világszerte. Szóval komoly probléma.
  Kissy lassan bólintott.
  – Értem. Érdekes feladatnak tűnik. Még sose játszottam drámai szerepet. Vagyis persze még alig játszottam bármiféle szerepet…
  – Mindent el kell kezdeni egyszer – vélte Maverick.

Franco egy csomót mesélt neki a jellemábrázolásról. És Yvette is, aki operatőrként szintén közvetlen közelből figyelte a színészeket.
  – Nem mondom én, hogy amit ezekben a vígjátékokban csinál, az nem jó – mondta a rendező. – Ha így gondolnám, nem jöttem volna ide. Valamennyi ezekből is kiderül a tehetségéről – szerintem van. De sokat nem lehet megtudni róla. Ezért én azt tanácsolom magának, hogy függetlenül attól, hogy ezt a szerepet most oda tudom-e adni vagy sem, igyekezzen komoly darabokban játszani, ahol tényleg nagyon fontos a jellemábrázolás.
  – Javaslom, hogy fejtse ki, mi a komoly darab – pillantott a rendezőre Niala, mint egy igazi szakértő. Bár persze apró egér kora óta filmmániás volt, csakugyan nemigen akadt semmi, amit ne tudott volna a filmekről.
  – Jó gondolat, köszönöm. Nem az a komoly darab, amin nem lehet nevetni. Hanem ami komoly művészi munkát igényel. A kettő azért esik többé-kevésbé egybe, mert a forgatókönyvírók a vígjátékokat nem igazán látják el az igazi jellemábrázolás kellékeivel és követelményeivel, de persze akadnak kivételek, és akadnak színészek, akik túllépnek azon, amit a könyv megkíván. Gondolok olyanokra, mint de Funès, akit én még láthattam játszani – akkoriban statiszta voltam, benne voltam néhány filmjében –, és meg is figyeltem, hogyan dolgozik, hogyan építi fel a figurát. Akármelyik bolondos komédiáját nézi, azt látja, hogy a színészi játék vezet valahonnan valahová, koncepcióra épül, tartalma van.
  Kissy mosolygott és bólogatott. Imádta de Funèst,természetesen, a percenként negyven arcával, a megőrülős magánszámaival, mint az Oscarban például, meg hát mint Jákob rabbi is mekkora trükköket csinált, és Francónak igaza van, ez az egész tényleg vezet valahová, története van, a rengeteg arc érzelmeket takar, és az érzelmekből világokat épít föl.
  Jó lenne megtanulni és utánacsinálni. No persze nem azon a szinten. Őbelőle nem lesz egy Kissy de Funès. Nem is baj. Jó őneki Kissy Chaton is, aki… esetleg… egy jó színésznő.

A két kisegér csendben óvakodott végig a folyosón. Maverick nesztelen léptekkel előresurrant, körbeleskelt, aztán intett Kissynek, aki hátrafelé figyelve követte. Aztán Kissy ment előre és Maverick biztosította hátulról.
  – Macskamentes – susogta Kissy, az oldalfolyosó felé biccentve. Maverick bólintott és átosont a konyhaajtóhoz. Már csak néhány lépés a…
  A konyhaajtó hirtelen kinyílt, amire a két kisegér szíve kiugrott a helyéből és elgurult a folyosón.
  – Hát ti? – nézett rájuk Marie, a szakácsnő.
  – Mi… ööö… cin-cin… sütiért megyünk a kamrába – bökte ki Maverick, és emelt fővel továbbsétáltak. Aztán elnevették magukat és berohantak a kamrába.
  – Mit fogsz csinálni, ha kész a két filmed? – kérdezte Maverick a polcok között sétálva. Itt már nem kellett óvatosnak lenni. Ide semmiféle macska nem juthat be. Shindy meg aztán végképp nem.
  – Pihenek – sóhajtotta Kissy vágyakozva. – És elolvasom a könyvet, amit Franco adott. Itt van két napja, és arra se jutott időm, hogy kinyissam.
  Maverick odahúzott egy zsúrkocsit, rátettek egy sütis tálcát, óvatosan, gondosan, ahogy Vanessa tanította.
  – Én megyek elöl és fedezlek.
  Kissy bólintott.

A szitu egyszerű volt. Rocker beóvakodik egy elhagyatott lakásba, amiről fogalma sincs, hogy a maffia titkos droglaborja. Egy nagydarab fazontól tudja meg, aki sok mindent mesél neki, teheti, stukkere van és ki fogja őt nyírni. Csakhogy a stukker aztán csődöt mond, és az üldözésben a fazon belezuhan a szomszédos fémfeldolgozóban egy kocsiba, amit éppen bezúznak és visznek olvasztani. Rocker persze elsüt egy fanyar poént arról, hogy a pasas remélhetőleg jobban fog kinézni még akkor is, ha traktorként születik újjá, de az a lényeg, hogy senki sem tudja, hogy ő ott járt a laborban.
  Minden rendben ment volna. A droglabort szépen berendezték, a szomszédban a fémfeldolgozó – az nem volt ott, azt egy másik helyszínen veszik föl, de minden rendben volt azzal is. Stukker is volt. Minden készen állt.
  Most már egyedül csak a nagydarab fazon hiányzott a stukker másik végéről.
  Mindenki egyszerre próbált telefonálni, de nem lehetett elérni. Valaki kinyomozta, hogy hol volt korábban – onnan már elindult, mondta is, hogy Anne Valmont-hoz megy forgatni. A telefonját azonban nem vette föl.
  Kissy tűnődve sétálgatott a lakókocsik körül, már beöltözve Rockernek. Azon törte a fejét, kit kérjen fel nagydarab fazonnak. Hiszen az eredeti nagydarab fazon elveszett, ez most már biztos, és két perc múlva Anne felcsattan: „Láttátok valahol azt az egeret?!”, és akkor neki kerítenie kell egy helyettes nagydarab fazont. Mindig neki kell kerítenie mindenkit, ennek a stábnak is, Jean-Jacques-éknak is. Végeredményben ugyebár ő az egér a háznál, a Jerry Alapítvány Rátermett Ügyintéző Kisegere, Aki Mindenre Tud Valakit.
  S egyszer csak megállt előtte egy csóka.
  Kissy pillantása közömbösen lesiklott róla. A csóka se nagydarab nem volt, se fazon. És hát itt színészre van szükség. A fazonnak egy csomó szövege is van. Ez a csóka nem színész. Nem néz ki annak.
  – Helló – mondta a csóka.
  Kissy biccentett. – Helló.
  – Rám vársz, ugye?
  Kissy nemet intett.
  – Pedig van nálam valami, aminek örülnél. – S a csóka fölmutatott egy százast.
  Kissy bambán meredt a bankjegyre.
  – Itt állok a sarkon – tájékoztatta a csóka.
  Kissy érezte, amint a feje fölött megjelenik egy nagy fehér buborék, és abban egy villanykörte. Rocker! Ő Rocker prostijelmezében ácsorog egy fa tövében, a csóka ezért kínál neki pénzt! Szent ementáli, és nem vadászhatja le, mert elvitathatatlanul betöltötte a korhatárt, a csóka totál nem shindy. Pedig éppenséggel elnézné őt fekve. Csak nem egy szállodai ágyon, hanem itt az utca kövén, hátracsavart mancsokkal. De hát erre esélye sincs. Az alapítvány csak törvénysértőkre csap le, a csóka pedig nem sértette meg a törvényt. Az erkölcsi szintje nem éri el egy garnéláét, de hát törvénytelenséget tényleg nem csinált. Ő sajnos tényleg rég betöltötte már a korhatárt.
  – Na ne mondd, hogy nem elég – mondta a csóka.
  Kissy kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nem lehetett, mert nem jutott eszébe semmi. A helyzet másképpen oldódott meg. Anne hangja harsant föl egy ablakban.
  – Kissy, merre vagy?… Hé, maga! Mit akar az egeremtől?!
  Pillanatok alatt ott termettek a fiúk négyen is, de addigra a csóka már messze járt. Kissy sóhajtott. Nem mondhatta, hogy a fiúk elrontották a vadászatát, mert hiszen úgyse lehetett volna a dologból vadászat. Csak annyit mondhatott, hogy jó a jelmeze.
  – Igen, szerintem is – bólintott Anne –, úgyhogy légy szíves, tartózkodj attól, hogy az utcán mászkálsz benne. Nos, közben előkerült Charles, mindjárt itt lesz. Sose fogod kitalálni, mi történt vele.
  – Shindyt fogott – tippelte Kissy mohón.
  – Hát nem éppen. Azt alighanem te tetted volna. A piros lámpánál összeesett mellette egy asszonyka, kiszállt segíteni, aztán rohanhatott vele a szülészetre. Persze a kocsiban felejtette a telefont. De mindjárt ideér és kézbe veszi azt a pisztolyt.
  Kissy bólintott. – Mozgalmas napja van. Délben világra segít egy újszülöttet, két órára meg már beolvasztják.

Persze Anne ezúttal is figyelmeztette Kissyt, mint minden alkalommal, amikor maffiózóval csapott össze: Nem megverni. Ez csak filmforgatás. De hát egyébként se verte volna meg, és ez meg is mondta.
  – Charles még százhúsz kiló sincsen, és alig fél méterrel magasabb nálam. Csak nem gondolod, hogy megverek egy ilyen apró, védtelen emberkét, amikor semmije sincsen egy csőre töltött revolveren kívül?
  – Picikém – mondta Charles ugyanabban a hangnemben, ahogy a filmen kellett beszélnie –, ha verekedni akarsz, azt is lehet, csak egy szavadba kerül. Darabokra téplek egy perc alatt.
  – Jó, így kérem a filmen is – bólintott Anne –, rendben, álljunk be, gyerekek! Felvétel – tessék!
  – Csinos kis puska – méregette Rocker. – Csak talán túl kicsi egy ekkora darab emberhez, nem? Stílustalan.
  A maffiózó vigyorgott.
  – Nem énhozzám van méretezve, hanem a kis fejecskédhez. Egy golyó ebből elég, és úgy jársz, mint az öreg Csen.
  – Hát az meg ki?
  – Egy kínai muksó, találkoznod kellett vele.
  – Aki pizzát árul a piac mellett? Csak nem ölted meg?
  – Tudod, picikém, vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tud az ember. És ha tudja, akkor jobb, ha nem jár el a szája.
  – Csennek eljárt a szája? Miről?
  – Nem mindegy?
  – Hé, haver, ha már úgyis kinyírsz, elmondhatnád, mi az, amit nem tudok.
  – Akkor itt ülnénk egy hétig – röhögött Charles, ámbár egyikük sem ült, álltak egymással szemben, Charles a mellének szegezte a pisztolyt, egy méter volt köztük.
  – Akkor csak a lényeget. Naaaa, légysziii! Meghalok a kíváncsiságtól, hogy mi az ördögöt tudhatott az a szegény pizzaárus, amiért ki kellett nyírni. Márpedig te nem akarhatod, hogy én meghaljak a kíváncsiságtól, nem igaz? Hiszen te akarsz engem megölni!
  Charles röhögve csapkodta a combját, de a pisztoly egy pillanatra sem remegett a kezében.
  – Jó a szöveged, kisanyám. Meg amúgy is jó vagy. Kár lesz ezt a minőségi bőrt így átlyuggatni. No figyelj, cicám. Az öreg úgy volt pizzaárus, ahogy te rendes kislány vagy, értem? Keményen benne volt a buliban. Ő volt a főnök fő összekötője, aki az egészet megszervezte. Muszáj volt kiiktatni, különben a főnök hiába patkol el.
  – A főnök?! Hát meghalt?
  – Még nem – mondta Charles baljósan.
  Rocker hirtelen elsikította magát és a szája elé kapta a kezét.
  – Jááááááj! Egy patkány! Lődd le, jaj, légyszi-légyszi, lődd le!
  A maffiózó odakapja a tekintetét, Rocker előrelép, kirúgja a kezéből a pisztolyt, aztán fölkapja és futásnak ered. Ez a feladat, de ehhez jó néhány csapó kell, külön-külön veszik föl az egyes mozdulatokat. Majd később.
  – Ennyi! Jó, első próbának megteszi, de ezt komolyabban szeretném, gyerekek, jó? Charles, légy szíves, vedd bele hangsúlyosabban, hogy legalább annyira szeretnéd lefektetni a lányt, mint lelőni. Te pedig játssz erre rá jobban, Kissy, rendben?
  Kissy szalutált.
  – Jó, akkor álljunk be megint. Mehetünk? Akkor felvétel – tessék!

– Ma is ügyes voltál, te kisegér – mosolygott Anne fáradtan, és nyújtózott egyet a kocsi mellett. A táskájába nyúlt a kulcsért.
  – Hüpp-hüpp-hüpp, egértrükk – felelte Kissy. – Mi mindig ügyesek vagyunk, mert az életünk múlhat rajta.
  – Igen, macskák, gonosztevők, tudom – sóhajtott a rendező, és a feléje nyújtott tenyérre pillantott. – No? Mit adjak?
  – A kulcsot, ha egyetértesz az ötletemmel. Én kevésbé vagyok fáradt, mint te, és a szállodádig még vagy tizenöt kilométer a Côte d’Azur forgalmában.
  – Legyen hát.
  – Ráadásul még sose vezettem Simcát.
  Kicsit később, ahogy besoroltak a La Provençale-ra, Kissy megjegyezte:
  – Azért, tudod, nem lepne meg, ha Rocker lenne… hogy is mondják… az a szerep, aki mindig az emberek eszébe jut majd, ha a nevemet hallják. A leghíresebb. Jean-Jacques filmje borzasztóan cuki, tényleg, meg az elsőt is nagyon szerettem csinálni, de szerintem Rockerben van a legtöbb spiritusz.
  – Kedves lány, igen. De fogsz te még játszani híresebb szerepeket is. Csak lazábban kell csinálnod.
  – Lazábban?
  – Igen. Nem a kamera előtt, ott oldott vagy és magabiztos. De amikor nem megy a kamera, akkor túl sokat görcsölsz azon, hogy jó vagy-e. Hidd el, hogy igen. Ne izgulj ennyit.
  Kissy tűnődve tette ki az indexet, lehúzódott jobbra, utat engedett egy száguldva közeledő Jaguárnak.
  – Tudod, én nem is oly rég még szardíniásdobozban aludtam.
  – Tudom, persze – nevetett a rendező. – Viszont ha úgy veszed, még mindig nem csöppentél a felnőttek világába. Pont az a dolgod, hogy játssz.
  Kissy mosolyogva dudorászni kezdett.
  – De a legszentebb emlék, mit szívében hord,
  a „Vasmacska fantomja” – címszerep volt.
  – Hát igen, valami ilyesmi. De macskás szerepeket te nyilván nem fogsz vállalni.
  – Művészek vagyunk mindannyian – felelte Kissy –, csak ez számít.
  S már élénkebben folytatta a dalt.
  – Hogy ma ez megy vagy az megy, sose kérdeztem meg,
  hiszen fejben volt énnálam hetven szerep.
  Hogy félgőzzel játszottam, nem érhet vád,
  nálam nem vett a közönség zsákbamacskát!
  Hogyha rossz volt a darab, zavar abból sem lett,
  mert az én gondos játékom mentette meg.
  Elvem az volt, hogy ésszel, de! szívvel is játssz,
  ne csak hátaddal domboríts, mint egy pojác!
  Mikor haldoklott Mimi és a földre zuhant,
  ingott farkincám, mint kint a lélekharang.
  És ha pantomim kellett, nekem az sem volt gond,
  mindegy, show, dráma, bretli vagy cirkuszporond.
  De a csúcs volt, mely fémjelez egy egész kort,
  a „Vasmacska fantomja” címszerep volt!
  Nevettek.
  – Igen, fontos az elkötelezettség – bólintott Anne. – Azt hiszem, a te életedben ez elég korán megjelent, legalábbis amit elmesélsz az egér pályafutásodról, abból ezt szűrtem le.
  – Ez egyszerű, mint a sajtos szendvics – felelte Kissy. – Valahol a világban egy gyereket bántalmaznak. Segítségre van szüksége. Rajta és a kínzóján kívül senki sem tud semmit az egészről – csak mi, ha sikerül fényt derítenünk az ügyre. A gyereknek fogalma sincs a mi létezésünkről, mégis belénk veti minden reményét. Nekünk tehát ki kell nyomoznunk, hogy ő hol van, oda kell mennünk és biztonságba kell őt helyeznünk. A bántalmazóját pedig lakat alá tenni, hogy a gyerek biztonságban is maradjon. Ennyi a lényeg. Minden egyéb csak körítés, ami ahhoz kell, hogy hatékonyabban végezhessük a munkánkat. A legfontosabb, amire szükségünk van, az a tudat, hogy az a gyerek csak bennünk reménykedhet. Tehát minden körülmények között, tűzön-vízen keresztül ki fogjuk szabadítani.
  – Valami ilyesmit gondoltam el, igen. Hány éves is voltál, amikor először végeztetek ilyen szabadítást?
  Kissy elmosolyodott.
  – Tizenhárom. Kereken tizenhárom, a születésnapomon történt. Elke volt az a gyerek, vele már találkoztál.
  – Á, igen, az a történet.
  Néhány pillanatig csak gurultak a La Provençale-on. Anne megnézte az óráját.
  – Ide hallgass, te kisegér – mondta.
  – Egérke – javította ki Kissy.
  – Legyen hát. Ide hallgass. Ugye odatalálsz ahhoz a bizonyos fészerhez?
  – Cin-cin?
  – Ez mit jelent?
  – Mármint oda akarsz menni? Egy egér mindenhova eltalál, akár van ott egy darab sajt, akár nincs.
  – Megnézném a helyet, ha nincs ellenedre.
  – Semmi akadálya, de akkor szerintem hívjuk oda a többieket is. – Kissy a zsebébe nyúlt, kivette a telefonját és odanyújtotta, de a szemét nem vette le az útról. – Fogd meg, légy szíves. – Megkopogtatta a képernyőt.
  – Charlie Delta? – tudakolta a telefonból Molly.
  – Negatív, egérke. India Kilo titi titátá titátá tá Uniform Romeo India Whisky tititátá tátititi India Echo Oscar Mike, India Zulu Uniform Victor?
  – Uniform Whisky, Uniform Zulu India Zulu. – Majd egy pillanat múlva: – Hé, egerentyűk, mindenki! A filmes egér a rendező hölggyel fölmegy a fészerhez, ahol Elkét fogva tartotta a dán shindy, megyünk mi is?
  Kissy keményen tartotta a kormányt, de a válla rázkódott. Ennyit a titkosságról.

A seregnyi kisegér busszal jött föl a hegyre, és elözönlöttek mindent. Ha most jönne a shindy, nemhogy arra nem lenne érkezése, hogy kisegeret vonszoljon a fészerbe, de még az is gondot okozna, hogy parkolóhelyet találjon.
  Mindent megmutattak Anne-nak, elmesélték, hol tette le a kocsiját Hendriksen, merre futott ki a házból, merre rohantak utána ők, hol akaszkodott össze Mohival és vágta földhöz. Amíg visszamentek a fészerhez, még egy kocsi kaptatott föl a szerpentinen, Georges-é, Niala vezette, és előhúzta a fészer kulcsát, hogy Anne megnézhesse belülről is. Külön ezért elment Françoise Lavalhoz és elkérte. Sok néznivaló ugyan nem volt rajta, tele volt kacatokkal.
  – Értem – bólintott Anne, és helyet foglalt egy kerti széken, amit valamelyik gondos kisegér hozott neki a fészerből. – Nézzétek, én nem tudom még, hogy mit fogok kezdeni ezzel a látogatással, de egyszer-kétszer már voltak olyan gondolataim, amikor Kissy elbeszéléseit hallgattam, hogy érdekes lenne megfilmesíteni a kalandjaitokat.
  – Vanessát Bruce Willisnek kell játszania – mondta Maverick áhítatosan. Dőltek a nevetéstől.
  – Erre nem nagyon számítanék – mosolygott Anne –, de esetleg meséljétek el ezt a történetet még egyszer, részletesen, ha nincs ellenetekre.
  Elmesélték az egész nyaralást, fényképeket is mutattak, hiszen az alapítvány fotótárában megvolt az összes képük a kezdet kezdetéig visszamenőleg, sőt már a belépésük előtt készült képeket is feltöltötték a személyes fiókjukba. Anne jegyzeteket készített és kérdéseket is föltett.
  – Bámulatos – mondta végül az órájára nézve –, de most már muszáj mennem, elmúlt kilenc. Köszönöm a beszámolót, és el fogok gondolkodni egy forgatókönyvön a történetből.

– Mellesleg – jegyezte meg Nique, amikor beszálltak a buszba – a madame-nak csak egyetlen shindyről számoltunk be.
  – Hát az a történet érdekelte – felelte Nimby –, 2007 nyara, Sheilával.
  – Engem viszont most már érdekelne a következő shindy is.
  Vágyakozó sóhajok sűrűsödtek a busz teteje alatt. Hát igen, ideje lenne már shindyt fogni megint.
  – Be kellene vezetni a kötelező regisztrációt – mondta Molly.
  Kis kérdőjelek röpködtek felé minden irányból.
  – Hát hogy a shindyknek regisztrálni kelljen magukat az alapítványnál. Név, cím, telefonszám. És mi mehetnénk őket megfogni.
  – Nem hiszem, hogy kitörő örömmel fogadnák – mondta Vanessa. De erre apja válaszolt a volán mellől.
  – Az adóhivatalnál is kötelezően regisztrálni kell, hiába nem szeretünk adót fizetni.
  – Cin-cin – felelte kisebbik lánya helyeslőleg. – Ez lesz a módja. Bejegyeztetjük magunkat hivatalos állami szervként és mindenkinek be kell jelentkeznie, mielőtt gyereket kezd molesztálni.
  Most nagyobb kérdőjelek szálldostak a buszban.
  – Persze hogy előtte, egérkék! Az a cél, hogy megelőzzük a gyerekmolesztálást, nem? Nincs az a shindy, akármilyen elvetemült, aki örömmel vereti össze és csukatja le magát. Inkább regisztrál nálunk mint gyerekmolesztáló, mi fölvesszük a nyilvántartásba, megverjük, és már nem is lesz kedve gyereket molesztálni, tehát a börtönt megússza. Mindenki jól jár. A gyerekek megmenekülnek, mi verhetünk shindyt… ez aaaaz! Apa, fordulj balra a következő sarkon! Egérkék, figyelem, akcióba lendülünk! Amikor a kocsi megáll, mindenki kirohan és azonnal támad! Rendben?
  Az egérkék lelkesen helyeseltek. Mindenki tudta, hová fognak befordulni a sarkon. A busz nagy szusszanással megállt, a rengeteg kisegér kirajzott, be a pizzériába, és már rendeltek is.

Sokáig nem hallatszott más a pizzériában, csak a töméntelen kisegér rágcsálása. Aztán egy férfihang valahonnan Kissy háta mögül:
  – Nahát, ti vagytok azok? Vanessa?
  – Itt vagyok – felelte a mikró valahonnan a sokaságból. A férfi néhány lépéssel mellette termett. Összecsapták a tenyerüket. De hiszen ez André Donnadieu, gondolta Kissy, de nem hagyta ott a pizzáját.
  – Mi van veletek, rágcsálók? Ezer éve nem láttalak benneteket. Melanie, drágám, hoznál nekem egy sajtbucit? Meg egy narancsot. Köszi.
  – Hát – felelte Vanessa –, rágcsálók vagyunk, tehát rágcsálunk.
  – S gonosztevőt fogtatok-e mostanában?
  – Már egy ideje nem – ismerte be a mikró. – Elbújtak, nem mernek mutatkozni.
  – Hát úgy megijesztettétek őket.
  Vanessa helyeslőleg bólintott.
  – Mit akarok mondani, Parmentier bácsival beszéltél?
  – Ma még nem láttam, sőt tegnap sem, miért?
  – Keresd meg, azt hiszem, érdekelni fog, amit mond.
  – Rendben.
  Kissy nem figyelt tovább a beszélgetésre, mert észrevette Pierre Serrault-t a bejáratnál. A filmes mosolyogva jött oda az intésére.
  – No lám, Kissy.
  – No lám, Pierre.
  – Melanie, egy sült krumplit és egy kólát légy szíves. Hát mesélj, egérke, hogy ízlik a filmszakma?
  Kissy sóhajtott.
  – Mindenki ezt kérdezi.
  – Lesz még alkalmad hozzászokni, ha még Franco Zapponéval is együtt dolgozol.
  Kissynek megrebbent a füle. Hát persze, Pierre tud mindenről. Ő aztán végképp.
  – Tényleg megcsinálja azt a filmet a széthasadt személyiségű lányról? Már egy éve tervezi.
  – Azt nem tudom. De ha megcsinálja, szívesen eljátszanám.
  – Én meg szívesen megnéznélek benne. Kösz, Melanie. Szóval tartós karrier lesz?
  – Hát… amíg kapok szerepeket…
  – Az az érzésem, fogsz még kapni jócskán.
  Kissy a tányérjára meredt. Pierre nem beszél a levegőbe, ha filmgyártásról van szó. Mindent tud és mindenkit ismer. Akkor lehet, hogy ő lesz az új Jeanne Moreau. Egérben minimum. Nagyon kevés hírneves kisegér színész van az országban.

Igazából annyira nem szomorodott el – sajnálta persze, hiszen szerette ezt csinálni, de kétségkívül elég megterhelő volt –, amikor Jean-Jacques azt mondta:
  – Hát, gyerekek, kész a filmünk.
  Szórványos taps, fölmutogatott hüvelykujjak, a stáb közben jött-ment, rakodtak, rendezkedtek. A villát még ma vissza kell adni, a technika Jean-Jacques cégéé, de a rekvizitek egy részét úgy bérelték, mindent elpakolni és visszaszállítani külön munka volt, az egész napjuk rámegy. Neki persze már nem, ő nem rakodik, ő negyedóra múlva már kint ül a parton és fagyizik. Csak ne spórolják ki a pisztáciát.
  Maga is meglepődött, amikor elvállalta, hogy visszaviszi Jean-Paul kocsiját, a gyönyörű, nyitott hófehér Fordot, amiben hazavitte őt a reptérről, és őrajta ott voltak az egérfülek. Még sose vezetett gyönyörű, nyitott hófehér Fordot. Most volt rá alkalma, messzire kellett vinni, valahová a hegyek közé, a Varon túl. Végighajtott a tengerparton, hagyva szabadon lobogni füleit, el a reptér mellett, s a Promon tovább át a folyón. Saint-Laurent hosszan elnyúló hegyes-völgyes utcái, majd Saint-Jeannet, és föl a hegyen. Végül beállt egy ház elé, kiszállt, lesimította haját és nagy füleit, föltette a hajpántját és becsöngetett.
  – Ki az?
  Vékony női hang, kaputelefonból.
  – Kissy Chaton, a filmesektől jöttem. Visszahoztam a kocsijukat.
  – Kocsit?… miféle kocsit… á, vagy úgy, a Fordot! Egy kis türelmet, máris jövök.
  Kissy várt egy percet a kapuoszlopnak támaszkodva, mire előkerült a hölgy, pongyolában, törölközőből csavart turbánnal a fején. Jó karban levő ötvenes.
  – Jó napot. Kinyitom a nagykaput, hozza be a garázsba. Remélem, a kocsi sértetlen.
  – Hogyne, asszonyom.
  Míg a kapu mozgott, Kissy visszabaktatott a kocsihoz, hátratolatott, nagy ívben befordult a kapuhoz, és úgy vitte be a gyönyörű, nyitott hófehér Fordot a garázsba, mint a tankönyvben. Kimászott, kivette a táskáját és kiballagott.
  – No, jól van, fiam – mondta az asszony, és a kezébe nyomott egy tízest. – Nálam most ennyi van. De remélem, rendesen megfizetik az idejét.
  – Hogyne, asszonyom – felelte Kissy sugárzó mosollyal. – Amíg ebben a kocsiban ültem, percenként egy ezrest kerestem.
  Ezzel gyengéden elhelyezte a tízest a hölgy pongyolájának zsebébe, és elsétált. Látott egy fagyizót itt nem messze, azt meg akarta nézni. A döbbent asszonyságra vissza se nézett.

Saint-Jeannet igazi hegyi városka volt, épp mint Beaulieu, csak nem tengerparton. Lejjebb érve Kissy fölfedezte a picike, nagyon kedves belvárost, szűk utcácskákkal – itt elcsámborgott vagy két órát, fényképezett, fagyit evett (igazán nem spórolták ki a pisztáciát), emelt fővel haladt el az ablakpárkányon sziesztázó macska előtt, igazi turista kisegér volt. Surrant kis hegyi utcácskákon, ahol egyik oldalt nagyszerű kilátás nyílt a völgyre.
  Aztán bebuszozott Saint-Laurent-ba, és onnan hazament vonattal. Otthon megmutatta az egérkéknek a képeket, nagyon tetszett nekik, és a kölykök meg a zsebek együtt kezdték tervezgetni a Nagy Nemzeti Macska Lokációs Adatbázist, ahová minden sétálgató egér feltöltheti az infót, hogy hol látott sziesztázó macskát, mekkorát, milyen színűt, és mennyire tűnt jóllakottnak.
  Ők ezzel foglalkoztak, amikor besétált Jean-Jacques egy nagy dobozzal.
  – Szia, kisegér, ezt neked hoztam. Emlékek az első két filmedről.
  – Ó – mondta Kissy –, cin-cin…
  – Ahogy mondod. Sokan gyűjtenek efféléket, apró csecsebecséket a filmjeikből, gondoltam, hátha te is szeretnél alapítani egy ilyen gyűjteményt. Képzeld, fölhívott madame Materazzi, fölháborodva, amiért szemtelen alkalmazottakat tartok. Mert kevesellted a tíz eurót. Akkor megmondtam neki, hogy te nem egy lótifuti vagy, hanem a főszereplő. Valószínűleg azóta se kap levegőt.
  – Én nem tudtam, hogy ő egy paparazzi – mondta meg Kissy az igazat őszintén és becsületesen. – Csak olyan volt a modora, amilyentől én se tíz eurót, se semmit nem akartam elfogadni.
  – Igen, értem, mire gondolsz. Hát néha összeakad az ember ilyenekkel is. No, én egyelőre búcsúzni jöttem, mert most Amerikába megyek, de nem hosszú időre, és megint számítanék rád, ha akad olyan szerep.
  – Hát persze. – Kissy szalutált. – Bármikor, ha van egérszerep.
  – Feltétlenül. – Jean-Jacques barátságosan vállon veregette és elment.
  A dobozban tucatnyi ruhadarab, ékszer, apró tárgy volt a két filmből, amiket együtt csináltak. Az egérkék odagyűltek, megcsodálták őket.
  – Csinálnod kell egy vitrint – jelentette ki Maverick. – Filmenként szép sorban elhelyezed az emléktárgyakat, kis táblácskán kiírva, hogy melyik melyik filmből van.
  – Film címe, szerep neve, évszám – bólintott Nimby. – A kisegérnek igaza van. Én mindegyikhez faragok neked külön táblát.
  Kissy megadta magát. – Jól van, egérkék, legyen. De azért addig ellesznek ezek itt a dobozban is. Most különben is sürgősebb dolgunk van.
  – Vacsora! – vágta rá a milliónyi kisegér, és rohantak tányérokért, evőeszközért.

Most már gyorsabban haladhattak Anne Valmont filmjével, ami Kissy időbeosztását illeti; a stáb nagy részének azonban más feladatai is voltak, Anne-nak is, így a háromnaponkénti forgatásról a hol két-, hol háromnaponkéntire tudtak áttérni. Rocker egy csomószor kicselezte a maffia által rászabadított üldözőket, s közben fokozatosan változott a jelleme, a nemtörődöm, nyegle, csak a pillanatnak élő kamasz prostiból egyre megfontoltabb, előrelátóbb lett. Hiszen ezen múlt az élete, mindig egy-két lépéssel az üldözői előtt kellett gondolkodnia. A forgatókönyv ezt érzékenyen kidomborította, és Kissyre várt a feladat, hogy a gyakorlatban is megvalósítsa. Anne szerint nagyszerűen csinálta, és azt mondta, ezeknek a tapasztalatoknak még hasznát veheti, akár már Zappone filmjében is, ha megkapja a szerepet.
  De ma délelőtt nem színészkedhet. Most önmagát kell adnia.
  – No jól van, egérkék – mondta Vanessa, és csípőre tette kis mancsait. – Az első szakaszban még csak takarékra állítva küzdünk, mert Kissy el van szokva a harctól.
  – Maffiózókkal csapok össze mindennap – próbált Kissy ellenkezni, de akárha annyit se mondott volna, hogy cin.
  – A második szakaszban, amikor Kissy már belejött, akkor beleadunk apait-anyait, és védekezzen, ha tud, mert egérpürét csinálunk belőle.
  – De hát csak három edzést hagytam ki… – akart szólni Kissy, de Vanessa ezt is elengedte nagy füle mellett.
  – No, rajta hát, egerentyűk, ne csak a füleket mozgassátok, hanem a praclikat és a tappancsokat is!
  Hát mozgatták. Kissy első ellenfele Claude volt, akit aránylag könnyen leterített háromszor, viszont Claude őt ötször, éppen olyan könnyen. Aztán cseréltek, Kissy Mavericket kapta, akivel három-háromra álltak az első szünetig. Akkor a sarokba gyűltek, ittak, sót vittek be, ahogy szokták.
  – Valahogy meg kellene szervezni – szólalt meg François –, hogy a shindyk akkor jöjjenek, amikor Kissy nem filmez és ő is jöhet velünk.
  – Nyilván, egérke – bólintott Jennifer –, de pillanatnyilag azt kellene inkább megszervezni, hogy egyáltalán jöjjenek.
  – Esetleg valami ügyfélszolgálatot állíthatnánk föl – javasolta Maverick –, ahol jelentkezhetnének.
  – Vagy megfoghatnánk ezt – mondta François, és föltartotta a telefonját.
  Diónyi fejecskék sokasága hajolt a készülék fölé. A képernyőn egy shindy dicsekedett a sikereivel.
  – Hát ja, egérke – bólintott Niala. – És van hozzá városnév, utca, házszám?
  – Hát az nincs… – ismerte el a fiú.
  – No, ez itt a gond, nagyfülű.
  – …de nem mi vagyunk a Jerry Alapítvány, akik kinyomozzák a shindyket?
  – De, mi vagyunk. És van valami támpontod?
  – Hát az attól függ, hogy támpont-e, ha tudom, hogy autószerelő az olasz parton.
  – A semminél több éppen – ismerte el Vanessa –, vedd föl az adatbázisba, hátha lesz több adat is.
  – Mint például ez? – lapozott François, és megint fölmutatta a telefont. A kép legális volt, a kisfiú rendesen fel volt öltözve, semmi szexszel kapcsolatos nem volt látható.
  Viszont egy hosszú emelkedőn állt, ami egy lejtő fölött haladt fölfelé. Az egérkék bólintottak. Jól ismerték az ilyen utcákat, amiknek egyik oldala lefelé vezetett a hegyről, a másik fölfelé. Beaulieu-ben is volt egy csomó. A saját utcájuk eleje is ilyen volt.
  – Saját fotó? – tudakolta Kissy.
  – Az.
  – Hát akkor ez egy használható adalék… illetve… egérkék, nem tudjuk kinyomozni, hol van ez az utca?
  – Hááát… – Niala tűnődve nyúlt a derekához a telefonjáért, aztán rájött, hogy edzésen vannak, a készülékeket lerakták az asztalra. – Küldd át Mariónak, csak a képet, ő sokat jár Olaszországba.
  A fiú bólintott és megcsinálta. Ők ettek még pár falatot, ittak néhány kortyot, és indultak vissza edzeni. De csilingelt a telefon, François visszament, megnyomta.
  – Megint nyomoztok, ugye? – szólalt meg Mario reszelős hangja. – Ezt az utcát keresitek? Nem mernék megesküdni, de mintha Sanremo lenne.
  François Vanessára nézett.
  Vanessa Kissyre nézett.
  Kissy Martinre nézett.
  Aztán már mindenki mindenkire nézett.
  – No jó, egérkék – mondta Niala. – És most? Ez csak kilencvenkilenc százalék esély.
  – Ez hogy jött ki? – érdeklődött Mario a telefonból.
  – Ha te azt mondod, hogy nem biztos, akkor szinte biztos.
  – Értem. No jól van. Sok sikert, és meséljetek majd.
  A csapat csak állt, tűnődve.
  – Well, mice – mondta Vanessa. – Mesélj erről a shindyről, egérke.
  – A neve Relax. Fiúkat és lányokat egyaránt fogyaszt. Olasz, jól tud franciául, de van egy jegyzékünk a jellemző nyelvtani hibáiról. Autószerelő, a tengerparton él, ezt a fotót a szomszéd kisfiúról csinálta, akit már hosszabb ideje igyekszik behálózni, a nővérével együtt. Bizonyos sikereket már elért náluk. A lányról nincs fotónk, és a fiúról is csak ez az egy, ilyen homályosított arccal. Szeret főzőcskézni és motorozni. Ennyi van, egérkék.
  A csapat még mindig csak állt és tűnődött.
  – No jól van – csapta össze mancsait Vanessa. – Ebből nem élünk meg. Javaslatom: most rögtön derítsük ki, hogy készülhetett-e a kép Sanremóban. Ha nem, akkor itt – mutatott maga elé – akarom látni a szivacsokon a lapos egereket.
  Helyeslően cincogtak, fölkaptak egy-egy táblagépet, lecsüccsentek velük.
  – Dolgozzunk célszerűen, egérkék – hirdette ki Nimby. – Semmi értelme ugyanazt a területet öt egérnek végignéznie. A koordináta-rendszert rávetítem a térképre, mindenki kap egy négyzetet, ebben keresgéljetek.
  A K betűs négyzet egy hegyvidéki külváros volt, Kissy elindult egy ponton: strada Villetta. Két lépés után éppen egy lejtő alján találta magát, igaz, a legkevésbé sem hasonlított arra, amit kerestek. Ez inkább falusias környék. Kissy elindult az utcán.
  Nimby mindenkinek csinált egy képernyőfotót a négyzete térképéről, arra lehetett berajzolni, hogy hol jártak már. Kissy egyelőre letett egy pöttyöt oda, ahonnan elindult, és egy kis nyilat húzott, amerre ment. Ennél több soha nem is került a térképrészletére, és a többiekére se sok. Mert az egész kutatás alig három percig tartott.
  – Cin-cin – jelentette Elke. – Kicsi nordnémet zsebike négyzetjében nini: lejtőke via Morardo és via Palma. Mert okos ám nagy egér, osztotta városat részletkékbe, így rátaláltotta pillanatban zsebike. De srácka nincsen ott.
  – Még szép – nevettek az egerek. – A Google felvételén igazán nem lehet ott!
  – De nem értitek lényegt. Akkor állcsorog ott helyszínben shindybácsi sem hátha!
  – Valószínű – nevetett a csapat.
  – És most? Vanessa akari látja szivacsokra lapos kisegérekt csakis hogyha nem lakja shindy Sanremo bele. De. Bele. És most?
  – Hát most egy kicsit elhalasztjuk azokat a lapos egereket – mondta Vanessa, és elkezdett kimászni a védőfelszerelésből. – Most tettrekész kisegerekre van szükségünk.
  – Azok akadnak éppen – bólintott Niala.
  – Kell szabadítja shindytőle srácka – örült a zseb.
  – Jó, hogyan? – pillantott körbe Nimby. – Első keresésre nyomban kapok húsz autószerelőt.
  – Az nem is olyan sok – felelte kedvese. – Milyen messze is van ez a város?
  – Ötven kilométer.
  – Lássuk csak. Most fél tíz. Mondjuk, hogy tízkor elindulunk, tizenegyre ott vagyunk. A kocsi körbesétál, minden helyszínen letesz egy különítményt. Vagyunk annyian, hogy lefedjük mindet, ha nem egy menetben, kettőben. A kérdés az, hogy mit csináljanak a különítmények.
  – Orrába – javasolta Elke.
  – Nyilván, de ahhoz mit, hogy megtudjuk, kinek az orrába?
  – Erre ki kell dolgozni valami épkézláb forgatókönyvet – kelt föl Niala, és visszatette a gépet az asztalra. – Először is milyen ürüggyel megyünk oda? Ha pizzériában lenne pincér, rendelhetnénk pizzát. De nem vihetünk oda mindegyik műhelybe egy autót.
  – Autószerelőnek akarunk tanulni és tanácsot kérünk – mondta François.
  – Hülyeség, egérke – rótta meg Claude. – Ezt nekünk még csak elhiszik, a lányoknak már aligha, de akkor is: ha franciául beszélünk, miért nem ideát tanulunk? Ha meg olaszul, akkor nem érvényesülnek a speckó nyelvi hibái, amikről azonosítani lehet.
  – Mézescsuprok se lehetünk – sajnálta Françoise. – A csóka tízéves korig bukik a gyerekekre, és tipikusan az a shindy, aki hosszan cserkészi be őket, hónapokig tart, hogy szoros kontaktust alakítson ki velük, mielőtt szexszel próbálkozik.
  – Akkor megvan, mit kell tennünk – szólalt meg Maverick.

Déltájban gördült be az alapítványi busz a városba, teljes kisegérlétszámmal, azokat is elhozták, akiknek nem volt elég jó a nyelvtudása, ők majd csak várost néznek. Mindegyik különítmény máshol szállt ki, Kissy és Martin a via Martiri della Libertà és a via Rocca sarkán. Valami nagyon monacóias környék volt. A via Rocca meredek emelkedővel csatlakozott a Martirihoz, s ahogy emelkedett, kanyarodott is. Itt az emelkedő tövében volt valami garázsféle, és amellett támasztotta a falat egy csapat kamasz. Négy fiú, három lány. Miattuk szálltak ki, és egyenesen oda is mentek hozzájuk.
  – Sziasztok – mondta Kissy. – Kissy Chaton vagyok, ő pedig Martin Rochefort. A Jerry Alapítványtól jöttünk, és szükségünk van a segítségetekre.
  A srácok vigyorogtak. Azok a tipikus városi kölykök voltak, akik mindenhol a világon nagyjából egyformák. Ácsorogtak, nem csináltak semmit, és bámultak rájuk. Vigyorogva bámulták Kissy egérfüleit.
  – Na miben? – kérdezte az egyik gúnyosan. – Adakozzunk talán?
  Nem szabályos olaszsággal beszélt, hanem ligur nyelven. Kissy könnyedén átváltott erre. Mintha ezer éve lett volna, hogy először érkezett ide a partvidékre és alig értette Isabelle néniék beszédét. A ligurt és az olaszt is folyékonyan, társalgási szinten beszélte.
  – Nem. Segítsetek megvédeni a városbeli gyerekeket. Talán a kistestvéreitek is köztük vannak.
  – Ugyan mitől? Jön tán a Godzilla?
  – Egy szemétládától – mondta Kissy, odasétált és átadott egy papírlapot. Relax egyik beszélgetésének kivonata volt, olasz fordításban.
  – Mi a franc ez?
  – Egy netes beszélgetés rövidített változata. Eredetileg franciául, de lefordítottuk. Nézz csak bele.
  A srác rápillantott a szövegre. Aztán meghökkenve olvasta figyelmesebben.
  – Hé, mi az isten van?! Ez valami kandi kamera?
  – Hát nem. Ezt egy sanrœmui írta egy franciának, és mi meg akarjuk találni.
  – És ezért idejöttetek odaátról? Mit akartok vele csinálni?
  – Átadjuk a rendőrségnek. Ez bűncselekmény, tudod.
  A srác odanyújtotta a papírt a többieknek, akik összedugták fölötte a fejüket.
  – Aha. Értem. Ez a srácod? – biccentett Martin felé, aki nyugodtan állt egy méterrel arrébb.
  – Igen.
  – Ért valamit a nyelvünkből?
  – Értek annyit, mint te – felelte Martin mosolyogva.
  – Á, szuper. És hogyan akarjátok megtalálni azt a szemétládát?
  – Hány arcot tudsz összetrombitálni?
  – Mit tudom én. Minek?
  – Tudunk pár dolgot az emberünkről. Minél több helybelinek mondjuk el, annál jobb az esély, hogy ráismer valaki. Ha nem, akkor is van még pár dobásunk. A társaink a város más részein szintén toboroznak. Ha ti most nekiálltok beizzítani a haverokat, akkor mi megyünk is tovább, keresünk embereket még. Kettőkor találkozunk a parton a napóránál.
  – És ha nem izzítjuk be a haverokat? – kérdezte a srác gúnyosan.
  Kissy vállat vont és elindult az utcán.
  – Akkor is mindenki más ott lesz, talán a fél város, ti meg nem.

Bejárták az óváros jókora részét, fantasztikusan szép kis hegyi sikátorokon sétáltak, meg olyan utcákon, amik helyenként sötét alagutakban a házak alatt haladtak, és csak időnként bukkantak ki egy világítóudvar-szerű helyen. Nagyon romantikus kis séta volt, édes kettesben összebújva, de azért a feladatukról sem feledkeztek meg, még két csoportot beszerveztek. Két órára pedig lementek a tengerparton álló nagy napórához. Már jókora tömeg várakozott ott, és folyamatosan érkeztek még. Több százan, talán ezren is voltak már, nemcsak kamaszok, felnőttek, egy-két idősebb ember is. Jó páran telefonáltak, nyilván az ismerőseiket is elhívták.
  – Oké – harsant Vanessa hangja egy jó erős bluetoothos hangszóróból; volt egy kis pavilon a közelben, annak a tetejére mászott föl a fiúk segítségével. Hamisítatlan ligur nyelven beszélt. – Akkor szerintem kezdjük el. Én Vanessa D’Aubisson vagyok, Franciaországból jöttünk és mi vagyunk a Jerry Alapítvány. És hogy mit akarunk, azt már tudjátok. Elkapni egy szemétládát. Egyenesen ezért jöttünk Olaszországba. Van egy fényképünk egy fiúról, ezt föltettük egy webcímre, légyszi, nézzétek meg, az arca homályos, de egy közeli barát, családtag valószínűleg így is fölismeri. Ez az egyik gyerek, akit jelenleg próbál megkörnyékezni. – A címrövidítővel írt címet fölírták egy nagy kartonlapra, a mikró maga előtt tartotta. – Ha sikerülne fölismerni, azzal eléggé leegyszerűsödne a dolgunk. Azt már tudjuk, hogy melyik utcában készült a fotó, ti is nyilván ráismertek, de ettől ő még lakhat a város másik végében is. Sajnos azt is csak remélni tudjuk, hogy tényleg Sanrœmuban lakik. Minden jel arra mutat, hogy igen. Ha senki sem ismeri föl, akkor másképpen próbálkozunk. És most elmondok mindent még egyszer az elejéről, mert érkezik egy nagyobb csoport megint!
  Nem is tartott olyan sokáig, amíg a több száz ember leírta magának a címet a telefonjába és megnézték a fényképet. De egyelőre nem hangzott fel a várva várt kiáltás, hogy valaki felismerte. Végül is Sanremo ötvenezres nagyváros, ha ezren vannak itt, az is csak egy kis töredéke a város lakosságának. Vanessa elmondta a tudnivalókat még egyszer, és az újonnan jöttek is tanulmányozni kezdték a fotót. Voltak, akik elküldték máshol tartózkodó ismerőseiknek, Kissy látott egy-két ilyen üzenetet a képernyőkre kukucskálva.
  – És mi lesz, ha valaki fölismeri? – kiabált föl egy fiú a pavilon tetejére.
  Vanessa lenézett.
  – Miért, fölismerted?
  – Nem, csak kérdezem, hogy akkor mi lesz!
  – Akkor van egy nyomunk, amin elindulhatunk és egy kicsit több a remény, hogy megfoghatjuk az emberünket. Ha arra gondoltál, hogy jár-e egymillió euró a nyomravezetőnek, akkor van egy jó hírem: nem.
  – Ez jó hír? – lepődött meg a fiú.
  – Hát mivel te nem ismerted föl, te már nem kaphatnád meg az egy… állj!
  Vanessa figyelmet kérőn kinyújtotta karját. Természetesen az ő fülhallgatójában is megszólalt ugyanaz a kopogás, ami az összes egérében, kivéve Nique-et, aki valahol a tér másik részén az üzenetet írta.
  – Megvan! – rikkantotta a mikró. – Fölismerték!
  Elégedett moraj a hallgatóságból.
  – Egérkék – szólalt meg Nique a nagy füleikben –, egy úrral beszélgetek, aki elküldte a linket egy ismerősének, és az fölismerte.
  – Gioberti vagyok – hallották a férfi hangját is. Franciául beszélt.
  – Gioberti úr, ki az, aki felismerte a gyereket?
  – Az anyja. Francesca Lanza. Mint az operaénekes.
  – Hol találjuk?
  – A via Cisternán… de én bizony meg nem tudom mondani a házszámot.
  – De fel tudja hívni megint.
  – Hát persze.
  – Legyen kedves.
  Kis szünet után Nique olaszra váltott.
  – Üdvözlöm, asszonyom. Véronique Leuvrais vagyok a Jerry Alapítványtól. Kérem, bocsásson meg, ha nem beszélem elég jól az önök nyelvét. Gioberti úr azt mondja, hogy ön felismerte a fiát a mi fényképünkön. Mennyire biztos benne? Értem, teljesen. Luca. Asszonyom, van Lucának egy nővére is? Kettő van, Carla és Marta. Hány évesek? Carla tizenhét, Marta nyolc, köszönöm. Ön most otthon van, asszonyom? Meglátogathatjuk, hogy föltegyünk néhány kérdést?

A hölgy az egész partvidék legérdekesebb utcájában lakott. Egy keskeny utcácskából nyílt, a bejárattal szemközt valakinek a belső udvarára vagy lépcsőházára lehetett látni felülről. Széles lépcső vitt fel az utcába, háromszintes házak között kellett fölmenni, kétoldalt nagy virágládák álltak, a házak oldalából ősöreg kandeláberek nyúltak ki, és mindenfelé csövek meg kábelek haladtak a falakon, mert azokat kifelejtették a középkori mesterek, akik a házakat emelték. Az ablakokon mindenhol zöld, rácsos ablaktáblák. Három kapu után az utca kissé fordult balra, aztán kétfelé vált a lépcső, és ment tovább fölfelé. Aztán egy nagy kőtömböt kerültek meg, amiről följebb érve kiderült, hogy egy körbefalazott, erkélyszerű kis térség, de nem tartozott egyik házhoz sem. Még tovább kellett menniük, újabb lépcsőkön, elkanyarodni további lépcsők felé, közben bekukucskálva egy keresztutcába, ami nem volt alagút, de olyan keskeny volt és olyan magas házak között, mintha az lett volna.
  A hölgy még néhány lépcsővel följebb lakott, az ő háza után már csak további lépcsők és girbegurba házak következtek. Vajon hogyan jutnak be ide a mentők vagy a tűzoltók? A mentőknek naponta tízszer ide kell jönniük. Bokaficamokhoz.
  Madame, azazhogy signora Lanza, egy kistermetű, szelíd asszonyka aggodalmas arccal fogadta a töméntelen egeret, akik úgy gondolták, nem próbálnak betömörülni a hölgy apró lakásába, hanem az ajtóban beszélgetnek. Niala neki is megmutatta az olaszra fordított kivonatot a shindy szövegéből.
  – Ez szörnyűség – mondta a signora szelíden és kistermetűen. – És ez az alak lefényképezte az én fiamat?
  – Bizonyára a lányát is, signora – felelte Niala –, csak eddig nem osztotta meg barátaival a képet. De ez a kisebb gond. Amint látja, szívós munkát fektet abba, hogy olyan szinten férkőzzön a bizalmukba, és az önébe is, hogy az ágyába vihesse a gyerekeket.
  – Az én bizalmamba?…
  – Igen, asszonyom. Az a célja, hogy ha a gyerekek elmondják, mi történt, vagy bárhogyan felmerülne a gyanú, akkor ön azt felelje, hogy ugyan már, ez rágalom, hogy mernek egy ilyen rendes emberről effélét állítani, és még ön is védelmébe vegye.
  – Ó. És… ez az ember a szomszédom?
  – Igen, signora. Szeret főzőcskézni és motorozni. És autószerelő.
  A hölgy falfehér lett, aztán lángvörös.
  – De hát ez… ezt nem mondja… ez nem…
  – Sajnos de, signora Lanza.
  Kis csend. Signora Lanza az ajtófélfának nyomta homlokát, lehunyta a szemét, az egerek pedig csendben várakoztak. Nyilván őt magát is kötik valamilyen érzelmek a shindyhez.
  Eltelt vagy fél perc, aztán a hölgy megmozdult, megint Nialára nézett.
  – Elnézést. Már… jobban vagyok.
  Hátralépett az ajtóból, kinyúlt oldalra, fölvett egy kulcsot. Kijött az ajtón és bezárta.
  – Gondolom, van valami járművük.
  – Hogyne, signora, lent vár a via Martirin.
  A hölgy bólintott.
  – Mehetünk.
  És elindult lefelé a lépcsőkön. Az alapítvány szótlanul követte. Senki sem szállt vitába a hölgy óhajtásával, hogy ott akar lenni, sőt az emberük szemébe vágni, amit gondol róla. A csendet csak a sok-sok egértappancs halk nesze törte meg.
  Lesétáltak a via Palmán, s a lépcsők és alagutak szövevényén át kijutottak a via Martirire, éppen a mellett a via Morardi mellett, amelynek a másik végén a shindy lefotózta Lucát. A busz már ott állt a lejtő végénél levő üzletsor előtt, Pi előresietett és elhozta a parkolóból. Az egerek előreengedték a hölgyet, aki Pi mögé ült és mondta az útvonalat, hogy hol merre kanyarodjon. Magát az úti célt nem nevezte meg.
  Lementek a partra és egészen ki a városból, aztán föl az utcákon megint a hegyre. Nem mentek gyorsan, itt nem lehet száguldozni egy egerekkel tömött busszal, de félóra alatt ott voltak.
  Az út gyalog megtett részén a hölgy csak egyszer szólalt meg, még a via Palma sarkán.
  – Mit tesznek, ha megmutatom, akit keresnek?
  – Rendőrkézre adjuk, signora – felelte Niala. – Ez bűncselekmény.
  A hölgy válaszul csak bólintott.
  A busz nem tudott beállni az autószerelő-műhelybe, de hát nem is javításra hozták. Kiszálltak, besétáltak.
  – Francesca? – nézett föl egy meglepett, idősebb úr egy köteg papírból, amiket csíptetős táblán tartott a kezében. Körülötte szerelők sürgölődtek, kocsik felnyitott motorházaiban turkáltak.
  – Szervusz, apa – lépett hozzá a hölgy. – Ezek a fiatalok Franciaországból jöttek, egy alapítványtól.
  – Lanza vagyok – nyújtott kezet az úr a legközelebbinek, Nimbynek.
  – Blanchard.
  – S mi jót hoztak? Baj van a kocsijukkal?
  A hölgy szó nélkül átadta neki a papírlapot. Lanza olvasni kezdte, megigazítva a szemüveget az orrán. Aztán meglepve nézett a lányára, majd az egerekre.
  – Mi az ördög ez?
  – Aki írta, lefotózta Lucát és közzétette… valahol. Az én gyerekeimről írta, apa.
  – Már hogy… – az úr hangja hitetlenkedve elhalkult – Adriano?
  A hölgy kemény mozdulattal bólintott.
  – De hát ez képtelenség!
  – Igen – felelte a signora elszántan –, az ifjú hölgy megmondta előre, hogy ezt fogjuk gondolni.
  Signor Lanza megint fölemelte a papírlapot, néhány pillanatig tanulmányozta, aztán odaszólt egy fiatalembernek, aki a közelben szerelt valamit.
  – Giorgio! Hívd ide Adrianót.
  Az bólintott és elsietett, be a műhelyépületbe. Néhány pillanat múlva visszatért és bólintott.
  – Öt perc és kész, főnök.
  Signor Lanza egy egészen kicsit fölemelte a hangját.
  – Nem, fiam. Menj vissza és vedd át tőle, ő pedig most azonnal legyen itt!
  Giorgio visszament, és néhány pillanat múlva egy másik autószerelő jött ki. Nagydarab figura volt ő is, rövid szakállal, egy kendőt tartott a kezében és törölgette. Jóképű fazon.
  – Hívattál, főnök?… Francesca? Segíthetek?
  Signor Lanza szó nélkül felé nyújtotta a papírt. Adriano odajött, belenézett. Egy pillanat múlva falfehérre vált az arca.
  – Én… meg tudom magyarázni… Vanni bácsi…
  Lanza úr szó nélkül szájon vágta a kezében tartott papírral együtt. Aztán a kapura mutatott.
  – Kifelé!
  – De hát…
  A második pofon már akkora volt, hogy a jól megtermett autószerelőt majdnem feldöntötte. Kissy elismerően csettintett a nyelvével, mielőtt kifelé indult.
  Adriano megelőzte, rohant a kapu felé, de ott már várta egy egérkülönítmény. Amint kiért a kapun, elkapták, a falhoz nyomták, hátracsavarták a kezét, Pi pedig hívta a rendőrséget.
  Kissy a shindyt fogó csapat, Claude, Nique, Vanessa és Nimby mögött állt meg második vonalként, ha kitörne. Voltak még vele szép számmal, a shindy nyilván ezért nem próbálkozott.
  – Igen, uram, komolyan beszélek – sétált ki Pi a kapun, kezében a telefonnal. – Igen. A neve? Pillanat. Adriano, a rendőrségtől a teljes nevedet kérdezik.
  Nem volt válasz, a shindy csak állt leszegett fejjel, és már elkezdett bőgni is. Ritka látvány volt, egy nagydarab férfi, ráadásul szakállas is. Kissy nagy fülei rezegtek a boldogságtól.
  – Nem mondja meg. Jöjjenek ide és kérdezzék meg tőle. Mi addig gondoskodni fogunk róla, hogy itt várakozzék. Nem, uram, nem lesz semmi gond. Köszönöm.
  Lanzáék ugyanakkor jöttek ki a kapun, amikor a rendőrkocsi megállt előttük. Signor Lanza egyből átadta nekik a papírt.
  – Giovanni Lanza vagyok, ez pedig a volt alkalmazottam, Adriano Mertelli. Feljelentést teszek gyermekmolesztálásért. Ezt ő írta az unokáimról.
  Kissy imádta, hogy tökéletesen ért mindent. Pedig amikor az olaszok egymással beszéltek, pörgött a nyelvük, mint a shindyt verő kisegér keze.
  – Értem, uram – vette el a papírt az egyik rendőr. – Asszonyom? Be tudnának jönni a kapitányságra, hogy felvegyük a vallomásukat?
  – Okvetlenül. Hozom a kocsimat.
  – Lanza úr – szólalt meg Pi –, örömmel elvisszük önöket. Nekünk is vallomást kell tennünk.
  – Önök kik? – kérdezte a rendőr, amire egy szempillantás alatt tucatnyi igazolványt tartottak az orra elé.
  – Jerry Alapítvány, Franciaország. Mi találtuk meg az üzenetváltást és nyomoztuk ki, hogy hol találjuk a gyanúsítottat.
  – Értem, hát akkor valóban szükség lesz az önök vallomására is.
  Pi bólintott és a családtagokra nézett.
  – De vissza is…– intett Lanza asszony a busz felé.
  – Semmiség, asszonyom.

Az olasz rendőrök éppen annyit pepecseltek, mint a franciák, a spanyolok, a németek, a svájciak… idestova fél Nyugat-Európa rendőrségeit megjárták már. Meg a kaliforniait. De hát minden papírmunkának vége szakad egyszer. Ők eljöttek – a shindy ott maradt. Lanzáékat hazavitték, kívánságuk szerint egy harmadik helyre, az úr lakására, ami egészen közel is volt a kapitánysághoz, és családi megbeszélést kívántak tartani.
  Aztán továbbmentek. Az illetékes különítmény már kinézte a város legfontosabb intézményét, amit okvetlenül föl kellett keresniük. Egy igazi olasz éttermet!
  Nagyobbacskát választottak, nemcsak mert félóra hosszat csak ők fognak bevonulni az ajtón, hanem ott hátha nagyobb a választék is. Jó döntés volt. A pincér, ahogy meglátta őket befelé nyomulni, rögtön intett két kollégájának, akik előbb elkalauzolták a rengeteg kisegeret egy sor asztalhoz, aztán hoztak egy kisteherautóra való étlapot és fölvették a rendeléseket. Nyilván valamelyik szólt közben az irodán, hogy tegyenek közzé álláshirdetést, új szakácsokra, kuktákra, mosogatókra van szükség.
  Volt az asztalaiknál minden, ami olasz. Kissy spagettit evett alla carbonara, aztán szicíliai cannolit, hadd feszüljön az az egérbunda. Meg egypár rozmaringos focacciát, az képviselte a helyi konyhát. A többiek a halaktól a pizzáig mindenfélét. Senki se mondta volna meg róluk, hogy külföldről jöttek, éppúgy dumáltak és gesztikuláltak étkezés közben, mint az olaszok – igaz, hogy franciául –, vagy mint Niala, amikor salsiccét evett és leverte a tányért, hogy elkapják a takarítónőt. De most nem vertek le egyet se. Hiszen már sikeres shindyvadászat után voltak.
  Azazhogy…
  – Fogjunk még egyet – javasolta Kissy háta mögött egy hang. Molly.
  – Egérke – felelte Nimby –, tudod, hogy nem ilyen egyszerű.
  – Tudom, de akkor iiiiiis… nektek ott volt a rendőrrel töltött shindycsapda Senlis-ban meg…
  – Csssst! Nyilvános helyen vagyunk!
  Molly gyorsan lecsavarta a hangerőt és morzéban folytatta. Kissy csak helyeselni tudott neki, tényleg kellene még egy shindy. Megvan! Tudja már, mit fognak csinálni. Kaja után elmennek egy parkba, kicsit leülnek sziesztázni, és azalatt végignézik a városban készült képeket, mindenki tucatszámra kattintgatott, de most majd nem a saját felvételeiket fogják megnézni, mert azokat ugye már látták, amikor a képek készültek, hanem egymásét, hogy észrevegyenek rajtuk bármi gyanúsat. Valamelyiken majd találnak egy shindyt, aki zavartalanul megy el éppen a fotós kisegér mellett, hiszen ez itt már Olaszország, itt nem is sejtik, hogy ők milyen veszélyesek!
  „És miről ismered föl, egérke?” – hallotta lelki füleivel Jerry korholó hangját.
  Lehajtotta fejét, hogy egészen a homlokára hajoljon a füle.
  „Hát arról fogalmam sincs, Mester” – felelte lelki szájával a lelki füleinek.
  „Hülye vagy, egérke.”

– No, egérke – mosolygott rá Anne, amikor elcsomagolta a bukósisakot és a visszapillantó tükörben ellenőrizte a helyes kisegeret –, ma mozgalmas napunk lesz, megküzdhetsz a maffiával.
  – Bármikor – vigyorgott vissza –, edzésben vagyok, tegnap már fogtunk egy shindyt.
  – ?!…
  Kissy bólintott.
  – Bizony. Két gyereket próbált behálózni, most pedig a fogda rácsát tanulmányozza és a fejét töri, hogy hol rontotta el.
  – Komolyan beszélsz?
  Kissy bal mancsát a szívére tette, a jobbat pedig föltartotta.
  – Jerry-egér becsületszavamra. Föltéve persze, hogy az olasz rendőrségi fogdákon van rács az ablakon.
  A stáb döbbenten hallgatta végig a mesét, ami a szokásos Jerry-módra előadva sem személy-, sem földrajzi neveket nem tartalmazott, csak annyit, hogy egy olaszországi városban történt a dolog. Ez fel is tűnt a rendezőnek.
  – Adatokat soha nem fedünk fel – közölte Kissy határozottan. – Nem egy esetben olyan gyerekekről van szó, akiket súlyos bántalmazás ért. Nem adunk ki semmit, amiből következtetni lehetne arra, hogy ők kik és hol élnek.
  – Világos – mondta Anne, és fölkelt a kis összehajtható rendezői székről. – No, lássunk munkához, gyerekek.
  A mai feladat tényleg mozgalmas volt, Rockernek rengeteget kellett szaladgálnia, és biciklin is menekült, amit éppen akkor talált egy bolt előtt. A bicikli az egyik lakókocsi oldalára erősítve várta felhasználását, a maffiózók pedig marcona arccal méregették Anne-t, Rocker helyett.
  – Igen, így jó lesz. Ilyen arcokat kérek majd a közelikben. Stéphane, te fogytál?
  – Valamit leadtam – bólintott az egyik maffiózó.
  – Jó, ez nem baj, csak nem annyira szűk az öltönyöd és kevésbé feltűnő a pisztoly.
  – Sajnos másik öltönyünk nincs – szólalt meg Marie, az öltöztetőasszisztens –, de tudunk trükközni.
  – Nem kell, jó ez így is.
  A maffiózók szürke öltönyt, kék inget, csíkos nyakkendőt és fedorakalapot hordtak, amúgy maffiózósan. Az egyikük, Pierre, aki folyton a kalapját fogja majd futás közben, Kissyt méregetve megjegyezte:
  – Jó, hogy nem igaziból megy. Az életben nem lenne esélyünk utolérni.
  – No, ezért van a kamera. Rendben, akkor ha mindenki kész, szálljatok be a kocsiba és menjetek a helyetekre.
  A maffiózók bólintottak, beültek a kocsiba és elhajtottak a kijelölt helyre, ahonnan majd Rocker után erednek. A kamera is elfoglalta a helyét, Rocker is.
  – Készen vagytok? – kérdezte Anne tőlük is meg a telefonjába is. – Rendben, akkor kezdhetjük. Kamera indul… tessék!
  Rocker kileskelt a sarkon – nem látott senkit. Befordult és elindult, igyekezve a lehető legkisebb feltűnést kelteni, ami nem volt könnyű dolog, hiszen Rocker nem tíz centi magas, hiába játssza Kissy. Ez az igazi színészi tehetség, magyarázta egyszer Jean-Jacques-nak, olyan benyomást tud kelteni, mintha nem lenne tíz centi magas, és a füle is kicsi lenne.
  Kivéve persze amikor a fején felejti a hajpántot.
  A kocsi hirtelen bukkant fel a keresztutcából, jobbról, éles kanyarral fordult be, olyan gyorsan, hogy túlszaladt Rockeren, aki megiramodott és berohant egy keresztutcába balra. Aztán ahelyett hogy esze nélkül menekült volna, szép nyugodtan tanulmányozni kezdte egy ajándékbolt kirakatát, amíg a maffiózók kiugrálnak a kocsiból és lélekszakadva utánaerednek. Csakhamar meg is jelentek a sarkon, szép sorban leálltak, és együtt megvárták a stábot, akik utánuk cuccoltak. A maffiózók kimentek a képből, amíg fölveszik, hogy Kissy elrohan a keresztutcán, aztán futottak ők is utána, némi lemaradással. Majd megint áttelepülés, Rocker bevágtat egy étterembe, jó erősen meglöki a konyhaajtót, ami vadul lengeni kezd, ő viszont visszaugrik és elbújik egy asztal földig érő abrosza alatt, amíg azok berohannak a konyhába. Rocker ekkor villámgyorsan visszarobog az utcára, de nagyon kicsi az előnye, mert egy terebélyes szakács néni felháborodottan kergeti ki a három maffiózót a konyhából egy fakanállal.
  Az éttermiekkel már rég meg volt beszélve minden. Amíg a technikát fölállították, Anne bemutatkozott a vendégeknek, elmondta, hogy filmet forgatnak, elmondta, hogy mi fog történni, és engedélyt kért a konyhaajtóhoz legközelebbi asztalnál ülőktől, hogy Kissy az ő asztaluk alá bújhasson. Kis család étkezett ott, szülők, nagylány és kisfiú, és egykettőre megállapodtak, hogy a gyerekek vigyori képéről lesz egy közeli a filmben. A maffiózók persze nem veszik észre, hogy ők ott pukkadoznak, elrohannak mellettük. Be, aztán ki. Egy snittel lesz fölvéve, Rocker be, maffiózók be, Rocker ki, maffiózók ki. A szakácsnő se színésznő, tényleg az étterem szakácsnője, de járt amatőr színjátszó körbe valamikor régen. Állítása szerint tudja úgy csinálni, hogy igazi felháborodás látsszon az arcán.
  – Jól van, gyerekek, kezdjünk – mondta Anne. – Kissy és a fiúk menjenek ki, Irène majd megadja a jelet. Kérek még egy kis derítést az ajtóra.
  Az ajtó becsukódott, elsétáltak a bejárat elől, gyors jelmez- és sminkellenőrzés, és már szólt is Anne hangja Irène telefonjából:
  – Készen vagytok?
  – Pozitív, főhadiszállás – hajolt oda Kissy.
  – Akkor kamera indul. Tessék!
  Kissy elrohant ötven métert, hogy nagyobb lendülettel érkezhessen, megfordult, visszarohant, be az étterembe, körülnézett, el a kamera előtt, neki a konyhaajtónak, jól megtaszította, aztán be az asztal alá, ami körül a családnak totál meg kellett hökkennie, aztán pukkadozni a nevetéstől. Ő persze nem látta, hogy jól csinálják-e. Néhány pillanat múlva hallotta, hogy bedübörögnek a maffiózók és be a konyhába. Indult ki az abrosz alól, de ekkor megszólalt Anne:
  – Állj, állj, leállunk. Ennyi! Madame Roissac, ne haragudjon, így nem jó. A maffiózóknak először be kell menniük az ajtó mögé, és kell annyi idő, hogy Kissy kimásszon az asztal alól és kimeneküljön, csak azután jöhetnek vissza.
  – Jaj, értem, persze… – felelte a szakácsnő. – Bocsánat.
  – Semmi gond, madame.
  – Anne – szólalt meg Kissy –, add oda az órámat és kopogj a telefonomon.
  – Kopogjak?
  – Igen. Rögtön beállítom, hogy jelezze a kopogást. A madame lesz szíves ide tenni az órát a mellzsebébe, és hallani fogja a kopogást, akkor indulhatnak.
  A két Jerry-műszer Anne-nál volt megőrzésen, amíg Kissy jelmezben volt. Most elővette őket, Kissy először is leadott egy üzenetet a Jerrynek, hogy ha kopogás jön tőle, arra ne reagáljanak, aztán az órát azonnali ismétlésre állította, és átadta madame Roissacnak.
  Kiment, a maffiózók is, mindenki a helyére, Anne vezényelt, Rocker berohant, meglökte az ajtót, elbújt, a kamera ráment a gyerekek vigyorgására, és már dübörögtek is a maffiózók. Rocker kibújt az asztal alól, körülnézett, fölkapott a család asztaláról egy pogácsát és már ette is, mialatt kirohant. Megállt a kapu mellett és nyugodtan ette tovább a pogácsát, aztán kitódultak a maffiózók is, rémülten fogva a kalapjukat, befordultak Kissy után és megálltak ők is.
  – Azt hiszem, jó lett – nevetett Eugène –, a szakács néni tényleg irtó dühösen dobott ki minket.
  Visszamentek és megnézték a felvételt a civilekkel együtt. A szakács néni csakugyan nagyon dühös volt, egy nagy fakanalat lóbálva, bőséges verbális kísérettel kergette ki őket: „ostoba nagy melákok, mit képzelnek magukról, ki látott még ilyet, beszemtelenkedni egy idegen konyhára civilben”, ők pedig menekültek, mintha nem is lennének maffiózók.
  – Ez nagyon jó lett – mosolygott Anne elégedetten. – Nagyon köszönöm, madame Roissac, az ön szereplése emelni fogja a film értékét. Önöknek is köszönöm, asszonyom, uram, gyerekek. Kissy, a pogácsa remek ötlet volt.
  – Köh – bólogatott Kissy tele szájjal –, ihhee öhhe ho, he heihhe i hahh.
  – Ezt nem értem, de Vincent, kérlek, intézkedj, hogy kapjanak másik pogácsát, és fizetheted a gázsikat, nem kérek újrafelvételt, ez jó így, ahogy van.

De nem sikerült minden snitt egyből hibátlanul, és pár óra múlva a maffiózóknak már a nyelvük lógott a rengeteg rohanástól. Hát ez nem fog menni, állapította meg Anne, szünetet tartanak, az egész stáb pihen két órát, aztán meglátják. Ekkor éppen egy kis mellékutcában voltak, két sarokra a Masséna tértől, Kissy ezért megkérdezte, nem éhesek-e. Meghívja a stábot ebédre.
  – Kicsit sokan vagyunk ahhoz, hogy mindannyiunkat te hívj meg – vélte Stéphane –, de ami a kérdésedet illeti, persze hogy éhesek vagyunk.
  Kissy bólintott és elsétált velük öt háznyit egy étteremhez.
  – Sziasztok – nyitott be.
  – Nahát, Kissy – kapta föl a fejét a pincérlány, és már jött is elébe –, száz éve nem láttalak. Enni jöttél… jöttetek? Hányan vagytok?
  – Húszan, Juliette. Tudsz nekünk helyet szorítani?
  – Persze, kinyitom a különtermet, gyertek csak. Egéralapon?
  – Igen, és légyszi, küldj Mariónak egy üzit.
  – Úgy látom, nagy tiszteletben tartanak – foglalt helyet Anne a különterem asztalánál.
  Kissy bólintott. Az étterem a konzorciumé volt, neki nem lesz más dolga, mint szólni Mariónak, hogy meghívta a filmeseket, és ő majd kitalálja, hogy mekkora engedményt ad. De igazából ha a teljes összeget elkéri, azt se kell Kissynek egyben, kápében kifizetnie, majd elszámolják a konzorcium szokásos módján.
  Juliette hozott étlapokat, amik láttán a filmesek fölkapták a fejüket: nem voltak kiírva az árak.
  – Csak rendeljetek nyugodtan. Mondd, Juliette, ez a pisztráng milyen?
  – Nagyon finom, drágám. Tudod, hogy Oscar imádja a halat, mindig úgy készíti, mint egy költeményt. Articsókaágyon, burgonyapürével. És ajánlom hozzá a Vanessa-salátát. A névadó a mi saját igazi konyhatündérünk – közölte a többiekkel, akik bólogattak –, á, látom, ismerik. Visszajövök, ha választottak.

Persze hogy voltak látogatóik az ebéd alatt, kettő is, és Kissy mindkettőt ismerte.
  – Üdvözlöm önöket – lépett be az első –, Jean-Louis Matignon vagyok, az üzletvezető. Ha nem zavarok, csak köszönteni szerettem volna a társaságot.
  – Jó napot – bólintott Anne, megtörölve a száját –, Anne Valmont vagyok.
  Jean-Louis mély bólintással köszöntötte.
  – Több filmjét is láttam, asszonyom. Megtiszteltetés, hogy vendégül láthatom önöket. Mindennel meg vannak elégedve? Tudok még szolgálni bármivel?
  – Egy információval, monsieur. Ez a kislány úgy rendel itt mindenkinek, mint egy királynő, de már jóval ezer euró fölött járunk. Önöknek csakugyan van valami megállapodásuk?
  – Ó, emiatt ne aggódjon, madame Valmont. Az étterem annak a konzorciumnak a tulajdona, amelyben Kissy és egértársai afféle nemhivatalos üzlettársaknak számítanak. Mondhatni, Kissy a sajátját fogyasztja.
  Kissy rávigyorgott Jean-Louis-ra, jobb keze mutatóujját bársonyfüle mögé tette, és meglengette vele. Az üzletvezető mosolyogva viszonozta, a valódi fülével, hiszen neki bársony nem volt.
  Később, amikor már befejezték az étkezést, benézett Oscar is.
  – Ó – mondta Kissy, és felállt –, engedjétek meg, hogy bemutassam a séfünket, Oscar Sérignacot. Séf, a hölgy Anne Valmont filmrendező, ők pedig a munkatársaink.
  – Nagyon örvendek, séf – mondta Anne.
  – Részemről a megtiszteltetés – bólintott Oscar. – Remélem, jól érezték magukat és ízlett az étel.
  – Remek volt, séf. – Kissy odalépett a kis emberhez, aki egy-két centivel alacsonyabb volt nála, és puszit lehelt a képére. – Csuda klassz figyelmesség, hogy a halat nem tetted egérfogóba.
  – Bolond vagy?! Egérfogóba?!
  – Igen – felelte Anne mélységes emberismerettel. – Bolond.
  – Hát az biztos. Mind azok. Amikor főzni tanítottam Vanessát, ő is folyton olyanokat mondott, hogy a kuktáim majdnem elejtették az edényeket.
  – Biztosan így volt? – tudakolta Kissy. – Nem inkább Vanessa tanított főzni téged?

– Hát, gyerekek – sóhajtott Anne péntek reggel, amikor a stáb összegyűlt a buszoknál –, eljött az utolsó munkanapunk. Ami azt illeti, nem is bánom… hosszú volt, és én se vagyok már az a mai csirke.
  Kissy is sóhajtott.
  – Én eléggé mai egér vagyok, nemrég még a kis dióhéj bölcsőmben feküdtem, de azért engem is kifárasztott ez a forgatás. Pedig igazán ismerős helyzet volt, amikor a maffiózók elől kellett szaladni.
  A stáb nevetett.
  – Mondd csak – kérdezte Véro –, úgy igazából szaladtál te macska elől valaha?
  Kissy rábámult, elképedve.
  – Hogy jut ilyesmi eszedbe? A Jerry Alapítvány kisegere nem menekül, hanem megáll és harcol!
  – Értem. Gyakran van erre szükség?
  Kissy megvakarta gombszerű orrocskáját.
  – Hát ami azt illeti, nem nagyon. De azért, mert ahol rendszeresen mászkálunk, ott minden cicus megtanulta már, hogy velünk nem szabad szívózni.
  Aztán beszálltak a kocsikba, kimentek a helyszínre, munkához láttak, üzembe helyezték a technikát meg mindent, és Kissy egyszer csak kinőtt a földből Véro mellett.
  – Mutatok egy példát. – Véro értetlenül nézett rá, a macskás beszélgetés óta háromnegyed óra telt el, de Kissy hirtelen elvigyorodott és előhúzott a háta mögül egy macskát, a nyakánál fogva, ahogy a macskákkal bánni kell. – Látod? Macska. Most fogtam. Macska, ez Véro.
  Véro a szájára szorította a kezét, sűrűn bólogatott és igyekezett komolynak látszani.
  Kissy leguggolt és a föld fölé tartotta a macskát.
  – Most figyelj! Szabadon fogom ereszteni, de nem mer majd rátámadni senkire. A partvidék minden macskája hallott már rólunk.
  Letette az állatot és elengedte. A macska kicsit bambult maga elé, aztán elballagott. Kissy diadalmasan rávigyorgott Véróra, aztán szaladt öltözni.

De akármennyit lököttködött, mégiscsak ez volt az utolsó forgatási napjuk. Nemcsak neki, a többieknek is, Anne most más dolgokkal lesz elfoglalva, el is utazik, a stábtagok pedig mind mennek a maguk dolgára. Kissyt kivéve, akinek semmi dolga. Az iskolát már befejezte, főiskolára… hát, egyelőre nem egészen biztos, hogy menni akar, többek között azért sem, mert ha mégiscsak megkapja annak az öt lánynak a szerepét Francótól, akkor nem lehet lekötve egy iskolában, egyelőre viszont nincsen több szerepe. Azaz de. Nanózni akar.
  Egyre közeledett a kiírt dátum, és egyre lejjebb ereszkedtek az északi egerek fülei, mert addigra nekik már otthon kell lenni és kimaradnak az egészből. Annyi könnyebbség van, hogy csütörtök lesz, tehát másnap délután már jöhetnek. És jönnek is.
  Kissy is északi egér volt, de neki nem kellett iskolakezdésre hazamenni, kivéve persze az egere miatt, akinek igen, és az azért mégse jó, ha sokáig távol vannak egymástól. De hát Martinnek csak később kezdődik az iskola, mindketten megvárhatják Nanoegeret. Nimby jár szegény a leginkább pórul, ő kimarad ebből is meg az egerét is itt kell hagynia.
  Valamelyik dilis kisegér elkezdte, hogy hát ők voltaképpen testvérek valamennyien, tehát Angélique-kel is, és akkor most nagynénik és nagybácsik lesznek. El is kezdték így szólítgatni egymást, szia, nagynéni, szia, nagybácsi. Kissynek Maverick mondta a panzió folyosóján, ő pedig elkapta a kisegeret a nagy füleinél fogva és odanyomta a falhoz.
  – Ide hallgass, egérke. Ne öregíts, jó?
  – Az öregít, ha nagynéninek szólítalak?
  Kissy vállat vont.
  – Mindegy, az a lényeg, hogy megverhetlek.
  – Kártyában, egérke!
  – A szád is nagy, nemcsak a füled. Hat éve püfölöm a shindyket, nekem már nem mondasz újat verekedésről.
  – És hidegre tettél egypár maffiózót is.
  – Meg kémeket – tette hozzá Kissy figyelmesen.
  – De azért verekedhetünk. Fogadok veled találatonként egy macaronba.
  Kissynek megrebbent a füle.
  – Milyen macaronba?
  – Vanessa azt tervezi, hogy holnap süt macaront.
  Kissynek megint megrebbent a füle, többször is.
  – Ez nem gyakorlat, egérke?
  – Nem, ez nem gyakorlat. Tényleg megsüti.
  Ez még tegnap volt, és most, amíg ő az utolsó forgatási napján lyukat beszél a kis maffiafőnök hasába, Vanessa már dolgozik a macaronon. Kissynek a lelkére kötötte, hogy az egész stábot hívja meg rá. De még nem szólt nekik, majd a végén, ne töltsék az egész napot azzal, hogy a szájukat nyalogatják.

– Jól van, gyerekek – állt ki Anne a tér közepére –, ez az utolsó képünk és kész a film. Mindenki a helyén van?
  Sorban jöttek a visszajelzések, mindenki a helyén volt.
  – Ha még nem említettem volna – kezdte Anne ugyanúgy, ahogy az előző száz ismétlésnél –: nem akarok sérülést. Világos? Mindenki készen áll?
  Mindenki készen állt.
  – Akkor kamera indul! Óra indul: most!
  Kissy fölengedte a kuplungot és kilőtt a kocsival, amit Rocker nemrég csórt és aminek a csomagtartójában volt a szajré. A fülhallgatójában Joséphine számolta a másodperceket. Tíznél beér az egyes kamera látóterébe. Húsznál a kettesébe. Itt még csak száguld. Valójában csak hatvannal, de úgy fog látszani, mintha kétszázzal repesztene. Huszonhét másodpercnél egy gyalogos lány – kaszkadőr – miatt félrerántja a kormányt és átvág a jobb oldalra, ahol huszonkilenc másodpercnél szembejön egy kék Suzuki, Bexi vezeti a kaszkadőrcsapatból, ahol Kissy elméletileg még mindig tag, csak hát nem kaszkadőrködik. Bexi is félrerántja a kormányt, őt csak addig követi a hármas kamera, amíg némi kacskaringóval visszatalál a helyes irányba. Neki, Kissynek nem szabad kormányozni, amíg harmincegy másodpercnél hajszál híján belerohan egy fába, akkor padlófék!
  A kis Honda speciális filmgyári fékekkel volt fölszerelve, Kissynek egymilliószor a lelkére kötötték – és kétmilliószor ellenőrizték –, hogy nagyon alaposan csatolja be a tripla szuperbiztos filmgyári övet, mert ez a kocsi úgy áll meg, mintha Terence Hill kapná el szuperzsaru korában. Így is történt. Kissy nyílegyenesen kirepült a szélvédőn, fejjel átütötte a fenyőfát, tűlevélkoszorúval a fején berepült a mögötte levő ház ablakán, intett egy ebédelő családnak, a túlsó oldalon kirepült, letarolt négy villanyoszlopot, és lassan ereszkedve továbbszáguldott a rét fölött, míg végül az orrával hosszú árkot szántott a földbe és megállt. Egy pillanat múlva ott termett mellette a kengyelfutó gyalogkakukk.
  – Bip-bip! – mondta, és továbbszáguldott.
  – Huh! – mondta Kissy.
  – Jól vagy?! – hangzott föl a fülében azonnal, és a házból már rohantak is a mentők, nyitották a kocsi ajtaját és a biztonsági övet is.
  – Jól – felelte Kissy, bár még nem volt egészen biztos benne. – Egyben vagyok?
  – Kérdés vagy állítás? – kérdezte a doktor közvetlen közelből, behajolva a kocsiba és őt figyelve.
  – Kérdés… látsz rajtam sérülést? Mert én jól vagyok. Anne?
  – Tessék, szívem.
  – Jó lett a jelenet?
  – Jó. Tökéletes.
  – Kész a film?
  – Kész, drágám, de te tényleg jól vagy?
  – Jól. De ha a lábamnál heverne az összes fejem, akkor se mennék most kórházba. Vanessa macaront süt! Meg vagytok híva valamennyien! Mostanáig nem árulhattam el, mert akkor mind odarohantok macaront enni, és nem készül el a film. Illetve persze csak akkor rohannátok, ha tudnátok, hogy Vanessa milyen macaront süt. Faaantasztikuuus!…

Kissy elégedetten dőlt hátra a kerti nyugágyban. Neki most már nincsen dolga. A filmje kész, az utószinkront mindig aznap vagy másnap megcsinálták. A macaron is elfogyott még tegnap. Nincs más teendője, mint süttetni magát a nappal és legyezni magát nagy füleivel.
  A gondos kisegerek csapata megszavazta, hogy mostantól az egyik kocsi mindig kint álljon a kapuban, menetkészen, benne a kulcs, és berakodva minden, amire szükség lehet. És mindig lesz itthon egy-két jogsitulajdonos kisegér, akik pillanatok alatt indulnak. Vanni már kivette a szabadságát. És persze ha az északi egerek Kissy kivételével el is utaznak, marad azért itthon még egér bőségesen, akik mindenben segítenek, az egyik vezet, a másik a csomagokat viszi.
  Viszont addig még van egy hét is. Addig még többek között elintézik… melyik nap is…
  Kissy füle hirtelen nagyot csattant a nyugágy szövetén. De hisz ma van hétfő!
  – India Kilo hívja India Zulut – vette kézbe a telefont.
  – Hallgatunk, India Kilo – felelte Niala, aki nem lehetett messzebb egy-két egérkilométernél, konkrétan bent a házban.
  – Mikor megyünk Nizzába?
  – Van ilyen terv – ismerte el Niala –, de pillanatnyilag a huszonöt kisegér ötvenfelé szaladt, plusz anya még telefonál.
  – Vettem – felelte Kissy, és fölkelt, hogy ő is legalább kétfelé szaladjon, illetve konkrétan hogy csinos, üde kisegeret varázsoljon magából, aki illik a hely színvonalához, és nem mellékesen halálra rémiszti a shindyket. Aztán beugráltak a bérelt buszba, és kiugráltak belőle, de már Nizza központjában.
  Vanessa gyönyörű volt, pedig ugyanolyan fehér pólót és kék sortot vett föl, mint bármikor. De ragyogott. Ők többiek is. Hallatlanul büszkék voltak rá. Volt is miért.
  A szaküzlet egészében véve olyan volt, mint egy űrkikötő valamikor a huszonötödik században. Szupermodern berendezések, excentrikus díszletek, halk szavú, udvarias alkalmazottak, halk szavú, udvarias vásárlók… és egy falkányi apró rágcsáló.
  – Sziasztok, üdvözöllek benneteket – sietett eléjük egy lány, Claudette, a névtáblája szerint. Kissy sosem látta. – Á, te vagy az, Vanessa, nagyon örülök, hogy megismertelek. Claudette vagyok.
  Kissy csak nézett bambán. Aztán Georges-ra sandított.
  A D’Aubisson nővérek egyből apjukra sandítottak, előzetes bamba nézés nélkül.
  A pilótának hirtelen sürgős tanulmányoznivalója akadt egy polcon.
  Vanessa pedig egy perc múlva ott állt egy valószerűtlenül hatalmas berendezés előtt, és hátratett kézzel hallgatta Claudette magyarázatát. Aztán bólintott és bekapcsolta. Kissy csodálta a hozzáértését. Ő biztosan nem tudta volna, hogy a milliónyi gomb közül melyik indítja a rakétákat és melyik áll Föld körüli pályára.
  Vanessa bedugta a nyakán lógó fejhallgatót a csatlakozóba, ráigazította nagy füleire, két kis mancsát a billentyűkre tette és villámgyorsasággal játszani kezdett. A háta mögött néhány kisegér lelkesen táncra pördült, bár ők nem hallottak semmit. Nem is volt rá szükség. Úgyis a Popcornt játssza.
  De csak fél percig, aztán Nimby odalépett hozzá, elővett egy kábelt és megmutatta neki. Vanessa bólintott, abbahagyta a játékot. Nimby kihúzta a csatlakozót, bedugta a kábelt, a másik végébe egy telefont, abba Vanessa fejhallgatóját, és nyomkodni kezdte a telefont. Az egerek előkapták a kis bluetoothos füleseket és ráillesztették őket nagy füleikre. Így már ők is hallották, ahogy Vanessa folytatja a játékot. Tényleg a Popcorn volt az, de hamarosan átkeverte egy másik zenére, amitől az egerek a lendületes tánc mellett lülülüzni is kezdtek, mint Villeret. Angélique persze nem táncolt, ő beérte a lülülüvel. Ezzel folytatta a másik hangszeren, aztán Jákob rabbi kalandjaival, amire az egércsapat körbeállt, összekapaszkodott, úgy táncoltak tovább. A harmadik hangszerhez a birodalmi indulót választotta, s a kisegerek hármas sorokba álltak és masírozni kezdtek. A többi vásárló már semmi mást nem csinált, csak őket bámulta. Szerencsére nem kellett messzire masírozniuk, Vanessa áttért a következő filmre: Felszarvazták őfelségét. A huszonnégy kisegér negyvennyolcfelé szaladt és futkározni kezdtek, de a zene néhány akkord után elhallgatott megint, Vanessa továbbment egy újabb hangszerhez, és most a saját szerzeményét játszotta, a Hegyeket, amire a csapat párokba állt és együtt kezdtek lassút táncolni.
  Végül Vanessa levette a fejhallgatót és ránézett Claudette-re.
  – A másodikat választom.

Persze nem ők viszik haza. Az Electone nemcsak méretre óriási – ötven kilót nyom, kétezer-hatszázharmincegyszer annyit, mint Vanessa, aki csak tizenkilenc gramm –, hanem egy bonyolult, finom műszer, az üzlet házhoz szállítja, szakszerűen. Holnap. Most még csak végignézte az egércsapat, amint Vanessa kifizeti az ezerötszáz eurót a saját bankszámlájáról, ugyanazzal a könnyed nyugalommal, amivel valaha régesrégen megvette azt a muszlinruhát – Kissy úgy látta maga előtt, mintha ott lett volna –; hiszen ezt a pénzt ő kereste, saját maga, zeneszerzéssel. Kissy nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Vladimir Cosma és Georges Delerue is volt valaha kezdő, és ők is fölvették valaha a legelső honoráriumukat. S most a kis szöszke egerük vette át az elsőt, azaz már két napja, és vesz belőle egy csúcskategóriás hangszert – nem az elsőt, hiszen a Tyros is az, de talán nem is az utolsót. Igazi nagy zenészeknek néha egy csomó hangszerük van.
  És persze szüksége lesz egy nagy hangversenyzongorára, amiben ellakhatnak Nimbyvel és a sok-sok pici egerükkel.

Az üzletből kijövet elözönlötték a legközelebbi cukrászdát, teletömték a kis pocakjukat sütivel és fagyival, és ahogy ilyenkor szokták, terveket szőttek, hogy milyen shindyket kapjanak el és hogyan. De nem csak erre. Szerepeket válogattak Kissynek.
  – El kell játszanod Sziporkát – jelentette ki Françoise mély áhítattal. – Senki sincs, aki nálad autentikusabban tudná.
  – Hű, nagyon – cincogott Elke. – Vezetsz Flugzeugrepülőgépt, autót, hajót, űrhajót, tengeralatthajót, mindent vezetsz, és meg is szerelsz menetben, és csinálsz minden eredeti csuda találmányokt folyta.
  – Folyton – javította ki az egere, de Elke őrá se hallgatott jobban, mint bárki másra.
  – Még sőtebb, és találmányok mondanak folyta kudarcba csődöt, és nézők imádik. Csuda inteligenciális, csak kicsit peches. Meg szexis és naaaagy a füüüüle. Mint tiédnek! Hopp, shindy.
  Mindenki körülnézett és a fegyvere után kapkodott, hol, hol, hol?
  – Honnét tudjak? Akárki járókáló leheti. Gondoltátok már, hogy milyen régótából nem fogtuk senki shindyet? Olasz autóshindy utolsó. Lássi csak. Volt kedvenc monacói shindyke, Kissy fogta orvosot die Schweizban, csapat fogta lánykaüzemelő shindyekt Mallorcában, az spanyol, volt egy Karlsruhében, meg vehetemjük enyém shindyet hozzá, az itt volt, de ő dán, meg volt egy torontai meg egy belga, de csak rendőrkék láttak őket. Szóval igazában shindyekt fogtuk csak Franciaország, Monaco, Olaszország, Spanyolország, Németország und die Schweiz. Öt. Nem sok.
  – Hat – sziszegte Kissy, még a fejét fogva. „Lánykaüzemelő shindyek.” Szörnyű ez a gyerek.
  Mások is mondták, hogy ez hat, de Elke persze nem figyelt.
  – Westeuropa áll pedig több országtól. Melyik ország legközeli, ahol még nem kaptuk el shindyet?
  – Andorra, San Marino vagy a Vatikán – felelte Nimby –, de ez utóbbi elég cikis, tömegével hemzseghetnek ott.
  – Az jóóóó, ha rájuk tudsz biztosítani.
  – Bizonyítani – sziszegte Kissy.
  – Csak hát nem tudsz. Ők ott államhatósági törvénység. Még sőtebb pedig ha shindy kitörje őrizet és meneküli végig országt, üldöződés tartódik öt perc. Úgy unalmos. Figyelsz csak – pillantott föl Elke az arra jövő pincérnőre –, nézjed ez üvegpohárt, látsz, milyen rossz?
  – Miért, mi a baj vele? – kérdezte a pincérnő.
  – Üres. Volt benne pedig igazán jó fagyi, de eltűnte. Most benne kicsi vörös nordnémet Elkében – bökött a mellére.
  – Értem. Milyet hozzak?
  – Csoki, Erdbeere, vanília, csoki, Erdbeere, vanília. Hat!
  Most bezzeg tud hatig számolni, gondolta Kissy.

– Egyébként – jegyezte meg Vanessa, míg mellettük a kölykök sorban ugráltak föl a buszba – az Electone-nal meg fogom csinálni az egérdalok teljes hangszerelését, és akkor már semmi sem ment meg attól, hogy el kelljen énekelned őket, egérke.
  – Frankie azt mondta, írj még, mert hat kevés.
  – És ki mondta, hogy nem írtam többet?
  Kissy rámeredt, a mikró visszavigyorgott, aztán föllépett a buszba. Kissy elszánt képpel követte.
  – Most azt hiszed, hogy megijesztettél, egérke? Nagyobb cica kell ahhoz. Igenis el fogom énekelni a dalokat, és ha emiatt Françoise óriásplakátot készíttet rólam, hát állok elébe.
  Leültek, elindultak, de a második sarok előtt Georges szólt a sofőrnek, hogy álljon meg.
  – Miért álltunk meg? – kérdezte a busz minden csücskéből sok ezernyi kisegér.
  – Kissy óriásplakátot rendelt, hát tessék.
  Kissy értetlenül bámult Georges-ra, aztán összerezzent, mert az egérkék rikoltozni kezdtek. És fölfedezte saját magát odakint, a járdán egy hirdetőoszlopon. Bambán bámult rá, nem értette. Ő itt ül bent, nem lehet egyúttal odakint is.
  Jean-Jacques egy órával később hívta, már otthon voltak.
  – Készen vannak a plakátok – újságolta –, ma vagy holnap elkezdik kiragasztani őket.
  – Láttam – sóhajtotta Kissy –, az egyikkel már le is fényképeztek Nizza belvárosában.
  – Nagyszerű. Egy hét múlva találkozunk a megnyitón.
  – Lehetetlen – felelte Kissy, hiszen a plakáton rajta volt a pontos dátum is. – Én aznap a szülészeten leszek.
  – Mi az ördögöt keresel ott?
  – Angélique-et kísérem, megjön Nanoegér! Lesz neki nagy füüü… mindegy, ez a része nem érdekes. Szüksége van a segítségre.
  – Nekem is, és ha udvariatlanul is hangzik, tény, hogy szerződésben vállaltad, hogy eljössz. De ti rengetegen vagytok, valaki biztosan ott tud lenni helyetted a szülészeten.
  – Tényleg rengetegen vagyunk – riposztozott Kissy –, valaki ott tud lenni helyettem a megnyitón is.
  Jean-Jacques leszamarazta és elköszönt. Kissy lekonyult fülekkel meredt a telefonra.

Egyetlen dologgal kárpótolhatja magát, ha már úgy esett, hogy nem lehet Beaulieu-ben Nanoegér fogadásán: legalább Martin mellett lesz. Esetleg bemegy Párizsba zsebtolvajt fogni. No meg esetleg elénekli azokat a dalokat, hadd legyen a kicsiknek karácsonya, aztán ha Frankie emiatt óriásplakátot akar készíteni, azt már neki kell megbeszélni az elmeorvosával.
  Frankie nem akart óriásplakátot.
  – Hallgass ide, állatka.
  – Kisegér – pontosított Kissy.
  – Mit bánom én, hogy milyen állat vagy, amíg vonzod a közönséget.
  Kissy nevetett.
  – Honnan veszed, hogy vonzom a közönséget?
  – Sehonnan, amíg saját koncertet nem szervezünk neked, de az még nem most lesz. Viszont harmincegyedikén lesz egy nagy buli Saint-Germainben, nyárbúcsúztató, köszöntjük az új tanévet, ilyesmi. Lesz ott pár ember, aki számít, meg egy egér, ha eljössz. Elénekeled a dalaidat és megnézzük, milyen fogadtatást kapsz.
  – Mind a tízet?
  – Mondjuk három-négy fog beleférni. Viselheted a bársonyfüledet.
  – Még szép! – vágta rá Kissy. – Ilyen jeles alkalomra semmiképp se mennék bársonyfülek nélkül.
  Így is történt, teljes egérdíszben jelent meg a gimnázium udvarán harmincegyedike délutánján, bársonyfülekkel, Jerry-órával, az övén telefonnal és fegyvertáskával, hátizsákkal. De ez utóbbit letette az öltözőben, ahol menő alapítványi kisegérből átvedlett menő énekesnővé, rövid fehér ruha, fehér cipő, csak farkincája nem volt. Észre is vették.
  – Nagyon cuki vagy, drágám – mondta Antoine, akihez immár harminc másodperces ismeretség fűzte, szervező volt, ügyelő, színpadmester, műsorvezető, mindenféle. – Valamilyen állat leszel?
  – Kisegér – húzta ki magát Kissy teljes tízcentis magasságában. – Már eddig is az voltam.
  – Értem – értette félre Antoine. – Oké, akkor van gyakorlatod, de ha bármiben segíthetek, keress bátran, itt leszek egész nap.
  Kissy hüvelykujjat mutatott, de minden segítség nélkül odatalált a színpadra – pedig nem tettek ki sajtot –, végigpillantott a közönségen, felmérte. Háromszáz körül lehetnek, főleg gyerekek a szüleikkel. Szuper. Elhinti közöttük az egérszeretet magvait, és egy részük sosem tart majd macskát.
  – Szia, pocok – fogadta Frankie a színpad mellett, sötét öltönyben, cilinderben, ferde piros szalaggal és kitüntetésekkel a mellén. – Jó, jó, tudom, tudom. Egér vagy. Imádod a sajtot és megvered a macskákat. Mindjárt te jössz, aztán én.
  – Miii… közvetlenül előtted lépek föl?!
  – Bezony! Mit szólsz?
  – Frankie, én… nem találok szavakat. Annyira drága vagy…
  Nem folytathatták, a nézőtéren felcsattant a taps, és már jött is Antoine, hogy bekonferálja Kissyt.
  – Hölgyeim és uraim, most pedig az állatvilágba hívom meg önöket. Kérem, néhány percre feledkezzenek meg arról, hogy nyár van. Itt a karácsony, az emberek otthon sütnek-főznek – és az állatok is. Hogy milyen állatok? – Antoine kinyújtotta karját a színpad balszárnya felé, ahol Kissy várakozott. – Hát az egerek! Következik Kissy Chaton!
  Megszólalt Vanessa zenéje, és Kissy belibbent a színpadra.

Nagyszerű műsort csináltak. Kissy kétszer lépett föl, előbb a Karamellt és a Bújócskát énekelte el, aztán egy jó órával később az Óda a sajttortához és a Kisegérszerelem volt az est két záródala. A közönség imádta.
  Még jobban. Mert előadás után odagyűlt köré egymillió gyerek, és autogramot is kértek. Még soha nem adott autogramot, és ezt be is ismerte. A gyerekek nevettek, és az egyik megmutatta, hogy kell. Az elsőt úgy írta, hogy Kissy, aztán a másodiknál támadt egy ötlete, és az első S betűnek egérfüleket rajzolt. Az első gyereket is visszahívta és berajzolta a füleket az autogramjára.
  A telefonját persze otthagyta az öltözőben – sőt a fegyvereit is, bátran szembenézve azzal, hogy a nézőtéren akadhat cica –, s csak akkor látta a hívást, amikor visszament. Ismeretlen szám, de hát mit van félnivalója? Legfeljebb shindy. Bár az volna.
  Tíz perce jött a hívás, hát visszahívta, akárhány óra van.
  – Jó estét. Kissy Chaton vagyok, volt egy hívásom erről a számról.
  – Á, Kissy – örült meg egy női hang. – Jó estét. Yvette Moulin vagyok. Úgy emlékszem, sokáig fent van, ezért zavartam. Emlékszik rám? Franco Zappone felesége vagyok.
  – Hogyne, madame, nagyon jól emlékszem. Miben lehetek a segítségére?
  – Igazán kedves. Nos, a Keyes-filmről van szó, a tudathasadásos nőről. Volt módja elolvasni a könyvet?
  – Hogyne – felelte élénken –, kétszer is, és nagyon tetszett.
  – Ennek nagyon örülök. Nos, meg tudná oldani, hogy valamikor feljöjjön Párizsba?
  – Mi sem könnyebb ennél: most is Párizsban vagyok. Pontosabban Saint-Germainben, volt egy fellépésem ma este.
  – Sikere volt, gratulálhatok?
  – Igazán nagyon kedves.
  – Nos, merrefelé jár holnap?
  – Merrefelé kívánja madame, hogy járjak?

– Mi a baj, Yvette? Történt valami?
  Az orvos arca csupa aggodalom volt, ahogy fölébe hajolt.
  – A… a nővérek, dr. Moulins – felelte Yvette aggodalmasan. – Hallottam a beszélgetésüket… a többszörösen hasadt személyiség szindrómáról beszélgettek, azt mondták, hogy én ezt csak kitaláltam… de doktor úr, én ebből az egészből nem értek semmit, én soha nem is hallottam erről a többszörösen hasadt… úristen, szétrobban a fejem, most! most történik, dr. Mou…
  A halántékára szorította mindkét kezét, megtántorodott.
  – Ne álljon ellen, Yvette! – hallotta az orvos hangját. – Engedjen neki!
  Yvette dülöngélve, tántorogva megfordult a tengelye körül, aztán leengedte a kezét és zavartan nézett körbe.
  – Jól van? Jól érzi magát?
  Annabelle határozatlanul bólintott.
  – Meg tudná mondani, hogy hívják?
  – A… Annabelle Saint-Croix. Én… igazán röstellem, de azt hiszem, nem tudom, hogy önök kicsodák.
  – Máris bemutatkozom – felelte az orvos, de a bemutatkozást kihagyta. – Cindy hívott fel, és azt mondta, hogy Yvette-nek segítségre van szüksége.
  – Igen, értem. – Annabelle helyet foglalt a fotelben, helytelenítő pillantással eligazította a térdén a szoknyáját – noha farmernadrág volt rajta –, és összeillesztette két kezén az ujjak hegyét. – Sajnos attól tartok, nem tudok a segítségére lenni, minthogy nem én vagyok Yvette. Viszont őszintén bevallva Annabelle sem szívesen vagyok.
  Az orvos meghökkent.
  – Tudja, úgy gondolom, hogy egy olyan entellektüelnek, mint jómagam – Annabelle hűvös fensőbbséggel nézett fel a férfira –, hozzávéve, hogy ráadásul meglehetősen sznob vagyok, egyszerűen… – felpillantott a mennyezet felé, a megfelelő szót keresve, aztán csettintett az ujjával – túlságosan capriccioso ez a név, hogy – lebiggyesztette az ajkát – „Annabelle”. Ön intelligens férfinak tűnik, s bizonyára rendelkezik a megfelelő műveltséggel, hogy egy kellőképpen intellektuális nevet találjon nekem.
  Dr. Moulins hirtelen tapsolt egyet. Annabelle a homlokához kapta a kezét és fájdalom jelent meg az arcán.
  – Jaj, doktor… széthasad a fejem… én nem is tudom… – hirtelen felkacagott –, nem is tudom, honnan szedi Annabelle azt a sok bolondságot. Még hogy másik nevet akar… – Szája elé tette a kezét, úgy nevetett. – Elnézést… persze, jól vagyok, csak annyira… annyira magasan van! Jó ez a szó, doktor?
  – Jó lehet ez is, Cindy.
  – Jaj, hiszen még nem is mondtam, miért kerestem. Igen, Yvette-nek tényleg segítségre van szüksége. Annyira sótlan és begyöpösödött, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Egyszerűen el sem lehet viselni. – Felkuncogott. – No persze kellő humorérzékkel…
  Dr. Moulins megint tapsolt egyet. Cindy aggodalmas arccal nézett föl rá, aztán szélesen elvigyorodott.
  – Oké, haver, a taps az jöhet minden mennyiségben! – Fölpattant a fotelből, kiugrott a szoba közepére és diadalmas pózba vágta magát. – És zene is jöhet, megőrülök egy kis zenéért, öregem, úristen, de régen nem táncoltam! – Odalépett a férfihoz és hozzádörgölőzött. – No persze sokféle testmozgást kedvelek, és nem muszáj, hogy a tánc legyen az első! Van valami terve ma estére, monsieur, vagy rábízza magát a kicsi Melanie-ra? Ígérem, nem fog csalódni. Jaj, és valami jó olasz kaja is kell!
  Kilépett oldalra, egy fotelből fölkapott egy plüssmackót és a férfi mellének nyomta, az pedig önkéntelenül megfogta.
  – Persze nem valami vacak pizza, hanem valami, ami megtölti a gyomrot, egy nagy tál quantocosta, hadd feszüljön a pocak, úgyis lemozogjuk… – Csábos mosollyal ajándékozta meg a férfit, aztán gyorsan fölemelte a kezét, figyelmeztetően. – De tapsolni nem szabad, amíg vége nincs az előadásnak! Megígéri?
  – Megígérem.
  – Oké, szőke herceg, bízom magában. Mert tudja, ha tapsol, akkor az lesz… az lesz… – megtántorodott, összegörnyedt, a homlokára tette mindkét kezét –, jaj, ne, még ne, nem akarom, már megint ez az átkozott…
  Elvette a kezét a halántékáról és gyűlölettel meredt a férfira.
  – Te átkozott! – süvöltötte, és nekiesett, de csak a plüssmackót ragadta meg. – Tudtam, hogy te vagy az a szemétláda, aki Melanie-t szédíti, te ígérgetsz neki szerepet meg mindent, csak az ágyadba vihessed, mi?! – Vadul püfölte a mackót. – Hol a szereposztó díványod, hadd szaggassam szét!
  – Szükségtelen – nevette el magát a férfi. – Már nem kell a dívány. A szerep a magáé.

Most már a kisasztal körül ültek, négyen. Yvette és Franco egymással szemben, Kissy kettejük között, az asztal alatt pedig Henri, összetekeredve.
  – Persze a forgatáson a helyes szöveget kell mondania – jegyezte meg Franco. – Honnan szedte ezt a sok képtelenséget?
  – Hát csak úgy keletkezett, itt a homlokom mögött. De az Annabelle tényleg nem jó név, már ne haragudjon.
  Franco összevonta a szemöldökét.
  – Nézze. Egyszerűen nem illik egy ennyire intellektuális lényhez. Van úgy, hogy valakire nem illik a neve, Jodie Foster is nevet változtatott, mert az Alicia nem illett ahhoz a vadóc lányhoz, aki ő mindig is volt. – Kissy hálatelt szívvel gondolt Nialára, akinek kimeríthetetlen filmes ismerettárából mindig tudott meríteni. – Egyébként az Yvette-et sem tartom a legjobbnak.
  Yvette fölkapta a fejét.
  – Mármint önhöz természetesen illik, madame. De a könyvbeli Sally egy butácska nő. Szerintem össze kellene cserélni őket. Sally legyen Annabelle, Nola pedig Yvette.
  Franco hümmögött.
  – Majd átgondolom. Egészében véve tetszett, amit csinált. Nos, forgatási tervünk már van, de nincs benne kezdő dátum, Yvette most egyeztet, hogy kinek mikor jó.
  – Rendben. Nekem ötödikén van egy kötelezettségem, meg kell jelennem a korábbi filmem megnyitóján. Aztán hétvégére lemegyek Beaulieu-be megint, üdvözlöm Nanoegeret, de aztán már tudok forgatni.
  – Elnézést… kit fog üdvözölni?
  – Nanoegeret – tagolta Kissy. – A csapatunk legújabb tagját. Ötödikére van kiírva… mármint hogy megszületik.
  – Ó. Gratulálok a szülőknek. Jó. A hétvégén értesítjük, hogy mikor és hol kezdünk. Van valami tartósabb szállása Párizsban?
  – Vaucressonban van a rendes lakcímem.
  – Á, értem. Nagyszerű. Akkor ezt át is adom, legyen szíves majd elolvasni.
  Kissy rápillantott a szerződésre és szó nélkül aláírta.

Ólomlábakon vánszorgott az idő ötödikéig, amikor Kissy persze hűségesen elment a megnyitóra, de lelkileg nyolcszáz kilométerre volt onnan, Angélique mellett, aki természetesen népes kísérettel érkezett a kórházba. Mindenről gondoskodtak, a legapróbb kényelmi eszközöktől a fegyveres védelemig, arra is volt gondjuk, hogy a kocsit ne Vanni vezesse, hanem a higgadtabb Niala. Előttük ment Georges a másik kocsival és a csapat egy részével, ő vitte a leendő nagyszülőket is, akik pár napja már megérkeztek; Vanni szülei nem éltek már.
  Aztán vártak, mert Nano még egyáltalán nem indult el kifelé. Kissy pedig végigülte a filmvetítést, aztán megjelent a vászon előtt a többiekkel, mosolygott, integetett, interjút adott, autogramot osztott. De az interjúból később csak egyetlen kérdésre és válaszra tudott visszaemlékezni.
  – Most, hogy filmsztár lett önből, hogy érzi magát?
  – Egyszerűen csodálatos, hogy együtt dolgozhattam ezzel a sok nagyszerű művésszel, és remélem, hogy a filmünk elnyeri a közönség tetszését.
  Sajnos ezt a remek választ nemcsak durván megvágták, de később mindenki azt állította, hogy ő valójában ezt mondta:
  – Tök jó, de aztán megyek vissza bűnözőket püfölni.

Nagyjából azért viselte aránylag türelmesen a sztárságot és velejáróit, mert Nano még nem jött meg, sőt el sem indult. Angélique egy kórházi ágyon feküdt, körülötte a csapat délvidéki része, és várt. Nano türelmes kisbaba volt, az ultrahang szerint egészséges, csak még nem akart előbújni. Neki ráért a dolog.
  Kissy filmjének vetítése kettőkor kezdődött a Cartier moziban, és három óra negyvenötkor ért véget. Kissy és társai félórát fotózkodtak a vászon előtt, interjút adtak, negyed ötkor pedig kezdődhetett az autogramosztogatás, ami majdnem ötig tartott. Kissy öt óra körül szabadult a moziból, társaival együtt. Persze rögtön visszakapcsolta a telefonján a hangot, ahogy kilépett az utcára, és hívta is a Jerryt.
  – Zsebibaba? – kérdezett rá a fedőnevével.
  – Egérmentes – felelte Vanessa.
  Kissy sóhajtott, elment a motorjához, ráült, behajtotta nagy füleit a sisakba, eligazította a fején, levette megint, s nagy fülei rögtön kirúgták magukat rendes állásukba.
  – No mi van? – vette föl a telefont.
  – Egérjelzés! – rikkantotta Vanessa. – Itt az első fájás!
  Kissy még nagyobbat sóhajtott.

Persze egész Kisegérföld fölbolydult, a déliek mind ott nyüzsögtek a kórházban, az északiak pedig ráhajtották nagy füleiket a telefonra, és minden hírre lelkendeztek. Elég ritkán volt rá alkalmuk, csak este kilencre kezdtek sűrűsödni a fájások, akkor viszont Kissy már a filmbemutatós banketten volt és rengeteg kérdésre válaszolt.
  Úgy nézett ki, a fogadtatás kedvező, a nézők között tartott gyors közvélemény-kutatás csak vázlatos eredményeket adott, de többet nem is vártak. Többen dicsérték Kissy játékát, a film humorát és pergő cselekményét, a zenét is, még az operatőr is kapott egy elismerést. Valaki megkérdezte, lesz-e folytatás.
  – Jelenleg nincs ilyen tervünk – felelte Jean-Jacques –, de filmeket természetesen továbbra is forgatunk, a nézők hamarosan egy régi, ismert film remake-jében láthatják viszont Kissyt.
  – Melyikében? – repült a következő kérdés.
  – Ez még lehetne meglepetés, milyen ötlet?
  – Ott a füleket is viselni fogom – tette hozzá Kissy buzgón, ami mosolyra derítette a riportereket, hiszen most is rajta voltak a fülek, és rögtön jöttek is a kérdések a fülekkel kapcsolatban. Ő már jó előre megbeszélte egértársaival, hogy mit fog erről mondani – nincsen titkolnivalójuk, az alapítvány régesrég kilépett a rejtőzködésből, már az egértábor is ennek folytán jöhetett létre. Hát elmondott mindent, egereket, shindyket, sajtokat, macskákat.
  A sajtó el volt bűvölve.

Másnap a lapok tele voltak a filmbemutatóval és mindegyik cikk elmondta, hogy a főszereplő, amikor nem kamera előtt áll, akkor is bűnözőkre vadászik, de a csapat csak úgy összevissza olvasta, ahogy alkalmuk nyílt rá, amikor éppen kijöttek. Mert a nap legnagyobb részében ott hemzsegtek Angélique körül, aki személyesen nem lehetett ott, az virtuálisan, és gyönyörködtek Nanóban.
  Gabrielle Battista tizenöt perccel éjfél előtt született, ezért még ötödikén fogja tartani a születésnapját. Háromezer-négyszázötven gramm és ötvenegy centi. Barna haja volt, barna szeme, és… hát éppenséggel…
  – Elég kicsi füle van – mondta ki Vanessa azt, amire mindenki gondolt, de senki se volt közülük Vanessa, hogy ki is mondja, kivéve persze Vanessát.
  – A tied se volt nagyobb, amikor megszülettél – felelte nővére szeretettel.
  – Hát nem – ismerte el a mikró –, de neki már nem kell tizenegy évig várnia, hogy lehessen egérfüle. Lássuk csak. Egyhónapos koráig semmiféleképpen nem vadászhat egyedül shindyre, csak felügyelettel.
  – Ez hogy jött ki? – érdeklődött az újdonsült anyuka.
  – Ötvenegy napos korában már gyereke lesz – tudatta Kissy, aki már megszerezte a szükséges szakirányú ismereteket –, persze csak ha talál hozzáillő, derék, rendes egeret.
  Vanni nem szólt semmit, a lányában gyönyörködött. Végül is erre nem is volt mit mondani. Szokva volt már az egérkék szövegeihez.

Aprócska, nagyfülű őrangyala intézkedett, hogy még napokig maradhasson Beaulieu-ben: vasárnap jött Yvette hívása, szerdán kezdenek a Pigalle-on, Annabelle lakásában, place Gustave Toudouze. Annabelle-nek fogják hívni az egyes számot, közölte Yvette, az entellektüel lány új neve pedig Véro. A többiek neve nem változik, a nyomjelzőt Cindynek hívják, a férfifaló színésznőt Melanie-nak, a fájdalom hordozóját pedig Mise-nek.
  Szerda reggel Kissy meg is érkezett a helyszínre, egy háromszög alakú kis terecskére, ahol talált egy remek motorparkolót is, oda beállt, ellenőrizte a tükörben nagy füleit, föltette a hajpántját és ment átváltozni. Először is egy első emeleti lakásba, ahol már javában folyt a munka, sminkszobát rendeztek be, összerakták a technikát. Annabelle-ék a szomszéd lakásban laknak, ott is dolgoztak a díszletezésen. Franco és Yvette amott volt, Kissyt a rendezőasszisztens vette gondjaiba, egy vörös hajú hölgy, Germaine, aki minden arra járót bemutatott neki, és minden arra járó tudta, hogy ő kicsoda, nagy tisztelettel fogadta és biztosította, hogy mindenben a segítségére lesz. Kissyben lassan tudatosodni kezdett, hogy ennek a filmnek mind az öt főszerepét ő játssza, és többet lesz a filmvásznon, mint mindenki más együttvéve. Ötük közül legalább egy minden jelenetben benne lesz. Gyakran kettő is.
  Már aznap délelőtt érdekes különbségeket figyelt meg Jean-Jacques, Anne és Franco stílusa között. Az előző két rendezője együttvéve nem követelt meg akkora fegyelmet, mint Franco. Nem tőle, a stábtól. Alig beszélt velük, tudták a dolgukat, de mindennek a művészek keze ügyében kellett lennie, és ott is volt. Ez a délelőtt háromszereplős játék volt: színésznő, rendező, operatőr. A többi tíz ember azért volt ott, hogy ez a három tudása legjavát nyújthassa és az olyannak is látsszon, amilyennek látszania kell. És nem tegeződtek senkivel, kivéve Henrit, aki lefeküdt a sminkszoba sarkában és aludt. Öreg uszkár volt, fekete, nagyon nagy kutya. Mindenkit ismert már és farkcsóválással üdvözölt, de ezen túlmenően nem kívánt részt venni a filmezésben. Nem is volt beleírva a forgatókönyvbe.
  Kissynek szokatlan volt ez a vezetési stílus, hiszen egérsége kezdetei óta egy olyan szervezetben nevelkedett, ahol mindenki egyenlő volt és valójában nem voltak vezetők és alárendeltek… illetve annyira azért mégsem. Mert a konyhában Vanessa zsarnok volt, aki parancsolt és rendelkezett, és nem tűrt ellentmondást, mert az ételnek olyannak kellett lennie, amilyennek ő a saját művészetével megálmodta. Hát Franco módszere is ilyen volt. Ha nagy ritkán szólt valakihez Kissyn és Yvette-en kívül, az utasítás volt, bár mindig halkan beszélt és udvariasan.
  Itt is jó volt a hangulat, egy-egy felvétel után éppúgy beszélgettek, viccelődtek, mint a korábbi stábokban, annyi különbséggel, hogy Franco és Yvette leginkább csak hallgatóság volt, mert többnyire elmerültek a következő csapó megtervezésében.
  – A következő az elképzelésem – fejtette ki Franco, amikor leültek Annabelle-ék nappalijában. – Néhány jelenetet fel fogunk venni, jelmezzel, sminkkel, rendesen, de nem azért, hogy megtartsuk. Azt szeretném, ha mind az öt szerepet játszaná egy ideig, egy kicsit érjenek, alakuljanak a figurák. Mind az ötnek meglesznek a maga sajátos vonásai, amik lehetnek mozdulatok, hanghordozás, arckifejezések, bármi lehet. Nem szabad túljátszani, de a néző egyből fel fogja ismerni, hogy mikor melyiket látja. – A jegyzeteibe pillantott. – A meghallgatáson maga már elő is vett néhány figyelemre méltó ötletet, Kissy. Véro enyhén nazálisan, lassabban beszél, egyfajta előkelőnek képzelt hanghordozással, ami nekem nagyon tetszik. Melanie kissé mélyebben, rekedtesen beszél, merthogy ugye ő egy férfifaló démon, ez is nagyon jó. Még a mozgáskultúrájukat kell jobban szétválasztani. Az nagyszerű, hogy Véro szereti az ujjai hegyét összeilleszteni és így tartani kiselőadásokat, de Melanie-nak is szeretnék valami jellegzetes kéztartást vagy -mozdulatot, és a járásukat is ki kell csiszolni. Mise nagyjából rendben lesz az erőszakos, gyűlölettel teli magatartás irányából, ezt fejezik ki a gesztusai. De Cindy és Annabelle még nincsen kellőképpen kidolgozva, őrajtuk még nagyon sokat kell finomítanunk.
  Kissy megbillegette nagy füleit.
  – Szerintem Annabelle-t nem kell. Legyen meg a többi négynek a saját jellegzetessége, és Annabelle lesz az, akiből ezek mind hiányoznak. Hiszen a négy személyiség egy-egy trauma során szakadt ki Annabelle-ből, és mindegyik magával vitt valamit: Mise a fájdalmat és a gyűlöletet, Cindy a vidámságot és az életigenlést, Véro az intellektust, Melanie a… a színjátszást, a férfiakat…
  – Az extrovertáltságot – segítette ki Yvette.
  – Igen, ez az, köszönöm. Annabelle-ben nem maradt semmi, ő egy üres héj. Végül is ezt Keyes könyve elég világosan ki is mondja.
  Azok ketten bólintottak.
  – Annabelle introvertált, buta, humortalan, gyáva, fél minden nyilvános szerepléstől, fél a férfiaktól, és nem képes valódi érzelmeket megélni. A pozitívakat Cindy vitte magával, a negatívakat Mise. Annabelle legjobb alteregója Murphy, a könyvbeli kirakati baba.
  Megint bólintottak. Az eredeti könyvben van egy kirakati baba, akivel Sally sokat beszélget, és van két férfi is, akik udvarolnak a különböző alteregóinak. A forgatókönyvből Murphy kimaradt, és négy lánynak is van saját udvarlója, csak Mise nem jut többre alkalmi erőszakos kapcsolatoknál; persze nem őt támadják meg, hanem valamelyik másik lány keveredik szexuális töltetű helyzetekbe, és olyankor előpattan Mise, jól elagyabugyálja az illetőt – hát ez menni fog, állapította meg Kissy –, aztán elköt egy kocsit és dühögve, szitkozódva száguldozni kezd az utcákon. A könyvben is, a filmben is szerez egy pisztolyt és azt tervezi, hogy megöli Annabelle volt férjét, de valójában senkit sem bántalmaz komolyabban. Ennek ellenére ez a film nem lesz gyerekeknek való, de Kissy már jó ideje tisztázta a csapattal, hogy mik azok a gyerekeknek nem való filmek, amikben egy hírnevére büszke alapítványi kisegér nem vállal szerepet, és mik azok, amikben igen. Ebben igen. Ez a film voltaképpen az olyanok közé tartozik, amik valakinek a betegségéről és gyógyulásáról szólnak – elvégre a többszörösen hasadt személyiség szindróma egy betegség –, és hát a többi ilyen film sem mind való gyerekeknek.
  Egész délelőtt az öt lányt csiszolták, Germaine rengeteg jegyzetet csinált, Claudette fotózott, Yvette videózott. Most már improvizációk nélkül, a forgatókönyv szerint dolgoztak. Aztán tartottak egy ebédszünetet, egy közeli étteremben ettek, ki-ki alapon, Yvette csak Kissyt kérdezte meg, hogy van-e nála elég pénz, hiszen csak ő volt új a csapatukban. Persze hogy volt, még úgy is maradt a számláján bőven, hogy a gázsik nagy részét átadta Mariónak befektetni, vagyis betársult a konzorciumba.

– Szerintem klassz lesz – mondta Kissy este, amikor a csapat szokás szerint összegyűlt a felületen, és már megcsodálták Nanoegeret megint. Mindennap legalább egyszer elgyönyörködtek benne. Ő nem viszonozta, aludt. – Ez egészen más műfaj, a munkamódszer is más, minden más. Mint az ementáli és a camembert.
  Az egérkék nagy figyelemmel hallgatták. Egy sem akadt közöttük, aki ne lett volna tisztában a legkülönbözőbb sajtféleségek összes tulajdonságával. Mindent tudtak, amit sajtokról tudni lehet.
  Elmesélt mindent az első napi forgatásról. Azért csináltak olyan felvételeket is, amik talán be is kerülnek majd a filmbe, a lányok otthoni tevékenykedéséről, több átváltással, hogy mindenki kapjon szót. Volt olyan jelenet, amikor Annabelle kezdett, aztán előjött Mise, persze ramazurit csinált, őrjöngött Cindyvel. Akárcsak a könyvben, itt is Cindy volt a nyomjelző, aki tud beszélni Véróval, Melanie-val és Mise-szel is, Annabelle-lel nem, de lát és hall mindig, bármelyiküknél van az irányítás.
  Volt egy olyan jelenetük, ahol Mise félrelöki Annabelle-t és előbújik, dührohamot kap, és Cindy próbál a lelkére beszélni. Ez úgy lesz, hogy Cindy nem látható, mert ő nem bújik elő, Mise csak a hangját hallja a fejében, ezért először felvették Mise részét képpel-hanggal, és Cindy szövegét Franco mondta fel, az időzítés miatt. Aztán a jelenetet kitették a másik szobában egy képernyőre, hang nélkül, és Kissy rászinkronizálta Mise hangját, még nem igaziból, ahhoz szinkronstúdiót fognak használni, de ki kellett próbálni, hiszen még soha nem szinkronizált. Jó párszor újra kellett kezdeni, de egész jól ment. Aztán visszamentek az elejére, és fölmondta Cindyt is. És végül leültek és végignézték az egészet.
  – Ez egész jó – mosolygott Franco a maga száraz mosolyával. – A szinkront majd megcsináljuk rendesen, de a jelenet egyáltalán nem rossz. Még nem az a színvonal, amit várok, de maga még nagyon is formálható.
  – Hé, öregem – búgta Kissy Melanie-ként –, maga el se tudja képzelni, mennyire vágyom rá, hogy elkezdjen formálni.
  Franco nevetett és hirtelen azt mondta: – Annabelle!
  Kissy már nyitotta a száját a következő mondathoz, de most, anélkül hogy a száját becsukta volna, zavarttá vált az arca.
  – Ööö… elnézést, hogy szóvá teszem, de nem válaszolt a kérdésemre.
  – Melyikre? – lepődött meg Franco.
  – Hogy megkaphatom-e a pincérnői állást. Nézze, tudja, hogy van ez. Szükségem van a pénzre.
  A könyvbeli Sally is pincérnőként helyezkedik el, de igazából nem szorul rá a pénzre, tartásdíjat kap. De ő tíz évvel idősebb Kissynél, akinek nem állna jól a kétgyerekes elvált nő.
  – Ja igen, Kissy, igaza van, Annabelle-lel legutóbb erről beszéltünk. Csak ennek már több órája.
  – De azóta maga nem beszélt Annabelle-lel, tehát ez kiesett idő – bólintott Kissy.
  Az egérkék teljesen el voltak bűvölve, és ezt ki is mondták.
  – Fantasztikus ez az egész, egérke – mondta Pi. – Jól emlékszem, milyen voltál, amikor megismertelek. Alig hat éve… és most egy igazi, magabiztos felnőtt színésznő vagy.
  Kissy elővette a felület rajzeszközeit és rajzolt magának a videóra piros vonallal két nagy nyilat, ami a hajpántja füleire mutatott.
  – No igen – derült Pi –, természetesen kisegér is.

Valójában akármilyen csodadolgokat mesélt a forgatásról, ez volt a legnehezebb feladat, amit eddigi életében csinált. Egy shindyt elkapni, akár azt az ügyvédet, akit meg kellett késelnie, közben ügyvédvicceket mesélni neki, és aztán kiderült, hogy pincér – semmiség. Farkasszemet nézni egy szál magában egy macskával a töküres villában, ahonnan begyűjtötte a levágott kezet – a bátor kisegérnek nem probléma. Az előző forgatások se jelentettek gondot… Martine, a bűnözőket leleplező színészpalánta, Julie, a Sophie Marceau-reinkarnáció és Rocker, a maffiával harcoló prostituált – jó játék volt mind a három, de nem nehezebb, mint lilára verni azt az eszement pofát, aki beültette az autójába Françoise-t.
  Ez az igazán nehéz feladat. Francónak nem elég az a kis játszadozás, amit az első három filmben csinált, neki ide komoly, igazi jellemábrázolás kell… öt. Hogy ezt honnan fogja szedni… azt nemigen tudta. Viszont cserében ez lehet az a szerep… illetve az az öt, amelyikről megjegyzik, amelyikért még valami díjat is kaphat, hiszen fantasztikus alakítást fog nyújtani egy szenzációs filmdrámában. Erről Franco gondoskodik, mert ő csak a tökéletessel elégszik meg.
  – Lassacskán, egérke – mondta Niala is –, el kell gondolkodnod a jövőről.
  – Shindyt fogni – vágta rá.
  – Ezen kívül is. Ez egy komoly film, és a másik hárommal együtt ismert színésznőt csinálhat belőled.
  Kissy pontosan ezen tűnődött mostanában elég sokat. Nem könnyű pálya, az biztos. Sok munka, sok lemondás… ha tényleg sztár lenne belőle, az az egész jövőjét meghatározza. Egyszer azért majd gyerekeket is akar, és akkor választania kell a karrier és a család között. Nem, az nem kérdés, hogy a családot fogja választani, ő egy kisegér, neki eddig is a család volt az első, ezután is így lesz. De akkor évekre kiesik a filmezésből, és ki tudja, visszakerülhet-e még.
  Aztán a problémája megoldódott, azáltal, hogy egyik este belenézett Vanessa nyugodt tekintetébe a képernyőn. Igen, tudja már, mit kell tennie. Eljátssza ezt az öt lányt, és eljátszik minden jó szerepet, amit csak kap. Ha pedig egy nap úgy döntenek Martinnel, hogy akarnak egy alomra való kisegeret, akkor felhagy a filmezéssel, amíg azok elég nagyok nem lesznek. És ha utána nem kell majd a rendezőknek, hát akkor nem kell. Akkor majd a családdal foglalkozik és kigondol valamit, a rendezők meg hozzanak maguknak laboratóriumi egeret.

Más nagy eltérés is volt Jean-Jacques lezser rendezési stílusától. Franco a stábot és az összes fontosabb szereplőt összehívta a lányok lakásába:
  Thomas Constantin (dr. Robert Lanviers, pszichiáter)
  Jérôme Darcy (Michel, Annabelle fiúja)
  Pierre Da Silva (Louis, Cindy fiúja)
  Antoine Rainaud (Antoine, Véro fiúja)
  Paul Jalard (Philippe, Melanie fiúja)
  Annette Beaumarchais (Margot, pszichiáterasszisztens)
  André Lafleur (André, Cindy munkaadója)
  Kissy Chaton (Annabelle)
  Kissy Chaton (Cindy)
  Kissy Chaton (Véro)
  Kissy Chaton (Melanie)
  Kissy Chaton (Mise)
  – És öt ülőhelyet is kérsz? – tudakolta Jo, a díszletmunkás, egy Kissynél alig idősebb lány szőke hajzuhataggal.
  – Még szép! Nekem mindenből öt jár, mert belőlem öt van. Ettől ötször olyan okos, ötször olyan szép és ötször olyan szexi vagyok, mint ti.
  Nevettek. Ez idézet volt az eredeti könyvből és a forgatókönyvből. Aztán Jo és Gilles hozott még négy széket, letették őket sorban Kissy háta mögé, ő hátrasandított, végignézett a székeken és jóváhagyólag bólintott.
  Az értekezlet sokáig tartott, négy óra hosszat, de rengeteg mindent megbeszéltek. Művészi koncepciókat, hogy hogyan fogják játszani és rendezni a filmet, hogy lesz megszerkesztve – a vágó is ott volt, Henriette Séchan, Franco unokatestvére –, Yvette kameraállásait is megtervezték, előbb itt a lakásban, aztán a pszichiáter rendelőjében, amit a szemközti lakásban rendeztek be, bár Kissy egy egészen másik utcában fog majd becsöngetni az orvoshoz. A díszlettervezőnek, Monique Rosine-nak is volt dolga, egy csomó átalakítást találtak ki a lakás berendezésén, apróbb változtatásokat, egy vázát máshova, egy fiókos szekrényke útban lesz a kamerának… aztán emiatt láncreakció-szerűen a szoba egyik felét át kellett rendezni, a díszletmunkások zokszó nélkül cipelték a bútorokat innen amoda, aztán amonnan megint máshová, míg végül kialakult a szoba végleges rendje. Mindenhol egész szobában forgatnak, nem úgy, mint egyes sitcomokban, hogy a szobának csak a fele van megépítve, és a másik fele stúdió vagy egy másik helyszín. Itt nem, a kamera körbejárhatja Kissyt, Kissyt, Kissyt, Kissyt vagy Kissyt. Elő is fog fordulni, lesz egy olyan effektjük, hogy a személyiségváltásoknál a kamera csinál egy negyedkört Kissy körül, végig őrá összpontosítva, és amikor többszörös váltás történik, akkor félkört ír le, aminek az elején is profilból veszi és a végén is, de a másik irányból.
  De legfőképpen színészi megoldásokról beszéltek.
  – Nagyon egyszerű a célkitűzésem – tekintett végig Franco a társaságon. – Azok kedvéért, akik először dolgoznak velem, elmondom, hogy mindig ugyanaz a cél vezet, és ezt rögtön a legelején mindig közlöm is a csapatommal. Olyan filmet akarok csinálni, amire emlékeznek az emberek. Nem érdekel, hogy kapok-e díjat Cannes-ban vagy Hollywoodban; mindkét helyen kaptam már, de ez nem változtatott semmit a munkámon. Olyan filmet akarok csinálni, amit lehet, hogy milliók néznek meg, lehet, hogy csak ezrek, ez mindegy, de azok emlékezzenek rá, gyakoroljon hatást rájuk. Olyat, amit évtizedek múlva is elővesznek és megnéznek, és nem érdekel, ha csak egy kisszámú vájtfülű filmmániákus – de nézzék meg.
  Kissy érezte, hogy valaki nagyot nyel bent a torkában. Ez azt jelenti, hogy az ő játékát is meg fogják nézni évtizedek múlva. És az ő vállán van a felelősség, hogy ezt megvalósítsa. Azokon a vállakon, amik eddig nem cipeltek nagyobb súlyt egy-két kiló hűtőszekrényből csórt sajtnál.

– Narráció is lesz – mesélte Kissy, közben odaadóan kavargatva a mártást. – Mint a könyvben, Cindy mint nyomjelző meséli el ötünk gondolatait.
  – Figyelj csak, egérke – szólalt meg Maverick –, a könyv elején van az a jelenet, amikor Vérót meg akarják erőszakolni. Azt hogy veszitek föl?
  Persze a forgatókönyvre gondolt, már az egész alapítvány olvasta. A jelenet azzal végződik, hogy Véro átadja Mise-nek, akinek szörnyű ereje van, és félholtra veri a három férfit.
  – Igen, ez gond, egérke – ismerte el Kissy. – Erről még nem beszéltünk, de arra gondoltam, hogy kaszkadőrök helyett kérünk a börtönből elítélt erőszaktevőket. Azokért nem kár.
  Maverick csettintett a nyelvével.
  Kissy is csettintett a nyelvével.
  Az összes kisegér csettintett a nyelvével.
  – Igen, a gondolat jó – harsant séfjük a jól ismert hanghordozással –, de nem látom be, hogy ötletelés közben miért ne mozoghatna a mancsocskátok!
  Az egérkék gyorsan visszahajoltak a keverőtálak, vágódeszkák, tepsik fölé. Megint besegítős napjuk volt, mert a panzió elvállalta egy esküvő megrendezését, szolid rendezvény húsz vendéggel, az ételsor sem bonyolult, megoldják. Átjött Rainier, a Sylvie étterem fiatal, agilis séfje, de ő is eleve úgy, hogy csak másodhegedűs lesz Vanessa mellett, akit jól ismert, dolgoztak is már együtt, ha nem is ekkora vacsorán.
  – Jól van, adjunktus úr – ez Rainier-t jelentette –, nagyon szépen haladunk, rátérhetünk a desszertre. Kérek egypár állatkát ehhez az asztalhoz, de mestercukrászok legyenek ám, nagy fülekkel, mert megnézem!
  – Igen, séf – felelték az egérkék engedelmesen, és mentek csinálni a desszertet, amiről egyelőre csak a vezetőség tudta, hogy mi lesz.

– Ketrec – mondta Maverick hirtelen, minden előzmény nélkül, amikor a csapat már asztalnál ült és jobbára csak a rágcsálás hallatszott. – Kissy miatt kell egy jó nagy ketrec.
  Kissy pislogott, de mivel ez nem segített, megpróbálta még egyszer.
  – Nem harapok, egérke – mondta végül a harmadik pislogás helyett.
  – Nem te kerülsz bele. De ha shindyt ejtünk el, neked alig van esélyed játszani vele, mert gyakorlatilag állandóan ötlánykodsz. El kell tennünk neked későbbre.
  – Á, értem. Köszönöm, egérke, ne aggaszd magad. Ha elkaptok egy shindyt, nyugodtan készítsétek el ugyanúgy, ahogy a többit. Én elleszek a játékkal, mármint a kamera előtt.
  – De te már öt – közölte Elke. – Ötből belőle egy vagy kettő jöhet velünk megvadászni shindyet, közben többiek Kissy filmeződik. Ez egyszerű.
  – Sajnos nem lehet, egérke, a rendező azt akarja, hogy mind az öten ott legyek, amikor forgatunk.
  – Ó – mondta a zseb, és gondolkodás nélkül folytatta. – Akkor is megvan oldás. Elfogjuk shindyet és elviszünk neked filmezési helyszínbe, hogy ne kimaradd játékt.
  Kissy sóhajtott, részben azért is, mert a játékról eszébe jutottak a régi szép idők, amikor a shindy finom, omlós orrába csapódott az ökle… de inkább Elke miatt sóhajtott.
  – Nem lehet, egérke, senki nem jöhet oda, aki nincs benne a forgatókönyvben, és nagyon költséges lenne utólag beleírni.
  Most Elke sóhajthatott.

– A legnehezebb jelenettel fogjuk kezdeni – mesélte Kissy már kint a kertben a mindenfelől meredező egér- és kutyafüleknek –, a szeánsszal a pszichiáternél. A doktor leülteti Annabelle-t egy székre, és félkörben elhelyez négy nagy tükröt. Ezekben jelennek meg a többi személyiségei, és beszélget velük. Mind másképpen néz ki, mert Annabelle nem a valóságot látja, hanem amilyennek ő elképzeli a személyiségeit. Az egészet ötször fogjuk fölvenni. Először mint Annabelle ülök le a székre, végigszövegelek mindent, akár Annabelle beszél éppen, akár valaki más, hiszen a tükörképek maguktól nem tudnak beszélni. Amikor ez kész, átvedlek az egyik személyiségévé. Másik ruha, paróka, smink. Így visszaülök a székbe és végigcsinálom az egészet megint, a tükrök fölött lesz egy nagy monitor, amin látom magam mint Annabelle-t, és most egészen másképpen kell viselkednem, beszélnem, de ugyanúgy kell mozognom és ugyanazt kell mondanom. A kamera látja azt a tükröt, amelyikben az a személyiség megjelenik, a kép többi része nem számít. És úgy lesz összevágva, hogy mindegyik tükörben egész idő alatt az a kép látszik, amit a kamera akkor látott a tükörben, amikor az a lány voltam. A széken viszont végig Annabelle-t fogják látni. Hű, egérkék, cin-cin, ezt még elmondani is fárasztó, végigcsinálni még rosszabb lesz. Franco azt mondja, Annabelle könnyű, de az, hogy a tükörképekkel minden fejmozdulatot pontosan leutánozzunk, nagyon kemény munka lesz, örül, ha egy nap egy személyiséggel el tudunk készülni. Mise nem jön el, úgyhogy négyszer kell végigvinni.
  – Szóval most már élesben megy – mondta Angélique halkan, mert Gabrielle már elaludt az ölében. Még mindig ugyanolyan kicsi volt a füle.
  – Igen. Eddig gyakoroltunk, kísérleteztünk, hogy s mint lenne jó, de amit eddig forgattunk, abból alig tartunk meg valamit.

A technika egyszerű volt. Nimby lerakott négy telefont két székre, könyveknek támasztva, így kicsit más-más irányból látták Kissyt; ő pedig elindult a székek felé mint Annabelle, megbotlott, és ahogy előrehajolt, átváltozott Cindyvé. Aztán lassítva játszották vissza egy nagy képernyőn. Legalább tízszer, mert Kissy sehogy sem volt vele megelégedve.
  – Francónak se fog tetszeni – jelentette ki. – Ez a képsor lassítottban megy a filmen, hogy látsszon az átváltás. Tökéletesnek kell lennie.
  Úgyhogy gyakorolta tovább, amíg el nem jutott arra a pillanatra, amikor azt mondta: most jó! Elismételte még néhányszor.
  – Rendben – mondta. – Akkor most lássunk valami mást.
  – Pizza? – javasolta Molly.
  – Shindy? – kínálta Maverick.
  – Ugyan, egérkék. Gyakorlat! Amikor shindyt verni tanultunk, állandóan gyakoroltuk a verekedést. Meg a morzét meg minden egyebet. Nekem most az öt lányt kell gyakorolnom.
  – Azért annak a verekedésnek lenne még mit adni, egérke – jegyezte meg Vanessa némi éllel.
  – A kondim tökéletes – vágott vissza Kissy –, akármikor földhöz vágom a shindyt.
  – Mekkorát? – kérdezte François.
  – Akármekkorát!
  – Százkilósat?
  – Százkilósat is!
  – Akkor is, ha két méter magas?
  – Akkor is!
  – Akkor is, ha szeret horgászni?
  – Akk… mi van, egérke?
  François válaszul fölmutatta a telefonját. Egymillió kisegér rohant egymás hegyén-hátán a szoba közepére, hogy megcsodálják a shindyt. De nem azt látták, csak egy halom szöveget. Leolvasták az adatbázisbeli azonosítót, és gyorsan benyomkodták a telefonjukon.
  – Mindenkinek hátra van már csapva a füle? – tudakolta Vanessa, elmélyülten tanulmányozva a képernyőt.
  – Mindenkinek – felelte Martin.
  – Mindenkinek – visszhangozta Maverick.
  – Mindenkinek – bólintott Françoise.
  – Mindenkinek – mondta Nique.
  Kissynek már nem is kellett szólnia.
  – Mindenkinek – bökte ki abban a pillanatban.
  A shindy arról adott hírt, hogy egy hatéves ikerpár – fiú és lány – a kiszemelt áldozata, ő csemegének nevezte őket. Egyszerű módszerrel cserkészte be őket: munkát vállalt az anyjuknál, nem mondta meg, mit, de valószínűleg valami alkalmi szerelési feladatot, de hosszadalmasabbat. Ebből aztán bébiszitterkedés lesz, hiszen imádja a gyerekeket – naná hogy –, és onnantól szabad a pálya.
  – Itt is van – mondta Nimby olyan hangon, mint aki éppen ajtót készül nyitni a shindynek, és kitett a nagy tévére egy térképrészletet. – Draguignanból netezik, egy helyes kicsi zsákutcából. Avenue John Kennedy. A házszámot nem tudom kideríteni, de nincsen sok ház, és úgyse fog egynél többől kijönni egy kétméteres mackó horgászbottal a kezében.
  – Másfél óra alatt ott vagyunk – bólintott Pi.
  – Jó – mondta Kissy –, és ott mit csinálunk?
  – Elkapjuk a shindyt – vágta rá több ezer kisegér.
  – Igen, de nem így értettem. Konkrétabban.
  – Majd ott kitaláljuk – vont vállat Vanessa.

Kissy végighajtott a tengerparton, a Promon természetesen, és a reptérnél ment föl a La Provençale-ra, ami Le Muy-ig fogja vinni. Vállalta az akciót, ennyire nem kell kapkodnia a gyakorlással, és különben is, ő színésznőnek is kisegér marad. Aztán kisorsolták sofőrnek. A kontingenst is sorsolták, mert csak tizenegy helyük van a mikrobuszban; a buszkölcsönző cég nem tudott ilyen gyorsan kocsit adni, és nem akartak várni, inkább a csapat fele lemondott a személyes jelenlétről. Sorsoltak. Egy sofőrt és tíz harcost.
  – Ahol egy egér ott van, az egész alapítvány ott van – jelentette ki Maverick, és hozzátette: – Egy hellyel kevesebbet sorsolj, Nimby. Elkének okvetlenül ott kell lennie, hogy kabarét csináljon az egészből.
  – Elkének? – érkezett a cincogás a nappali túlsó sarkából. – Elke csinálja neked kabarétot bárhol, ott is, itthon is, egérkefészekit. De bárki másegér is. Jön shindy fölfegyvereskedődve, jön kisegér, megszólódik, shindy röhög, kisegér üt, shindy sikít és összecsuk, de közben röhögődik tovább. Legjobbakat mondja például Vanessa meg Kissy.
  – Nem, egerentyű, annak az egérnek igaza van – mondta Nimby vigyorogva –, tehát egy sofőr és kilenc harcos. Neked menni kell.
  Sorsoltak, és Kissy lett a sofőr. Le Muy-nél letért a D1555-ösre, az elvitte Draguignanig és be a város közepébe, ahol egy téren áttért egy másik főutcára, és csakhamar leparkolt egy mellékutcában a főúttól jobbra. Mivelhogy a shindy a főúttól balra lakik. A csapat kiugrált a kocsiból és fölszerelkezett, Jerry-hátizsákok, helikopterek, és mint megbeszélték, egy görkorcsolyás lány és fiú, akik mindenekelőtt arra korcsolyáznak. Molly és François.
  – Jól van, egérkék – nézett Elke a kerekeken gyorsan távolodó testvérek után –, kicsi vörös nordnémet zsebegérke tudta ám, hogy nem fogja ez menni, és most már ti is rájösztik. Autók, fák, arról garázskák, sovány, mögötte házikák. Ebből hogyan nektek kabarétot?
  – Sövény! – hahotázott az alapítvány. – Nem sovány!
  – Lehet úgy is. No jó. Harci egércsapat készen, kivéve Kissy.
  – Én miért ne lennék készen? – pillantott rá Kissy meglepve a kocsi mellől.
  – Nincs rajtad fülkék.
  Kissy gyorsan visszatette a füleit. Útközben viselte persze, csak kiszállás után megigazította a haját.
  – Kösz. Mi a helyzet?
  Ezt már a görkorisoknak mondta, akik ekkor keltek át a főúton és egy kis utcácskán haladtak tovább, innen nyílt a zsákutca, ahol a shindy lakott. Pillanatok alatt ott voltak és tettek egy kört a zsákutca végén.
  – Csend és nyugalom – jelentette Molly. – Ha mindegyik házba becsöngetek és megkérdezem, itt lakik-e Alfahím, az jó?
  – Nem!!! – vágta rá a Jerry egy egérként.
  – Ki se ejtsd ezt a szót – rótta meg Vanessa. – Keringjetek ott egy kicsit, amíg agyalunk.
  – Negatív – felelte Nimby, aki a kocsi nyitott tolóajtajában ült egy táblagéppel. – Már nem agyalunk, tudjuk, hogy nincs otthon. Félórája elment a nőhöz. Az egyik kolléga kért tőle képet a gyerekekről.
  – És kapott?
  – Nem. Viszont válaszolt rá, hogy azt inkább nem, bocs. És nem mobilnetet használ, hanem az ottani wifiről lépett be, tehát megvan az az IP-cím is, iiiigen, ez az! Avenue Émile Thomas. Ez pedig… itt van egy macskakergetésnyire, görkorit föl és megyünk, ti pedig vissza se gyertek, egérkék, menjetek tovább!
  – Vettük – cincogta François, a kocsinál maradt egerek pedig egymás háta mögé rohantak, kioldották a hátizsákra csatolt görkorikat, fölcsatolták és futo… húsz métert, aztán szép türelmesen megvárták, amíg egy pótkocsis teherautó kitolat az utcából, a lapos egerek miatt, akiket nem szerettek volna csináltatni magukból. De akkor már szágul… huszonöt métert, és várakozhattak megint, a piros lámpánál. Aztán átszaladtak a főúton és végre csattoghatott a fülük. Végig az utcácskán, ahonnan a shindy utcája nyílt, első sarkon balra, második sarkon jobbra, és végig egy hosszú, kanyargós utcán. Fél kilométer se volt az egész, és megtalálták a Lavanant egereket, akik egy ház előtt álltak és nagy figyelemmel szemléltek valamit egy faágon, nem sokkal a fejük fölött.
  – Mit találtatok, egérkék? – fékezett előttük Kissy.
  – Semmit, egérke – felelte Molly.
  – De mi van a fán? – vizslatta ő az ágat.
  – Mondom, hogy semmi! De nem fogunk odaállni a kapujuk elé és bámulni befelé, nem igaz?
  – De, ez igaz. Melyik kapu?
  – Ha Nimbyre nézel, éppen az ő háta mögött fogod látni, a sötétpiros kapu. Fix, hogy az az. Ott a kocsi, pont kifelé néz a platója, ezek éppen tapétáznak.
  – Hát, esélyes – mondta Niala a fülükben. – Az IP-cím alapján négy ház jöhet szóba, a piros kapus, a mellette levő távolodó irányban, ahol a nagy tuja van a kapu mögött, és a felőletek levő oldalon a következő meg az azután következő ház.
  Kissy követte a többiek példáját, levette a korcsolyáját, eltették őket. Maverick telefont és bogarat kapott elő a zsebéből, földobta a gépet a levegőbe, és már el is húzott a gyanús ház felé. Azaz nem, figyelte meg Kissy.
  – Nagy ívben, hátulról közelítem meg a házat – közölte a pilóta –, látnom kell egy nagydarab tapétázót és két hatéves ikret. Esetleg a nőt is… hopp, a nő meg is van.
  Igen, az egyik nyitott ablak mögött látták elmenni a nőt.
  – Jól van, egérke – bólintott Kissy –, repüld körbe a házat és óvatosan kukucskálj be az ablakokon, nehogy egy gardróbszekrény fogságában kössünk ki.
  A bogár sorra járta az emeleti ablakokat. Odabent szemlátomást valóban tapétáztak vagy festettek, a bútorok össze voltak húzva a szobák közepére, minden beborítva műanyag fóliával, létrák, vödrök szanaszét. Aztán láttak egy lányt.
  – Egy lány – mondta legalább három tucat kisegér egyszerre.
  – De ez nem hatéves – állapította meg a pilóta. – Legalább húsz.
  – Bébiszitter, rokon, akárki – vont vállat Kissy. – Az ikrek a perdöntők. Ha itt vannak, jó helyen járunk.
  Maverick megpördült a bogárral és elindult visszafelé, letelőben volt az öt perc, amit a bogarak a levegőben tölthettek. Közben egy különítmény már előszedett új bogarakat, s ahogy az elsőt Nimby leemelte a levegőből, Maverick már átvette a következő irányítását.
  – Nini – mondta megint a több tucat kisegér. Az egyik földszinti szobában megtalálták a shindyt. Magas, nagydarab, borostás muki, fehér trikóban, éppen lemászott a létráról és arrébb rakott egy-két tárgyat, azt nem látták, hogy miket. Aztán fölemelt egy sörösüveget és húzott belőle.
  – Eddig jó – mondta Nimby. – Ne menj tovább, egérke, keress megfigyelőpontot.
  – Vettem – felelte Maverick, és a bogár őrült tempóban kivágódott a kertbe, lecsüccsent egy vastag faágra és kikapcsolta rotorjait.
  – Jó, akkor egy bogár figyeli ezt a szobát – nyugtázta Niala –, itthon kitettük egy képernyőre, jelzünk, ha lát valamit. Keressétek meg a gyerekeket.
  – Negatív – csattant föl Vanessa. – Várjatok az új bogárral, kijönnek a kertbe.
  Szabad szemmel látták meg a kis társaságot. A nő, a lány… és igen, a két kisgyerek. A fiú pántos, kék nadrágban, a kislány fehér pólóban és rózsaszín szoknyában. Láttak egy nagyfiút is. Ez nyitotta ki a kaput.
  – Macskaveszély! – szisszent föl Vanessa. Fölkapkodták a bogarakat, pillanatok alatt zsebre rakták őket, és elindultak visszafelé az utcán.
  – Adjatok egy bogarat – kérte Maverick –, lerakom a házzal szemben.
  – Jön – szólt Molly, és Kissy is odakapcsolta a telefonját. A bogár felröppent a szemközti ház tetejére, onnan figyelte, ahogy a nő meg a nagylány beszáll egy kocsiba, amit eddig nem is láttak, a szomszéd ház takarásában volt, és kihajtanak a kapun.
  – Laza csoportot alkotunk, kirándulók vagyunk – mondta Vanessa.
  A kocsi kigördült, a nagyfiú becsukta a kaput és beszállt a kocsiba ő is. A gyerekek integettek utánuk, s a kocsi másodpercek múlva elhajtott az alapítványi egérkülönítmény mellett.
  – Okk-ké – mondta Vanessa. Megvárták, amíg a kocsi eltűnik a kanyarban, és visszafordultak. – Tehát annyit tudunk, hogy a cica meg a két gyerek bent van a házban.
  – Bogárkákká rakjuk körbele házt – javasolta Elke. – Néznek be összes ablakokt, és várjamunk.
  – Bázis hívja különítményt – szólalt meg Pi a fülhallgatóikban.
  – Tiszta a vétel, bázis – felelte Jennifer.
  – Az emberünk online van, küldött egy rövid választ.
  – Pozitív – felelte Maverick. – Telefon van a kezében.
  – És nevet – tette hozzá Elke. – Szájával. Írt valami nevetőst?
  – Ő nem, de a shindyk poénkodnak éppen.
  Letáboroztak két házzal távolabb, ugyanazon az oldalon, ahol a célpont volt, így nem láthatják őket, csak ha kijönnek az utcára. Molly, François, Elke, Jennifer, Christian és Artu telefont ragadott, s mindenféle irányokba szétszóródó bogárfelhő száguldott a ház felé. Gyorsan kerestek maguknak megfigyelőállásokat. Közben Yvonne helikósdobozokat nyitogatott.
  – Discovery és Enterprise startra kész – jelentette.
  – Várjuk öt percekig – mondta Elke.
  – Miért pont? – tudakolta Kissy.
  – Gyerekek szereti társaságt. Bemegyik shindyhez egy-két perc hamar. Shindy kell nem sok idő, hogy lehúzni bugyit, főleg ha volt már nem első sörike.

A gyerekek tényleg hamar bementek a shindyhez, aki jól eldumált velük, de egyelőre semmi szexszel kapcsolatosat nem hozott szóba. A szobának két átellenes falán is volt ablak, mindkettő nyitva, hogy száradjon a festés, és egy-egy bogár lapult mindkettő fölött a keskeny peremen, rajtuk apró mikrofonnal. Így, hogy csak a mikrofon működött, elég sokáig bírta az elem.
  – Jól van, egérkék – mondta Elke –, és most? Shindy nem mondja szext. Már öt perceket odabent vannak egyedül, és mégsemis. Kicsi vörös nordnémet zsebike nem volt igaza. Egy dologot lehet tenni csak.
  Az egerek érdeklődéssel hallgatták, jól tudva, hogy valami falrengető hülyeséget fog mondani.
  – Bemegyünk és mondjuk szext shindy helyett.
  Nevettek.
  – Másfél óra utaztuk shindy miatt! – csattant föl a zseb. – Lesz megint másfél óra hazamenjük! Nem éri rá alapítvány egész délután itt ülődik és várja! Kissy, Kissy, Kissy, Kissy és Kissy kell gyakorolja lányoki szerept, Vanessa tervezte klassz vacsora sütődi csapatnak, Angélique táplálkozódítani Nanókának muszáj!
  – Angélique itt sincs – dünnyögték többen is, de a zsebet ez nem érdekelte, ahogy semmi sem, ha rájött a harcolhatnék.
  – És még sőtebb kell shindy orra laposra! Alapítvány lemarad évbeli termelési statisztikában, ha nem elfogja elegendő shindyet.
  Ilyen statisztikájuk nem volt ugyan, de kétségtelenül jól hangzott.
  – Csendet! – szólalt meg Nimby hirtelen, és Elke azonnal elhallgatott. Szeleburdi, de fegyelmezett.
  – Amúgy is ideje némi szünetnek – mondta ekkor a shindy. – Így hasznosan tölthetjük.
  Hallatszott, hogy vigyorog.
  – Nem gond, ha még nem értitek. De élvezni fogjuk mindhárman.
  Az alapítvány egy egérként ugrott talpra, és már rohantak is. A fejük fölött száguldott a Discovery és az Enterprise dübörgő motorokkal, Yvonne és Nimby helyben maradt és padlóig nyomta a botkormányokat. Amikor az egerek megálltak a kapunál – a start után négy másodperccel –, már hallották a shindy üvöltözését a fülhallgatójukban; addig nem lehetett, túlságosan csattogott a fülük.
  – Mi a frász ez?! Mik ezek?! Mibe húztatok bele, kis rohadékok?!
  Kissy és Vanessa rúgta be a kaput, nem volt túl erős, és már bent is voltak. Aztán a házban, és egy pillanat múlva több ezer kisegér robbant a szobába, ahol a shindy ordított a helikókkal.
  – Ne mozdulj! Kezeket tarkóra! Állj a falhoz! Gyerünk, igyekezz! Azt mondtam, kezeket tarkóra!
  Jennifer és Molly átterelte a halálra rémített, bőgő gyerekeket a másik szobába és nekilátott megvigasztalni őket, a többiek pedig a shindyt leckéztették.
  – Hitted komolynak, hogy szexezheted két hatévessel? – korholta Elke. – És ha mi nem jövünk, csak anyu? Mit mondod neki?
  – Hé – felelte a shindy; mindkét kezét fölemelve állt a kilenc Nimbusz csöve előtt, de nem tette a kezét tarkóra, és nem is állt a falhoz. – Hé, hé, hé! Lassítsunk már! Honnan veszitek, hogy én ilyesmit akartam velük csinálni? Én azért vagyok itt, hogy kifessem a házat.
  Ámbár a Nimbuszoknak változatlanul nem volt csövük.
  – Biztos, hogy eszedben sem volt ilyesmi? – tudakolta Kissy.
  – Persze hogy biztos, minek néztek ti engem?
  – Richard Lartigau-nak nézünk téged – közölte Niala, de ezt a shindy nem hallhatta, ezért Kissy elismételte.
  – Igen, így hívnak. Na és?
  – Kétszer ültél szexuális bűncselekményért – mondta Kissy hűségesen Niala után.
  – A rohadt életbe, és akkor mi van?! Ha egyszer leültem, amit kellett, mit akartok még? A sértettek felnőttek voltak, ezek meg gyerekek, a bíró soha nem mondott olyat, hogy ne maradhatnék kettesben gyerekekkel!
  – Elhiszem – bólintott Kissy jóindulatú mosollyal, amire a shindy elkezdte leengedni a karját, de megállt a mozdulattal.
  – Akkor letehetem a karomat?
  – Már csak egyetlen kérdés – szólalt meg Maverick, és Kissy sajnálta, hogy a kislányon nincs gyűrött ballonkabát. Volt viszont egy telefonja, amit elővett, elrakva a csúzlit, és olvasni kezdett róla. – „Most indulok hozzájuk melózni, és meg van dumálva, hogy az anyjuk meg elmegy hazulról, én vigyázok a kicsikre. Amit Calabax írt, azt úgy nagyjából meg akarom velük csinálni, kivéve a fotózást, bocs. Nemcsak mert rizikós, hanem hát mással lesz a kezem elfoglalva. A kiscsajnak egyébként hupikék törpike van az egyik bugyiján, szenzációsan néz ki.” Kívánsz ehhez valami kommentárt fűzni?
  – Ez… ez… mi közöm nekem ehhez?
  – Szerinted semmi? Jó, az ügyész majd elmagyarázza. Lesz jelen számítástechnikai szakértő, aki elmondja, honnan lehet tudni, hogy ezt a te telefonodról írták, Alfahím.
  A shindyt mintha megütötték volna a nickje hallatán. Szótlanul a tarkójára tette a kezét, a falhoz hátrált és odafordult felé.
  – Charlie Charlie? – érdeklődött Maverick a bázistól.
  – Pár perc – felelte Pi.
  – Nem vagy ám jó bácsi és semmit szeretlek – közölte Elke a shindyvel. – Hatévesekkel? Hogy gondolsz erről? Ja, hova ment anyujuk?
  – Bevásárolni – morogta a shindy.
  – Megvan száma telefonbele neked?
  A shindy bólintott. Elke odalépett hozzá.
  – Melyik zsebjed?
  – A jobb nadrágszáramon.
  A zseb kivette a telefont, bekapcsolta.
  – Aha. Kódja mi?
  – A bal felső sarokból lefelé kétszer, jobbra egyszer, föl kétszer, jobbra egyszer, le kétszer.
  – Kösz. Jó pedofil vagysz. Hogy van névje anyunak íródítva?
  – Yvette Lacœur.
  Elke kilibbent a kertbe, hogy a shindy ne hallja, de ők persze hallották a fülhallgatókban.
  – Helló, madame Laköhr. Elke Schneider vagyok Jerry Alapítványból. Bocs, hogy nem beszélek jól franciát. Igen, Richard telefonjától beszélek, de ő most nem tudja jönni. Gyerekek jól vannak, semmi bántásuk nem lett, de Richard most le lesz tartózítva. Akarta molesztálni gyerekekt ugyanis. Nem sikerült neki ám, mert mi voltunk gyorsabbak… bitte? Ja, natürlich, das ist meine Muttersprache!
  Puff neki. Az ezt követő szózuhatagból Kissy egy szót sem értett. A cica se gondolta volna, hogy a hölgy tud németül.

Ő előbb volt ott, mint a rendőrök, nyilván kirohant az üzletből, be a kocsiba és rálépett a pedálra. Először a gyerekeit találta meg, már ők is kint voltak a kertben, ölelte-csókolta őket, aztán bejött a szobába, ahol az egérkék még mindig sakkban tartották a shindyt.
  – Richard… Richard, mi ez az őrültség?! Mit akartál művelni a gyerekeimmel?! Hogy képzelted?!
  Nekiugrott és csépelni kezdte, az egerek szólni akartak, hogy nem jó ötlet, de a shindy nem próbálta túszul ejteni. Végül is minek tette volna? Fél méterrel magasabb volt nála, ha maga elé tartja mint eleven pajzsot, az egerek nem tudnak lőni nevettükben. Viszont megállítani sem próbálták a nőt. Minek? Legrosszabb esetben nem rúgja tökön.
  De.

– Madame nem beszélje jól németült, de érti minden és tud autóvezetje nagyon gyorsan – hadarta Elke, és kanalazott a fagyijából. – Nagy butaság volt letámadszni gyerekekt, amikor kiírva már shindycsoport bele tervike.
  – Ránk nem számított – nevetett Maverick. Neki már elfogyott a fagyija, úgyhogy kinyitotta az Enterprise dobozát, fölrakott egy szemüveget és felhúzta a gépet a magasba.
  – Este nyolc jó lesz? – kérdezte Nimby, kezében a telefonjával. – Most öt múlt.
  – Igen, szerintem jó – bólintott az egere. – A shindy félórája látott munkához a gyerekekkel, három-négy órát szórakozik, addig nem ér rá beszámolót írni.
  Persze kiszedték a shindyből a jelszavát, már meg is változtatták, egy újabb fiók, amit ők ellenőriznek a shindyfórumban.
  Kissy közben elővette a telefonját és rákapcsolta a helikóra. Az Enterprise már messze járt a fagyizótól, de ezt csak a koordinátákból lehetett tudni, mert a kép nem mondott semmit. Házak, utcák, autók, emberek. Maverick megcsodált egy templomot, körberepülte először fönt, aztán leereszkedett és megszemlélte a homlokzatot. S egy pillanat múlva tovaröppent megint.
  – Jut eszembe – kukucskált Nimby Kissy képernyőjére. – Az, hogy mi bármelyik telefonon láthatjuk a helikók által fölvett képet, attól van, hogy a helik ugye mindent továbbítanak a szerverre. És persze a koordinátákkal együtt. No de mi soha nem törlünk le semmit – készülök is éppen egy új NAS-tárolót venni. Az összes korábbi felvételünk megvan. Nem nagy ügy csinálni egy olyan alkalmazást, ami kiteszi a felvételeket a térképre, és végignézhetjük, hogy hol jártak a helikók. A bázisaink környékén, ahol rengeteget repültek, minden útvonal másik színt kaphat, illetve időskálán választhatjuk ki, hogy mikori felvételekre vagyunk kíváncsiak.
  – Nézzétek – cincogta ekkor Maverick.
  Nézték. Állatorvosi klinika. Az Enterprise leereszkedett egy nagy zöld tábla elé.
  La Souris Verte – Clinique Vétérinaire.
  Zöld Egér Állatorvosi Klinika.
  Barna, szőke, vörös és fekete hajú egerek meghatottan nézték, és rezgett a fülük.
  – Igen, ez el is dönti a kérdést – bólintott Nimby. – Valamelyik nap megcsinálom.

Hazafelé Jennifer vezetett, a szükséges óvatossággal, de nem ráérősen, mert majdnem hét óra lesz, mire hazaérnek és Vanessa beveheti magát a konyhába. Enni persze nem állnak meg. A mikró sütit is ígért nekik.
  Kissy elnyújtózott az ülésben és a lányokra gondolt. A forgatás már elkezdődött, de több még a kérdőjel, mint a megválaszolt kérdés. Neki van az egész francia filmiparban a legnagyobb füle, de még fogalma sincs egy csomó mindenről, hogy hogyan fogja megoldani. Sajnos ez nehezebb, mint rátörni egy shindyre, mialatt gyerekeket próbál levetkőztetni, és falhoz állítani csúzival. Az könnyű. De hogyan csinál önmagából ötöt? Öt különbözőt? Nem akar aztán olyan kritikákat olvasni, hogy „sajnos az öt különböző karaktert nem igazán tudta megoldani, ámbár a füle tényleg szép nagy”. Az átváltások is nehezek lesznek, a kétórás filmben van vagy húsz, és a jellemformálás, hogy mind az öt igazán olyan legyen, amilyennek lennie kell… no meg az érzelmek a drámai kulcspontokon. Azokról fogalma sincsen, honnan szedi majd.
  De hát valahogy majd csak összehozza. Franco és Yvette is bízik benne. A draguignani bevetésnek mindenesetre

VÉGE.

A forgatás még épp hogy elkezdődött.