La bouche pleine de sable,
  la langue en carton cartable,
  oh chiens de la plage,
  j’écris,
  j’écris…

Nohát, párnatoll. De mekkora! Kissy becélozta és felszippantotta. Aztán továbbhaladt és folytatta.

…je voudrais des bottes comme l’italie qui monte aux hanches,
  je voudrais un cuir comme les loulous qui trainent les planches,
  je voudrais m’enfuir et revenir chaque dimanche,
  et des rideaux pour moi toute seule,
  et des rideaux pour moi toute seule,
  et un piano…

Nem ez a versszak jött volna, de mindegy. Különben is most jön a kedvenc része.

La bouche pleine de sable,
  mon petit bronzage minable,
  oh gens de la plage,
  souris,
  souris…

Persze itt mosolygást jelent, nem egeret, de akkor is.
  Hirtelen fehér folt jelent meg a szeme sarkában, s egy pillanat múlva el is tűnt. Odapillantott. Macska gyors léptekkel igyekezett eltűnni a konyha felé.
  – Hé, cicus! – kiabált utána jó hangosan, bár Macska alighanem a suttogást is meghallja, hiába zúg a porszívó. – Csak nem félsz tőle?
  De válasz nem jött. Macska még kevésbé. Vállat vont és folytatta a munkát, az órára pillantva. Martin még jó ideig nem ér haza. Anya és apa csak estére várható. Még Suzy sincs itt, Macskával meg nem lehet mit kezdeni. Régóta nem volt már ennyire egyedül idehaza.

Je voudrais une peau en neige d’agneau en avalanche,
  je voudrais des yeux et des cheveux plus longs que mes manches,
  je voudrais m’enfuir…

Elhallgatott és kikapcsolta a porszívót. Egy pillanatig radarozott.
  Csengettek.
  – Macska, igazán szólhattál volna! Suzy már rég berohant volna csaholva!
  Az előszoba felé menet Macska nem mutatkozott, pedig lett volna ideje utánarohanni és térden állva kérni bocsánatát. Elmosolyodott a gondolatra. Macska még nála nagyobbaktól se kérne soha bocsánatot, hát még egy desszerttől. Kissy tudta, hogy Macska csak azért nem forral ellene semmit, mert kap elég macskakaját, ami nem verekszik.
  – Szia, gyere be – mondta Kissy a monitoron látható képnek, és megnyomta a gombot. Solange elé ment a kertbe. – Hát te?
  – Szia… zavarok?
  – Dehogyis. Bocs, csak porszívóztam, és Macska nem ugatott, hogy csengetnek.
  – Ugatni is szokott?
  – Nem, hát éppen ez az. No halljuk, mi a gond.
  Solange sóhajtott.
  – Ennyire látszik?
  – Eléggé. Gyere be. Mit iszol?
  A konyhában ültek le. Kissy narancslét és aprósüteményt vett elő. Solange csak egy kortyot ivott.
  – Oké. Belevágok. Szóval az apámat letartóztatták.
  Kissy eltátotta a száját, aztán gyorsan becsukta.
  – Megint verekedett, de most egy kocsmában. Összetörte a berendezést, két ember megsérült… nem súlyosan. Van kirendelt védője, azt mondja, ne is számítsak rá, hogy megint megússza szabadlábon. A munkahelyéről már ki is rúgták…
  – Nem te tehetsz róla – mondta Kissy szerencsétlenül, és nagyon szeretett volna átváltozni Nialává, vagy legalább Angélique-ké. Ők sokkal okosabbat tudnának mondani.
  – Nem, szerintem se. De ez nem is érdekes. A baj az, hogy mi lesz a házzal.
  – Hogyhogy? Az a tiéd.
  – Igen, de miből fogom fenntartani?
  Kissy most értett meg mindent. Hát persze. Lehet, hogy Rouvel ivott, mint a kefekötő, de a számlákat azért csak fizette.

– Suzy hol van? – nézett körül Solange.
  – Gyerekeket nevel Beaulieu-ben.
  – Gyerekekeeet? Miféle gyerekeket?
  – Természetesen kutyagyerekeket. Suzy egy kutya, milyen gyerekekre számítottál? Három fia és három lánya van. Nemsokára foguk is lesz, és rettegésbe ejtik a környék macskáit.
  – Akkor klassz testőrségetek lesz.
  Nevettek. Mintha Solange nem tudná, hogy bármelyik macskát megverik egyedül is.
  Kissy tűnődve forgatott egy süteményt. Sajtos süti volt, egyszerű bolti, Martin vette tegnap.
  – És meg akarod tartani a házat?
  – Hát… szeretném. Haza is költöznék valamelyik nap… apámnak nem engedték meg, hogy szabadlábon védekezzen, úgyhogy egyhamar nem jön haza.
  – Segítünk majd elvinni a cuccot.
  – Kösz.
  Kissy bekapta a sütit és elővette a telefonját.
  Solange apját lecsukták verekedésért. Hazaköltözik, de nem tudja fenntartani a házat. Adjatok ötleteket. IK.
  Elküldte az üzenetet a Jerry szerverére és megevett még egy sütit.
  – Mi az az IK? – kíváncsiskodott Solange.
  – A személyes jelem a Jerryben.
  – Gondolom, titkos.
  – Szigorúan. Most meg is kell hogy öljelek, amiért megláttad.
  – Persze, megértem.
  Nevettek. És vártak. Talán fél percig se kellett várniuk az első válaszra, és mire elolvasták, ott volt a következő.
  Dolgoszi kelene walamiet. Párizsben midt dolgosszák Fiatalok mikor Zseppéndzet akarik? IE.
  Kissy sóhajtott. Beszélni fog Louise kisasszonnyal, hogy tanítsa meg Elkét végre írni is franciául. Legalább az ábécét, meg hogy a főneveket nem kell nagybetűvel írni.
  Ha hazaköltözik, kajára se lesz pénze, nemhogy a házat fönntartani. IF.
  Fölvette a telefont.
  IZ, hasznos ötleteket adjatok. IK
  Az IZ az egész csapatot jelentette, megfelelt az „egérkék” megszólításnak.
  El is adhatja a házat és jó ideig megélhet az árából. IJ
  – Nem ér olyan sokat – felelte Solange. – Talán pár évig élhetnék belőle egy albérletben.
  Nem jó ötlet, IJ. IK – írta Kissy.
  Mennyi YT kell megoldás? IN
  – Mennyi időn belül – fordította le Kissy.
  – Hát… talán egy-két hónapig futja a számlákra, annyi van a bankban.
  – De hozzá is férsz?
  – Miért ne férnék hozzá?
  – A te neveden van vagy az apádén?
  Solange megnyúlt képe adta meg a választ.

Solange időtlen időkig megélt volna abból az összegből, ami aznap este átment a kezükön, még akkor is, ha egy az egyhez váltják euróra. Az avatóünnepségen az egész csapat összegyűlt. Kissy és Martin Vaucressonban, Nimby Franconville-ben, Chantal és Jennifer Neuillyben külön-külön, Elke Kronshagenben, Françoise Párizsban, Angélique, a D’Aubisson lányok és Pi pedig Beaulieu-ben. Pi egyelőre nem tért haza, munkát keresni onnan is tud, és ott van Niala.
  Vanessa és Nimby kivételével ekkor látták először egyben az egész művet. Fantasztikusan nézett ki, egész másképpen, mint ahogy eredetileg tervezték; a külön ezért csinált rengeteg fénykép nagy részét nem is használták föl, mert közben megváltozott a koncepció. Tizenhét csoportot hoztak létre. Vaucressont Kissyék házával, az iskolával és a főtérrel; Franconville-t Nimbyék házával, Yves bácsi szervizével és az udvarral, ahol megverték a négy suhancot; Neuillyt a négy egér lakásával, akik ott laknak vagy laktak; Courbevoie-t Marcel lakásával, az étteremmel, ahol a pincérnő megtudta, hogy Niala nem olasz, valamint Angélique régi albérletével, bár az Párizsban van; Beaulieu-t a villával, a panzióval, a rendőrkapitánysággal, a hegyi fészerrel és a Kérylos-villával; Párizst Françoise anyjának lakásával, az Eiffel-toronnyal és az étteremmel, ahol Niala olasz volt; Kielt Elkéék házával és a csatornával; Saint-Jeant az Ephrussi-villával, a Bouriant-villával és az utcával, ahol Pi megrándította a lábát; Nizzát a Plumail-étteremmel, a monacói kaszinóval és az EDHEC-épülettel; Auteuilt az uszodával és a La Défense-ból odatelepített Areva-toronnyal; valamint egydarabos csoportokat, Levallois-Perret-ben Ange néni lakását, Zürichben a Widder szállót, Orléans-ban a folyót az elmerült gáttal, Aubigny-sur-Nère-t a benzinkúttal, ahol összetalálkoztak a motoros bandával, Lyon látképét a Fourvière-ről, Grenoble-ban a buborékokat és a Serre-Ponçon-tavi kempinget. Összesen harmincnyolc ingatlant.
  A többrészes csoportok területein akkor lehetett építkezni, ha mindet megszerezték – Beaulieu-ben ez öt darabot jelentett –, először házat, aztán panziót, majd egycsillagos szállodát. A szálloda később további csillagokat szerezhetett, de nem vásárlás útján, hanem tíz fizető vendég után jött egy új csillag, amíg az ötcsillagos szintet el nem érték. Az egyrészes csoportoknál akkor lehetett panziót építeni, ha az ember legalább kettőt megszerzett belőlük, a szállodához viszont három kellett.
  A nem fejleszthető csoportok közül az állomásoké volt a legnagyobb, hét darabos: Nizza, Beaulieu, Franconville, Neuilly, Vaucresson, valamint az Orly és a Nice Côte d’Azur reptér. De volt egy csoport az autókból is: Marcel fehér Citroënje, az alapítványi mikrobusz, Georges új mikrobusza és a lakóautó. A régi Monopoly két közműve helyett nekik öt volt: vízművek, villamos művek, telefon- és netszolgáltató, valamint a vaucressoni hipermarket. Ötvenhárom megvásárolható mező.
  A tábla nem négyzet alakú lett, hanem kör, két átlóval keresztezve; nyolc-nyolc mező az átlók mentén, kilenc mindegyik negyedkörben, és öt csomópont. Középen volt a startmező, ahonnan bármelyik irányba el lehetett indulni. A kereszteződésekben bármerre szabad volt fordulni, csak vissza nem. A négy külső csomópontban edzőtermet, strandot, őrszobát és kórházat helyeztek el. Ezek szolgáltak börtön helyett, kétféle szabály szerint: a szerencsekártyák megnevezték, hogy melyik helyre küldik az illetőt, ha pedig háromszor duplát dobott valaki, akkor a gép kisorsolta, hogy hova kerül. Aki viszont csak „látogatóba” érkezett ezekre a mezőkre, az megkapott valamit a játékosok által korábban befizetett adókból. Mind a négy mező másféle pénzeket gyűjtött be.
  Hét mezőn kaptak szerencsekártyát, a kártyacsomag száz lapból állt. Négy mezőn adóztak, négyen pedig macskák lestek rájuk. A macskát meg kellett verni. Ez úgy történt, hogy az egér is, a macska is földobott öt-öt pénzérmét. Akinek több volt a fej, az nyert. Ha egyforma volt, újra dobtak.
  A pénzérmék ötlete onnan lett, hogy amikor a Jerrypolyt tervezték, még kilencen voltak, és mind a kilencük arcképét rátették egy-egy bankjegyre. Amikor a két kislányt fölvették a csapatba, még senki se gondolt arra, hogy ez gond lesz a Jerrypoly bankjegyeinél: új címleteket kell készíteni, és megismételni az egész sorsolást, vagy nem lesznek egyenlőek az esélyek. Végül Nimbyék úgy döntöttek, hogy nem is kell egyenlőnek lenniük, a két zsebegér arcmása pénzérmékre kerül. Kő-papír-ollót játszattak a zsebegerekkel, akiknek meg se mondták, hogy miről van szó. Elke nyert, ő került az ötdiósra, Françoise pedig az egyesre. Egy sajt tíz diót ér. Jennifer megrajzolta őket is, amint büszkén tekintenek a jövőbe, és egérfülük van. Az érmék írásos oldalát Vanessa tervezte, a számjegy volt rajtuk, alatta egy dió mint mértékegység, a számjegy bal oldalán a zsebegér kicsinyített arcmása, jobb oldalán pedig a vele szembenéző Sziporka. Alattuk egy-egy betű: RS. République des Souris, természetesen. Egerek Köztársasága. A bankjegyekre ki is írták, a nemzeti zászló is fölkerült rájuk, Jerryvel.
  A macskás mezőkön ismerős macskák voltak: Tom a rajzfilmből, Tom Ford, Mathieu bácsi a shindymacskás sapkájában, és Mouchi a beaulieu-i cicanép képviseletében. A velük folytatott párviadal pénzre ment: a kettejük által dobott fejek különbözetét kapta a győztes, százasokban. Aki öt fejet dobott, amikor az ellenfele egyet sem, az bizony ötszáz sajtot zsebelhetett be.
  Macska nem szerepelt az ellenségek között – elvégre mégiscsak hozzájuk tartozik. De az ő arcképe volt azokon az érméken, amikkel a macskák dobtak.
  Mindezt egy nagyon kényelmes kezelőfelülettel csinálták meg. A képernyő tetején tizenegy arckép volt, abban a sorrendben, ahogy a játékban következtek, ezt az elején a gép sorsolta ki. Mindegyiknek színes kerete volt, a szín megegyezett azzal, amivel első paintballküzdelmükön lőtték egymást. Az éppen soron levő játékosnak nagyobb és világosabb volt a képe. Alattuk állt a pillanatnyi készpénzvagyonuk. A képektől jobbra pedig a soron levő vagy kívánságra bármelyik másik játékos ingatlanjainak leltára, apró, színes szimbólumokkal, amikről egy pillanat alatt le lehetett olvasni nemcsak azt, hogy mije van, de azt is, hogy a részben megszerzett csoportok többi darabjának ki a tulajdonosa. Meg a panziókat, szállodákat, csillagokat, mindent.
  A kép középső részét a tábla foglalta el. Gombnyomással lehetett választani, hogy az egész táblát kéri az ember, vagy csak egy-egy félátlót vagy negyedkört, esetleg egy mező közeli képét. Az egereket kis színes figurák ábrázolták a táblán, amiket róluk mintáztak és az ő arcukat viselték. A megvett területeket bekeretezték a tulajdonos színével. A sarkukba került a házat vagy panziót ábrázoló kis jel, vagy egy tízágú sajtcsillag, ha már szállodájuk volt; a tíz ágat aztán sorban leharapták, amikor egy-egy vendég lépett a mezőre. Amikor mind elfogyott, visszanőttek és megjelent egy újabb csillag.
  Vagy két percig nem tudták elkezdeni a játékot, mert csak gyönyörködtek benne.

Nimbyék rengeteg jópofa apróságot beletettek. A startmező egy zöld rét volt, virágokkal, körben tizenegy kempingszékkel, a tizenkettedik helyén a Schneideréktől kapott hűtőládával; persze mindez csak akkor látszott, ha az ember kinagyította a mezőt. Amikor elindították a játékot, kívülről besétált tizenegy apró figura, az ő arcképeikkel, nagy fülekkel. A székek egyszer csak különféle színeket vettek föl, a figurák pedig leültek a megfelelő színű székre. A hűtőláda oldalán pörögni kezdett egy nyíl, s megállt jobbra mutatva: ott Pi ült legközelebb. Tehát ő kezd, és így haladnak körben.
  Az egész program sokkal látványosabb és modernebb volt, mint bármi, amit Nimbyék eddig csináltak. Profi megoldásokat alkalmaztak. Mindenki tetszése szerint nézegethette a tábla bármelyik részét, de nem maradt ki az eseményekből, mert a jobb alsó sarokban kis ablak jelent meg, amiben látszott, hogy mi történik. Mindenhez aprólékosan megrajzolt illusztráció tartozott, a legtöbb mozgott is. És persze csak Jerry-gépeken működött, nem böngészőben, hanem a felület programján, ami már a zsebeknél is megvolt.
  Pi az első lépésénél megvette az Orly repteret százötven sajtért. Az induló zsebpénz kétezer sajt és hat dió volt – azért éppen ennyi, mert azt akarták, hogy kezdésnél mindenkinek legyen példánya mindegyik címletből. A bal alsó sarokban volt a saját vagyoni leltáruk, ugyanazokkal a jelekkel, mint fönt a soron levőé vagy akire rákattintottak, de a készpénzt nemcsak számokkal, hanem címletenként is mutatta. Kissy rákattintott a százasok kötegére, amin kis számjegy mutatta, hogy kettő van. A köteg mellett megjelent egy nagyító és egy bolti pénztárgép. Megnyomta a nagyítót, s megszemlélhette a bankjegyet nagy méretben, rajta saját arcával, amint elszántan néz a jövőbe (illetve balra), kissé előrebillentve nagy füleit. A pénztárgép pedig kis pénzváltó ablakot adott, ahol egyik vagy mindkét százasát átválthatta kisebb vagy nagyobb címletekre, tetszése szerint. Vagy ha többféle kisebb címlet helyett kért egy százast, azt is megkaphatta. A program mindent tudott. Voltaképpen fölöslegesen, mert fizetésnél nem kellett a címletekkel bajlódni, azt a program automatikusan elvégezte.
  Pi tehát megvette az Orlyt, aztán Jennifer a saint-jeani utcát, szintén százötven sajtért. A harmadik Vanessa volt.
  – Próbáljuk ki a kereskedelmet – mondta. – Ha rákattintok Jenniferre, megjelennek a birtokai. Kiválasztom az utcát, a saját holmim között kiválasztok százhatvan sajtot… az ajánlat kész. Jennifernél most megjelenik az ajánlatom, a többieknél pedig mocorogni fog az arcképem. Ha rákattintotok, ti is látjátok, mi történik.
  Kissy rákattintott. Kis ablakot kapott, amin balról egy Vanessa-arcú egérfigura nyújtotta a kezét, rajta feküdtek a bankjegyek. Jobbról a Jennifer-arcú figura kezében volt a saint-jeani utcakép, de az ő keze a melle előtt volt. A fejét csóválta.
  – Elutasítottalak – mondta Jennifer.
  – Oké. Akkor dobok.
  Kissy elgyönyörködött a táblán végigguruló kockákban. Az egyik trappista volt, a másik ementáli, és nem pöttyök voltak rajtuk, hanem lyukak. Ez persze a lexikonjukból van, azzal egy ideje már nemigen foglalkoztak, de ott volt a felülethez tartozó dobozban.
  Vanessa hetet dobott és szerencsekártyás mezőre lépett. Mindegyik másmilyen volt; ez a beaulieu-i békaúsztatót ábrázolta, és egy békát, aki a levélen ülve átnyújt egy kártyát. Aztán megjelent a kártya is, a képen egy elszánt kisegér kalapáccsal vert szét egy egérfogót. A felirat: Egyből kint leszel a kórházból.

Kissy alighanem akkor hozta legjobb döntését, amikor négyszeres csereügyletet javasolt. A legtöbb monopolyprogram csak kétszemélyes adásvételeket ismer, de az övékben akár egyszerre mind a tizenegyen részt vehetnek egy üzletben, ami addig nem hajtódik végre, amíg minden érintett jóvá nem hagyta.
  Kissy ajánlata így szólt: ő átadja Yves bácsi műhelyét Angélique-nek, aki Aubignyt adja Pinek, aki odaadja Jennifernek az uszodát, Kissy pedig megkapja Jennifertől a lakóautót.
  – Abból nem eszel, egérke – mondta Jennifer. – Legalább egy százast rá kell fizetni.
  – Én sem adom ennyiért – felelte Pi, és rögtön megjelent az adásvétel ablakában a változtatás: Kissy figurája százötven sajtot is kínált Pinek.
  Kissy gondolkodott, aztán kivett a figurája kezéből egy ötvenest és beletett egy húszast. Közben megjelent egy újabb százas, amit Jennifernek nyújtott át. Ezt is kicserélte nyolcvan sajtra.
  – Hát jó – mondta Pi, és a figurája bólogatni kezdett. Jennifer viszont hozzátett még egy tízest az összeghez.
  Kissy beleegyezett, s az adásvétel létrejött.
  Az Yves bácsi műhelyéért és kétszáztíz sajtért, vagyis nagyon drágán vett lakóautó sokszorosan behozta az árát: a többiek folyton ráléptek, és minden egyes alkalom húsz sajtot jövedelmezett. Később már ötvenet, mert Kissy megszerezte a monopóliumot az autós csoport fölött, így ez az adásvétel akkor is éreztette hasznát, amikor a többi kocsiját akarták bérbe venni.
  Ennek is része volt abban, hogy harmadik lett, 9611 sajt és nyolc dió összvagyonnal. A második helyen végzett Vanessa, tízezer-háromszázzal, és Nimby lett az első, majdnem tizenkétezerrel. De Nimby előre megmondta, hogy Vanessa és az ő eredménye az első néhány játékban nem számít, ők írták, persze hogy jobban ismerik.
  Úgyhogy voltaképpen Kissy nyert. Mögötte végzett Martin, Françoise, Chantal, Elke, Angélique, Niala, Pi és utolsóként Jennifer, alig tíz sajttal maradva le Pitől. A játék ugyanis abban is különbözött a hagyományos monopolytól, hogy nem az nyer, aki utolsónak marad, elnyerve összes versenytársának vagyonát. Itt is ki lehetett esni, de nehezen, mert bankkölcsönt vehettek föl, meg egymásnak is lehetett kölcsönözni; az alkotók érdekesebbnek találták, ha minél többen maradnak játékban a végéig. Nem is esett ki senki. A küzdelemnek akkor volt vége, amikor minden ingatlan elkelt, mindenhol ötcsillagos szálloda állt, és valakinek sikerült a startmezőre visszaérve tízezer sajtért megvenni a fődíjat: Stuart Little házát a Central Park mellett. Ez Vanessa volt, így voltaképpen ő is nyert, de Nimbynek nagyobb volt a vagyona.

Kissy megállt a kapu előtt és beütötte a kódszámot. Alig pár napja volt számzár a kapujukon, olyan, amilyet Beaulieu-ben sokfelé használnak, de máris a szívéhez nőtt. Már nem is hordott magával kulcsot, Cövek az asztalán ült a kulcsokkal.
  Nullahét-tizenöt. Eredetileg a születésnapját akarta megadni, de Niala figyelmeztette, ezer és egy módja van annak, hogy az ember kiderítse valakinek a születésnapját, és elsőként azt fogja kipróbálni. Ő biztosan így csinálná, ha betörő lenne. Vagy ha szokás lenne számzárat tenni a hűtőszekrények sajttároló rekeszeire.
  Úgyhogy levont egy hetet a születésnapjából, és most az a kód. Erre aligha jön rá bármilyen betörő. És különben is van még egy biztonsági berendezés, ami nemcsak riaszt, de harap is. Nemsokára itthon lesz, a triblik már vidáman rohangálnak a D’Aubisson-villa kertjében, hamarosan elválasztják őket.
  Az egerek készítette hatalmas postaláda majdnem tele volt. Kissy elismerően biccentett és továbbment.
  – Szia, cicus.
  Macska a bejárati ajtó előtt feküdt, a füle tövét vakarászta, és nem szólt semmit.
  – Történt valami érdekes?
  Macska végzett a fülvakarással és villámgyors pörgéssel megrázta a fejét.
  – Szóval nem. Értem.
  Ezzel Kissy beütötte az ajtózár kódját is – tizenöt nullahét, ugyanaz fölcserélve –, bement a nappaliba, letette az iskolai holmit és kiment a postáért.
  Tizenhat küldemény, a reklámokat nem számítva. Kilenc apának, hét anyának. Az alapítványnak egy se. A nappaliban volt a Jerry netbookja. Kinyitotta, belépett a Cirrusra, szélsebes mozdulatokkal megírt egy levelet apának, felsorolva az összes küldemény feladóját. Elküldte, aztán megírta anya levelét is. Éppen elküldte azt is, amikor a telefonból megszólalt a Darth Vader-induló. Vader egy apa.
  – Cin-cin, apa!
  – Neked is. Mondd, mi jött Angliából?
  – Egy vaskos paksaméta – kereste ki.
  – Bontsd fel, légy szíves.
  Kissy fölbontotta és beolvasta a telefonba féltucat dokumentum címét, amiket akkor se értett volna, ha nem angolul vannak. Beruházás, ütemezés, konferencia. Beruházási ütemezés, ütemezési konferencia…
  – Hát ez baj – mondta apa.
  – Hívd föl őket, hogy küldjenek valami mást – vágta rá Kissy.
  – Nem az a baj – nevetett apa. – Nekem sürgősen kellene ez az anyag, de képtelen vagyok innen elszabadulni. Nincs valami egértrükköd, amivel ide tudod juttatni?
  Kissy önkéntelenül a csípőjéhez nyúlt a telefonért, de közben ráébredt, hogy azt tartja a kezében.
  – Email, fax?…
  – Sajnos papíron kellenének.
  – Gyorsfutár – döntötte el Kissy. – Motoros futár, piros motorral. Az gyorsabb. Hol vagy most?
  – Fontainebleau-ban. Az asztalomon találsz egy dossziét D4 – Fontainebleau felirattal. Van benne egy térkép, add oda a futárnak. Egy zöld kereszt van rajta D4 jellel, ott vagyok.
  – Hogy férsz el egy olyan kicsi kereszt alatt?
  – Ne cincogj annyit, küldd a futárt.
  – De még egyet muszáj cincognom.
  – No halljuk.
  – Cin-cin! – felelte Kissy büszkén, és letette. Már a kezében volt a telefonkönyv, kerített egy futárcéget és rendelt egy motoros futárt Vaucressonból Fontainebleau-ba, extra sürgős, extra fontos. Aztán bement a hálószobában kialakított dolgozószobába, megkereste a dossziét, kivette a térképet, apa telefonszámát fölírta egy papírra, keresett egy gemkapcsot és hozzáerősítette. Visszament, összecsomagolta a küldeményt és kiszaladt az utcára. A futár perceken belül megjön.
  Ahogy befordult a sarkon és lefékezett, Kissy ráébredt, hogy mit felejtett el. Nem szólt, hogy a motor piros legyen. A futár kékkel jött. Pedig amióta beindult a motorvásárlási tervük, egyfolytában a különböző motorokról vitatkoznak, azokról is, amiket most vezethetnek, azokról is, amiket két év múlva, meg amiket a mikróknak vehetnek most. És Elke kijelentette:
  – Kell venni pirosat motrot. Az gyorsabb sokkal.
  Ez világos beszéd volt. És ő, tessék, elfelejt pirosat motrot rendelni, amikor pedig sürgős a küldeménye.
  Aztán ez a mulasztása feledésbe merült egy pillanat alatt. Mert a futár leállította a kéket motrot, leszállt és azt mondta:
  – Szia, Françoise, hát te hogy kerülsz ide?

Kissy pislogott. A futár előnyben volt, mert az ő arcát bukósisak takarta, de már csak pár pillanatig. Levette a sisakot, és Kissy megszemlélhette az arcát. Szőke haj, rövid szakáll. Hosszúkás arc. Ó, hát persze!
  – Szia! – mondta lelkesen, örülve a viszontlátásnak. Mosolygott is hozzá, szívét-lelkét beleadta, hogy a srác lássa, milyen szép emlékeket őriz az előző találkozásukról.
  De a fiú nem dőlt be.
  – Ugye nem tudod, ki vagyok?
  – Halvány fogalmam sincs – vallotta be Kissy megkönnyebbülten.
  – Neuillyben a szomszéd lépcsőházban laktatok. A nővérem vigyázott is rád párszor, amikor még kicsi voltál.
  Kissy agya villámgyorsan cikázott nevek, arcok, események és időpontok között. Ez az előnye annak – állapította meg magában –, ha az ember rendet tart a fejében. Bármilyen információt pillanatok alatt vissza tud keresni, mint egy korszerű számítóközpont, akármilyen régről is.
  Kivéve azokat, amik nem jutnak eszébe.
  – Mennyire kicsi? – puhatolózott. A fiúnak persze sejtelme sincs, hogy ő ma is csak tíz centi magas.
  – Talán kilencéves. Nálunk töltöttél egy egész hétvégét, és segítettél a nővéremnek tortát sütni.
  – Germaine… – suttogta Kissy hirtelen.
  – Aha…
  – Jean! Te Jean vagy! Egyszer betörted az ablakunkat focilabdával, és kölcsönadtad a szánkódat valamelyik télen! Tudom már! De te akkor kisebb…
  Elharapta a mondatot. Nem muszáj befejezni ezt a zseniális észrevételt.
  – De te is – felelte Jean, és végignézett Kissyn. – Azóta sokkal formásabb lettél.
  Kissy dacosan állta a tekintetét. Rég volt már, amikor zavarba jött a fiúk pillantásaitól.
  – Nosztalgia vége – jelentette be. – Ezt a borítékot villámsebesen célba kell juttatni. Tudod, merre van Fontainebleau?
  – Valami rémlik. Ugyanis ott lakom.
  Kissynek leesett az álla, de gyorsan visszarakta.
  – Mit gondolsz, miért engem küldtek? Hazamegyek a leveleddel, és ma már nem is jövök vissza.
  – Hogy kerülsz te Fontainebleau-ba?
  – Nadine-nak hívják, és majdnem olyan csinos, mint te.
  Kissy nem reagált a bókra.
  – Tessék a térkép. Ide kell vinni, a zöld kereszthez. A cédulán van a telefonszám, egyeztessetek. Minden világos?
  – Ezen a részen ipartelepek vannak – mustrálta Jean a térképet.
  – Stimmel. Az apám ott dolgozik az egyiken, és nagyon gyorsan kellenek neki ezek az iratok.
  – Majd kihagyok minden második kilométert. Tessék, írd ezt alá, és majd küldik a számlát.
  Jean még akkor is őt nézte, amikor fölszállt a járműre és elindult. Kissy is követte őt a tekintetével, de ő nem a fiút nézte, hanem a kéket motrot. Mostanában eléggé megnézték a motorokat. Szakmai kíváncsiság. Pi már intézi az alapítvány számára a csoportos tanfolyamot, Yves bácsi pedig a vásárlást, némi engedménnyel a nagyobb tétel miatt.
  Kissy a maga részéről el se tudta képzelni, hogy fog ő egyenesen megülni egy motoron. A bicikli egész más, ott az ember bármikor megáll és leteszi a lábát, de a motorral… hát végül is azzal is meg lehet állni bármikor, csak akkor nemcsak a lábát teszi le az ember, hanem a fejét is. De nem aggódott… annyira. Nem nagyon. Eddig még mindent meg tudtak csinálni, amit elhatároztak. A grenoble-i buborékoktól is hogy félt… némelyik egér. Ő maga nem, de akadtak köztük. Az is kicsit rémisztő lehet némelyiküknek, hogy negyvennel száguldjon egy olyan járművön, ami még álló helyzetben se képes függőlegesen megállni a talajon. Nem biztos, de lehet, hogy egy-két egér fél tőle. Ő persze nem, egyáltalán, csak…
  És ha inkább kis fűnyíró traktorokat vennének?

A világ legegyszerűbb dolga, gondolta Kissy, mialatt kicsomagolta és megszemlélte művét, aztán beleharapott. Az ember kettévág egy zsömlét, megvajazza, rátesz mindenféle ennivalókat, és visszacsukja. Az eredmény majdnem annyit ér, mintha féltucat kis tányéron lennének kirakva. Elégedetten bólintott, és a lépcső korlátjának dőlve falatozott tovább.
  – Françoise – lépett oda Sylvie –, van egy perced?
  Kissy bizonytalan fejmozdulattal válaszolt, mert éppen tele volt a szája.
  – Nem értem a matekot, el tudnád magyarázni?
  – Hi a hohhéha? – kérdezte Kissy, és harapott még egyet.
  Sylvie odalépett mellé és elébe tartotta a füzetét.
  – Nekem ez jött ki. De ez szerintem hülyeség.
  Kissy csak rápillantott a levezetésre, és bólintott. Ez valóban hülyeség. Ha így folytatja, ki fog jönni, hogy x egyenlő y-nal, függetlenül attól, hogy mennyi az értékük.
  – Oké, de mit kellett volna csinálnom? Ebben te vagy az ász.
  – Hagyd már, Sylvie – szólalt meg Armand a lépcső tetején –, nem látod, hogy sajtos zsömlét eszik?
  – Azt te ugyan honnan tudod, hogy ő mit eszik?
  – Nem nehéz rájönni. A zsömle kívülről is látszik, a sajt meg magától értetődő. – A fiú közelebb lépett, úgy magyarázta: – Sok sajtot kell ennie, tudod. Másképp nem maradna életben.
  Kissy lenyelte a falatot és büszke mosollyal harapott egyet megint. A zsömlében egy csomó mindenféle volt még a sajton kívül, de ezt nem árulta el. Elvette Sylvie füzetét és tollát, és hozzálátott rendbe tenni azt a levezetést.
  Armand nem az ő osztályukba jár, de természetesen ő is tudja, hogy kisegér van a sulijukban. Az egész iskola tudja. A tanárok is. És ugyanazzal a toleranciával kezelik, mint az árvaházban Stuart Little-t. Cin-cin. Elvégre jár ide arab diák, nem is egy, meg afrikai, sőt egy eredeti kínai fiú is, aki nemcsak kínai származású, hanem ott is született, ott is lakik, csak most néhány évig Franciaországban, amíg a szülei itt dolgoznak. Aztán hazamegy, és lehet belőle francia tolmács. Szóval itt ismerik és elfogadják a másságot. Arab, afrikai, kisegér, francia, kínai – egyre megy. És ugyanúgy nem ugranak föl a székre sikoltozva, amikor őt meglátják, ahogy a kínai srácot se froclizzák Tibet miatt. Elvégre nem ő tartja megszállva, hanem a kormánya.
  Mire elfogyott a zsömle, a levezetés is kész volt; nem oldotta meg a példát, hiszen azt az órán már megtették, Sylvie abból jött rá, hogy rosszul csinálta. Csak megmutatta, hol vannak a hibák. Volt egy pár.
  – Azt hiszem, már értem – mondta végül Sylvie. – Kösz. Bocs, hogy megzavartalak a sajtevésben. Tudom, hogy a sajt fontos dolog.
  – A sajt a legfontosabb – hagyta rá Kissy. Visszaindultak az épületbe. – Az ősi mezeiegér-kultúra nagy tiszteletben tartotta. Mielőtt lopni indultak az éléskamrákba, mindig a legjobb sajtból kivágott lyukat áldoztak a Nagy Ementáli Szellemnek, hogy segítse őket. Cin-cin.
  Sylvie meghökkenve nézett rá. Kissy elvigyorodott.
  – De jól hangzik, nem?

Az egerek a késő miocénben jelentek meg, úgy ötmillió évvel ezelőtt. Őshazájuk helye persze kideríthetetlen, hiszen egészen a holocén legvégéig nem volt írott történelmük. Egész pontosan 1928-ig, az első történetíró egér megjelenéséig. Az első történetíró emberek még agyagtáblát használtak, de Miki egér már egyenesen filmszalagra dolgozott.
  Ötmillió évig azonban csak szájhagyomány útján terjedhettek az ősi legendák. Reggelenként, amikor a macskák aludni tértek, a gyerekek sajtmorzsát rágcsálva hallgatták szüleik meséit a régmúlt időkről. Sajnos kézenfekvő okokból a legtöbb családban már a nagypapa fiatalkorából származó, vagyis három-négy éves történet is ősinek számított. A történészekre igazi egeret próbáló feladat vár majd, ha a sok-sok apró töredékből megpróbálják majd rekonstruálni népük múltját.
  Ilyeneket mesélt Kisegér Nagypapa, ők pedig csakugyan sajtot rágcsáltak, és szakasztott úgy hallgatták, áhítatos figyelemmel, ahogy őseik tették az elbeszélés szerint. Kisegér Nagypapa éppenséggel Nimby volt ugyan, de az ő korában más egérnek már több generációnyi leszármazottja van.
  Más dolgokról is beszéltek. Egyik este Vanessa kijelentette, hogy Rouvel letartóztatása nem az alapítvány kudarca ugyan – hiszen nem shindy –, de a csapat akkor is felelős ezért a helyzetért. Elsősorban ő maga. Ő verte meg Rouvelt, Kissy szülei ott se voltak, és nem felelősek az ő hibájáért.
  – Miért, milyen hibát követtél el? – kérdezte apa, mert Kissy lehívta a főhadiszállásra.
  – Nem ütöttem elég nagyot. Tehát vállalom a felelősségemet, és mi is beszállunk a költségekbe.
  Apa néhány pillanatig elgondolkodva tanulmányozta a kislány arcát, azzal az ismerős félmosolyával. Aztán Kissyre nézett, aki csak vállat vonni tudott, és megpróbálta a tekintetével megüzenni a diagnózist Vanessa elmeállapotáról.
  – Kisegér vagy te még – mondta apa, visszafordulva a monitor felé. – Naiv és tapasztalatlan.
  – Ennek mi most a jelentősége?
  – Kékre-zöldre verhetted volna Rouvelt, attól nem fog leszokni az italról.
  – Megpróbálni attól még…
  – Ha pedig ismert gyengéd módszereiddel megakadályozod, hogy italhoz jusson, akkor meg attól kezdett volna dühöngeni, és azért kerül börtönbe. Elvégre láncon mégse tarthattad volna.
  Kissy jól látta, ahogy a kislánynak fölcsillan a szeme a lánc említésére. Hogy ő erre nem gondolt – ez volt az arcán. Kissy imádta a Jerry-felület fantasztikus képminőségét, amitől a legapróbb arcjáték is tisztán látható.
  – Azonfelül pedig – folytatta apa – mi nem azért döntöttünk úgy, hogy anyagilag támogatjuk Solange-t, mert úgy érezzük, hogy Kissy nem verte meg elég jól az apját. Hanem mert így döntöttünk és kész.
  Pedig Kissy csakugyan nem verte meg Rouvelt elég jól, gondolta Kissy. Akkora marha nagy pasi, rengeteg szabad felülettel, órákig lehetett volna verni. Piben is az a jó, hogy ha fölveszi a szivacsokat, jó nagy lesz a felszíne, és kényelmesen lehet rúgni, biztosan eltalálja az ember. Rouvel szivacs nélkül is nagyobb felület, mint a beszivacsozott Pi, ráadásul ő ordított is volna.
  Hirtelen fölrémlett a pillanat, amikor belevágja a kést Duroc bicepszébe, és a pasas felüvölt. Az élet hibás döntések sorozata. Miért kellett annak az őrültnek pont Vanessát elkapnia? Ha bárki mást ragad meg, akkor nem Kissy késelte volna meg, hanem Vanessa, akkor is ő lett volna a gyorsabb, ha a szoba másik végéből kell odaugrania… és ha valakit Vanessa késel meg, akkor sokkal nagyobb az ordítás és több a vér.
  Kissy megnyalta az ajkát. Már a tizenegy éves kis Mohi is úgy meg tudott verni puszta kézzel felnőtt férfiakat, hogy kórházba kerültek. Nemsokára tizennégy és fél, és olyan, mint egy fiola nitroglicerin, kicsi, de iszonyú ereje van. Ha késsel támadna valakire, még Szent Péter is fölsikítana rémületében, amikor a páciens bekopog a nagykapun. Ezt okvetlenül ki kell próbálni a legközelebbi shindyvel. Nem Ninóval, bár őhozzá is ellátogatnak valamelyik héten, majd esetleg Vladekkel. Előtte majd lefényképezik, és a képeket elküldik a plasztikai sebésznek, arra az esetre, ha a pasas életben marad.
  – Kissy!
  Fölkapta a fejét és riadtan nézett körül.
  – Már megint elábrándoztál – állapította meg apa.
  Kissy bólintott. Szentigaz. Szeret elábrándozni szép dolgokról. Rouvel nem szép ugyan, aligha létezik az a kozmetika, ami széppé tehetné, de van abban valami csodálatos, amikor egy ilyen gazembert egyetlen ütéssel kifektet az egér. Ha egy tucat ütéssel, abban még inkább.
  D’Aubissonék végül mégiscsak beszálltak Solange anyagi támogatásába. Vanessa szelíd módszerei nem vezettek eredményre, apa csak mosolygott és a fejét csóválta. Blanche oldotta meg a problémát, fölhívta anyát és azt mondta, örömet szerezne neki, ha megosztanák a költségeket. Meg is állapodtak, és Rouvel felületéről nem esett szó.
  Solange persze továbbra is csak kölcsönt kap, ha kamatmenteset is. Mást nem volt hajlandó elfogadni. Abban állapodtak meg, hogy öt év múlva kezd hozzá a törlesztéshez. Addigra csak keres úgy, hogy képes legyen rá.
  Apa megkérdezte, ne kerítsenek-e egy fizetett ügyvédet, mert a kirendelt általában nem sokat ér, de Solange azt mondta, végül is jobb, ha lecsukják. Hátha a sitten leszokik az ivásról. Talán el lehet neki intézni egy elvonókúrát is.

Kissy még egyszer átnézte a listát, bár csak ellenőrzésképpen. Megvett mindent. Bekanyarodott a pénztárhoz, kirakodott, fizetett, aztán berámolt mindent a hátizsákba. Kisurrant az épületből, meglódította a kocsit, intett a hajléktalannak, és ment a biciklihez. Az órára nézett. Martin egy órán belül hazaér, valószínűleg a lányokat is hozza Neuillyből. A partvidék egerei már a gépen ülnek.
  Most más útvonalon ment haza, nem a szokásos legrövidebb úton. Gyakran megtette, ha nem sietett és nem vett romlandót. Ennek máskor nem volt jelentősége.
  A kereszteződés T alakú volt, ő a szára felől érkezett. Egy kocsi jött jobbról, indexelt. Kissy leállította a biciklit. A szemközti ház kertjében egy öltönyös pasas éppen a kapu felé indult. A kocsi bekanyarodott, Kissy pedig folytatta útját, de a kanyar után zavartan állt meg. Valami nem stimmelt.
  Körbepillantott és megértette. Hova lett az öltönyös pasas?
  Ennyi idő alatt visszament volna a házba? Legalább húsz méter a kerítéstől. Kissyt ösztönös rossz érzés fogta el, még hátra is sandított, nem jön-e mögötte valaki. Nem jött. Se shindy, se cica. Kissy elindult a biciklivel, közben a kertet fürkészve, hátha meglátja az öltönyöst.
  Meg is látta. Rálépett a pedálra, fölugrasztotta a biciklit a járdára, leugrott róla és a kerítésnek lökte, de már kiabált is:
  – Uram! Uram, jól van?!
  A pasas a kerti úton feküdt jó pár méterre a kaputól, és csak nyöszörgéssel válaszolt. Nem volt jól. Ezt Kissy is belátta. Föllépett a kerítés alján a betonszegélyre, úgy figyelte az öltönyöst, de semmivel se látott többet, mint lentről. A pasas háttal volt neki, és mocorgott.
  Kissy leugrott és a kapuhoz vágtatott. Zárva volt. És számzár volt rajta, a Beaulieu-ben szokásoshoz hasonló.
  Kissy gondolkodás nélkül előkapta a telefonját, és a hangnak először is az utcák nevét mondta be, éppen úgy gondolkodás nélkül.
  – Mert mi történt? – kérdezte a higgadt férfihang.
  – Egy férfi összeesett a kertben. Mozog, nyöszörög, de nem beszél érthetően.
  – És ön ezt honnan látja?
  – Itt állok a kapu előtt. Persze zárva van.
  – A nevét kérem.
  – Françoise Chaton.
  – A férfi neve?
  – Fogalmam sincs. A kapun nincs kiírva semmi. Én csak erre bicikliztem.
  – Értem. És nem tud bemenni.
  – Nem, a kapun számzár van, még a kerítésen is hiába mászom át, nála se találok kulcsot.
  – Világos. Jobb, ha nem mászik át. Lenne szíves a helyszínen maradni, amíg kiér a kocsi? Küldöm a tűzoltókat, hogy kinyissák a kaput.
  – Itt leszek.
  – Köszönöm, visszhall!
  A diszpécser letette, Kissy elrakta a telefont, pár pillanatig a fekvő férfit tanulmányozta, aztán fölkapta a biciklijét és elvitte a kapu közeléből. A kerítéshez lakatolta valamivel távolabb. Aztán visszament és megint föllépett a kerítésre. A férfi ugyanúgy feküdt, s mintha kapkodva vette volna a levegőt.
  – Uram, hall engem? – kiáltotta be Kissy. Válasz nem érkezett, azt se tudta megállapítani, hogy eszméletén van-e. Mindenesetre beszélt tovább. – Nem tudom, hogy érti-e, amit mondok, de már úton vannak a mentők. Tudja mozgatni valamijét, amivel jelezhetne?
  Most se volt reakció. Valószínűleg nincs magánál. Az is lehet, hogy valamiféle görcsei vannak, azért látszik úgy, mintha a levegőt kapkodná.
  Kissy a kerítést méregette. Magas, függőleges oszlopok. Van keresztrúd, de csak kettő, egy egészen alacsonyan, egy pedig túl magasan. Néhány méterenként egy betonoszlop. Ha csak egy egér lenne itt, aki bakot tart neki…
  Szétnézett az utcán. Egy lélek se volt semerre. Vaucresson nyugalmas város, ami máskor igazán klassz dolog, de most kellene valaki, akinek beleléphet a tenyerébe, a vállára, aztán átvetheti magát a kerítésen, és egy kecses bukfenccel földet érhet. Egy Jerrynek semmiség. Ha fel tudna lépni a felső keresztrúdra, az is…
  – Istenem, de hülye vagyok – sziszegte mérgesen, és visszarohant a biciklihez. Keményen odanyomta a kerítéshez és ránehezedett az ülésre. A gép elkezdett kifordulni a keze alól.
  – Maradj veszteg – mondta neki, és elszántan rálépett a pedálra. Már emelte a másik lábát, hogy onnan az ülésre lépjen, amikor a feje tetején elfordultak és irányba álltak nagy fülei.
  Sziréna?
  Kicsit igazított a fülein, hogy jobban hallja. Sziréna, semmi kétség. Kint vannak a főúton, onnan öt perc sincs az út, két perc alatt itt lesznek.
  Leugrott a bicikliről és átvágott az utcán. A keresztutcából fognak jönni. A kereszteződésben állva figyelt a főút felé, és pillanatok múlva meglátta a villogó fényeket. Dehogy kell ezeknek még két perc!
  Két karral integetve fogadta őket, aztán karnyújtással mutatta a házat, és lobogó fülekkel rohant a bekanyarodó mentő után. A fehér mikrobusz túlment a kapun és lefékezett. Két ember ugrott ki belőle.
  – Jó napot – mondta az orvos, kopaszodó, magas, szemüveges, tipikus orvosküllemű pasas. – Hol a beteg?
  – A kerítés mögött – mutatta Kissy. – Jó napot. Próbáltam kérdezgetni, de nem jött válasz.
  Ahogy Kissy követte az orvost a kerítéshez, a szeme sarkából egy kiskocsit látott meg, ami a keresztutcába érkezik és leparkol. Nem törődött vele.
  Az orvos néhány pillanatig szemlélte a férfit odabent, aztán bólintott.
  – Bemászom. Tarts bakot, légy szíves, aztán kell a táska. Yves, a tűzoltókkal mi a helyzet?
  – Most várom a választ – kurjantott ki a sofőr.
  Az orvos levette a cipőjét, aztán a szemüvegét. Kissy odaugrott és a kezét nyújtotta.
  – Kösz. No gyerünk.
  Föllépett az ápoló tenyerébe, majd a vállára.
  – Bírod, Marcel?
  Átlépett a betonoszlopra és leugrott. Nem olyan ügyesen, mint egy Jerry, de nem esett baja. Kissy beadta a szemüveget és a cipőt, az ápoló pedig egy óriási táskát.
  – Köszönöm – mondta a doki, s már ment is a beteghez.
  A kiskocsiból közben kiszállt valaki és megállt a sarkon, nyilván bámészkodni. A sofőr is kiszállt a mentőből.
  – Elakadtak – mondta olyan hangon, mint aki unásig ismételt rossz hírt mond. Kissyt elöntötte a méreg. Miért kell a tűzoltóknak tankhajóval jönni ahhoz, hogy kinyissanak egy kaput? Elég lenne egy motoros ember jó nagy szerszámtáskával.
  – Az baj – mondta bentről a doki. – Stroke lesz. Minél gyorsabban el kellene indulnunk.
  Kissy a sofőrre nézett, aztán az ápolóra, aki tehetetlenül megvonta a vállát. Az ápoló mellett elnézve Kissy megpillantotta a sarkon bámészkodó alakot is. Egy középkorú nő volt. És a kezében megcsillant valami.
  Kissy fejében villámsebesen pörögtek a képek.
  Kerítés. Rács. Redőny. A Bouriant-villa. Vanessa. A kerti szék.
  – Menjenek az útból! – csattant föl, és megindult. – Nem értik?! – pördült meg. – Menjenek arra, a kapun túl!
  – Mit akar… – kezdte az ápoló, de Kissy már a nő felé száguldott. Néhány gyors lépéssel elérte és kivette a kezéből a slusszkulcsot.
  – Bocs – mondta neki, és már a kocsinál volt, mire a nőnek ideje lett volna tiltakozni. Kis piros Suzuki volt. Kinyitotta és bevágódott az ülésre.
  – Becsatol… – dünnyögte oda se figyelve, és úgy megszorította az övet, mint még soha. – Nagyössz… biztos… kötök… karítom… gereket… váltó…
  Némi üggyel-bajjal berakta ötösbe, csúcssebességre. A kulcs felé nyúlt, de ekkor megszólalt Pi.
  – Egyesben a legnagyobb az erőátvitel – mondta valahol Kissy fejében.
  Kissy elkapta a váltót és visszarántotta. Egyesbe vele!
  – Gyújtás… kuplung… gáz…
  Mindkét karjával keményen megfogódzkodott a kormányban, és végre fölnézett a szélvédőre is. A mentők félrehúzódtak. A kocsi orra pontosan a kaput célozta.
  Kissy nagy levegőt vett és teljes súlyával belelépett a gázba. A Suzuki felüvöltött, mint egy kisoroszlán, s egész testében vibrálni kezdett.
  – Éljen a Jerryyyyyyyy! – rikkantotta Kissy, és lekapta a lábát a kuplungról.

Utólag el tudta képzelni, ahogy az autó mint egy vörös csík szeli át az utcát és vágódik a kapuba. Akkor nem látott semmit. Egy pillanatra az ülésbe nyomódott a háta, s a következő pillanatban valami iszonyú erő lökte meg hátulról, és az arcába bokszoltak.
  Nyikkant valamit, aztán szusszant egyet. Az arca valami puha, fehér dolognak nyomódott. Ez már a felhő?
  Nem. Csak a légzsák. Él. És nem fáj semmije. Körülnézett, ahogy a légzsák már összelappadt. Kétoldalt a kapufélfák, elöl a szétnyomott kapu… akkor hát sikerült. Kinyitotta.
  Egy arc hajolt be az ablakon. A kocsiban valami fehér porfelhő szálldosott.
  – Jól érzi magát?
  – Mkhpsz…
  – Ki tud szállni?
  – Mmge…
  – Maradjon nyugodtan egy pillanatra.
  Nyílt az ajtó és benyúlt egy kéz. Valami pengével elvágta az övet Kissy mellén, aztán oldalt is.
  – Lassan, óvatosan szálljon ki.
  Kissy kikecmergett a kocsiból, egyik kezével az ajtóba kapaszkodva, a másikkal az ápoló karjába. Porfelhő vette körül őket, ahogy arrébb léptek a kocsitól.
  – Mutassa az arcát. Mondja, nem asztmás?
  – Misztmás? – Kissy egyszerre megtalálta a hangját. – Miért lennék?
  – Jól van. A légzsák töltőgáza veszélyes az asztmásokra. Jöjjön errébb, üljön le egy kicsit. Nekem a férfival kell foglalkoznom, mert ő a súlyosabb eset, de küldetek egy kocsit magáért. Legjobb, ha a földre ül. Majd segítek.
  Kissy egy másodpercig nézte, ahogy a sofőr kitolat a törött orrú Suzukival, aztán visszakapta a tekintetét az ápolóra.
  – Minek üljek le?
  – Nem szédül?
  – Nem.
  – Nézzen az ujjamra és kövesse a tekintetével.
  Kissy engedelmesen célkeresztbe fogta az ujjat, mintha sajtból lenne, követte balra, jobbra, föl, le… de akkor egy villámgyors kézmozdulattal elkapta.
  – Hé, ne vessen rám keresztet, nincs nekem semmi bajom!
  A férfi nevetett.
  – Látom. Jól van. Milyen nap van ma?
  – Elkésős – pillantott Kissy az órájára. – A többiek bármikor hazaérhetnek, engem meg hiába várnak, mert autókat török össze. Ma egerezős nap van, ez sokkal fontosabb, mint a szimpla péntek.
  Az ápoló megcsóválta a fejét.
  – Mennem kell. Szeretném, ha nem indulna el egyedül biciklivel.
  – Hát csak kivárom a történet végét – felelte Kissy, és körülnézett. Az ápoló a kocsihoz sietett, kinyitotta hátul, hogy kivegye a hordágyat, a visszatérő sofőr pedig a most már semmi ellenállást nem tanúsító kaput tárta ki. A Suzukit nem a helyére vitte vissza, a kereszteződésen túl állította le. Valaki jött abból az irányból. Egy nő. Persze, a kocsi tulajdonosa.
  – Jól vagy, kislány? – kérdezte.
  – Aha… kösz… megvagyok. Jól összetörtem a kocsiját.
  – Saját magadat is összetörhetted volna.
  Kissy mosolygott.
  – Én gumiból vagyok. Kifizetem a javítást.
  – Szó se lehet róla. Az életedet kockáztattad egy vadidegenért. Én adtam hozzá a kocsit, kész. Majd én megcsináltatom.
  Kissy még jobban mosolygott.
  – De én ismerek egy nagyon jó szerelőt, aki nekem ingyen csinálja.
  – Csakugyan?
  Kissy válasz helyett előkapta a telefonját és egy szempillantás alatt kikereste a számot.
  – Szia, Yves bácsi, Kissy vagyok. Szeretnélek megkérni, hogy hozz rendbe egy Suzukit.
  – Mi baja?
  – Épp az imént törtem össze az orrát.
  – Összetörted?! Mivel?
  Kissy rávigyorgott a telefonra.
  – Teljes sebességgel belehajtottam egy kapuba.
  – Miket beszélsz?!
  – Elnézést – szólalt meg ekkor a nő, és kivette Kissy kezéből a telefont, éppoly természetes mozdulattal, ahogy Kissy tette a slusszkulcsával az imént. – Elnézést, uram, madame Boissier vagyok. Az én kocsimról van szó, és először is elmondanám, hogy a kislánynak semmi baja. Biztos. Itt áll mellettem és mosolyog.
  Ez nem volt igaz, a hölgy rosszul látta. Kissy nem mosolygott. Vigyorgott.
  Csak most tudatosult benne, hogy megint szirénát hall, amikor már közvetlen közelből szólt. Két kocsi fordult az utcába, egy rendőrautó és egy tűzoltókocsi. De nem tankhajó, csak egy kis piros személyautó, megkülönböztető jelzésekkel.
  Ahogy megfordult, hogy lássa őket, fölfedezte, hogy a férfi már hordágyon fekszik, akkor tették be a kocsiba. Az orvos odajött hozzá.
  – Hogy van?
  – Kösz, jól.
  – Bátor lány maga – mondta az orvos, és kezet nyújtott. Kissy büszkén nyújtotta a kezét, de a doki elnyúlt a tenyere mellett és megfogta a csuklóját. Kissy meghökkenve nézett rá.
  – Elég gyors, de elfogadható – mondta a doki pár pillanat múlva, s Kissy csak ekkor jött rá, hogy megszámolta a pulzusát. Aztán tényleg kezet szorított vele, és már futott is a kocsihoz. Az bekapcsolta szirénáját és elrobogott.
  Kissy ráébredt, hogy arra se volt ideje, hogy megkérdezze, hogy van a beteg.
  – Jó napot – nőtt ki a földből egy rendőr. – Mi történt?
  – Az az ember odabent feküdt – mutatta Kissy –, én pedig kihívtam a mentőket. Csak a kerítésen tudtak átmászni… úgyhogy fogtam a hölgy kocsiját, és kinyitottam vele a kaput.
  – Hogyan? – kérdezte a rendőr, de látszott, hogy csak rutinból, úgyis tudja. Nem volt már fiatal, ötven felé járhatott.
  – Belehajtottam – felelte Kissy, és farkasszemet nézett a férfival.
  – Elég gyorsan mehetett, ahogy elnézem.
  – Amilyen gyorsan csak tudtam.
  – Honnan indult?
  – Attól a lámpaoszloptól – mutatta Kissy.
  A rendőr egy pillantással felmérte a távolságot, de nem adta jelét, hogy soknak tartja vagy kevésnek.
  – S mit szólt ehhez a kocsi tulajdonosa?
  A hölgy, aki még mindig beszélt a telefonon, közelebb lépett.
  – Nem volt időm bármit is szólni, csak kivette a kezemből a kulcsot és vitte. De el vagyok képedve a bátorságától.
  – Kivel beszél, asszonyom? – intett a rendőr a telefon felé.
  – Ami azt illeti… nem tudom.
  – Egy autószerelő rokonommal – mondta Kissy. – Én hívtam föl a hölgy kocsija miatt, csak aztán ő kivette a kezemből a telefont.
  A rendőr összehúzta a szemöldökét.
  – Régóta ismerik egymást?
  A nő mosolyogva megrázta a fejét és válaszolni akart, de Kissy megelőzte.
  – Ó, már vagy öt perce!

A rendőrök annyit tudtak meg az orvostól, hogy a beteg állapota súlyos, korai bármit is mondani. De ha életben marad, azt Kissynek köszönheti. Ők ott maradtak lezárni a házat és megkeresni a családot, Kissyt pedig egy tűzoltó hívta a kocsijukhoz, szálljon be, hazaviszik.
  – Kösz, van nekem biciklim.
  – Jobb lenne, ha most nem ülne rá – mondta a tűzoltó. Fiatal, szőke fiú, akár tegezhette is volna. – Föltesszük a tetőre.
  – Mi az ördögnek? Mire leszíjazod, gyalog is otthon vagyok, pár száz méter.
  Ő bizony letegezte a srácot. Ő a nap hőse, neki szabad.
  – Jó, akkor hazamegyünk gyalog és toljuk a biciklit. Mindjárt jövök, Vincent.
  – Rendben – mondta a másik fiú, a barna. Az se volt sokkal idősebb.
  – És mikor engedélyezitek, hogy megint ráüljek? – kérdezte Kissy epésen, amíg kinyitotta a zárat.
  – A legjobb lenne, ha ledőlnél pár órára és ma már nem mennél sehová. Van otthon valaki?
  – Most csak Macska meg Suzy, de nemsokára tele lesz a ház egerekkel. – Kissy büszkén fölszegte a fejét, ahogy ezt mondta.
  – Mikkel?
  – Egerekkel. Kis szőrös rágcsálók nagy fülekkel, olyanok, mint jómagam.
  Azzal megindult az úttest közepén. Ámuldozzanak!
  Tudta, hogy a háta mögött a két tűzoltó egymásra néz. Elméleteket is gyártanak. Éppenséggel szerepelhetne köztük az is, hogy meghívják egy sajtos sütire.
  – Azt mondtad, Suzy otthon van? – szegődött mellé a fiú a biciklivel.
  – Azt. Kedden jött haza.
  – Honnan?
  – Gyerekeket nevelt.
  – Kinek a gyerekeit?
  – Természetesen a sajátjait.
  – És már nem neveli őket?
  – Nem, már tudnak egyedül enni.
  A tűzoltó gondolkodott néhány pillanatig.
  – Ők micsodák? – kérdezte aztán.
  – Remélhetőleg kutyák. Sajnos az apjukat nem ismerjük, így nehéz biztosat tudni.
  – És az, akit Macskának neveztél?
  – Mi van vele?
  – Ő mi?
  Kissy meglepve nézett a srácra.
  – Szerinted mi lehet valaki, akit Macskának hívnak? Zebrapinty?
  – Azon se csodálkoznék – nevetett a fiú. – És az egerek nem félnek tőle?
  – Szó sincs róla. Ő a mi macskánk, és különben se félünk egyiktől se. Ugye ismered Tom és Jerryt?
  – Persze.
  – És Steven Seagalt?
  – Őt is.
  – Akkor el tudsz minket képzelni.
  – De kik azok a „titeket”?
  Kissy egy mozdulattal kapta elő és csapta föl az igazolványát.
  – Jerry Alapítvány? Hát az meg mi?
  – A neten garázdálkodó pedofilokra vadászunk.
  A fiú nagyot nézett.
  – Vadááásztok?!
  – Vadááászunk – utánozta Kissy vidáman. – Lenyomozzuk és elkapjuk őket.
  – És mit csináltok velük?
  Kissy elmosolyodott. Villámgyors mozdulattal a csípőjéhez kapott, s egy szempillantás múlva egy út menti fában rezegve koppant a kése.
  A tűzoltó a késre nézett, aztán vissza Kissyre, aki komolyra igazította vonásait és elment a bicskájáért.

– Szia, egérke. No mi az, fölgyújtottál egy házat és nekem nem is szóltál?
  A tűzoltó nagy szemeket meresztett Nimbyre. Kissy vigyorgott. Éppen a kapuban találkoztak össze.
  – Egérkeee?
  – Én szóltam – cincogta Kissy.
  – Igen… de azt hittem, az ütés okozza.
  – Verekedtetek? – csillant föl Nimby szeme. – Hát tűzoltókkal is lehet?
  – Nem verekedtünk – mosolygott a tűzoltó. – Ez az… egérke kocsival nekihajtott egy kapunak.
  – Cin-ciiiin – mondta Nimby ámulva. – Hogy ez nekem nem jutott eszembe…

Az egerek igazi hősként ünnepelték Kissyt. A vállát veregették, gratuláltak neki, Vanessától külön szendvicset kapott vacsorára, és aznap már nem volt szabad házimunkát végeznie. Kocsival bezúzni egy kaput… Vanessa azt mondta, ő aztán igazán vad, de ez alkalommal Kissy még vadabb volt. Csak életet mentettem, nevetett Kissy, de Vanessa bólogatott és azt mondta, éppen ez a vadság lényege, pusztán a vadság kedvéért nincs értelme, ő mindig csak valamilyen fontos cél érdekében vadul. Életet menteni, shindyt fogni, vagy legalább valami betörőt – ilyenekért. Akik fölborogatják a szemeteskukákat és azt hiszik, hogy most valami hőstettet hajtottak végre, azok szimplán idióták. A nyárspolgár viszont éppen ellenkezőleg, akkor se hajlandó felborítani se szabályt, se szemetest, ha életet menthetne vele. Márpedig ha igazán fontos, akkor habozás nélkül be kell zúzni az ablakot, összetörni egy idegen kocsiját, akármit. Persze csak a megoldandó feladattal arányban. Egy emberéletért egy kocsi és egy kapu szóra sem érdemes veszteség.
  Kissy egész este sütkérezett a dicsőségben, de azt hitte, hogy ezzel a történet be is fejeződik, nem lesz folytatás. Tévedett.
  Délelőtt fél tizenegykor csengettek, amikor Vanessa és kuktaserege már hozzálátott az ebédkészítéshez. Kissy kamraegér volt, bár az ő kamrájuk csak egy apró fülke, ahol még belőlük is csak egy fér el egyszerre. Valaki más nyitott ajtót, és a megrakott tálcával visszatérő Kissy egyszer csak szembe találta magát Masoudi doktorral.
  – Jó napot… elnézést a zavarásért.
  – Nahát… ügyvéd úr! – Kissy addig nem nyújthatott kezet, amíg szorgos egérkezek meg nem szabadították terhétől, de akkor haladéktalanul megtette. – Jó napot. Mi szél hozta erre?
  – Hát csak a köszönet és a hála – s ezzel az ügyvéd elővarázsolt egy virágcsokrot. – Bocsánat, amiért csak egyet hoztam, nem tudtam, hogy ilyen sokan lesznek. – Kissy csak nézett bambán, se a szavakat nem tudta mire vélni, se a sok különféle színű rózsát. Valahonnan előlépett Niala egy vázával, udvariasan átvette a csokrot és bevitte a nappaliba.
  – De hát miért? – jött meg Kissy hangja.
  – Úgy értesültem, hogy tegnap megmentette régi barátom, Manvieux doktor életét.
  Kissy gyorsan becsukta a száját, mert már készült nyitva maradni. Ezt a nevet még soha nem hallotta, de tegnap csak egyetlen ember életét mentette meg.
  – A barátja?…
  – Úgy bizony. Sok jó ismerősöm él a városban, de csak egy ifjúkori barátom és iskolatársam. S lám, maga éppen az ő életét mentette meg.
  – És hogy van? – kérdezte Angélique, alighanem hogy kisegítse Kissyt, mert ő nemigen tudott mit mondani.
  – Köszönöm kérdését, nehéz bármi biztatót mondani. Ez még hosszú történet lesz. Hanem ha jól hallottam, Chaton kisasszony, maga valami nagyon romantikus módon cselekedett.
  – Nevezheti hőstettnek nyugodtan – mondta Nimby.
  – Vagy őrültségnek – tette hozzá Pi.
  – Nem minden őrültség hőstett – felelte Nimby –, de minden hőstett őrültség is.
  Egy pillanatra csend lett, mindenki a hallott bölcsességet ízlelgette.
  – Ügyvéd úr, ha jól tudom, nem muszlim – szólalt meg Vanessa, szünet nélkül járkálva a konyhaasztal mellett és folyton csinálva valamit gyors, kiszámított mozdulataival.
  – Nem… nem vagyok az… – felelte Masoudi doktor értetlenül.
  – Tehát megeszi a harámot – állapította meg Vanessa. – Itt marad ebédre.
  Nem kérdezte, állította. Kissy nyugtalanul nézett egy sótartóra. Soha nem hallotta még azt a szót, amit Vanessa meg akar etetni az ügyvéddel. Nem is vettek semmit, aminek ilyen neve lenne, vagy akár csak hasonló. Vagy azt ők fogják megfőzni? De hisz tudja, hogy mit készítenek, és aközött sincs ilyen.
  Az ügyvédnek viszont földerült az arca.
  – Á, már értem a kérdést. Igen, természetesen megeszem a harámot – egészen másképpen ejtette, arab hangzással –, és ha meghívnak, örömmel elfogadom a szíves kínálást. De csak ha segédkezhetem az elkészítésében.
  Vanessa megbotránkozva kapta oda a tekintetét.
  – A vendég nem kuktáskodik, a vendég asztalhoz ül.
  – Vanessa – sziszegte Kissy –, most nem a panzióban vagy!
  A kislány körbepillantott.
  – Tulajdonképpen tényleg nem – ismerte el. – Hát jó, segíthet, doktor úr.
  Kissy vigyorgott. „Tulajdonképpen” nincsenek a panzióban, nyolcszáz kilométerrel távolabb vannak, de a konyhájuk már csakugyan olyan, mintha ott lennének. A kamrában ugyan nincsenek ábécébe rendezve a nyersanyagok, de kesztyűt húznak, kötényt kötnek, sapkát tesznek a fejükre, és Isabelle néni szigorú szabályai szerint dolgoznak. Vanessa olyan természetességgel honosította meg ezeket a szabályokat, mintha világéletében így csinálta volna. Itt is, Franconville-ben is. Pedig három éve még egy meglehetősen rozzant, nem kimondottan mocskos, de nem is éppen tiszta konyhában barkácsolt magának ennivalót, vagy éppen piacon, utcai árusoktól vett gyorskaját evett. Néha lopott is. Eddigi életének hetvenkilenc százalékát így élte le.
  Az ügyvédet összeismertették az egércsapattal, Andreasszal, Vannival és Jeannal. Ez volt az első hétvége, hogy ők is itt vannak, mind a hárman. Vanni együtt jött a délvidéki egerekkel, Andreas a neuillyi csapattal, Jean pedig egyedül, most reggel. De ő nem maradhat éjszakára, szó se lehet róla.
  – Még mit nem – jelentette ki Jennifer –, hogy aztán ötleteket merítsen a szanaszét levő boldog egérpároktól és be akarjon surranni hozzám az éjszaka.
  – Bolond vagy – felelte Vanessa. – Jean nem egér, ő nem surran, csak megy.
  – Ebből a szempontból ez másodlagos.
  – De sehogy nem lopózhat be hozzád az éjjel – állította Kissy. – Gondolj bele. Az emeleten laknak Vanessáék és Nialáék. A mi szobánkkal szemközt Chantalék. Az alagsorban Angélique-ék. Neked már csak az utcai szoba marad, tehát Jeant eleve melletted kell elhelyezni.
  Jennifer fölkapott egy kispárnát és hozzávágta, de Kissy könnyedén kitért az útjából.
  – Hülye szexmániás egere! – csattant föl Jennifer. – Állítólag te vagy a jó matekos, de a disznó fantáziád miatt még számolni is elfelejtettél!
  – Ezt hogy érted?
  – Úgy, nagyfülű, hogy mellettem Françoise alszik. Már elfelejtetted? Tudod, olyan kistermetű, vékony testalkatú. Barna haj, nagy kerek fülek. Rémlik valami? Reggel érkezik.
  – Hát igen – ismerte el Niala –, Jean és Françoise közül az egyik már csak a nappaliban alhat.
  – Jean – mondta Jennifer.
  – Françoise! – vágták rá a lányok kórusban.
  Ez még tegnap este volt. Françoise azóta megérkezett, az éjjel Jenniferrel aludt az utcai szobában, és sejtelme se volt róla, hogy ma éjjelre ki akarják zavarni onnan, hogy Jeannak jusson hely. Azaz nem a hely miatt, hiszen a két lány két külön díványon aludt, s a fiút nem a zsebegér helyére szánták, hanem Jennifer mellé.
  Françoise-nak jól meg lehetne ágyazni a nappali díványán, gondolta Kissy. Suzyt pedig lefektetni az ágy mellé, hogy őrizze. Nem mintha nem bíznának Macskában, de mégiscsak éjszakai ragadozó, Françoise pedig még kicsi. Akkor Ködöcske is ott alszik az anyjával, és ha a cica bármivel próbálkozik, ő bekapcsol, mint egy riasztóberendezés.
  Szóval ezzel a részével nem lesz gond. Alighanem azzal a részével se, hogy Jean hajlandó-e Jenniferrel aludni. Szereti a kisegeret, ez kétségtelen, és hát pasi, nem kell kétszer kínálni a finom egérhusival.
  Jennifer az egyetlen probléma.

Az ügyvéd tehát segített, s ahogy előbb csak magukban állapították meg, majd Vanessa hangosan is kimondta: nem volt kezdő a konyhai munkában.
  – Fiatalabb koromban sokat főztem, Vanessa – felelte Masoudi doktor, különféle növényeket darabolva gyors mozdulatokkal. – Tudja, az én munkám kevés fizikai mozgással és rengeteg olvasással, töprengéssel, beszéddel jár. Kellemes kikapcsolódásnak tartom az ételek elkészítését, a vele járó bíbelődést. Ma már a legritkábban jut rá időm, hiszen a hétvégeken legtöbbször tárgyalásokra készülök. Ezért is ragaszkodtam ahhoz, hogy most segíthessek.
  Kissy már rég nem lepődött meg azon, hogy Vanessa másodpercek alatt köt barátságot olyanokkal, akikkel semmilyen közös vonása nincsen. Az ügyvéd egész idő alatt, míg náluk volt, megmaradt a magázódásnál és a cirkalmas, csiszolt mondatoknál, túlzó udvariassága se változott semmit. De Vanessát a keresztnevén szólította. Egyedül őt, senki mást, még a zsebegeret is kisasszonyozta, de a mikró csak Vanessa volt. Magázva.
  De hát ez természetes. Vanessa különleges, ő különbözik mindenkitől. Ha az ügyvéd mindenkit a keresztnevén szólítana, akkor Vanessa csakis kisasszony lehetne, mert az ügyvéd is érzékeli, már az első pillanattól, hogy Vanessa rendkívüli lény. Hogy miben és miért, azt még senkinek se sikerült szavakba öntenie. Nagy egyetértésben tettek-vettek az ügyvéddel, akinek a kislány ugyanúgy osztogatta parancsait, mint a többi kuktájának, épp csak magázta és nem szólította semmilyen fülűnek.
  Ebédre anyáék is itthon lesznek, sőt meghívták Solange-ot is, akkor az összesen… nem, nem tizenegy egér, Elke sajnos nincsen itt, csak tíz. Vagyis tizenheten lesznek, még szerencse, hogy ezt a sok asztalt elhelyezték a konyhában.
  De még kettővel többen lettek. Az ügyvéd meghívása magától értetődően vonatkozott a feleségére is, ezért fölhívta. Madame Masoudi ekkor bent volt Párizsban, de megköszönte és azt mondta, ebédre megjön. Amikor pedig Solange megérkezett, betoppant madame Faubourg is, anélkül hogy dolga lett volna náluk: tegnap süteményt sütött, és szokása szerint hozott belőle.
  – Hát jó – felelte a meghívásra. – Lenne még dolgom sokfelé, de ideje már, hogy megkóstoljam a híres főztötöket.
  – Vanessa főztjét – igazította ki Kissy. – Mi csak a kukták vagyunk.
  Zöldségleves korzikai módra, ratatouille, nizzai saláta és sajtos palacsinta. Ez a mai menü, de utána még madame Faubourg lekváros süteményét is meg lehet kóstolni. Vanessa bámulatosan dolgozott, egyszerre több részműveleten, a kuktahad nem is mindig tudta, hogy mi mire való, csak amikor elkészült. De azért figyeltek és igyekeztek megjegyezni.
  A salátát nem kellett, azt már sokszor készítettek. Tojás, paradicsom, paprika, retek, kígyóuborka fölvágva, nagy salátaleveleken, ecetes-olajos mártásban, tonhallal és szardellával, rá olajbogyó és zöld fűszerek. Masoudi doktor azt mondta, az arab konyha is kedveli ezeket a mediterrán ízeket. Hát a mai ebédjük igazán mediterrán lesz, mert a zöldségleves egyenesen Korzikáról jött, és a palacsinta is valami délvidéki recept. A ratatouille pláne.
  A leveshez Masoudi doktor főzte előre a babot, ő készítette föl a paradicsomot és a rózsaburgonyát. Közben Martin dolgozott a póréhagymán, a sárga- és a fehérrépán, Niala pedig a káposztán. Megfőzték őket, pépesített fokhagymát tettek bele, s amikor kész lett, még vajat is.
  Vanessának határozott meggyőződése volt, hogy a sajtos palacsintából rengeteg fog fogyni, ők pedig lelkesen helyeseltek neki, ezért ahogy elkészült a ratatouille, ráállította a csapatot a palacsintakészítésre. Szokása szerint kikevert egy adag tésztát, aztán kuktáira hagyta, hogy még többet gyártsanak, ő pedig hozzálátott a sütéshez. A recept egyszerű volt. Liszt, tej, tojás és olvasztott vaj kell a tésztához, bele egy kis reszelt narancs- és citromhéj, ezeket a lányok dobozban hozták már lereszelve a panzió készleteiből. És egy kis rum, anyáék engedélyével. Ebből sütött palacsintát, aztán belerakott egy szelet camembert-t, megkente kecsappal, és tűzálló tálban tíz percig sütötte, hogy a sajt megolvadjon.
  – Ez bizony jól néz ki – mondta madame Faubourg az első sütet láttán.
  – Isabelle néni receptje – felelte Vanessa, s gombszerű orrocskájával megszimatolta műveit. – Jól van, egérkék, ügyesek vagytok, süssetek még, én ránézek a ratatouille-ra.
  – Emlékszem – mondta madame Faubourg –, egyszer én is jártam ám a ti Nizzátokban, és ettem palacsintát. Az is sós volt, nem édes, de abban nem sajt volt, hanem paradicsom.
  – És olajbogyó – pillantott rá a kislány.
  – Igen… azt hiszem, az is. Finom volt.
  – Tudunk olyat is csinálni – nézett a mikró a kellékekkel megrakott asztalra, és egy pillanat múlva már sorolta is, közben nem mulasztva el, hogy megnézze a már kész ratatouille-t. – Kérek tésztát egy kiló lisztből, nyolc tojásból, tejből és olajból… azt még nem tudom pontosan, mennyi kell, keverjétek össze és megmondom. Kell négy kiló paradicsom és egy üveg olajbogyó.
  – Csak háromnegyed kiló paradicsomunk van – felelte Chantal, a soros kamraegér. – És csak negyed üveg olajbogyó.
  – Akkor azt feldolgozzuk, közben egérportya indul bevásárolni. Vigyázzatok, rajta ne csípjenek. Pi, tiéd a paradicsom, vetkőztesd le, vágd apróra, olajon párold meg.
  – De várj már – próbálta madame Faubourg megakasztani az iramot –, hiszen énmiattam igazán nem kell ilyen palacsintát készíteni…
  A séf csak rápillantott, rosszallóan megcsóválta a fejét és megszemlélte az olajbogyót.
  – Megfelel, ilyet hozzatok.
  Chantal és Andreas már ki is robogott.
  – Vanessa nem maga miatt csinál ilyet – lépett oda Kissy a bejárónőhöz. – Kedve támadt rá. Ha öt perc múlva töltött krokodilra szottyan kedve, akkor azt készítünk.
  – Hallom ám! – szólalt meg Vanessa hangosan, Kissy pedig iszkolt vissza a munkájához. – Krokodil nem lesz, de ha Macska most óvatlanul besétál…

Az ebéd nagy sikert aratott. A zöldségleves is, de a ratatouille még inkább. Isabelle néni receptje volt, hamisítatlan nizzai étel, padlizsánnal, cukkinivel, gyenge harangpaprikával, paradicsommal, hagymával, fűszernövényekkel. A néni gyakran főzi vegetárius vendégeknek. Meg a többinek is persze.
  – Kellemes hely lehet – mondta Masoudi doktor a panzióról szóló elbeszélést hallgatva.
  – Erről legjobb személyesen meggyőződni – felelte Vanessa. – Szívesen látjuk önöket bármikor.
  Kissynek megrebbent a füle. Ez bizony meghívás. Akkor pedig Masoudiék a ház vendégei lesznek, ha elmennek.
  – Nagyon kedves magától, Vanessa, köszönjük. Alkalomadtán élünk is vele; e pillanatban sajnos meg nem mondhatom, mikor lenne mód rá. A téli ünnepeket megelőzően semmiképp, s még akkor is nagyon kétséges.
  – Doktor úr bizonyára sokat dolgozik – mondta Niala udvariasan.
  – Olyan sokat, hogy néha magam sem hiszem el. De hát mindenki így van ezzel manapság… már akinek egyáltalán van mit dolgoznia, magától értetődően. Néha eszembe is jut, milyen abszurd is ez az egész. Kollégáimmal együtt maximálisan le vagyunk terhelve, sokszor hetekbe telik, hogy egy szabad negyedórát találjunk az ügyfélnek. Közben pedig hány végzett ügyvéd van Párizsban, aki tányérmosogatással kénytelen megkeresni a kenyerét? Ezer? Tízezer?
  Kis csend támadt, többen bólogattak.
  – De… – szólalt meg madame Faubourg bátortalanul, s csak az ügyvéd biztató pillantására folytatta – de, gondolom, önök nem pótolhatók. Úgy értem, ön már ismeri az adott ügyet, a vádlottnak is önhöz van bizalma…
  Masoudi doktor elmosolyodott.
  – Így van, asszonyom, csak annyit legyen szabad kiigazítanom, hogy én gazdasági ügyekkel foglalkozom, tehát itt vádlottak nincsenek. De asszonyom sem pótolható saját munkájában.
  – Ugyan… porszívózni, bútort fényesíteni mindenki tud.
  – Feltéve, hogy tudja, hol tartják a háziak a szükséges kellékeket, mely tárgyak igényelnek különleges figyelmet, és feltéve mindenekelőtt, hogy a háziak megbíznak az illetőben. Ha jól értesültem, némely házba asszonyom rendszeresen ellátogat azalatt is, amíg lakóik nyaralnak.
  – Hogyne… az ő macskájukat is én etetem – biccentett madame Faubourg Kissy felé.
  – Látja hát. Nekünk is van bejárónőnk, aki többnyire távollétünkben tevékenykedik. Ha felcserélnék működésük helyszíneit, abból számtalan bonyodalom, esetenként anyagi kár is származhatna.
  Az ügyvéd kortyolt egyet a narancsléből.
  – Tehát a maga területén mindenki pótolhatatlan. Amit elvállalunk, más nem végezheti el helyettünk. De aki csak teheti, kénytelen mindent elvállalni, mert másképp nem él meg. Akinek nem volt szerencséje, annak már nem jut munka. Pedig van annyi munka, hogy sokkal több embernek juthatna belőle, csak nincs annyival több pénz rá. Bocsánat – fészkelődött kicsit a székén –, nem akartam szónoklatot tartani. Csak hát az én területemen az ember óhatatlanul szembesül a társadalom legkülönfélébb problémáival.
  Kissy elégedetten billentette meg nagy füleit. Jó ebéd, kellemes társaság, bölcs szavak, a cica valahol kint mászkál – így tökéletes az egér hétvégéje. Legfeljebb a pincében megkötözve heverő shindy hiányzik.

Éjszakára persze Jean került a nappaliba, pedig Chantallal kánonban magasztalták Jennifernek, hogy milyen helyes srác, igenis eressze be az ágyába, a kutyák majd vigyáznak a zsebre. Kánonban, de csak ketten. Françoise beérte annyival, hogy részéről nincs akadálya. A D’Aubisson lányok se csatlakoztak, Niala jót mosolygott az igyekezetükön, és azt mondta, egyelőre talán még korai, majd ha jobban megismerik egymást. A mikró pedig csak ült a szokásos kifürkészhetetlen arckifejezésével, és várta, hogy mi lesz a döntés.
  Persze hogy az lett, hogy a kutyák a fiúra fognak vigyázni a nappaliban. Pedig hát őrá fölösleges, őt Macska még kábítószer hatására se nézné kisegérnek, és hát egyébként se jelent veszélyt, még csak az kellene. Jennifer egyetértett Nialával, kell még egy kis idő, némi ismerkedés.
  A kutyákat Vanessa később személyesen látta el utasításokkal. Figyeljenek betörőre, macskára – mármint nem Macskára, csak a kis kezdőbetűsökre –, éjszakai portya csak szükség esetén, a holdat ugatni most úgysem aktuális. Suzy vigyorgott és a farkát csóválta; Köd még jobban vigyorgott és még gyorsabban csóválta.
  – Miért nem aktuális a holdat ugatni? – kérdezte Kissy, amikor Vanessa végzett rendelkezéseivel.
  – Mert már elmúlt a telihold. Holdat csak teliholdkor ugatunk, az ősi hagyomány szerint.
  Vanessa továbbment, Kissy pedig csak nézett utána lenyűgözve. Hát kiskutya mégiscsak! Ezért ismeri olyan jól az ősi kutyahagyományokat.
  Később ötlött csak eszébe, hogy Vanessa ismeri a japán és a görög hagyományokat is, pedig nem japán és nem is görög. S amikor erre rájött, akkor döbbent rá, hogy Vanessa megígért valamilyen kaját az ügyvédnek, amit végül nem készítettek el.
  – A harám nem ennivaló – nevetett Vanessa, amikor megosztotta vele riadalmát. – Így hívják az iszlámban azokat az ételeket, amiket a vallás tilt. Amit mi csináltunk, az mind harám, hiszen nem tartottuk be az iszlám konyha előírásait.
  Hát ezt is tudja. Kissy le merte volna fogadni, hogy ha muszlim vendéget hívnának, Vanessa tudna olyat is főzni, amit megehet az illető.

Vanessában – és Nimbyben is – tagadhatatlanul volt néhány kutyaszerű vonás, például a hűség és az önfeledt lelkesedés minden iránt. De Köd még náluk is kutyaszerűbb volt.
  Niala úgy adta át Nimbynek, mint egy virágcsokrot, fölkapta a grabancánál fogva, és barátságos mosollyal átnyújtotta, mondván, hogy eredetileg dobozba szerette volna tenni, mint Macskát annak idején, de ez kimászott volna, vagy lyukat rág a doboz oldalán. A kiskutya nem szólt semmit, ernyedten csüngött a kölyökreflex miatt, de amikor Nimby kézbe vette és elengedték a nyakát, azonnal pörögni kezdett a farka, képen nyalta Nimbyt, és minden lehetséges módon igyekezett bizonyítani, hogy Nialának igaza van, ő kimászott volna bármilyen dobozból, és egyáltalán, ha szükség van valakire, aki tud igazán izgága lenni, hát őhozzá forduljanak bizalommal. Suzy is ott volt, és arról magyarázott csapkodó farokkal, hogy őnáluk az izgágaság családi vonás, és egyáltalán nem életkori sajátosság. Tessék nézni, itt van ő maga példának, négygyermekes családanya, és egyfolytában szimatol balra-jobbra, mindenfelé, és…
  Itt megállították Nimbyt, aki mindezt elmesélte, és megkérdezték, hogyhogy négygyermekes, amikor hatan vannak. Nimby éppen azon igyekezett, hogy kihúzza a kiskutya orrát a füléből, de azért el tudta mondani, hogy a kutyák csak négyig tudnak számolni. Biztos, kérdezték az egerek, Nimby pedig letette Ködöt a földre, és azt felelte, biztos. Aztán megtörölte a fülét és az arcát, Köd pedig körberohant az udvaron, és óriási szimatolást rendezett.
  Akkor már volt neve, bár még nem hallgatott rá. Még a testvéreivel élt, amikor Nimby kitalálta a nevét, azt mondta, logikus nevet kell választani, és Ködnek nevezte el, hiszen családtag és kisebb nála. Mármost a Nimbostratus az egyik legalacsonyabb felhőfajta, nála alacsonyabban csak a köd van. Brouillard. Ez lett a kiskutya neve, de hamarosan a Bruit becenevet kapta. Ködöcske.
  Macska teljesen kiakadt, amikor Suzy nagy vidáman odaszaladt hozzá, hogy szokása szerint megszaglássza, aztán hirtelen megjelent valami szőrös tornádó, valósággal a nyakába ugrott, beleszuszogott az ő kényes füleibe, összenyalta frissen mosott, gondosan kezelt bundáját, és még csak be sem mutatták neki! Első felháborodásában rányivákolt a szemtelen idegenre és lekevert neki egy pofont, de egy tizedmásodperc múlva hatalmas kutyafogak csattantak össze közvetlenül az arca előtt, és Suzy kemény szavakkal adta a cica értésére, hogy aki az ő fiát bántja…
  Kissy megdöbbent, amikor a kétségbeesett, rémült Macska az ő lába mögött keresett menedéket. Macska kicsi kora óta nem állt vele szóba, csak az ennivalót méltóztatott elfogadni tőle. Már le is akart hajolni, hogy megsimogassa, amikor a cica megint megiramodott és fölrohant egy fára. Pedig Suzy nem üldözte, Ködöt figyelte, aki a fűben szaglászott valamit.
  Egyelőre nem is kötöttek békét, és Kissy rátette volna egyheti sajtadagját, hogy később sem fognak. Ködöcske rendszeresen körberajongta Macskát, aki ellenségesen nézett rá, aztán elrohant. Egyik alkalommal pedig ugyanazt mondta, amit az a rémisztő cirmoscica akkor éjjel, a Bouriant-villa kerítésénél. „FFFFFFFFF!” Pedig Macska akkor nem volt velük, tudtával ezek ketten soha nem találkoztak.

A rossz hír szombat délután érkezett. Nimby megkérte őket, hogy jöjjenek össze a nappaliban, mert bejelentenivalója van. Az egerek teljes számban jelen voltak, Elke is, a netbook képernyőjén. Valamint apa és anya, Andreas, Jean és Vanni. Meg persze Suzy és Köd.
  – Ladies, gentlemen és főleg mice – kezdte Nimby –, rossz hírt kell közölnöm. Nagyon úgy fest, hogy ha nem találunk ki valamit, akkor alapítványunk lefülelési mutatója rövid időn belül nullára csökken. Ebben az a rossz hír, hogy pillanatnyilag sejtelmem sincs, mit találhatnánk ki.
  Csend volt, az egerek várták a magyarázatot. Mindenki ült, a kutyák feküdtek, csak Nimby állt a nappali közepén, karba tett kézzel.
  – A Cumulus statisztikáiról beszélek, kisegér hölgyeim és uraim. A Kölyökklub látogatottsága tavaly nyártól idén tavaszig a korábbi húsz százalékára esett, idén nyáron pedig ennek a felére. Mialatt mi nyaraltunk, a Kölyökklub összesen száz új felhasználót regisztrált. Nem naponta! Az egész nyáron összesen! Mivel a Titkárnőt mindmáig nem távolítottuk el a programból – és amíg én vagyok a rendszergazda, nem is fogjuk –, meg tudom mondani, hogy az elmúlt héten a beszélgetések logjai átlagosan tíz megát tesznek ki naponta. Amikor elkezdtük, nem volt ritka az egygigás napi log, a rekord pedig öt giga fölött volt.
  Nimby néhány lépést tett a nappaliban, aztán visszafordult és komoly arccal nézett rájuk.
  – A Kölyökklub egy üzleti szolgáltatás, egérkék. Reklámokból tartják fönn. Bármelyik pillanatban bekövetkezhet az a helyzet, hogy a hirdetők már nem látnak rentábilis piacot a felületben, visszavonják a hirdetéseiket, és a klubot bezárják. Szomorú leszek, mert ott ismerkedtünk meg, de a tény tény marad, s csak a Nagy Ementáli a megmondhatója, hányan veszítik el a kapcsolatot online barátaikkal, mert sose kérték el egymás emailcímét. Ami a többi chatszolgáltatót illeti, a helyzet még rosszabb. A Gyermekvilág tegnap már be is zárt. Az oldalukon csak egy üzenet van, amiben elnézést kérnek, de profilváltásra készülnek.
  Az asztalhoz lépett és fölemelte a poharát Elke mellől. Ivott egy korty kólát, s pohárral a kezében folytatta.
  – Mindennek az oka egyetlen szóban összegezhető. Egy névben, nagyfülű hölgyeim és uraim. Facebook.
  Az egerek bólintottak. A kisfülűek is. Mindenki hallott már a Facebookról.
  – Már nem kétezerhétben élünk, ha valaki nem vette volna észre. A szociális hálózatok már akkor is nagyon nyomultak, de a chatszolgáltatások elég nagyok voltak ahhoz, hogy a mi kis alapítványunknak elegendő munkát adjanak. Ma már nem elég nagyok, és mire meglengetjük a füleinket, teljesen el fognak enyészni. Mert a közönség preferenciái gyorsan változnak, a gyerekközönség pedig még gyorsabban vált. A shindyknek pedig utánuk kell menniük, ha zsákmányt akarnak. Tehát nekünk is. Ma a szociális hálózatok a menők, legfőképpen a Facebook.
  Megint kortyolt egyet, visszatette a poharat és végignézett az arcokon.
  – A baj az, hogy semmiféle eszközt nem látok arra, hogy a Facebook forgalmát ellenőrzésünk alá vonhassuk. Fejleszthetünk egy facebookos alkalmazást, de az csak azoknak a kommunikációját ellenőrizné, akiket rá tudunk venni, hogy használják. Aki viszont erre hajlandó, az már nagy valószínűséggel úgyse menne lépre shindynek. Megvan persze az az alternatíva is, hogy megállapodunk a Facebookkal, ahogy a Kölyökklubbal és a Gyermekvilággal tettük, és hozzáférést kérünk a teljes kommunikációjukhoz. Kizártnak tartom, hogy ezt megkapnánk, de ha mégis – nem tudnánk feldolgozni. A Kölyökklubról alig félmillió regisztrációt jegyeztünk föl, és ezek nagy része nem is használja, legfeljebb egyszer kipróbálta. A Facebooknak lehet vagy húszmillió felhasználója Franciaországban. Hogy ebből mennyi a gyerek, a jó ég tudja. A tizenhárom éven aluliakat törlik, ha rájönnek, de biztos, hogy rengetegen vannak. A tizenhárom és tizenöt év közöttiek pedig legálisak a Facebookon, de illegálisak a shindyk ágyában. Egyszóval, mice és többiek, e percben nagyon úgy fest, hogy a Cumulusnak és vele a Jerrynek volt három jó éve, ezzel kész, függöny.

Hát ez fejbekólintotta őket. Csak ültek és hallgattak percekig.
  – Utánanéztem, vagy legalábbis megpróbáltam utánanézni néhány dolognak – szólalt meg Nimby újra. – Keresgéltem, hátha találok nagyobb forgalmú kölyökchatet, ami még üzemel. Találtam kettőt, de egyik sem ad lehetőséget privát beszélgetésre, ami a shindyknek létfontosságú, és mellesleg gyanítom, hogy hamarosan ezek is áldozatul esnek a Facebook nyomulásának. Beregisztráltam a Facebookra, megpróbálom majd részletesebben tanulmányozni, de szakértőre is szükség lesz majd.
  – Beszélni kell Shrekékkel – szólalt meg végre Niala.
  – Igen. A Cumulushoz ők értenek, de Facebook-szakértőt is kell majd keresnünk.
  – Megyek veszni repülőjegyet – szólalt meg Elke. Az egerek a netbookra meredtek.
  – Mi a csodának? – kérdezték többen is.
  – Utazni magamat Párizsbele. Estére lehetek nálatok, eszünk Vanessa szendvicsjeit, és reggel ülünk autóra. Megverünk Ninót, aztán irány másik város és megverünk Vladeket is.
  Kissy szemrehányóan nézett Vanessára. Ő a hibás, ő plántálta ezt az agresszivitást a zsebegérbe. De a kislány csak nézte a netbookot elégedett mosollyal, és láthatóan semmi helytelent nem talált Elke szavaiban.
  – Ez hogyan oldja meg a problémát? – kérdezte Angélique szelíden.
  – Sehogyis! De ha jön ezután kevés shindy, akkor kell hasznosítani azt a kevést minél jobban, nem?
  Hát volt éppen logika az ötletben, ezt el kellett ismerni.
  – Kell vinni fogót is velünk. Ha shindynek megszorígatod részleteket, fogja köpni többi shindyről, fölírsz és mégysz megverni többiet. Szorítasz rajta részleteket, és van infó még többiek shindyről. Megy ez, csak kell kicsi beruházás.
  Az egerek vigyorogtak.
  – És ha a shindy nem köp? – érdeklődött Andreas.
  – Akkor meglazítasz fogót. Nem tud köpni, amikor ordít. Kell kis pihenő neki, aztán választás, hogy fogó megint vagy köpik.
  Az egerek tovább vigyorogtak, de néhányan már sóhajtottak is.
  – Ha nem az lennél, ami vagy – szólalt meg apa –, azt mondanám, kis vadmacska lettél.
  – Hát ezt jobb is, ha nem mondod – felelte Vanessa. – Zsebike, beszélnem kell Franzcal.
  – Tudok, már van szervezésben.
  – Akkor legyen gyorsabb szervezésben, egy hónapja vacakoltok vele – mordult föl Vanessa. – Meg kell beszélnünk a kiképzésedet.
  – Igen, már idője, hogy legyek igazi kőkemény G. I. Mouse – felelte Elke, Kissy pedig Martin vállára borult nevettében.
  – Inkább annak van itt az ideje, hogy ésszerű irányba tereljük az agresszivitásodat. A többieknél erre nem volt szükség, de mi csoportban vagyunk, te meg egyedül. Mármint földrajzilag. Lehet, hogy érdemes lesz valamilyen keleti harcművészetet tanulnod.
  – Már tanulom nyugatit: ti arra vagy.
  – Nagyon helyes – bólintott a mikró határozottan –, tehát én vagyok a tanárod, és azt teszed, amit én mondok. Cin-cin?
  Elke kihúzta magát.
  – Cin-cin, Fräulein Hauptmaus!

Nyilvánvaló volt, hogy Nimby meg fogja oldani a problémát, csak idő kérdése. Ahogy az is nyilvánvaló volt, hogy az ő rendszeres együttléteiknek semmi köze a shindyfogáshoz, akkor is ugyanúgy összegyűlnének, ha egyáltalán nem lenne mire vadászni. Csak sokkal jobb, ha zsákmány után is járhatnak.
  – Surranhatunk – javította ki Jeant Kissy automatikusan.
  – Azt hittem, surranni csak sajtért szoktatok.
  Kissy vérszomjas képet vágott.
  – Miért, mi a különbség egy finom szelet sajt és egy omlós, puha orrú shindy között?
  A fiú bólintott. Értette.
  Fölmerült az a kérdés is, hogy mi legyen a motorbiciklis tervükkel. Ha a shindytermés jelentős csökkenése várható, akkor talán az egész beruházásnak nem lesz értelme. Némi tanakodás után arra jutottak, hogy lesz neki értelme, és igenis megveszik a motorokat. Mert Nimby nagyon okos, meg fogja oldani a Facebook megfigyelését, és a motoroknak ezernyi hasznát fogják venni, shindy shindyt követ majd, tucatszám. Az alapítvány háromszázezres vagyonából ez igazán semmiség.
  – Honnan van az alapítványnak ennyi pénze? – kérdezte Jean, amikor ez szóba került. Az egerek mosolyogtak.
  – Volt egy százezres adományunk még régebben – felelte Niala –, és Elke apjától minden negyedévben kapunk egy komoly összeget. De legfőképpen onnan van, hogy szinte nem is költünk belőle. Legutóbb a Szárnyacskára… Nimby folyton vesz valamit a gépparkunkba, de legnagyobb részben a saját pénzéből…
  – Meg Vanessáéból – cincogta Nimby.
  – Igen, szóval nem az alapítványéból. A Jerry pénzét csak nagy tételekre használjuk, ha azok kimondottan a shindyüldözéshez kellenek. Minden mást mi fizetünk, repülőjegyeket, benzint a Jerry kocsijába… még a kocsi biztosítását is.
  – És a rengeteg sajtot – cincogta most Françoise.

Kissy végignézett a polcokon. Rengeteg sajtot látott, de otthon is volt rengeteg sajtjuk. Mégse lesz elég, többet kell vennie. Erre a hétvégére mindenképpen.
  – Mivel szolgálhatok? – kérdezte az eladónő. Kissy rámutatott egy jó külsejű rokforra.
  – Ebből kérek.
  – Igenis, mennyit szabad?
  – Az egészet, meg mellette azt a másikat.
  A nő egy pillanatig meglepve nézett rá – ő már nyúlt a kés után –, aztán gyorsan kiemelte a másik sajtot is.
  – Tessék parancsolni. Szolgálhatok még valamivel?
  Kissy lassan bólogatott és tűnődve nézett végig a sajtokon.
  – Jó sok sajtot vegyél – szólalt meg egy hang.
  Kissy automatikusan bólintott megint. Persze hogy jó sok sajtot vesz. Aztán fölkapta a fejét.
  – Günther! – cincogta. – Nohát!
  A fiú nevetett. – Lám, megjegyezted a nevemet. Megtisztelsz. Fél kilót legyen szíves ebből a parmezánból. Mármint ha neked nem kell – pillantott rá újra.
  – Nem, én ementálit viszek. Azt kérem ott – mutatta –, meg azt is.
  – Egeres hétvége – állapította meg a fiú, miután átvették a sajtjaikat és továbbindultak a zöldségek felé.
  – Méghozzá ünnepi – bólintott Kissy. – Vanessa harmadik születésnapja.
  Günther meglepve nézett rá.
  – Úgy emlékszem, a csapatod egyik tagját hívják így.
  – Hogyne.
  – Emlékszem rá a telefonból, de nem tűnt háromévesnek.
  – Nem is. Tizennégy és fél.
  – Tehát két Vanessa van?
  – Hogy lenne? Vanessa nem olyasvalaki, akiből kettő lehet.
  – Akkor nem értem.
  Kissy nevetett, s míg befejezték a vásárlást, elmesélte a tündérmesét az árva kislányról, a tengerparti kisvárosról és a világoskék muszlinruháról.

Günther megint hazavitte, ő pedig mesélt. Mindent elmondott arról az emlékezetes nyaralásról és a következő másfél hónapról, egészen a tűzijátékig. A történet folytatását, az alapítványt a fiú már amúgy is ismerte, a legújabb fejezetet pedig közülük se tudhatja mindenki. Csak ők, mini- és maxiegerek. Meg a zsebek. Meg anyáék és Blanche-ék, Johannék, Isabelle néniék, és persze legfőképpen Yves bácsi és Nimby. Szóval egész Kisegérföld tud róla, kivéve Vanessát. És persze Ange néni is nélkülözhetetlen volt mint kuratóriumi elnök, egy csomó aláírással. Meg Lemire ezredes, Niala Raymond bácsija, akivel ugyan Kissy még sose találkozott, de most egy csomó mindent elintézett, nélküle lassabban ment volna az adminisztráció.
  Mindezekről egy árva szót se szólt Günthernek. Ahogy madame Faubourg-nak sem, amikor arról érdeklődött, hogy mivel ajándékozzák meg Vanessát.
  – Egészen különleges sajtokból gyűjtöttünk neki lyukakat, madame Faubourg.
  Ezt felelte. És amikor a hölgy eltátotta a száját, ő csak vigyorgott és megkérdezte:
  – Tud titkot tartani, madame?
  – Hogyne tudnék!
  Kissy barátságosan bólintott.
  – Milyen szerencse, hogy ebben egyformák vagyunk.
  És egy árva hanggal se mondott többet.
  Günther is megkérdezte, amikor a történet végére ért, hogy mi lesz az ajándék. Addigra hazaértek, elcsomagolták a holmit, s most egy pohár kóla mellett ültek a nappaliban.
  – Beaulieu térképét raktuk ki neki sajtlyukakból – felelte.
  A fiú nevetett.
  – Szóval nem mondod meg.
  – Nem elég hegyesek a te fogaid, hogy engem kényszeríteni tudj.
  – És neki? – bökött Günther Macska felé, aki ezúttal kivételesen idebent volt, a konyhaajtóban ült és gondolkodott; hogy min, azt csak ő maga tudta.
  – Senkinek sincsenek olyan fogai. Egy Jerry megőrzi a titkot, akár vallatóinak élete árán is.
  A forgatókönyv szerint a jövő hét végén kezdődik a tanfolyam, kölcsöngépekkel, és amikor megkapják a jogsikat, akkor veszik meg a saját motorokat. Vanessa így tudja. Nimbyt már hetekkel ezelőtt elkapták egy óvatlan percben, betuszkolták a kamrába, elővettek egy darab sajtot, rátették a kezét és megeskették, hogy a leggyengédebb pillanatokban se fog elárulni semmit. Nimby vigyorgott, de megesküdött.

Az ünnepelt most a családjával együtt jött, heten ültek a nizzai gépen. Ők az alapítványi mikrobusszal mentek ki a reptérre, apa vezetett, ők Martinnel, Chantal Andreasszal, Jennifer Jeannal, Nimby, Françoise, Jean-Fran és Suzy. Egyetlen hely maradt a kocsiban, mert Suzy a padlón utazott; de ez nem lesz gond, bár Vanessa nagyot nézett, amikor meglátta őket.
  – Hát ti? Mind kijöttetek? Hova tesszük hazafelé ezt a töméntelen egeret?
  – Béreltünk egy kocsit – felelte Nimby könnyedén –, ugyanis változott a program.
  Már túl voltak a csókokon, és letáboroztak a tranzitban.
  – Éspedig?
  – Apa nem tud Vaucressonba jönni, mert egy csomó megrendelés szakadt a nyakába. Otthon akar fölköszönteni. Úgy gondoltuk, ha már úgyis kocsiba ültök, menjünk egyenesen hozzánk, egy csomó olajos puszit ígért neked.
  A kislánynak összeszűkült a szeme. Kissy előre tudta, hogy ez lesz. Vanessa belenézett a kedvese gondolataiba, töviről hegyire kikutatta őket, aztán Kissyre pillantott, mert ő ült legközelebb. Kissy már várta, hogy a jégkék szemek fölnyissák a fejét, de ez most elmaradt. Vanessa már eleget tudott.
  – Ti forraltok valamit – állapította meg.
  – Persze! – vágta rá az egész csapat kórusban.
  A kislány nevetett és elővette a telefonját. Pár gyors mozdulattal elindította a programot és a térdére tette a készüléket.
  Kissy odakukucskált. Egy korábban félbehagyott játékot folytattak, Nimby volt soron, s már lépett is. Néhány korong zöldre váltott.
  Vanessa szó nélkül visszafordította őket pirosra.
  Nimby most a tábla másik részén támadott, elég sokat megfordított. Vanessa nem bántotta őket, ő is megfordított egy nagy adag korongot egy másik területen.
  A játék néhány perc múlva a fiú győzelmével ért véget, 34:30-ra, vagyis kis fölénnyel tudott nyerni.
  – Ki vezet? – kérdezte Chantal.
  – Vanessa, 3:97-re – felelte Nimby.
  – Cin-cin?!
  – Ezerkilencszázhárom parti ezernyolcszázkilencvenhét ellen.
  – Ejha…
  A mikrók még négy partit játszottak, az ötödiket hagyták félbe, amikor megjött a német gép.

Útközben mindkét kocsi Elke karattyolásától volt hangos. Kissy soha nem értette, hol talál ennyi mesélnivalót, amikor alig pár hete találkoztak. De Elkével mintha tíz perc alatt is több történt volna, mint mással egész héten. A reptéren még beérte azzal, hogy mindenkinek a nyakába ugrott, a szüleinek is, akikkel együtt utazott – ezt Nimbytől tanulta –, de az egerek tudták, hogy verekedni is fog, amint alkalmas helyre érnek.
  Vanessa persze arra számított, hogy a házhoz mennek, de nem szólt semmit, amikor egyenesen hajtottak tovább, ahelyett hogy befordultak volna Nimbyék utcájába. A műhely udvarán a szokásos mennyiségű, öt-hat kocsit találtak, és egyetlen embert sem. Bent a műhelyben néma csend.
  – Tényleg tele vannak munkával – állapította meg Vanessa ironikus mosollyal, de persze tudta, hogy a sok munka csak ürügy volt.
  Mire kikecmeregtek a kocsikból, előkerült Yves bácsi is, rendes utcai ruhában, és vele volt Julie néni, Ange néni és Ködöcske is. Elke rajta kezdte a köszöntést, egy kicsit kevésbé vehemensen annál, amire Kissy számított. Nem hemperegtek meg a porban, csak egymás nyakába ugrottak. Lehet, hogy Elke vigyáz a ruhájára? Igazán csinosan volt öltözve, rövid piros ruhácska volt rajta fehér díszítéssel, s hozzáillő cipő, de őt az ilyesmi nem szokta zavarni. Csak nem kezd felnőni?
  Kár lenne, ilyen gyorsan. Annyira helyes kiskölyök.
  Vanessa átvette az üdvözlő és gratuláló puszikat, aztán elmosolyodott.
  – No, hadd halljam, mit főztetek ki, amiért ide kellett jönnünk.
  A társaság szinte vezényszóra fordult a műhely túlsó vége felé. A kislány követte a tekintetüket. Kissy igyekezett segíteni neki: pontosan célkeresztbe fogta a műhely végében álló sötét alakot, és kitartóan nézte, mint egy vadászkutya.
  Vanessa gyanakodva fordult vissza hozzájuk, megszemlélte a fejek irányát, követte az irányt és kurta bólintással elindult. Kissy megfigyelte, hogy a keze már a derekán van, s meglazítja helyén a Nimbuszt.
  De a fekete fejű, sötét alak nem készült támadni. Mozdulatlanul várakozott, amíg a kislány mögött haladva odaértek.
  Vanessa megszemlélte, aztán visszafordult hozzájuk. Hirtelen eltűnt, és egy nagy kérdőjel jelent meg a helyén. Kissy gyorsan pislogott. A kérdőjel visszaváltozott Vanessává, de az arcán továbbra is ott ült a kérdés.
  Anyja odalépett hozzá és megpuszilta.
  – Ez a tiéd, kicsim.
  – De hát… motorosruha?!
  – Igen.
  – De hisz még nincs is motorom…
  Nimby már ott állt a kapcsolónál. Megnyomta, és a hátsó udvarba nyíló nagy garázsajtó billenni kezdett.
  Vanessa odanézett, aztán nyikkant valamit, és átbújt az ajtó alatt. A kis motor ott állt az udvaron. Kissy nem nagyon nézegette, látta már többször is, inkább Vanessában gyönyörködött.
  A kislánynak hálás feladat volt ajándékot adni. Megint világított, az októberi napnál jóval fényesebben, alighanem a júliusit is el tudta volna homályosítani. És sorra ölelgette az egereket és a kisfülűeket, felismerve, hogy mindenki tudta rég, csak őt vezették az orránál fogva.
  – De hisz rá sem ülhetek még – mondta hirtelen.
  – Már miért ne? – kérdezte Niala.
  – Mert nincs jogsim.
  – Attól még nyugodtan – felelte Yves bácsi. – Csak nem mehetsz ki vele az utcára. Zárt magánterületen vagyunk, itt annyit motorozol, amennyit akarsz. A tank tele van.
  Vanessának egy pillanatra tátva maradt a szája. Aztán valami csodaszépet kérdezett.
  – Egyedül?…

Fantasztikus, gondolta Kissy, mialatt a többiekkel besurrant a ház mögé. Még meg se nézte közelről az ajándékát, de már az jár az eszében, hogy ő a társaival együtt akar motorozni. Ilyen egy igazi Jerry csapategér.
  Megfogta a kormányt, bal lábbal kilökte a támasztót és elindult.
  Vanessa teljesen elképedt, amikor az öt mini és Nimby besétált az udvarra, mindenki egy-egy motort tolva. Egyiktől a másikhoz lépkedett, a motorokat bámulta döbbenten, aztán cincogott egyet és szaladt a sajátjához.
  Kinroad XT volt, ötven köbcentis kismotor, maximális sebessége negyvenöt kilométer óránként. Tizenhat éves kor alatt ilyet vezethet az ember. Nimby is ilyet kapott, csak az övé kék volt, Vanessáé pedig piros. Egy henger, nem egészen három lóerő, a súlya százkét kiló, plusz tizennégy liter benzin. Kínai gyártmány, idei modell, vadonatújan, bár garancia nélkül, mert Yves bácsi kicsit belepiszkált itt-ott. De persze úgyis ő fogja szervizelni.
  A minik sokkal komolyabb gépeket kaptak. Yamaha YBR, százhuszonöt köbcenti, tíz lóerő, tizennyolc éves korukig csak nyolcvannal mehetnének vele, de hát annyival se fognak, amíg a mikrók nem tudják utolérni őket. Mind az öt más színű volt, piros, kék, sárga, ezüst és fekete, de egyelőre nem döntötték el, melyik kié lesz. Kissy a kéket tolta éppen.
  A maxik nem kapnak motort, nekik van jogsijuk autóra, vezessék azt. Esetleg az alapítvány később vehet valamilyen kiskocsit, hogy ha a minik motorral érkeznek egy bevetés helyszínére, akkor a maxik és a zsebek jöhessenek autóval, és ne kelljen a mikrobuszt mozgatni. De ez ráér. A zsebek persze pláne nem kaphatnak motort, amíg be nem töltik a tizennégyet.
  – Hát jó – mondta Elke. – Rádumáztatok. Gyorsan megnövöm magamat, és zöld motrot kérek.
  – Kapsz helyette egy zöld ruhát – felelte Kissy –, ha még öt-hat évig tizenegy éves maradsz.
  – És az jó neked miért?
  Kissy összeborzolta a zseb haját.
  – Mert így vagy helyes, ilyen kicsinek.
  Elke vigyorgott.
  – Ha szép ruha lesz, nem bánkódom.
  – Nem bánod.
  – Vagy azt. De shindyek jobban örülnék neki, ha maradnék ilyen kicsike, nem? Te választod a ruhát, ők adják össze árát. Így igazságos.

De motorosruhát csak Vanessa kapott.
  – De hisz – állapította meg, ahogy forgatta, tanulmányozta – nincs lyuk a fenekén.
  – S az miért kellene? – kérdezték többen a kisfülűek közül.
  – Hogy kidughassa a farkincáját! – felelték kórusban az egerek.
  Nevettek.
  A kislány már bújt is a ruhába, a rendes öltözékére vette rá – sárga blúzt és kék sortot viselt –, aztán fölhúzta a cipzárat és mocorgott egy kicsit, eltartotta a karját, úgy szemlélte, hogy fest.
  A ruha természetesen úgy állt, mintha ráöntötték volna. Mindenki pontosan tudta, hogy Vanessa mekkora, ahogy tudták a többiekről is; de ha bármikor megakadtak volna, akkor ott volt Nimby, aki hajszálra meg tudta mondani a távolságot kedvese felszínének bármely két pontja között. Így mondta, elégedett vigyorral, és Kissy sejtette, hogy milyen jellegű felszíni pontok járnak éppen a fejében.
  A ruhához cipő is tartozott, no meg a sisak, de azt egyelőre csak felpróbálta, aztán levette, amíg Yves bácsi elmagyarázza a motor kezelését. Nem volt bonyolult, csak meg kellett szokni. Félóra múlva a kislány körbemotorozott az udvaron. Amikor leszállt és levette a sisakot, megtapsolták.
  – Kösz. Rajtatok a sor.

– Északi rendben, cin-cin – suttogta Kissy.
  – Déli rendben, cin-cin – érkezett Nimby hangja.
  – Sasszem rendben, cin-cin – mondta Pi. – Tiszta a levegő.
  Kissy kikukucskált a sarkon. Az utca üres volt. Középen, a házzal átellenes oldalon, vagy húsz méterrel távolabb állt Pi egy lámpaoszlopnak támaszkodva, virágcsokorral a kezében. Öltöny volt rajta és nyakkendő. Szemlátomást randija van.
  Kissy visszahúzódott és megnézte az óráját, sokadszor. De többször nem kellett megnéznie. Egy koppanást hallott a telefonból. Szünet, aztán egy nagyobb koppanás, két kisebb, megint egy nagyobb. Ti tátititá, IW: shindy!
  Kissy föltette a maszkját és ellenőrizte a Róka és a Malac álcázását, azok pedig az övét. Ideje volt. Pi megint koppantott a telefonon. Tá titátá, EN. Észak!
  A három egér ugrásra készen várakozott, egy lépésre az épület sarkától. A Róka volt legelöl, mellette a Malac, és hátul az Elefánt.
  – Most! – mondta Pi jól hallhatóan, és egy szempillantás múlva kint álltak a sarkon, egyetlen méterrel Nino előtt. A férfi felüvöltött rémületében, hátraugrott és megfordult, de sebesen közeledett már a Kutya, a Nyuszi és a Medve is, vagyis a déli csoport, akik azonnal elindultak, amint kiderült, hogy ő északnak veszi az irányt.
  – Rossz a lelkiismereted? – kérdezte a Róka élesen. – Csak nem csináltál valami disznóságot?
  – Nem… nem! – nyüszítette a shindy, összehúzva magát. – Semmit!
  – Beszélgessünk – felelte az Elefánt. – Irány hazafelé!
  – De… elkések a munká…
  – Majd hazudsz valamit.
  A shindy engedelmesen elindult a hat álarcos gyűrűjében. Amikor a szomszéd házhoz értek, a déli csoport megfordult.
  – Állj – mondta a Medve. – Ott van két járókelő, ne vonjuk magunkra a figyelmüket.
  A fal felé fordultak mindannyian, Nino is, úgy várták meg, hogy a járókelők elmenjenek. Niala jött el Piért, átvette a virágot, boldogan megköszönte, és idehallatszott gondtalan csacsogásuk. Ezzel teljesen elterelték Nino gyanúját Piről. Amikor elég messze jártak már, a Kutya indulást vezényelt.
  Nino reszkető kézzel nyitotta ki a kaput. A felesége nem volt otthon, ezt tudták, ő már korábban elment. A Kutya, a Nyuszi és a Medve bement, aztán bebotorkált a férfi is. A Róka, a Malac és az Elefánt megállt a kapuban. Nem zárták be, csak behajtották.
  – Ülj le – mutatott a földre a Malac.
  Nino lenézett, aztán nehézkesen, felnőtt módra leült. Az Elefánt jót vigyorgott az ormánya mögött. Ők olyan könnyedén ülnek a földre, mint a kisgyerekek. És olyan könnyedén is állnak föl onnan. Ninónak nem kevés tornagyakorlatba fog kerülni, hogy felálljon.
  – Érdeklődéssel olvastuk a jelentéseidet Vladekről – állt meg fölötte a Kutya csípőre tett kézzel.
  – Én… én akartam írni…
  – És ki akadályozott meg?
  – Senki… szóval… elmentem hozzá.
  – Találkoztál vele? – kérdezte a Nyuszi.
  – Igen… többször is.
  – Mondj el mindent – mondta a Róka.
  Csináltak egy apró trükköt. Nem kell alkalmat adni, hogy a pasas megszámolhassa őket és statisztikát készíthessen róluk. Azt tudja, hogy vannak köztük fiúk és lányok, és vannak felnőttek is, felnőtt hangúak, felnőtt testmagasságúak. Hát most csupa lány jött. Vettek két melltartót a legnagyobb méretben, Nimby és Martin fölvette őket és kitömték zoknikkal. A hangjukat is elvékonyították egy kicsit, bár Nimbynek nem is nagyon kellett, amúgy sincs mély hangja. Most Vanessa volt az egyetlen, akit fiúnak lehetett nézni, hiszen az amúgy is apró mellei eltűntek a fekete klepetus alatt, de ő nem változtatta el a hangját.
  Míg Nino a szavakat keresgélte, halk berregéssel elhúzott fölöttük valami. A shindy fölnézett, az állatfigurák nem.
  – Ne húzd az időt – vakkantotta a Kutya. – Halljuk!
  – Én… nem tudtam jobbat kitalálni… elmondtam neki mindent.
  – Mi az a minden?
  – Hát… benneteket… magukat… hogy álarcban jöttek, és átvizsgálták a számítógépemet, és mindent tudnak rólam…
  – Vladek mit szólt hozzá?
  – Megütött… a falnak lökött és ordítozott velem, hogy mit hoztam a nyakára… aztán megértettem vele, hogy maguk nem tőlem jutottak el hozzá… hanem tudnak mindent… olvasták a beszélgetéseinket…
  – Aztán?
  – Tudni akarta… hogy mit akartok tőlünk… én csak azt mondhattam, hogy megfigyeltek… figyelőprogramot raktatok a gépemre… többet nem tudok…
  – Még miről beszéltetek? – követelte a Nyuszi.
  – Hát… ugye… az érdeklődési körünk… a-a-a… az megegyezik… csak nem nagyon… mert félünk maguktól… ő is titkolja… felesége van… gyereke…
  Adtak neki fél percet, hogy kinyögdécselje magát. Az Elefánt elégedetten állapította meg, hogy a pasas halálra rémül, valahányszor meglátja őket, méghozzá egyre jobban. Már azt se tudja, hogy tegezi-e őket vagy magázza.
  – Hozzányúlt a gyerekéhez? – kérdezte a Róka szigorúan.
  – Nem… nem, nem… neki fia van… és csak a kislányokat… öööö… azokhoz se, soha… azt mondta, mondjam meg, hogy senkihez nem bántott soha… vagyis nem nyúlt…
  Már az igevonzatokat is keveri, állapította meg az Elefánt. Azért nem lenne jó, ha itt helyben szívinfarktust kapna, és nekik kellene mentőt hívniuk.
  Nino megint fölkapta a fejét a halk berregésre. Az állatfigurák nem.
  – Látod? – kérdezte a Kutya, fölöslegesen. Nem vak, látnia kellett. – A társaink irányítják. Kamera van rajta és téged figyel. Majd kapsz egypár jó fotót. Folytasd.
  Nino egy ideig keresgélte a gondolatait, hogy hol is tartott.
  – Igen, persze… szóval azt mondta, hogy róla se tudja senki… csak én meg maguk… és nagyon szeretné, ha ez ezután is így lenne… és kérdezzem meg, hogy mennyit akarnak.
  Az állatok elképedve néztek egymásra. A Kutya csak egy pillanatig nézett a Nyuszira, aztán villámként előrelendült és elkapta a férfi mellén az inget.
  – Hogy mennyit akarunk?!
  – Én… én…
  – Szóval zsarolónak néztek minket?! – csattant föl a Kutya.
  Nino rémületében megragadta a Kutya álarcát, amire azonnal odaugrott a Nyuszi és a Malac, és leszedték róla a kezét.
  – Bocsánat… nem… én nem…
  A Malac egy ujjal megütögette a Kutya kesztyűs kezét, amivel a pasas ingét markolta. A Kutya ránézett és elengedte Ninót.
  – Tudod mit? – kérdezte a Malac szinte gyengéden, és leguggolt a pasi mellé. – Igen, zsarolni fogunk titeket. A gyerekek és a saját érdeketekben. Ha bármit elkövettek, ami törvénybe ütközik, nagyon rá fogtok fázni. Amíg nyugton vagytok, addig csak mi tudunk a dologról. Ti ketten meg a szervezetünk. Mi figyelni fogunk. Néhány emberünk már járt a munkahelyeden is, a feleséged munkahelyén is. Megfigyeljük Vladek életét is. Soha nem tudhatjátok, melyik szembejövő tartozik hozzánk. Elég egy ballépés…
  Nem fejezte be. Mert az ismeretlen veszély sokkal félelmetesebb.
  Persze nem jártak egyikük munkahelyén sem, és eszük ágában se volt La Rochelle-be utazni. Nyáron még csak-csak, de most már nem lenne idejük rá. De csak rettegjenek.

– Becsukom az ajtót – mondta Kissy –, beszíjazom magam, nagy összegű életbiztosítást kötök és eltakarítom az egereket az útból. Index… gyújtás… kuplung… sebesség… hoppá!
  Annyira lekötötte a kisegér sofőrök checklistje, hogy a forgalomra oda se figyelt, pedig jött egy kocsi. Nem lenne jó ötlet lapos egeret csináltatni magából. Ráadásul a motorbiciklin se ajtó nincsen, se biztonsági öv.
  Megvárta, hogy a kocsi elhaladjon mellette és gondosan körülnézve indult. Már egy hete motorozhat kint az utcán, igazi, saját jogosítvánnyal, de még nem szokta meg. Furcsa, hogy nem kell pedálozni, nem is lehet, és mindenféle kapcsolókkal is kell foglalkoznia. Ezek a biciklin nem voltak. Még indexelni is kell, azt főleg, a lapos egér miatt, akit nem szeretne csináltatni magából.
  Félórával később lámpához értek, Martin félrehúzódott, hogy bevárja őt, bár átmehetett volna, zöld volt még. Kissy finoman gyorsított és besiklott mellé, a lámpa ekkor váltott pirosra.
  – Cin-cin? – kérdezte Martin hangosan, mert a két motor együtt azért nem csekély hangerőt jelentett, bár Yves bácsi bütykölt rajtuk valamit, amitől halkabbak lettek.
  – Cin-cin! – süvöltötte vissza, és bólintott a fiúnak. De az már nem figyelt rá. A távolba nézett, a kereszteződés valamelyik részét fürkészte.
  Kissy követte a tekintetét. Autók. Motorbiciklik. Gyalogosok. Macskáknak nyomuk sincsen. Mit néz Martin?
  – Mi van?!
  – India Whisky!
  Kissy bólintott, hát persze. Shindyt lát. Aztán fölkapta a fejét. Shindyt?! Hol? És hogyan? Csak a D’Aubisson lányoknak van meg az a vesékbe látó pillantásuk, de még azzal se tudják kitalálni, ki a shindy.
  – Tátátitá? – üvöltött vissza egy kérdőjelet.
  – Echo Alfa Echo Delta!
  Szemben jobbra, szemben jobbra… szemben gyalogosok vannak, várják a keresztező forgalmat, hogy átjöhessenek erre az oldalra.
  – Alfa India Alfa Kilo – folytatta Martin –, Alfa Hotel Alfa Papa!
  Alacsony, szemüveges, férfi, kövér. Egy köpcös, szemüveges pasi. Ezen a környéken legalább egymillió van belőlük. De most nem lehetett látni a túloldali gyalogosokat, mert éppen két busz haladt el előttük.
  – Uniform Zulu? – rikoltotta Kissy a motorzúgásba, hogy kérdés, kérdés.
  – Tititi – üvöltötte Martin. – Ti! Titátá! Tititátá!…
  Az utolsó betűt nem hallotta, az egyik áthaladó busz éleset fékezett, Kissyt nem érdekelte, hogy miért. Úgyis tudja az utolsó betűt. Tátá.
  C, I, N, D, Y.

Három év telt el Cindyvel való egyetlen találkozásuk óta. Három és fél. Szemtől szembe persze csak Pi látta, de lefényképezte a mobiljával, és a képek megvoltak a Jerry archívumában. Két fotó. Az első akkor készült, amikor fölfedezte a pasas szemüvegében tükröződő színeket, a második pedig a beszélgetésük végén.
  Cindy Tizenkettő, még a számra is tisztán emlékszik. Tizenkét éves kislánynak adta ki magát, és közben sörhab volt a bajuszán. Életük második shindyje. Az ő nevét őrzi a shindy szó vége.
  Közben a kocsik elhaladtak, és végre megnézhette a gyalogosokat. Azonnal fölfedezte Cindyt. Pontosan olyan volt, mint a fényképeken. Már amennyire vissza tud emlékezni. Elég rég nem látta őket.
  – Át fog jönni emide – mondta Martin.
  Kissy bólintott, bár a fiú ezt nem látta, jobb felé nézett, egérutat keresett. Kissy is, de nem volt kiút. Köztük és a járda között volt még egy sáv, abban most indultak el a jobbra kanyarodó kocsik, és úgy tűnt, nem is fognak elfogyni. Majd amikor a gyalogosok kapnak zöldet, akkor persze nem jön belőlük több, de biztos, hogy megáll itt egy vagy kettő.
  – Gyere! – mondta Martin, és indított. Bekanyarodott a többiekkel, és a sarok után néhány méterre lehúzódott a járdához. Kissy a nyomában.
  – Tudsz róla – kérdezte Kissy –, hogy az egyenesen haladó sávban álltunk?
  – Motoroknál ezt nem veszik olyan szigorúan – állította Martin, és leugrott a gépről. – Gyere, elfogytak a kanyarodók.
  A gépeket beállították a parkoló kocsik mellé, és visszasurrantak a sarokhoz. Éppen idejében, a túloldalról már elindultak a gyalogosok. Kissy figyelt, meglátja-e a képekről ismert pasit.
  – Hé, egérke – hallatszott hátulról, és megtolták. – Csinálj egy bájvigyort.
  Kissy hátranézett, meglátta az egere kezében a mobilt, és azonnal kapcsolt. Két ugrással a zebránál termett, megfordult és türelmesen mosolyogva fényképeztette magát. Nem mintha olyan ragyogóan festene. A haját kicsit összekócolta a sisak, és a nagy fülei is csak most kezdik kirúgni magukat eredeti formájukba. Mert persze a sisakon sincsen nyílás a füleiknek, ahogy Vanessa motorosruhájának fenekéről is hiányzik a farkincalyuk. A gyártók nem gondolnak a kisegér vásárlókra.
  Martin bólintott, fölrakta a fülhallgatót és hívta a Jerryt. Kissy is előkapta a sajátját.
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – mondta Martin fojtottan, éppen akkor, amikor Kissynek végre sikerült fölfedeznie a pasast. Feléjük tartott.
  – Cin-cin? – hallatszott a telefonból.
  Martin lekopogta a mikrofonon Cindy nevét. Nem mondhatta ki, mert a pasas ekkor ért melléjük.
  – India Papa? – kérdezte.
  – Itt vagyok – mondta Pi. – Mi történt?
  – Látjuk Tititi Tátát – felelte Martin. – Nézzétek meg a dobozt.
  – Lefotóztad? – érkezett Vanessa hangja.
  – Pozitív, India India.
  Kissy mosolygott. A kislány még mindig a régi, Mohi korabeli II névjelet használta, mert az IM-et Martinnek adták, ő pedig a legkisebb, és az I betű csak egy pont. De hát már nem is ő a legkisebb: itt vannak a zsebek is. És régesrég fölvehette volna az IV-t, fenntartották neki, egyszer-kétszer használta is, de aztán megint csak II-t írt alá az SMS-eiben. Vagy A A-t, mert SMS-ben többnyire A-val jelölik a pontot, T-vel a vonást.
  – Megvan – szólalt meg Pi alig pár másodperc múlva. – Kinagyítom… az a kék inges, a sárga ruhás nő mellett? Tényleg hasonlít. Nem tudom, egérkék… nézem a következő fotót…
  Cindy közben elhaladt előttük, ők pedig óvatosan utánasurrantak.
  – Szemből kellene látni. Akkor összehasonlíthatnánk a régi képekkel. Így elég nehéz.
  – Megpróbáljuk – felelte Kissy.
  – Egyébként hol vagytok?
  – Hol is?… – Kissy körülnézett és fölfedezett egy utcatáblát. Boulevard de Valmy. – Tititáti tititátá titititá titi tátitá tátáti tátá.
  – Fogalmam sincs, hogy az hol van – felelte Pi. – Mi nemsokára elérjük a repteret. Ugye nem bújtok a szendvicsébe?
  – Ne aggódj. Utálom a hajamon a mustárt.
  – Megvagytok – szólalt meg ekkor Nimby, akinek persze komplett rendszer állt a rendelkezésére, hiszen ő otthon volt. – Colombes-ban vagytok. Elég hosszú utca.
  Követték Cindyt az első keresztutcáig, aminek lemorzézták a nevét. Rue Thomas d’Orléans.
  – Oké, célkeresztben vagytok. Egy kis csoport tinit látok a sarkon.
  Kissy reflexszerűen keresni kezdte őket, aztán rájött, hogy Nimby egy fotót néz, amit ki tudja, mikor készítettek.
  – Bolond – mondta szeretettel. – Az épületeket nézd. Befordul a sarkon, utánamegyünk.
  Két perc múlva Cindy bement egy bérházba. Ők továbbhaladtak, ha esetleg észrevette volna őket, és befordultak a sarkon.
  – Hát ennyi – mondta Martin. – Van egy házszámunk, semmi több.
  – Az is valami – felelte Niala.
  – Szerintem nyugodtan menjetek haza – mondta Vanessa. – A pasast ma már úgyse látjátok.
  – Honnan tudod?
  – Nagyon egyszerű. Ő itt lakik, ti meg Vaucressonban. Nincs mód, hogy ma még lássátok egymást.
  Sóhajtottak és visszamentek a motorokhoz.

Ez volt az első alkalom, hogy motoron tértek haza a franconville-i hétvégéről. Csak ők ketten, mert Chantalék még nem találtak biztonságos parkolót. Először Jenniferék házának biciklitárolójában akarták tartani a gépeket, de amikor Jennifer ebből a szempontból is megnézte, kiderült, hogy szörnyű munka lenne bekanyarodni a motorbicikli mázsás terhét tolva. Ha pedig nyeregben akarnának befordulni a folyosóról, ahhoz olyan lassan és finoman kellene tudni vezetni, ahogy valószínűleg senki se képes. Máskülönben összetörik az ajtófélfát, a gépet és a saját lábukat. Jennifer azt mondta, most már érti, miért nem látott odabent soha motorbiciklit.
  Akkor megnézték Chantalék tárolóját is. Oda be lehetett menni motorral, ez egészen bizonyos, mert éppen akkor egy csomó volt bent. Csak szabad hely nem volt egy centi se.
  Ekkor már nem volt idő tovább keresgélni, egyelőre Franconville-ben hagyták a gépeket és rendesen vonattal mentek haza. Később majd felülhetnek mögéjük, de Yves bácsiék azt mondták, jobb, ha egy ideig még nem visznek utast.
  De már nem a műhelyben vannak a motorok. Nimbyék házának garázsa jóval nagyobb, mint amennyi hely az egy szem kocsijuknak kell, Julie néninek ugyanis nincsen saját kocsija, nem vezet, bár van jogosítványa. Yves bácsi néha hazavisz egy-egy autót, hogy ott bütyköljön rajta, de ez idő szerint a Peugeot-juk egyedül állt benne. Hát odavitték a motorokat. Elfértek.
  Otthon viszont kicsit zavarba jöttek a hellyel. A garázsban elég hely volt, hogy bevigyenek egy motort a két autó között, és középen letegyék. De nekik kettő volt. Kinyitották a mikrobusz garázsát, jól tudva, hogy ott bizony nincs ennyi hely.
  – Ha előrevisszük – járta körül a mikrobuszt Martin –, talán elfér mögötte egy.
  – Egy – mondta Kissy.
  – Hát a másik meg a nagy garázsban.
  – De egérke, ugye emlékszel, hány motorunk van?
  – De a többi most nincsen itt.
  Szükségmegoldásnak azért ez is megtette. A mikrobuszt apa vitte előre, Kissy irányításával, egészen a falig, a lökhárítója már érintette a falat. Aztán hárman együtt betuszkolták mögé az egyik motort, persze keresztbe állítva, és épp hogy sikerült becsukniuk az ajtót.
  – Ezzel viszont lőttek annak – mondta apa –, hogy ha shindyriasztást kaptok, csak beugorjatok a kocsiba és szirénázva zúgjatok el.
  – Á – legyintett Kissy –, annak kezdettől nem volt esélye. Nem csináltuk meg a rudat hozzá.
  – Milyen rudat? – érdeklődött anya.
  – Hát amin lecsúszhatunk és rohanhatunk a kocsihoz, mint a szellemirtók. Csak nekik nem lobog a fülük persze.
  – Csinálhatunk éppen, ha ez a szívetek vágya – nevetett apa.
  De nem csináltak rudat, hiszen többnyire a földszinten tartózkodtak. Inkább a motoroknak szerettek volna valami állandó helyet kialakítani. Neuillyben a két lány motorjainak, itt pedig az összesnek, ha együtt van a csapat.
  Először Neuillyben sikerült. Némi töprengés után Martinék házának udvarát választották. Biztonságos hely, ott még nem történt lopás, és pár perc gyaloglással mindketten elérik.
  Ekkoriban kezdett kialakulni az is, hogy melyik motor kié, bár ezt nem tekintették kizárólagosnak. Többnyire Niala ült az ezüst motoron, Chantal a feketén, Jennifer a sárgán, Kissy a piroson és Martin a kéken. A mikróknál más volt a helyzet, Vanessáé volt a piros motor, és neki motorosruhája is volt hozzá. Azt haza is vitte megmutatni. Isabelle néninek nem tetszett a színe, ilyen kislány csupa feketében, de Vanessa megmagyarázta, hogy a motorosruhának ez a jó szín. Aki fehér ruhában motorozik, egykettőre úgy fog kinézni, mint egy malac.
  A malac említése viszont eszébe juttatott valamit Kissynek, és amint lehetett, megkérdezte Nialát.
  – Nem változott semmi – felelte barátnője. – Ugyanott tartanak. Miért, mit vártál?
  Kissy nem mondta meg, hogy mit. A Jerry-felület képminősége tökéletes, Niala pedig akkor is olvasni tudna az arcáról, ha háttal ülne a kamerának.
  – Hisz még csak tizennégy évesek. Ugye emlékszel, hol tartottatok Martinnel tizennégy évesen? Hát ők is ott tartanak.
  – Nimby nemsokára tizenöt lesz – vitatta Kissy –, Vanessa pedig egy komoly nagylány.
  – Kiskölykök ezek még. Vanessa nagylánysága pedig éppen abban nyilvánul meg, hogy szilárd elvei vannak, és nem enged a vágyaiknak. Hányszor aludtak együtt, és még mindig nem volt hajlandó levenni semmit. Amilyen szégyenlős, már az is csoda, hogy most már levesznek mindent. Emlékszel, mit mesélt legutóbb az éjszakájukról?
  Kissynek elkerekedett a szeme.
  – De hisz sose mesél róluk!
  – No, hát ez az. A mi történeteinket végighallgatja, és sejtem, hogy ihletet is merít belőlük, de őbelőle tüzes vassal se húzol ki semmit.
  – Nem tüzes vas kell – felelte Kissy buzgón –, meg kell kötözni és kifektetni a háztetőre, ahol a macskák szoktak sétálni…
  Nevettek.

Kissy elégedetten nézte művét. A cövek úgy állt a földben – mint a cövek. Teljes két másodpercig sütkérezett a büszkeségtől: lám, erre is képes! Pedig csak tíz centi magas.
  – Hát ez elég csálé, egérke – mondta ekkor Vanessa, s már ment is tovább.
  Kissy elképedve nézett utána, s egy pillanatra fölvetődött benne, hogy kihívja párbajra, de aztán inkább lépett egyet oldalra. A cövek tényleg ferde volt. Onnan, ahol az előbb állt, teljesen függőlegesnek látszott, mert éppen őfelé dőlt. Hozzálátott, hogy kiigazítsa.
  Negyedórával később megint ennél a cöveknél volt, ő illesztette rá a tetőlemez sarkát. Pi odalépett, a szögbelövő néhány dörrenést hallatott, Kissy pedig megmozgatta, hogy tart-e. Tartott, pedig a ferde merevítőlécek még nem is voltak rajta.
  Három óra alatt megvoltak az egész építménnyel, pedig jó hosszú lett, a mikrobusz garázsától majdnem a kert végéig ért. Egy deszkafolyosót ácsoltak, erős tetővel, ami kicsit lejtett a kert felé, az esővíz miatt. Elöl csapóajtók voltak rajta, amiket le lehetett nyitni és azokon kigurítani a motorokat. Ennyi volt az egész. Majd még le kell kenni favédő festékkel.
  – Ügyesek vagyunk – állapította meg Vanessa, és bebújt az alagútba. Az egere habozás nélkül követte. Aztán a többiek is. Végigsétáltak a csövön, a túlsó végén kijöttek és szinte egyszerre cincogtak egyet.
  – Ez klassz, macska elől is el lehet benne bújni – mondta Françoise. – Mármint hogy egy kicsit megdolgoztassuk, mielőtt megverjük – tette hozzá gyorsan.
  Az egerek mosolyogtak és mentek átöltözni. Félóra múlva Kissy és Martin már motoron ült, a többiek vonattal mentek Franconville-be.

– Nem, egyelőre semmi – mondta Nimby lekonyult fülekkel. – Beszéltem Shrekékkel, de ők édeskeveset tudnak a Facebook programozásáról. Ők is beszéltek egy-két emberkével, de egyelőre senkinek nincs használható ötlete.
  Kissy tanácstalan grimaszt vágott. Sejtette, hogy nem lesz egyszerű. De biztos volt benne, hogy előbb-utóbb megoldják. Fölpillantott a három pár cipőre, amik odafönt himbálóztak – Françoise ragaszkodott hozzá, hogy ő is fölmászik a két mikróval a fára – és azt mondta:
  – Nekünk eddig még minden sikerült, egérke. Csak időbe telik.
  – Nem minden. Emlékeztek az IRC-re?
  Töprengtek, rázták a fejüket.
  – Az is egy chatszolgáltatás, saját scriptnyelve van. Valamikor megpróbáltunk vállalkozót keresni a Cirrus adaptálására, de nem sikerült. Lehet ennek már vagy két éve.
  Kis csend támadt.
  – A Facebookkal nem várhatunk ennyit – mondta Jennifer.
  – Hát nem – felelte Vanessa. – Egérke, próbáljatok meg mindent. Egérke! – csattant föl hirtelen, de továbbra is a párjára nézett. – Ha tovább araszolsz az ág vége felé, egykettőre megtudod, milyen kemény a föld!
  Françoise lenézett.
  – Letörik alattam?
  – Már jóval előbb ledoblak. Ide hallgass, egerentyű. Tudom már, kit kellene megkeresni. Hívd föl Jean-Pierre-t, bent hagytam a telefonomat.
  – Minek, Shrekékkel dolgozik, tud mindenről.
  – Ne cincogj már annyit, tárcsázz!

A hadnagy, azazhogy csak volt hadnagy végighallgatta Vanessa kívánságát – ami Kissy szerint a legjobb ötlet volt, amit hetek óta hallott, és elismerést látott a többiek arcán is –, aztán azt mondta:
  – Nézd, én nem hiszem, hogy ez jó ötlet volna.
  – No miért?
  – Mert ez betörés, Vanessa.
  – Mit gondolsz, miért jutott eszembe a hacker haverod?
  – Tudod, Microbitumen elég komoly arc. Ő nem tör be csak úgy az emberekhez, pláne nem gyerekekhez, neki ahhoz gyanú kell, hogy a kuncsaft rossz úton jár. Ezt egyébként az alapítványod alapszabálya sem engedélyezheti; nézz csak utána.
  Így hát nem törtek be gyerekekhez, pedig az ötlet nagyon jónak tűnt. De új ötlet lett belőle.
  – Akkor csináljuk legálisan – mondta Chantal tíz perccel később, amikor Vanessa lemászott a fáról és befelé indult. Nem állt meg, bement a házba, kijött a szintivel, letette a kerti asztalra és azt mondta:
  – Cin-cin. Így kell csinálni. A Jerry Alapítvány védelmet kínál a facebookozó gyerekeknek. Töltse le különleges biztonsági programunkat és aludjon nyugodtan gyermeke felől!
  Ezzel lenyomott három billentyűt, s fölhangzott három hang; a szintit ugyanis Nimby rögtön bedugta a kerti hosszabbítóba. Értelmes hangok voltak, dallamszerűek, de Vanessa nem folytatta. Kissy már kérdezni akart, hogy mi baj, de a mikró megint leütött két hangot. Kis szünet után megismételte őket. Így folytatta egy darabig, aztán a szaggatottan előadott dallamot megismételte folyamatosabban, majd egész folyamatosan. Közben már a kíséret is szólt hozzá, és szép elektronikus zene bontakozott ki. Kissy persze egy sor után fölismerte, egy időben még csengőhangnak is használta.
  – Honnan ismered te ezt? – kérdezte Yves bácsi, amikor Vanessa jó öt perc után befejezte. – Nem voltál te még sajtdarabka se, amikor ezt megírták.
  Ezen jót vigyorogtak.
  – Van egy kitűnő eljárás, Yves bácsi. Hangfelvételnek hívják. Ennek a segítségével…
  – Jó, jó, te csak ne magyarázz az öregebbnek, inkább játssz még valamit.
  Vanessa szokásához híven egy szempillantás alatt kiválasztott valamit, mert egyet-kettőt állított a szintin és rátette bal kezét a mély hangokra. Lüktető mormogás hangzott fel, néhány másodpercig csak ez szólt. Aztán a jobb keze alól csilingelő hangokkal megszólalt a dallam is.
  Kissy bólintott. Ismeri. Ez is nagyon klassz, régi elektronikus zene, de a címét nem tudja. Eltökélt indulat sugárzott belőle, de valami visszafogottság is. Amikor megszólaltak a kemény, erőteljes fúvósok, Kissy önkéntelenül is arra gondolt: már megint a kislány lényét érzi visszatükröződni egy zeneműben, amit nem is ő írt.
  – Derék öreg Vangelis – mondta a végén Nimby. – Ez egy Mel Gibson-filmből van, A veszélyes élet évéből.
  – És mi volt az első? – kérdezte Françoise.
  – Egy régi tévésorozatból van, a Miami Vice-ból – felelte Nimby. – Crockett-dalnak hívják.
  – Van már vagy harmincéves – mondta Yves bácsi.
  – Apropó harmincéves – folytatta Nimby –, akkor megvan az elgondolás. Egy Facebook-alkalmazás, válassza ön is a biztonságot gyermeke számára! Figyeljük a felhasználó facebookos levelezését, chatelését, üzenőfalát, barátainak üzenőfalát, a csoportokat, amikbe belép. Ennyihez férhetünk hozzá, hát ezt figyeljük.
  – Ebből mi privát? – kérdezte Martin.
  – Csak a levelezés meg a chat. A többinek nincs is különösebb jelentősége, de ha már hozzáférünk, megfigyelhetjük.
  Egy darabig még hallgatták Vanessa szintijátékát, aztán edzettek egy kicsit, este pedig megnézték a Facebookot. Nimbynek volt két regisztrációja, amik egymás barátaiként szerepeltek, ezeket használta demonstrációs eszköznek. Suzy de Bern és Bruit Brouillard, így hívták őket.
  – Amint látható, kisegér hölgyeim és uraim, Ködöcske mint kiskutya regisztrált egy csomó online játékra. Ezek rendszeresen üzeneteket küldözgetnek, amiket Suzy is olvashat. A mi programunk tehát nem küldhet üzenetet a felhasználó üzenőfalára, csak a privát levelezést használhatjuk. Ez esetben a shindynek nincs módja értesülni arról, hogy célpontja Jerry-védelem alatt áll, és nyugodtan támad.
  – Mi pedig shindysztéket eszünk vacsorára – felelte Vanessa, és megnyalta a szája szélét.

– Persze, vágom én, tökre. Össze kell majd rakni egy listát, hogy milyen engedélyek kellenek.
  – Miért, milyenek vannak?
  – Fú, öreg, legalább százféle. A Facebook olyan, mint a Pengaton, ott mindenhez engedély kell.
  – Pentagon – mondta Nimby.
  A Dzsinn bólintott. – Aha, tök totál.
  – Pengatont mondtál.
  – Ja, tisztára olyanok.
  Kissy sóhajtott. Nemigen volt meggyőződve róla, hogy ez az elvarázsolt fazon, aki nem veszi észre a különbséget Pengaton és Pentagon között, képes használható programot írni nekik. Persze Shrek és Maszat ismeri, és az ő pénzük is ugrik, ha a Dzsinn rosszat vagy semmilyet se szállít. Mert a Cumulust fel kell készíteni a gateway fogadására, és az az ő dolguk lesz.
  A Dzsinn rasztafrizurát hordott piros-sárga-zöld-fekete csíkos sapóval, és közben fehér bőrű volt. Mindenre azt mondta, hogy tök totál meg királyság, és egyáltalán nem volt olyan üdítő jelenség, amilyen Shrek tudott lenni, a mackós termetével meg a halandzsa szövegével. Vagy akár Maszat, aki időnként megpróbálta fölcsípni Vanessát, bár nem igaziból. Kissynek sejtelme se volt, hogy Maszat hány éves, de felnőtt volt már. A Dzsinn inkább korukbeli volt, talán pár évvel idősebb náluk. A ruhája nem látszott, a kamera csak a fejét mutatta. Talán jobb is.
  – Fú, az királyság lesz, öreg – mondta éppen a Dzsinn. Így hívta magát, névelővel, „a” Dzsinn, azt mondta, nem szereti, ha összetévesztik egyéb dzsinnekkel. – Átnyomod az adatot, a skacok progija lecsekkolja, visszaröfög, hogy baró, erre kirakod az adatot. Ettől a kiscsákónak úgy ki fog feküdni a gépe, mint állat. Sivalkodni fog, hogy szedjék le a cuccost.
  Kissy fölkapta a fejét. De Nimby is.
  – Mi?!
  – Mondd, öreg, hány vason zúz nálatok ez a stuff?
  Kissy nem mutatta, mennyire büszke magára, amiért megértette a kérdést. És a válasz huszonkettő. Hat gépen fut a Cumulus a Vilma bázison, haton a Bénin és tízen a Frédin. Jaj, nem, Clémentine is…
  – Huszonhármon – felelte Nimby –, miért?
  – Huszonhármon – bólintott a Dzsinn. – Az masszív. Állati brutál, de frankón. És csak úgy alsó hangon hány felhasználóra számítasz?
  A kérdés már egészen máshogyan szólt. Ezt már nem a lezser csávó kérdezte, hanem egy vérprofi szakember.
  – Fogalmad sincs – adott választ a Dzsinn a saját kérdésére. – Úgyhogy nyugodtan vegyél iszonyatos számokat, mert akkor nem érhet túl durva meglepetés. Maszat szerint a cuccos egy mega szöveget végignyal per másodperc, mondjuk hiszem, ha látom, bár az is igaz, hogy a fej penge amúgy, és néha őrület, hogy mikre képes. Legyen egy átlagos üzi mondjuk fél kiló, mert azért ha az ember szaftosakat irkál kisgyerekeknek, az nem megy két szóban. Akkor egyszerre negyvenhatezret tudnál becsámolni. Mi lesz, ha egymillióan regelnek? Ez a Facebook, öreg!
  Ez is öregezi Nimbyt, mint Shrekék, gondolta Kissy.
  – Akkor mit javasolsz? – kérdezte Nimby nyugodtan.
  – Ezt az előzetes cenzúrázást felejtsd el. Tényleg baró lenne azzal reklámozni, hogy a kiskölykök majd nem olvashatnak malackodós dolgokat, de ha beindul a bolt, akkor örülj, ha pár perces átfutással megúszod.
  – Sok nem lehet – felelte Nimby. – Ha egy kölyök rámoccan a csóka dumájára, akkor nekünk zizzenni kell, mint a nyári vihar, különben süthetjük.
  Teremtő ementáli, ez ragadós, gondolta Kissy. Nimby szakasztott úgy beszél, mint a Dzsinn.
  – Vágom én. Csak egy dolog, hogy mi kéne, és totál másik, hogy mit lehet. Na várjál. Megmondom, micsinálok. Összedobok nektek egy vázlatot, hogy mi is legyen a stuff, aztán okosabbak leszünk. Addig találd ki, hogy fogjuk élesben tesztelni, mert nekem lilám sincs róla. Oksesz?
  Ez viszont majdnem végig hétköznapi francia nyelven volt. Ha mostantól a Dzsinn fog normálisan beszélni, Nimby pedig átáll erre a zűrzavaros zsargonra…

Kissy sokszor megállapította már, hogy az életének háromféle szakasza váltakozik. Amikor az egerekkel van; amikor kettesben vannak Martinnel; és amikor se Martin, se többiek. Az egerekkel lenni mindig izgalmas. Martinnel is, csak másképpen. Nélkülük viszont – kimondottan unalmas. No jó, leszámítva ritka, különleges eseteket, mint például ha egy-egy kaput zúzhat szét visítva száguldó kocsival, de hát mikor volt az, Manteaux doktor hamarosan kijöhet a kórházból. Még sokáig ápolásra szorul, de legalább a családjával lehet.
  Összeráncolta a homlokát, és a szemközti irodaépület egyik ablakára meredt. Nem, nem Manteaux. M-mel kezdődik, akárcsak a barátja, Masoudi doktor neve, de nem Manteaux. Nem is Meunier. Azt megjegyezte volna, az osztrigás Meunier fiáról, akinek annyira tetszett a Mahomet kislány. Soha nem fogja elfelejteni azt az estét.
  Az órájára nézett. Fél hét, odakint már sötétedik, anya pedig mintha beleesett volna odabent egy vödör ragasztóba. Azt mondta, tíz perc alatt végez és mehetnek. Ez majdnem egy órája volt. Anya szerencsére kisfülű, így egérfogótól nem kell félteni. Bár az itt úgysincsen, magas irodaház, ide nem járnak egerek. Évek óta ő lehet az első, és ő is csak azért van itt, mert meglátogatta Ange nénit a könyvtárban, aztán ha már úgyis itt volt, beugrott. Anya mostanában ebben az épületben dolgozik. Illetve rég nem dolgozik, ötvenhat perce lejárt a munkaideje. Még ad neki négy percet, aztán visszamegy és bekopog. Nem azért jött, hogy a büfében üldögéljen.
  A kiszolgálónő éppen kávét főzött egy pasinak, várnia kellett a fizetéssel. A pasi már ott ült egy ideje, mintha valamit ivott is volna, Kissy nemigen figyelte. De most kénytelen volt észrevenni, mert a pasi egyre figyelmesebben nézte. Nem nézte. Mustrálta. Kétségkívül terveket szövöget, és ami azt illeti, neki, Kissynek is lettek volna tervei a pasassal, de hát nincs mit tenni. Semmi esélye. Reménytelenül és visszavonhatatlanul betöltötte a korhatárt, és nem is látszik tizenötön alulinak. Ahogy itt ül a pultnál, farmerban és pulóverben, elmenne tizennyolcnak is. A pasi teljes joggal hivatkozhatna arra, hogy annyinak nézte, és a Jerrynek kellene kifizetnie az orrplasztikát. Nem éri meg. Ami azt illeti, tényleg nem, mert a pasi nem is néz ki ígéretesnek. Egy rúgást bírna ki, vagy talán két ütést helyette.
  Mire a kiszolgálónő odajött és átvette a süti meg a narancslé árát, a négy perc is letelt, az óramutató elérte a hetest. Kissy megköszönte, fölkelt és elindult a folyosón. A pasas hirtelen kihörpintette a kávéját és fölugrott.
  – Várj már egy pillanatot!
  Kissy megállt és várt. Készséggel. Szíves örömest. Bármit megtesz, ami csak egy kicsit is növeli az esélyt, hogy megverheti a pasit.
  A pasi utolérte, megállt előtte és ránézett. Mosolygott. Kissy visszamosolygott rá. A jobb keze lassan a derekára csúszott.
  – Elég nehezen jöttem rá – mondta a pasas. – Te vagy Françoise Chaton, ugye?

Anya telhetetlen kis ragadozónak nevezte, amiért lekonyult fülekkel ült az autóban. Nem lehet mindenkit megverni, mondta, Kissy pedig föltette az egyetlen kérdést, amit erre logikusan kérdezni lehet.
  – Miért nem?
  A pasast valami Vincent-nak hívták, és négy éve látta utoljára Kissyt, akinek akkor még nem is volt meg ez a neve. Ő nem emlékezett rá, pedig a pasi nem sokat változhatott ezalatt, ő viszont megnőtt, az alakja is megformásodott, és gyönyörű kerek füleket is növesztett. Igaz, azokat Vincent nem láthatta.
  A pasi mostanáig Amerikában volt, a cégnek van ott érdekeltsége, és persze semmit se tudott Kissyről. Anyáról se sokat, bár vele már találkozott, amióta itthon volt. De most se beszélgettek, anya kijött, váltottak pár mondatot egy projektről, és már indultak is.
  – Azt hitted, hogy ki akar kezdeni veled, pedig csak azt vizsgálgatta, hogy miért vagy neki ismerős.
  – Csodákat – vigyorgott Kissy. – Ki is akart velem kezdeni. Ha nem jön rá, hogy ki vagyok, akkor mostanra már az ágy felé terelgetne. Te szent merevlemez, ilyen közel voltam hozzá!
  – Hogy megverhesd – bólintott anya megértőn, és besorolt a másik sávba.
  – Igazából nem lett volna nagy verekedés – sajnálta Kissy. – A pasi túl nyiszlett hozzá.
  Anya sóhajtott.
  – Tudod – mondta, amikor megálltak a lámpánál –, mikor kicsi voltál, néha eszembe jutott, mennyi gondot jelent majd, amikor ekkora leszel. A fiúk… meg az idősebb férfiak is… – Körülnézett és gázt adott. – De én mindig arra számítottam, hogy téged kell majd félteni.
  Kissy büszkén vigyorgott.
  – Még a cicától sem.

Az év legunalmasabb időszaka volt. Iskola és egérgyűlések. Semmi egyéb. Franconville-ből hazafelé mindig bekanyarodtak Cindyhez, szerették volna megfigyelni, de egyszer se látták. Máskor pedig nem értek rá. Pedig a fotók nem elég jók, nem lehetett biztosan megállapítani, hogy csakugyan ő-e az. A Dzsinn dolgozott a programon, kétezerért talán egy kicsit túl ráérősen. Verekedtek, de mindig csak egymással. Kést dobáltak… jókat játszottak és beszélgettek… de hiányzott az életükből az, ami izgalmassá tette. Fűszer nélkül a legjobb étel sem ér sokat, mondta Vanessa, és ő értett hozzá. Az egérélet fűszere pedig a vadászat. Akár autótolvajra vagy betörőre is, ha shindy nem akad – de azért mégiscsak az az igazi.
  De nem panaszkodtak. Némán tűrték a megpróbáltatásokat. Hiszen ők legalább együtt vannak. Szegény Elke már mióta nem szívhatott egérszagot, és neki a shindykkel is sokkal nehezebb. Ha ők összeakadnának eggyel, jól megvernék, persze, és lándzsahegyre tűzve vinnék az őrszobára. Vanessa így mondta, ők pedig óvakodtak szólni, hogy nincs is lándzsájuk. De Elke? Kielben is vannak shindyk, de ha összeakad eggyel, egyedül mihez kezdhetne vele? Nemcsak azért, mert a jó dolgokat társaságban még jobb csinálni, de a shindyk veszélyesek, ő pedig kicsi még. Szigorúan megtiltották neki, hogy bármiféle gyanús alakot kövessen, besurranjon valakinek a házába vagy akármit, amiből konfliktus lehet. Kicsi és forrófejű, túl könnyen keveredne bajba.
  Nem tehettek mást, némán, hősiesen szenvedtek. Kissy most már biztosan tudta, hogy soha nem fog rászokni semmilyen függőséget okozó szerre. Lám, a shindyverés hiányától is elvonási tünetei vannak. Ami azt illeti, egy csomó mindenre rászokott már, ami nélkül még rosszabb lenne, de ezek legalább nem kerülnek pénzbe – kivéve a repülőjegyet. Vanessa és Niala továbbra is rendszeresen fölkereste a pilótákat a fülkében, és jókat beszélgettek velük, de a jegyet mindig megvették. Bennfentes mivoltukat csak annyiban hasznosították, hogy nem vacakoltak helyfoglalással és jegyvásárlással, a légitársaságnál dolgozó ismerőseik elintézték helyettük az adminisztrációt.
  De nemegyszer jelentkeztek rajtuk egérmegvonási tünetek is, bár csak párszor alakult úgy, hogy Vanessa és Niala nem jöhetett hét közben a suli miatt. Angélique viszont egyre ritkábban ért rá szerdán, a vállalkozás szinte már kezdett beindulni, és ez még annál is több munkát jelentett, mintha már gőzerővel dolgoznának. Pinek még nem volt munkája, egyelőre csak itt-ott kisegített, hol a panzióban, hol a vállalkozásnál, de pénzt nem fogadott el érte. Egy ideig Vanni se dolgozott, másfél hónapig egy centet se keresett, de Angélique megmondta neki, hogy eszébe ne jusson ez a macsó hülyeség, hogy a nő nem tarthatja el a férfit.

Aztán egy novemberi délután beállított Solange, és az unalomnak egyszerre vége szakadt.
  – Hát te?
  Solange kipirulva jött, sietősen, a biciklijét csak odalökte a falhoz, és Kissyre nézett.
  – Tessék, itt vagyok – mondta durcásan. – Én is az ügyfeletek lettem, vagy mi. Hogy megy ez nálatok, ki kell tölteni valami űrlapot, vagy befizetni valamit? Vagy hogy?
  Kissy csak egy másodpercig gondolkodott. Solange láthatóan föl volt dúlva, nem tudott róla, hogy hülyeségeket beszél.
  – Először is gyere be, rajtam még kabát sincs. Suzy, menj már az útból!
  – Egyedül vagy? – kérdezte Solange a nappaliban.
  – Most éppen igen, Martin most végez a suliban. Ülj le, szedd össze magad és beszélj. Zaklattak?
  Solange bólintott, de nem ült le.
  – Igen…
  – A suliban vagy az utcán?
  – Nem… a Facebookon.
  – Te használsz Facebookot? – Kissynek fölcsillant a szeme. A Dzsinn még sehol se tart, éppen a napokban beszéltek vele és sürgették meg a programot – de lehet, hogy máris elejthetik az első facebookos shindyjüket, a Dzsinn szoftvere nélkül?
  Egyelőre reménykedni se nagyon mert.
  – Igen, használok. Úgy egy hónapja.
  – Mikor történt a dolog?
  – Most az előbb. Fölugrottam és iderohantam.
  – Ennél okosabbat nem is tehettél volna – mondta Kissy, de közben már a kezében volt a telefon. Nimbyt hívta, de a Cirruson keresztül, így az egész csapat hallhatja őket.
  – Cin-cin?
  – A házibulit Sophie Marceau rendezte – mondta Kissy boldogan. – Egérke, facebookos shindynk van!
  – Mondjad! – Hallatszott Nimby hangján, hogy már lohol is a gépterembe. – Mi történt?
  – Solange akadt össze vele, itt van nálam. Azt mondja, most az előbb történt.
  – Akkor még meleg, siessünk, hátha nem ment még offline. Solange, tudod a facebookos jelszavadat?
  – N-nem… – szólt bele a lány kicsit zavartan –, egy csomó betű meg szám.
  – Akkor átmegyünk hozzátok – felelte Kissy, és indult a kulcsokért, meg se nézve, hogy Solange követi-e. De lépést tartott vele.
  – Zárd be a házat – nyomta a kulcsot barátnője kezébe, ő pedig lobogó fülekkel futott a Hosszú Házhoz. Így nevezték el a motoroknak épített garázst. Nimby szerint az irokézek éltek valaha Hosszú Háznak hívott épületekben, de szerinte a név nem jogdíjas, ők is használhatják. Elvégre ez a ház is elég hosszú.
  Kissy kihozta a motorját, de a sisakot nem tette föl: odanyújtotta Solange-nak.
  – Motorral akarsz menni?
  – Nem – felelte. – Repülő szőnyeggel szeretnék hipp-hopp ott-teremni, de sajnos az összes dzsinn közül a leglassúbbat fogtuk ki. Van a motor és a mikrobusz, ebből választhatsz.
  Közben a kapuhoz értek. Solange kinyitotta.
  – Hát… a mikrobusznak legalább van négy kereke…
  – Aha, csak nincs itthon senki, akinek jogsija lenne rá. Mi legyen, én vezetek és te ülsz hátul, vagy te ülsz hátul és én vezetek?
  Solange nevetett és becsukta mögöttük a kaput.
  – De nekem nem jut – adta vissza a sisakot. – És a bringámmal mi lesz?
  – Tudod mit, írd össze a kifogásaidat és holnap a suliban add ide. Mehetünk végre?
  Öt perc múlva megálltak Rouvelék előtt – vagyis hát Solange háza előtt, most már egyedül lakik itt. Végül ugyan lett neki egy gyámja, a nagynénje – Kissy addig nem is tudta, hogy Solange-nak nagynénje is van –, de az bent lakik Párizsban, nem jött ide, és tőle se várta, hogy odaköltözzön. Néha ad valami pénzt, de Solange most elsősorban az ő támogatásukból él.
  A gép Solange szobájában volt az asztalon. Be volt kapcsolva, és egy félbemaradt beszélgetés volt rajta. Kissy csak rápillantott és előkapta a telefont.
  – Cin-cin, itt vagyunk. Minden úgy van, ahogy Solange hagyta. A pasi választ vár, azóta már többször sürgette.
  – Legutóbb mikor? – kérdezte Vanessa.
  – Két perce.
  – Tökéletes – mondta Nimby. – Solange, hallasz? Mit szólnál egy kis játékhoz?
  A lány összerezzent. Kissyre nézett, aki egy pillanatig nem értette a reakcióját, de mire rájött volna, Solange már válaszolt.
  – Ne is mondd. Ő is egy kis játékra akart rávenni.
  – Bocs. De ez olyan játék, amiben te nem is veszel részt, csak a pasi meg a Jerry. Mi játszunk, és ő lesz a játékszer.
  – Ezt nem nagyon értem.
  – Majd megérted. Egy-két kérdés az elején. Ismered az ürgét máshonnan is?
  – Nem.
  – Csak úgy bejelölt és dumálni kezdett?
  – Aha…
  – Nem tud rólad semmit, csak a Facebookról?
  – Semmit.
  – Odaülhetünk a gépedhez és csetelhetünk vele, mintha te lennél?
  Solange vállat vont.
  – Tőlem…
  – Akkor kezdjük! Kissy, rakj föl egy Teamviewert és add meg a kódokat. Én belépek Solange-hoz a Frédi kettes gépével, hozzá senki más ne csatlakozzon. Te dumálsz a shindyvel, Kissy. A kettes vesz mindent és rögzít, de oda se lépjetek be, akarok egy plusz védelmi vonalat, mert ilyet még nem csináltunk. Átadok mindent egy másik gépnek, mondjuk a… négyesnek, mindenki onnan kap infót.
  Kissy oda se figyelt a sokszólamú, helyeslő cincogásra a telefonban. Letöltötte a program hordozható változatát és elindította. Aztán bemondta a kilencjegyű azonosítót és a négyjegyű jelszót.
  – Cin-cin, látom Solange képernyőjét – felelte Nimby pár pillanat múlva. – Kissy a szóvivőnk, innentől mindent rögzítünk. Egérke, lépj a színre, mondd neki, hogy csörgött a telefon, aztán amíg a muksesz válaszol, tekerd vissza az elejére, hogy tudjuk, mi hangzott el, és föl is vehessünk mindent.
  – De mire akarjátok használni? – kérdezte Solange, odahúzva magának egy széket.
  – Elvesszük a pasi kedvét, hogy máskor is ilyeneket csináljon – felelte Vanessa. – Shindynek nem shindy ugyan, mert te már betöltötted a korhatárt, de a zaklatás törvényellenes, és ha az emberről megtudják, hogy ilyet csinált, az nagyon-nagyon kellemetlen.

A pasi a Joseph Carati nevet használta. Párizsban él, nős, üzletkötő, Chantal a cég nevét is beolvasta, de Kissynek rögtön ki is ment a fejéből. Arckép is volt róla. Egy napszemüveges öreg valamilyen szobor tövében. Ugyanis a pasi hatvanhárom éves volt!
  Ez pedig nagyobb súllyal esik a latba, mint az a tény, hogy Solange már nem számít gyereknek. Az unokája lehetne! Lehet, hogy a törvény szerint nem pedofília, de az emberek annak tartják.
  Nagyon egyszerű dolgokat akart Solange-tól, Niala meg is állapította, hogy madame Carati igencsak unatkozhat, ha a férjének ez az egész fantáziája. És nem is tudta túl színesen előadni. Solange-zsal csak odáig jutott, hogy elmondta, mire vágyik, illetve csak elkezdte mondani. Solange megeresztett egy gyámoltalan kérdést, hogy miket beszél, és elvágtatott.
  Kissy innen folytatta, főleg a D’Aubisson lányok tanácsai alapján. Nem volt szabad beleegyezni semmibe, tiltakozni kellett, hogy képzeli ő ezt, mert ha bármivel egyetért, akkor az már nem zaklatás. Ugyanakkor csak annyira lehetett elutasító, hogy ne riassza el a pasast, az még mindig próbálkozni akarjon.
  Sikerült is. Háromnegyed óra alatt a pasas vagy húsz üzenetet írt le, némelyik egészen hosszú volt. És szaftos.
  Joseph Carati: Biztos vagyok benne, hogy élveznéd. Mondjuk a hétvégén?
  – Azt hiszem, most már ledöfheted – mondta Vanessa.
  – Egyetértek – mondta Jennifer.
  Solange Rouvel: Nem hiszem, hogy jól érezném magam veled.
  Joseph Carati: Még mindig nem mondtad meg, hogy szűz vagy-e.
  Solange Rouvel: Hát jó, megmondom. Nem vagyok szűz. Már húsz éve.
  Joseph Carati: Hogyhogy húsz éve?
  Solange Rouvel: Ja, elfelejtettem szólni. Én nem vagyok lány. Férfi vagyok, harminchat éves
  – Harmincnyolc – mondta Vanessa szigorúan, hiszen a nyolcszáz kilométer ellenére ők azonnal láttak minden betűt, amit Kissy leütött.
  Kissy szófogadóan kitörölte.
  harmincnyolc éves, és most nincs munkám. Unatkozom, hát kitaláltam Solange-ot meg másokat is, és bejelölgetek embereket. De arra nem gondoltam, hogy egy ilyen pedofil szemétládával akadok össze, mint te, Joseph Carati. Azért ha már így esett, én lementem ezt az egész beszélgetést, és kirakom a netre. Szerintem imádni fogják. És hogy meg is találjanak téged, ideteszem a profilod címét, hogy el tudják mondani, mi a véleményük rólad.
  Kissy bemásolta a címet, megvárta a helyeslő cincogást, és boldog vigyorral lenyomta az Entert.

Nimby gyorsabb volt, mint Carati. Amíg a pasas alighanem csak hápogni tudott, és remélhetőleg borogatást keresett a szívére, a fiú összecsomagolta a beszélgetés addigi részéről készült fotókat, amiken Solange neve és arcképe már le volt takarva fekete kockákkal és csíkokkal, és egy frissiben létrehozott anonim postafiókról elküldte a pasasnak.
  Solange Rouvel: Nézd meg a postádat, ott van a beszélgetésünk eddigi része. Szuvenír. És mesélj egy kicsit magadról. Azt már tudom, hogy mit szeretsz az ágyban, de én tényleg nem vágyom rád, mert pasi vagyok. De mondd, Carati asszony tud arról, hogy te serdülő lányokkal szórakozol a neten? Meg nyilván nemcsak a neten?
  Joseph Carati: te szemét
  – Még hogy mi? – vakkantotta Vanessa.
  Solange Rouvel: Ezt visszautasítom. Kettőnk közül nem én vagyok a bűnöző.
  – Várjatok, van egy ötletem – mondta Françoise. – Hívjuk föl a nénit.
  – Most? – kérdezte Angélique.
  – Korán van még – felelte Vanessa. – És ha már kitette a munkahelyi számát, igazán tehetünk nála tisztelgő látogatást. De emlékezeteset mondjon.
  Kissy gépelni kezdett.
  Solange Rouvel: Most megsértettél, Carati. Büntetésül fölhívom a feleségedet.
  A Jerry telefonrendszerén át ők is hallották, amint a hölgy felveszi és belehallózik.
  – Madame Carati? – érdeklődött Niala.
  – Az beszél – mondta az idős hölgy.
  – Üdvözlöm. Cécile de Volanges vagyok, a hirdetés ügyében. Elnézést kérek, de az a helyzet, hogy nekem sürgős a dolog, mert holnap elutazom. Megfelelne önnek reggel nyolckor? Ha a próba sikeres, azonnal meg is veszem, az árban megegyezünk. Én a Georges Cinqben lakom, ha oda tudna jönni, az előcsarnokban ki is próbálnánk.
  A hölgy csak most jutott szóhoz, mert Nialának megint úgy pergett a nyelve, mint amikor olasz volt és leverte a mustáros kolbászt.
  – De hát miről beszél?!
  – Madame, hát nem önök hirdettek eladó toronydarut?
  – Toronyda… – a hölgy felüvöltött. – Toronydarut akar kipróbálni a szálló előcsarnokában?! De hisz maga álnéven… menjen a fenébe!
  Kattanás, a hölgy levágta a telefont.
  – Honnan tudta, hogy álnevet használsz? – kérdezte a zsebegér, amikor kinevették magukat.
  – Cécile de Volanges egy regényhős – felelte Niala –, Choderlos de Laclos Veszedelmes viszonyokjából. Majd megnézzük együtt valamelyik filmváltozatot.
  Nimby pár perc alatt elkészült a hangfelvétellel és lejátszotta újra. Remekül sikerült. Niala gyönyörű hangja helyett egy fémes, torz, szaggatott, de kitűnően érthető hang szólt, amit lehetetlen volt beazonosítani. Nimby teljesen levágta a felhangokat, lecsökkentette a sávszélességet, ebből soha többé nem lehet összerakni az eredeti hangot. Az asszony hangja változatlan maradt. A felvételt elküldték a pasasnak.
  Solange Rouvel: Beszéltem a feleségeddel. Bizonyára fölismered a hangját. Erőltesd meg a fantáziádat, hogy mi mindenről beszélhettem volna vele még.
  Amíg a válaszra vártak, a Jerry-hálózat sürgölődő egérkékkel volt tele. Nimby mindkét levelet úgy küldte, hogy visszaigazolást kért róluk, és a pasi nem tiltotta le a visszaigazolás kiküldését. Így megtudták az IP-címét, és Nimby nyomban le is nyomozta. Kissy megnyitotta a pasas üzenőfalát, és félpercenként frissítette, hogy megjelenik-e bármi. A többiek azokat a facebookos klubokat figyelték, amiknek tagja a pasi, főleg politikai tárgyúakat, hogy nem ír-e valamit. Sok ilyen oldal volt, és nem tudhatták, melyiknek aktív tagja, hát igyekeztek mindet figyelni. Elvégre voltak elegen. Időközben Elke is befutott, és lelkes cincogással hallgatta a történetet.
  – Óriási ötlet volt feleségjét fölhívni. Az mi az a toronydaru?
  – Ein Turmkran – vágta rá Jennifer, a kislány pedig percekig kacarászott, nyilván elképzelte a jelenetet, ahogy a toronydarut becipelik a szálloda előcsarnokába.
  Joseph Carati: De akkor ez nő volt a telefonban.
  Solange Rouvel: Akarod, hogy legközelebb egy kisfiú vagy egy öregúr telefonáljon?
  Joseph Carati: Mit akarsz tőlem, te rohadék?
  – Mondd meg, hogy minden becsmérlő szóért megbünteted – mondta Vanessa. – Ezt nem játsszuk, szó se lehet róla, hogy még ő szidalmazzon minket. Tudjuk már, hol lakik, egérke?
  – Persze – felelte Nimby. – A rue Cambonon.
  Solange Rouvel: Ezért az illetlen kifejezésért pénzbüntetéssel sújtalak.
  Joseph Carati: Kinek képzeled magadat? Az úristennek? És hogy akarod behajtani? Mi? Talán megversz?!
  Eközben Pi már hívta a Pizza Nellyt a rue Duphot-n. Egy nagy tenger gyümölcse pizzát rendelt, paradicsom, tonhal, mozzarella, lazac, crème fraîche, petrezselyemmártás, citrom. Huszonegy negyven. Hozzá sült krumplit barbecue-szósszal és metélőhagymával, négy ötven. Desszertnek vaníliafagyi, hat nyolcvan. És egy üveg Bardolino rosé, hét ötven.
  Solange Rouvel: A büntetés negyven euró és húsz cent, plusz a kiszállítás és öt euró a
  – Ha itt van negyedórán belül, tíz euró borravalót adok – mondta Pi éppen nagy átéléssel a telefonba. – Nagyon éhesek vagyunk a feleségemmel. Igaz, drágám?
  – Hogyne, édesem – búgta Niala, Kissy pedig kínlódva fékezte rekeszizmát, amíg kitörölte az öt eurót és beírta:
  tíz euró a küldöncnek. Aztán udvariasan beszélj vele, szegény nem tudhatja, hogy pedofillal beszél!
  – Ott lesz minden, monsieur Carati – felelte a kisasszony. – Jó étvágyat kívánunk!

Joseph Carati: Én nem vagyok pedofil! Ezt viszautasítom! Kit kültél ide és honan tudod hogy hollakom!
  Kissy szakértőn bólintott. Sorozatos gépeléshibák, felkiáltójel a kérdés végén: kezd kikészülni.
  – Lassan kimúlik – állapította meg éppen Angélique. – Szerintem hagyjuk egy időre békén.
  – Nyúltunk még semmit hozzá – vitatta Elke. – Csiklandíroztuk bajuszát, ez minden.
  – Nem szeretném, ha agyvérzést kapna – mondta Angélique. – Nem fiatal már.
  Solange Rouvel: A törvény szerint nem vagy pedofil. Akinek hittél, az betöltötte a korhatárt. Csak a te korodban nagyon rosszul áll, ha ilyen kislányokkal kezdesz. Ráadásul törvényellenesen. És még nős is vagy hozzá.
  – Csinálhatjuk azt is, amit Ninóval – mondta Jennifer. – Elvégre ez is nős. Van oka félni.
  – Nino kapta már elég nagy ütéseket, ugye? – érdeklődött Elke.
  – Igen, egy-két ütést kapott – felelte Vanessa –, de Jennifer nem erre gondolt.
  – De én igen – felelte a kislány kivételesen egyetlen nyelvtani hiba nélkül.
  Solange Rouvel: Most elbúcsúzom. Itt már nem találkozunk többé. Másképpen foglak megkeresni.
  Joseph Carati: De mit akarz tőlem!
  Solange Rouvel: Elvenni a kedvedet attól, hogy nőket, és főleg kislányokat molesztálj a neten. Vagy akár az utcán. Nem mondom, hogy ég veled: még találkozunk. Viszontlátásra.
  Kissy lenyomta az Entert, Nimby pedig átvette a gép irányítását. Megszüntette Solange facebookos ismeretségét a pasassal, és tiltólistára is tette. Többé nem tud kapcsolatba lépni Solange-zsal.

Kifelé menet Solange megállapította, hogy életveszélyesek.
  – Persze – felelte Martin, most már nem telefonon, egyenesen ide jött. – És még hozzá se nyúltunk az ürgéhez.
  – De hisz nem pedofil.
  – Fogtunk mi már tolvajokat, betörőket, rablókat is. Tudod, addig is meg kell élni valamiből, amíg megint nagyvadat ejthet el az ember.
  Solange megállt a kapuban.
  – Hát ti ezért pénzt kaptok?
  Kissy és Martin egymásra nézett, és egyszerre mondták a választ:
  – Nem, de jól hangzik!
  Solange megint Kissy mögött ült hazafelé menet. Már sötét volt, itt-ott jeges tócsák is akadtak. Kissy nem szívesen motorozott ilyen körülmények között, még ha az utcák jól meg is voltak világítva. De lehet, hogy nem is fog sokáig. Ha olyan telük lesz, amilyenre számítanak, akkor keréken nem jutnak messzire. Motoros szánokat kell majd beszerezniük. Vanessa csodásan festene prémes kapucniban, amint fölmagasodik a szánon és biztatja a kutyákat. Neki sokkal jobb lesz a kutyaszán. Tíz hegyes fülű, farkasforma kutya, akik csaholva rohannak előre a végtelen hómezőn, valahol a Yukon völgye és az Orly reptér között.
  Vanessa nevetett, amikor elmesélte neki mindezt, pár perccel később, miután Solange hazaindult a biciklijével és Martinnel. Apa akkor jött meg, ő mondta, hogy kísérje haza, ilyenkor már ne mászkáljon egyedül az utcán.
  – És miért kapok én kutyaszánt, amikor ti motorost? – akarta tudni a mikró.
  – Mert… mert hozzád az illik jobban. Vadabb.
  Vanessa mosolygott.
  – Te is rég kiérdemelted már a saját kutyaszánodat. Az autós kapunyitásod a legvadabb dolog a csapat történetében.
  Kissy eltűnődött ezen. Tényleg ő vitte volna véghez a legvadabb hőstettet?
  Szó, ami szó, elég veszélyes volt. Súlyosan meg is sérülhetett volna. De hát csináltak még vad dolgokat, például itt van rögtön a Hendriksen-ügy, amikor Mohi csakugyan meg is sérült. Vagy a Grevin-eset, a nő meg is fojthatta volna Jennifert, meg utána az orrbarúgás, az nem a kockázat miatt volt vad dolog, egyszerűen csak a jólnevelt embertől elvárják, hogy ne rúgja orrba a takarítónőket, és ezt a gátlást Jennifernek le kellett küzdenie. Vagy ott van a kempingbeli pedofil, akinek Vanessa teljesen szétverte a lakókocsiját, az se volt különösebben kockázatos, de Vanessa igenis nagyon vadul viselkedett.
  Kissybe ekkor hasított bele az elszalasztott lehetőség miatti veszteségérzet. Hiszen a kocsi kerekeit is ki lehetett volna szúrni. Vagy kifolyatni a benzint, és beledurrantani a tócsába, hogy égjen az egész, mint a fáklya. Igyekezett nem gondolni arra, hogy a fegyverükben gumi a puskapor.
  Igen, lehet, hogy neki is vannak vad dolgai. De Vanessa akkor is sokkal vadabb, mert neki az egész lénye vad.
  És Elke is. Pár nappal később majdnem megvert egy férfit. Csak majdnem, de ahogy előadta, ők már látták lelki szemeikkel a német rendőröket, amint komor arccal letakarják a tetemet.

– Verekszettem igazit! – robbant be a kislány a felületre, mint egy tűzgolyó. – Hallasztok, egérkék? Megvertem nagy ronda pasit, teljesen zúzda nóziját neki! Cin-cin!
  – Jézusmária, mi történt? – kérdezte Niala.
  – Részeg disznó molesztálta lányokat utcán, kocsma előtte, fogta nekik hátsókat és sugdosta. Elég hangosan, de nem tudok lefordítani, Louise kisasszony nem tanulta rám ilyen szavokat. Majd megmondasz neki, tanulja nekem rondákat is, jó?
  – Szó se lehet róla!
  – Szóval odamentem magamat és közöltem neki, hogy fogja be száját. Száját mondtam neki elég ronda szóval, mert az illett rá. És vigye nagy mancsát lányokról. Pasi nem foglalkozta velem, akkor megfogtam kézjét és hátraforgattam neki, de erre már foglalkozta velem nagyon. Ordítva. De nem fájdalmosat, hanem hogy hagyjam neki békét és meg fog verni. Elengedtem kézt, akartam lássak, hogyan veri meg engem. De sem nem próbálta. Emelte kézt és mutatta ujját – Elke megfenyegette a kamerát a mutatóujjával –, mondta, hogy még egyszer ilyet semmikor csináljak, mert fogja magát megharaguszni, és akkor lesz baj. Akartam válaszolni, de akkor érte utol engem Louise kisasszony és Rolf. Látták ujjat mutatásat, és egyik jött oda és nagyon morgotta pasit, majdnem harapta is meg, de én tettem kézemet nyakjára és vigyorgottunk együtt pasinak arcábele. Azt mondtam, ha megint csinálja botrányt a kocsma körüle, akkor megharapok őt és Rolf megverje, de lehet, hogy fordítva. Erre azt mondta, hogy saját dolgámat foglalkozzak, én pedig kicsit megütöttem nóziját. Rolf akarta harapkod lábábele, de inkább eljöttem őt onnan. Sajnos nem rúghatottam lábának közébele, pedig szerettem volna, de Rolf megérez indulatot rajtam és leharapi róla fülkéket vagy ami akad fogába. Jó ütés voltam, pasi nyitotta szárnyakat és keresztül kocsmás asztalokra zúzni repülte magát hanyatt.
  Az egerek jót mosolyogtak az előadáson, főleg mert a kislány úgy hadart, hogy egy-két évet visszaromlott a francia nyelvtanban. De tudni akarták, mi történt voltaképpen, úgyhogy kikérdezték Louise kisasszonyt. Ő megerősítette a történetet; Elke meséjében csak annyi volt a túlzás, hogy a pasi nem repült és nem zúzott szét több asztalt. De egyet igen, bár nem az asztalt, csak egy csomó üveget és poharat, mert Elke ütésétől hátratántorodott – ami azt illeti, amúgy is tántorgott –, rátámaszkodott a kerthelyiség egyik asztalára, és feldöntötte az egészet. A tulaj kifizettette vele, a pasi hőbörgött ugyan, hogy a kislány okozta, de a vendégek letorkolták, mit képzel, a gyerekre kenni a saját disznóságát. De akkor ők már el is jöttek, Louise kisasszony nem akarta, hogy Elke megint nekimenjen az ürgének. Rolf nem probléma, ő egy jólnevelt úriember kutya létére is, de Elke olyan volt, mint egy kis farkas.
  Az egerek sokatmondó pillantásokat váltottak. Kissy azon törte a fejét, hogy testőr kellene a zsebegér mellé, aki megvédelmezi – a többieket őtőle. Mert ennél Elke már csak nagyobb lesz, tehát erősebb és gyorsabb is, és úgy látszik, ő az egérségből elsősorban a vadságot veszi át. Nem mintha bármelyikük nem ugyanezt tette volna, hiszen a pasas kétségkívül disznóságot csinált. Csak a kislány túlságosan szenvedélyes.
  Persze Vanessa nem így gondolta. Kijelentette, hogy Elke remek egér, csak legközelebb legyen óvatosabb, amikor orrba vág valakit egy kerthelyiségnél. Kár volt összetörni kívülállók italát. Ha kicsit megforgatja a pasast, akkor az ellenkező irányba tántorodott volna.
  Kissy sóhajtott. Emlékezett arra a kocsmára, és tudta, hogy a másik irányban a kocsiút van.
  Angélique nem érte be a sóhajtással, ő jól letolta a mikroegeret, amiért az autók elé akarta dobatni a pasast. Vanessa vigyorogva bocsánatot kért és visszavonta. Elke ne tegyen ilyet. Majd ő odamegy a téli szünetben és megteszi.
  Kissy megint csak sóhajtani tudott.

Nialára bízták, hogy kocsit szerezzen, de Kissy vele ment, hallani akarta, ahogy beszél a sofőrrel. Niala kiválasztott egy narancssárga Renault-t, odament és bekopogott az ablakon.
  – Tessék beszállni – nyitotta az ajtót a férfi.
  Niala beült hátulra, a nyomában Kissy is. A sofőr beindította a motort.
  – Hová?
  – Egyelőre sehová, köszönjük. Állítsa le nyugodtan. Van egy üzleti ajánlatunk.
  A sofőr meglepve fordult hátra. Harmincas, bajuszos ember volt.
  – Nos?
  – Szeretnénk egy órára kibérelni a kocsiját. Maga beül amott az étterembe, eszik valamit, az ablakon át szemmel tartja a kocsit. Nem megyünk el vele a térről. Egy óra múlva visszakapja a kulcsot és vele egy ötszázast. Mit szól hozzá?
  – Ugye ez valami vicc?
  Niala megfogta a kilincset. Az időjárás miatt senki nem láthatott meglepőt abban, hogy mindkettejükön kesztyű van.
  – Nem. De ahogy körülnézek, legalább öt taxit látok a közelben, nem kell nekünk pont magával üzletet kötni.
  – Várj csak, ne siess annyira. Minek nektek a kocsi, ha úgyse mentek sehova?
  – Hideg van már ahhoz, hogy az utcán beszélgessünk.
  – Ott az étterem, sokkal olcsóbb lenne.
  Niala határozott mozdulattal kinyitotta az ajtót.
  – Gyere, Sandrine, válasszunk egy másikat, ez túl sokat kérdez.
  Kissy jött volna, bár csak egy másodperce hívták Sandrine-nak, de a pasas fölemelte a kezét.
  – Várjatok már! Nem mondtam nemet, csak föltettem pár kérdést.
  – Hát ez az. Nekünk csak egy kocsi kell, kérdések nélkül.
  – Csak tudnom kell, mire fogjátok hasz…
  Niala becsapta az ajtót.
  – Ide figyeljen. Ha bankot akarnánk rabolni, nem jönnénk ide, hogy személyleírást adhasson rólunk, hanem lopnánk egy kocsit. Elmondok mindent, amit tudnia kell. Beül az étterembe, a kocsi pedig tesz pár kört a téren. Furcsa alakok fognak beleülni, de maga ezzel nem foglalkozik és nem jön a kocsihoz, különben ugrik a pénze. Egy óra múlva visszakapja a kulcsot és a pénzt. Tehát hogy döntött?

Pi végigpillantott a csapaton, megvárta a bólintásokat és tárcsázott.
  – Halló – jött a válasz.
  – Ízlett a pizza? – kérdezte Pi.
  – Ki beszél?
  – Solange.
  Nagy csend a vonalban.
  – Beszélgessünk. Úgy láttam, korodhoz képest jól mozogsz, öt perc alatt leérsz a térre. Pontosan a kaputok előtt áll egy narancsszínű Renault taxi. Szállj be.
  – Nekem semmi beszélnivalóm…
  – Öt perc múlva egy fiatal női hang fogja felhívni a feleségedet. Nem a toronydarus, egy másik. Nem fog tetszeni, amit mond. Indítom a stoppert.
  Pi kinyomta a telefont, Nimby elindította a stoppert a saját telefonján, és föltették az álarcokat. Gondosan ellenőrizték, jól tartanak-e.
  Már tudták, hogy néz ki a pasas közelről, Angélique pénteken becsöngetett hozzá egy csinosan átkötött dobozzal, amiből kamera leselkedett egy kis lyukon. Monsieur Jacques Caratit kereste, és szabadkozott a félreértés miatt. A kamera pedig szépen levideózta az urat, amíg barátságos mosollyal megnyugtatja, hogy nem történt semmi. Ha a felesége nyitott volna ajtót, újra kellett volna jönni, de így megvolt az arca. Pi vasárnap nem utazott haza, maradt Kissyéknél, és hétfő reggel megfigyelte Caratit, ahogy elmegy dolgozni. Aztán elintézett pár dolgot a városban, Georges-ék vállalkozásával kapcsolatban, és visszament a céghez. Senki nem kérdezett tőle semmit, simán följutott a hatodikra, megtalálta Carati irodáját, megjegyzett párat a szomszédos irodák tulajdonosainak nevéből, ha szükség lenne rájuk, és este megfigyelte a pasast, ahogy hazatér. Ő is fotózott persze, így az egerek jól ismerték a középmagas, elég testes, kopaszodó figurát, akit vártak. Még azt is tudták, hogy szürke zakóban van, mert reggel ott voltak a házánál. És azt is tudták, hogy jön. Nimby stoppere negyven másodpercet mutatott, amikor a hatodik emeleten őgyelgő Jennifer hármat koppintott a telefonon. C mint Carati. Három perc tíz másodperckor a földszinti előcsarnokban figyelő Chantal is észlelte. OF UA, kopogta. A taxit figyeli. A taxi üres volt, egy lélek sem állt a közelében, az egerek kétfelől álltak a szomszéd házak előtt, az előcsarnokból nem láthatóan. Még a kapu előtt állva se látszottak, a házak kiugró részei takarták őket. A kocsi persze zárva volt, még csak az kellett volna, hogy beleüljön valaki, utasjelölt vagy éppen autótolvaj.
  – Gyanakszik – kopogta Chantal, morzéban, mert erre nem volt kódjel. – Fél.
  Ti titátáti táti titátitá, jött rögtön utána a következő kopogás. IJ OH, Jennifer lent van az előcsarnokban.
  A következő jelzés Nimbytől jött. Négy koppantás, ami ezúttal nem R betűt jelentett, hanem a négy percet. Aztán hamarosan megint egy. Négy perc tíz másodperc. Két koppantás…
  – India Whisky – suttogta Chantal és Jennifer majdnem egyszerre, és egy pillanat múlva Chantal folytatta:
  – Kilép és körülnéz. A kocsi felé indul. Megint körülnéz, egy elhaladó pasast méreget… továbbmegy… a kocsinál van!
  Pi kikukucskálva figyelt, és éppen akkor nyomta meg a gombot a slusszkulcson, amikor a pasas a kilincshez nyúlt. Visszakapta a kezét, ahogy meghallotta a központi zár kattanását. Megint körülnézett, és végül beszállt a hátsó ülésre jobb oldalt.
  Két másodperc múlva kinyíltak az ajtók és fekete ruhás, állatmaszkos alakok ugrottak be az összes többi ülésre. Carati menekülni akart, de az Oroszlán visszatolta.
  – Húzódj be középre! Mozogj, gyorsabban!

– De hát mit… kik maguk…
  – Mesélj a hobbidról – felelte a jobb első ülésről a Kutya, és hátrafordult. – Régóta zaklatsz tinilányokat?
  – Mit akarnak tőlem?
  – Kérdeztem valamit!
  – Én nem zaklatok senkit! Maguk zaklatnak engem!
  Az Elefánt a pasas mellett balról ült. Arra gondolt, hogy még sose volt olyan helyzetben, amikor csak bal kézzel tudott pofon vágni valakit, de pillanatokon belül ki fog derülni, hogy azzal is kitűnően csinálja.
  – Hagyjuk ezeket a köröket – mondta a volán mögött ülő Cica. – Solange-ra egyből rámozdultál. Elég disznó módon, nem gondolod?
  Carati hallgatott. Az Elefánt fölemelte bal tenyerét.
  – Megoldjam a nyelvedet?
  A pasas értetlenül bámulta a fekete kesztyűs kezet, az Elefánt pedig rövid várakozás után pofon csapta. Nem túl erősen, ez nem volt Jerry-pofon, nem akarta, hogy a szétrepülő szikrák fölgyújtsák a kocsi kárpitját. Legalábbis később így mesélte indokait az egereknek. De egyébként se kellett több. Carati egyből énekelni kezdett. A beszámolója rövid volt, és ha kihagyta volna a sok-sok dadogást és a bizonygatást, hogy igazán így volt, akkor még rövidebb lett volna.
  Csak úgy jött a gondolat, hogy megszólítsa a lányt, akinek megtetszett a fényképe. Az is csak úgy jött, hogy szexről kezdjen vele beszélni és megpróbálja fölcsípni. Igazából soha nem csinált még ilyet, se a neten, se a való életben. És nem fog ezután se. Némi biztatásra kivallotta, hogy van szeretője, meg alkalmanként más nőkkel is összejön, de azok mindig jóval idősebbek Solange-nál.
  Érezték, hogy igazat mond. Túlságosan be volt gyulladva, nem mert hazudni. Megígérték neki, hogy rajta tartják a szemüket, és ha még egyszer hasonlót művel, nagyon megbánja. Aztán fölrántották az ajtókat és egy pillanat alatt kint voltak a kocsiból.
  – Kiszállás! – parancsolta az Elefánt.
  Carati nehézkesen kikecmergett a kocsiból. Becsapták az ajtókat, az Oroszlán a zsebében megnyomta a távirányítót, és négyen négyfelé száguldottak.
  Kissy egy kapualjban szabadult meg az elefántmaszktól és a fekete öltözéktől, az egészet berakta a zsebében hozott szatyorba, és továbbsurrant. A mikrobusz a szomszéd utcában parkolt, Martin végig benne ült és járatta a motort, hogy fűthessenek. Jennifer már ott volt mellette, amikor Kissy megérkezett. Sorban befutottak a többiek is, utolsónak Niala.
  – Nagyon gyanakodott – mesélte. – A pénztárnál várt és a bankjegyet egyből odaadta a nőnek, aki berakta az UV-lámpa alá. Megkérdezte, hogy mi volt ez, én pedig letettem a kulcsot és elsurrantam. Hát ez megvolna, egérkék. Azt hiszem, Caratit elfelejthetjük, ez nem fog többet ilyeneket csinálni.

Ekkoriban már csak vonattal vagy a mikrobusszal közlekedtek. A motorbicikliket mind elvitték Kissyékhez, beraktározták a Hosszú Házba, és azon tanakodtak, hogy vajon mennyire lesz ez nekik biztonságos téli szállás. Mert a deszkák hőszigetelésnek semmit sem érnek, és ha leesik egy nagy hó, akkor a deszkatető úgy összeroppan, mint a tojáshéj.
  – Első ötletnek remek volt a Hosszú Ház – mondta Nimby lekonyult fülekkel, mert a Hosszú Házat ő találta ki, és a nevét is ő adta. – Csak a jelenlegi formájában legfeljebb tavasztól őszig használható.
  – Őszintén szólva nekem egyik évszakban se tetszik – felelte apa. – Beleegyeztem, hogy megépítsétek, mert egy kisebb vagyon fekszik a motorokban, de csúnya, idomtalan hodály.
  – Csúnya micsoda? – kérdezte Elke, Jennifer pedig lefordította neki. – Nekem tetszik. Szerintem praktisch, és nem is csúnya homály.
  – Hodály.
  – Az se is. De ha Jean-Jacques bácsinak nem tetszje, az persze baj. Mert övé ám a ház.
  Ez teljesen úgy hangzott, mintha ők nem tudnák.
  – Kellene találni jobb helyt motraknak – folytatta Elke kis szünet után. – Nekünk van persze nagy melléképületben sok hely, lakják magukat Landwirtschaftgépek, odatenni. Csak az nektek kicsit messzi, motornyereg belefagysz karikába, amíg idejövöd magadat.
  – Egérke – felelte Nimby szelíden –, és hogy jönnénk haza?
  – Sehogyis! Laknád magatokat egész télen itt és próbálsz megverni kicsi zsebegeret hiába, mert zsebegér tégeteket megverleksz!
  Kissy mosolyogva szemlélte a képernyőn a lendületesen himbálózó vörös fürtöket. Elke most kiengedve viselte a haját, csak egy csatot tett bele oldalt.
  – Tudod, hogy szívesen mennénk egész télre – mondta Niala szeretettel –, de sajnos már megállapodtunk a Dzsinnel. – Elke csodálkozva pislogott, nem értette. – A húgom azt tervezi, hogy ha a karácsonyi szünetig nem készül el a programmal, akkor megveri. Ha viszont elkészül, akkor az elkezdi szállítani a shindyket, naponta másfél-két tucatot, és nekünk itt kell lennünk, hogy levadásszuk őket.
  Elkének leesett az álla. Kissy megpróbálta az arca elé hajtani a füleit, hogy takarják a vigyorát. Niala nem hivatkozott semmiféle iskolára, a maxik munkájára, semmi olyasmire, amire a kislány szenvedélyességében csak legyintett volna, hanem éppen a vadászösztönén keresztül fogta meg.
  A Hosszú Házat lebontják. Ez a határozat mindenesetre megszületett. Ami pedig a motorokat illeti…
  – Vihessétek alulházbele – javasolta Elke.
  – A pincébe?! – hökkent meg Martin. – Ne bolondozz, egérke.
  – Miért ne? Bolondozjak inkább kilencvenéveskor? És különben is gondold bele magadat. Ott nem fogja belefagyik benzint, mert fűtés dolgoz. Ellopják se is. Jó hó nem rázuhan. Mi kell még?
  – Egy óriás – nevetett Nimby –, aki lecipeli a lépcsőn a százkilós dögöket, meg aztán föl is hozza. De megnyugtatlak, manőverezni se lehetne velük odabent.
  Elkének meg kell majd magyarázni, jutott Kissy eszébe, hogy a hó az nem „jó”. Nem is rossz persze. Alighanem félreértette, amikor megtudta, hogy a hóember franciául „jó ember hóból”, és azt hiszi, hogy a havat nem is lehet jó nélkül mondani.
  – Akkor megvagy megoldás – jelentette ki Elke megfellebbezhetetlenül. – Mint Tom csinálja szörnyetegnek: bérelni kell garázsat motraknak. Alapítvány tudja kifizetni.
  – Zsebike – mondta Nimby –, akkor már egyszerűbb, ha visszahozzuk őket mihozzánk. Csak Kissyék azt akarták, hogy az ottani motrak közelebb legyenek hozzájuk, hogy ha kell, elő tudják venni őket és indulni. Érted?
  – Érted! – nevetett a kislány. – De akkor kell bérelni garázsat Vaucressonbele, meg lányokének Nölliben.
  – Neuillyben – javította ki Chantal.
  – Nöjliben. Mindent lehet, csak kerül pénzet.
  Kemény telet jósolt mindenki, a meteorológusok is, Isabelle néni tapasztalata is meg Gérard bácsi fájós lába is. Ezért akarták fedél alá vinni a járműveket. Az alapítványi mikrobusz garázsában már elhelyeztek két hősugárzót, amiket rádiós kapcsolóval a házból lehetett működtetni. Apa szerint a fűtött garázsban tartott kocsi nemcsak biztosabban indul, hanem beleülni is sokkal kellemesebb.
  Beaulieu-ben csak egyetlen előkészületet tettek: leállították a békauszodát, amit Vanessa mindeddig lelkiismeretesen gondozott, szükség szerint cserélve benne a vizet. A tél beálltával már senki sem úszott benne, a vendégek mind elbújtak a kövek alá – így a lányok kiszivattyúzták a vizet, a medencét körberakták téglával, deszkalapot raktak rájuk, azt letakarták ponyvával, és beborították egy kis földdel. Így még szigetelve is van, a medence fenekére ültetett műanyag béka nem fog fázni.
  A motorok problémája egészen váratlan módokon oldódott meg. Először a két neuillyi gépé, alig két nappal azután, hogy Elke a pincébe akarta vitetni őket. Tom hozta a megoldást készen. Egy barátja elutazik a jövő héten, egész télen Olaszországban fog dolgozni. A féltve őrzött terepjárójával megy, aminek külön garázst bérel. Ha az alapítvány átvállal valamennyit a bérleti díjból, ő is jól jár, nem a teljes összeget fizeti az üres garázsért. A hely kétpercnyi járásra van Fordéktól; apró tappancsoknak persze több, de az se sok.
  Az egerek büszkén vigyorogtak. Még soha senki nem mondott apró tappancsokat, ez Tom gondolata volt.
  De amikor a két motort bevitték a garázsba, már más kötötte le a figyelmüket. Újfajta shindyveszély?

– Áttanulmányoztuk a kezdeményezést, és sehogy se tetszik – jelentette ki Nimby; a többes szám persze Vanessát és őt jelentette. – Szerintünk pedofilok műve.
  – Cin-cin – hangzott föl, és megelevenedett a tizenegyes képmező: Françoise. – Sziasztok!
  Visszacincogtak neki. Most már együtt voltak mindannyian.
  Nimbyék nemrég átrendezték a felület beszélgetős részét, mindenkinek fix helyre került az arcképe. Három sorban és négy oszlopban helyezték el a webkamerák képeit, úgy, hogy a párok egymás mellett legyenek. Felső sor: Pi, Niala, Vanessa, Nimby. Középső sor: Jennifer, Chantal, Kissy, Martin. Alsó sor: Angélique, Elke és Françoise – a sarokban pedig egy üres hely, a leendő tizenkettedik egerüknek fenntartva, addig pedig arra használták, hogy egy-egy további kamerát kapcsoljanak rá, amit éppen kellett. A kameraképeket már ősidők óta lehetett nagyítani is, nemrég pedig megcsinálták, hogy egy gombnyomással négyszeresére vagy hatszorosára nagyíthassák bármelyiket, kiválasztva, hogy mellettük melyik képek látsszanak kicsiben, és további nézetek is voltak: négy kamera, három kamera, két kamera egyenlő képernyőterülettel, valamint a kezdettől meglevő egykamerás, teljes képernyős kép. De most már azt is tudta a program, hogy ahol több gép és monitor van, ott egy-két gombnyomással meg lehessen osztani a képeket a monitorok között. Ez egyelőre a Vilma és a Frédi bázist jelentette, mert Beaulieu-ben is volt ugyan hat kliensgépük, de nem egy helyen. Kettő volt Nialáék szobájában, egy Vanessánál, egy Angélique-éknél, egy a villa dolgozószobájában, egy pedig a nappaliban. A melléképületben nemrég helyezték üzembe a kilencedik szervert, de oda ritkán mentek át.
  Nimby azt tervezte, hogy vesz még monitorokat, és mindenhol többmonitoros rendszereket létesít. Nem kell annyi gép, ahány monitorjuk van, csak a helyet foglalják, a zajt növelik és az áramot fogyasztják. A fölösleges gépek majd átmennek a szerverparkba. Nimby továbbra is közönséges asztali gépeket használt szervernek, nem vett nagy teljesítményű gépeket; azt mondta, ha tíz gyenge géppel elérheti ugyanazt, mint három erőssel, akkor a tíz gyengét fogja választani, mert így ha egy tönkremegy, csak tíz százalék a veszteség, nem harminc.
  Kissy ráért ezeken bambulni, amíg Nimby elölről kezdte a mondókáját Françoise kedvéért.
  – Hogy ez micsoda, azt nem tudjuk. Talán egy kósza ötlet, aminek a kigondolója se hitte, hogy divatot fog csinálni. De lehet, hogy egészen más. A szöveg a következő… én angolul bukkantam rá… – elnézett egy másik monitor felé – „Cseréld ki facebookos képedet egy rajzfilmfigurára a gyerekkorodból. Az a cél, hogy egészen december hatodikáig, hétfőig egyetlen emberi arcot se lássunk a Facebookon. Csatlakozz a gyermekek kihasználása elleni harchoz és másold ezt az üzenőfaladra!” Nos, egérkék – pillantott vissza a kamerára –, az itt a nagy kérdés, hogy ez mi.
  Kissy értetlenül nézte a képernyőn sorakozó, éppolyan értetlen arcokat. Kilenc volt, a sajátját is beleszámítva. Vanessa és Nimby arcán várakozást látott: „rájöttök-e?”
  Nem, nem jönnek rá. Ő biztos nem. Mi lenne? Egyfajta társasjáték, együtt tüntetnek a gyerekek bántalmazása ellen… mi ezzel a gond?
  Elke szólalt meg a leghamarabb, és ugyanezt mondta.
  – Harcolik shindység ellen, csak ők nem ismernek ez a szót. Solidarität kicsi gyerekekvel, hogy olyan képet mutatod, amit ők szeretik.
  – Egérke? – szólalt meg Vanessa kedvesen.
  – Ciiiin?
  – Ez marhaság.
  – Zsebegérke nem érti, hogy miért.
  – Maxiegérke már sejti – szólalt meg Pi. – Valamilyen hátsó gondolatot találtatok.
  – Úgy valahogy – felelte Nimby. – Képtelenek voltunk beleverni a kis csökött agyunkba, a kerek fülek alatt, hogy ez az arcképesdi hogyan segít a gyerekek bántalmazása ellen.
  – Igaz – bólintott Elke.
  – Ezért más magyarázatot próbáltunk keresni. Elgondoltuk, hogy ha fönt lennénk a Facebookon – mármint nem álneveken –, akkor mit választanánk…
  – Csipet csapat, hajrá! – rikkantotta Jennifer, és csak egy szempillantással lemaradva sok száz lelkes kisegér. Aztán ugyanezzel a lendülettel rázendítettek a Tom és Jerry főcímzenéjére.
  – Ez rendben van – felelte Nimby az egérhimnusz után –, de mi különlegesek vagyunk. Nekünk van egy identitásunk, amihez rajzfilmfigurák is tartoznak. Végül persze megállapodtunk, hogy Elke arcát raknánk ki – a kislány meglepve kapta föl a fejét –, mert ő tényleg olyan, mint egy rajzfilmfigura, de nem ez a lényeg. Az átlagos gyerekeknek nincsenek ilyen kötődéseik. Ők kit tesznek ki?
  Kissy Elkét figyelte. A kislány sütkérezett a boldogságban, amiért rajzfilmfigurához hasonlították.
  – Akárkit – mondta Angélique. – A kedvencüket.
  – Például Donald kacsát? – érdeklődött Vanessa.
  – Például – vont vállat a maxilány –, ámbár nem hiszem, hogy a mai gyerekek ismernék…
  Kissy elképedve nézett föl Elkéről Angélique-re, akinek ugyanebben a pillanatban kerekedett el a szeme. És a többieké is.
  – Hát ez az – mondta Vanessa.

A két vaucressoni motornak a legváratlanabb módon és helyen találtak téli pihenőt. És a legváratlanabb alkalommal: tanítás után, az iskola előtt. Kissy éppen kitolta a motort az udvarból, amikor ráköszönt az ügyvéd.
  – Szép motorja van – tette hozzá.
  – Köszönöm. Illetve köszönjük. Az egész alapítványt motorizáltuk.
  – Újfajta üldözési technika? Mint régen a cowboyok?
  Kissy mosolygott, és kitámasztotta a gépet.
  – Esetleg. De elsősorban közlekedési technika. A két felnőtt tagunk most Beaulieu-ben él, nincs, aki vezesse a mikrobuszt. Most már nekünk is lehet jogsink, ilyenekre, illetve Vanessáéknak valamivel kisebbekre. Hát megvettük ezeket.
  – Úgy hát eztán motorral jár iskolába.
  – Jaj, dehogyis! Csak innen bevásárolni megyek, ezért hoztam el a motort. Iskolába nem ezzel fogok járni, erre a pár lépésre… egyébként is télire elcsomagoljuk őket. Jut eszembe… ügyvéd úr nem tud véletlenül a közelben egy kibérelhető garázst?
  – Hány motornak?
  – Kettőnek, a többi más városokban lesz.
  Kissy utólag mintegy kilenctized másodpercre becsülte az időt onnantól, hogy a mondat végén elhallgatott, az ügyvéd bólintásáig. Masoudi doktor elmosolyodott és a zsebébe nyúlt a kulcsaiért.
  – Hogyne tudnék. Jöjjön.
  Kissy meglepetésében úgy engedte el a kormányt, hogy nem is ellenőrizte, nem borulhat-e föl a gép. Követte az ügyvédet, át az utca másik oldalára, a házukig. Masoudi doktor kinyitotta a kaput és bólintott Kissy felé, aki csak nézett bambán.
  – Parancsoljon, Chaton kisasszony.
  Kissy túlságosan el volt foglalva a megrökönyödéssel, nem észlelte, illetve csak nehezen, hogy ha nem lép be az ügyvéd előtt, azzal faragatlanságot követ el. Hiszen ő a nő. Az ügyvéd soha nem nyújtott neki kezet előre.
  Belépett, aztán az ügyvéd karmozdulatát követve balra nézett. Fákkal körülvett, helyes kis melléképületet látott, kétrészes, nagy garázskapuval, a távolabbi végén gyalogosnak való ajtóval. Az ügyvéd elindult felé.
  – Ez itt a garázs. Két kocsink van, a többi hely a maguké. Akkor jönnek-mennek, amikor kedvük tartja.
  Kitárta az ajtót. Kissy belépett.
  Tágas helyiség volt, a falak mentén polcokkal, szekrényekkel, a túlsó végében az ügyvéd kocsijával; most nyilván gyalog jött valahonnan. Madame Masoudi még nem ért haza.
  – De hát… – cincogta, aztán krákogott egyet, hogy visszanyerje a hangját – itt rengeteg hely van… és csak egy lépés mitőlünk… csakugyan kiadná, doktor úr?
  – Dehogy, Chaton kisasszony. Bérlésről szó sem lehet. Ez csak egy jelentéktelen csekélység, én ennél sokkal többel tartozom magának. – Kissy kinyitotta a száját, de az ügyvéd fölemelt ujjal és szigorú arccal intette csendre. – Szót sem érdemel. Maga először az én életemet mentette meg, majd régi barátomét, minek során a saját életét kockáztatta. Ön megbecsült vendége e háznak, csakúgy, mint társai, akikkel életmentő, nemes küldetésükhöz használják ezeket a motorokat. No meg néha bevásárláshoz – tette hozzá vidám hunyorítással.
  Kissy elnevette magát, és kezet nyújtott. Hiszen ő a nő.
  – Köszönöm, doktor úr.

Az egerek el voltak bűvölve. Elmentek együtt Masoudiékhoz, becsengettek, de aztán a saját kulcsukkal mentek be, mert az ügyvéd rögtön elővett egy tartalék kapukulcsot és átadta Kissynek. Megsétáltatták nagy füleiket a garázsban és körülötte, mindent megnéztek és mindentől el voltak ragadtatva. A háziak mosolyogva nézték őket; hárman, mert itt volt a lányuk is, akivel Kissy már találkozott egyszer, amikor megismerkedett az ügyvéddel és megmentett neki negyvenöt eurót.
  Aztán két önként jelentkező, Chantal és Niala hazament a motorokért, ők pedig vitába keveredtek, hogy vajon mennyi a távolság, mármint kaputól kapuig. Martin mondott először számot, szerinte kétszáz méter körül lehet. Vanessa százötvenet mondott. Kétszáz, mondta Jennifer, amire Nimby felzárkózott az egeréhez, Kissy pedig megpróbálva lecsitítani őket, mielőtt egymásnak mennek, azt javasolta, hogy mérjék le a térképen. Nimby elő is vette a telefonját és némi üggyel-bajjal lemérte.
  – Százhetven-száznyolcvan méter – jelentette ki. – De túl kicsi a felbontás, nehéz megmondani pontosabban.
  – Százhetven méter – bólintott Vanessa megfellebbezhetetlenül –, tehát mi nyertünk.
  Jennifer odalépett hozzá, és roppant szigorú arccal azt mondta:
  – Százhetvenöttől fölfelé mi nyerünk. Márpedig ez száznyolcvan méter.
  Vanessa csípőre tette a kezét.
  – Amíg én ütök jobban, addig ez százhetven méter, egy centivel se több!
  Aztán hirtelen megfordult, leengedte a kezét, és Masoudiékra nézve kijelentette:
  – Hát így működik a politika.
  Nevettek. De aztán mégiscsak kíváncsiak voltak a pontos számra, úgyhogy elkértek egy gombolyag zsineget, ami ott hevert a garázsban egy polcon. Nimby lecövekelt Masoudiék kapujában, kezében a madzag végével, a csapat pedig elindult. A sarkon Jennifer letáborozott és tartotta, a következő sarkon Niala tette ugyanezt, amikor pedig elérték Kissyék kapuját, rákötötték a magukkal hozott fonaldarabot a zsinórra. Aztán visszamentek, közben föltekerve, és nekiálltak megmérni. Chantal és Jennifer tartott kifeszítve egy kétméteres mérőszalagot, ők pedig letekertek a zsinórból két métert, rámérték, megint letekertek, megint rámérték. Nimby számolta, hogy hányszor.
  Persze tipikus Nimby-módra. Levett a polcról egy doboz csavart, és valahányszor megvolt a két méter, egy csavart beledobott egy másik, üres dobozba. Aztán amíg Chantalék fölgombolyították a zsinórt, megszámolta a csavarokat. Elővett még egy dobozt és négyesével elkezdte átrakni őket abba.
  – Négy, nyolc, tizenkettő, tizenhat – az utolsó csoportból az egyiket odaadta Vanessának. – Négy, nyolc, tizenkettő, tizenhat. – Megint odaadott neki egyet. Ezt folytatta, amíg el nem fogytak a csavarok. – No, mennyi van nálad?
  – Öt – cincogta a kislány.
  – Ötször tizenhat az nyolcvan. Itt maradt még hét, nyolcvanhét csavar. Nyolcvanhétszer két méter az százhetvennégy méter.
  – És még hatvan centi – tette hozzá Jennifer.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Negyven centivel nyertünk – jelentette ki Vanessa büszkén.
  – Nyolcvannal – mondta Nimby. – A távolság negyven centivel van közelebb a mi tippünkhöz és negyvennel távolabb az övéktől. Az nyolcvan.
  – Úgy?! – csattant föl Jennifer. – Hoci vissza azt a madzagot. Mérjük csak meg az úttesten is!

– Hát ez van, egérkék – közölte Nimby letörten. – Azt hiszem, nem én leszek a hónap egere.
  Hallgattak. Ültek, néztek a kamerába, és a kudarcon törték a fejüket.
  Igazából Nimby nem is lett volna ezért az ötletért a hónap egere, még ha beválik se. Valahogy megfeledkeztek erről a hagyományról, alig párszor adtak ilyen kitüntetést, aztán már nem. Ahogy az se volt hosszú életű hagyomány, hogy a shindyknek S-sel vagy C-vel kezdődő női nevet adnak. De azért a legtöbb hagyományuk ma is megvolt.
  – Nem számít – mondta Angélique. – És különben se te vagy a hibás, hanem mi mindannyian.
  – A Jerry mindig jótáll a Jerryért – bólintott Blanche –, jól mondom?
  – Jól – mosolygott Niala. – Ha vállalni kell a felelősséget, együtt vállaljuk.
  – Nem tudják, hogy mi voltunk – felelte Nimby –, és nem is árulhatjuk el, hiszen az alapítvány kerüli a nyilvánosságot.
  Valóban közös döntés volt. Amikor gyanút fogtak, hogy a rajzfilmfigurás akció mögött pedofilok állhatnak, megfogalmaztak egy figyelmeztető felhívást, amit Nimby különféle álnevek segítségével közzétett a Facebook néhány forgalmas oldalán. Aztán a felhasználókra bízták a terjesztését. Sikerült, a szöveg terjedt, mint a futótűz, az akció sikeres volt. Pár napig. Aztán bekerültek az újságokba. A Daily Mail kis cikkben szedte ízekre a pedofilokról szóló nevetséges feltételezést, a netes becsapásokkal foglalkozó Hoax-Slayer is utánajárt az ügynek – és épp csak azt nem mondták, hogy az egerek szamarak.
  Több egérszülő is leült most közébük, hogy megvigasztalja őket: Blanche-ék, Yves bácsiék, Alex bácsi és anya. Vanessa éppen az apja mellett ült.
  – A szülők hazaérnek – szólalt meg, fölpillantva Georges-ra –, és a lányukhoz benézve azt látják, hogy az ágytakaró teljesen sima, a párnán pedig egy levél fekszik. „Kedves anya és apa, ne haragudjatok a levélért, de féltem, hogy a búcsúzásnál elérzékenyülök. Mahmúd csodálatos fiú, és boldogan készülök a közös életünkre. Eleinte bizonyára nehéz lesz, hiszen Irak szegény ország, de Mahmúd kap egy kis nyugdíjat az elvesztett lába után, és fél év múlva, ha megszületik szerelmünk gyümölcse, családi pótlékot is kapunk. Mégpedig emelt összegűt az AIDS miatt, bár a gyógyszerek sajnos nagyon drágák. De én már tizenhárom éves vagyok, és egy kis heroinnal jól bírom a megpróbáltatásokat. Szerető lányotok, Anne-Marie. Utóirat. A fentiekből egy árva szó sem igaz. A szomszéd néninél vagyok. Csak azért írtam, hogy lássátok, mennyivel rosszabb is lehetne annál, hogy kilencest kaptam biológiából. Szóljatok, ha haza merhetek menni.”
  Egerek és szülők együtt nevettek, egészen addig, amíg Blanche-nak meg nem akadt a tekintete a mesélőn, aki lekornyadt fülekkel ült és igyekezett nem nézni senkire.
  – Te jó ég, csak nem?…
  Vanessa bűntudatosan lehajtotta most már a fejét is.
  Niala döbbenten nézett össze szüleivel.
  – Tényleg kilencest kaptál bioszból?
  A kislány bólintott.
  – Hát van tehetséged a tálaláshoz, az biztos – mondta Georges, és összeborzolta kisebbik lánya haját. – No sebaj. Kémiából és fizikából is javítottál. Majd megoldjuk ezt is. Egyébként mit nem tudtál?
  – Egy csomó mindent… de az anakonda volt az utolsó csepp.
  – Kicsoda? – kérdezte Nimby.
  – Az anakonda. Azt kérdezték, hogy hogyan szaporodik. Nekem fogalmam se volt, hát hogy szaporodhatna egy kígyó, azt feleltem, tojással.
  – És nem? – kérdezte Françoise, akinek ez még nem volt tananyag, ezzel megmentve Kissyt attól, hogy neki kelljen bevallania tudatlanságát.
  – Nem. Elevenszülő. De honnan kellett volna nekem ezt tudni?
  – Hát onnan, hogy benne van a könyvben, csacsikám – felelte nővére.
  – Könyvben… – Vanessa legyintett. – Én eddig még édeskevés dolgot tanultam meg könyvből.
  Kissynek hirtelen eszébe jutott egypár könyv, amiknek az elolvasására Niala kimondottan felszólította a kishúgát. Nem is most volt, lehet már egy éve… vagy több? Nem emlékezett biztosan. Vanessa nagy figyelemmel kiolvasott két kötetet, a többiben nagyrészt ugyanaz volt, de átlapozta, és persze kijelentette, hogy szó se lehet róla. Mármint hogy ők ezeket valaha kipróbálják. Akkor persze még nem is látták egymást ruha nélkül, de azóta az olvasottak egy kis részét mégiscsak kipróbálták. De hát igazából ezeket se könyvből tanulta, hanem az ő elbeszéléseikből.
  Nagy sokára azért mégis hozzájutottak némi információhoz arról, hogy boldogulnak az ágyban. Pár hete a mikró csak kikottyantotta a nővérének, hogy Nimby egyik éjjel azt mondta, vele a legjobb az összes lány közül, akiket az ágyába vitt. Vanessa nevetett, megcsókolta úgy, hogy a haja egészen elborítsa a fiú fejét, és megígérte neki, hogy egyszer igazából az övé lesz, ahogy a többiek is vannak egymással. Nem sürgős, mondta Nimby, várhatnak még félórát. Vanessa csak annyit felelt, hogy egy kicsit több lesz az.
  Persze hogy ő nem értette meg, mi a jelentősége mindennek, illetve csak az egyiket, hogy végre nemcsak eshetőségként beszél róla, hanem ígéretet tesz.
  – Hát nem érted? – kérdezte Niala. – Ha így csókolta meg, akkor a fiú volt alul. Vagyis mindenfélével kísérleteznek, és közben nincs rajtuk semmi. Leszünk mi még nagynénik, meglásd.
  Kissy ijedten fölkapta a fejét. A többiek az anakondáról és az osztályzatokról beszélgettek, s úgy tűnt, kivételesen nem vették észre, hogy megint elábrándozott.
  Közben a beszélgetés már visszaterelődött az ő nagy kudarcukra. Vanessa kisebb kudarcának nem volt jelentősége, kilencest kapott, hát kilencest kapott. Ez végül is nem akkora leromlás, mintha Niala kapott volna, aki ritkán kap tizenhatosnál rosszabb jegyet, de inkább tizennyolcasokat meg húszasokat. Vanessa örülhet a tizennégyeseknek is. Most rosszabbat kapott, nagy ügy, majd kijavítja.
  Egykettőre megállapodtak. Nem szólnak semmit. Nem fedhetik fel, hogy a téves pedofilriasztás tőlük származik, hiszen az alapítvány a háttérbe húzódva végzi munkáját. A hibát elkövették, ezzel már nincs mit tenni, a Facebook világa majd elfelejti – ők pedig tanulnak az esetből. Hogy mit, azt nem nagyon tudták megmondani, mert a shindyveszélyre ezentúl is ugyanúgy le kell csapniuk, nem kockáztathatják, hogy valahol shindyt hagyjanak rejtőzködni.

Ange néni megállt a kávéfőzőknél, majd találkoznak megint. Martin elkanyarodott a fényképezőgépekhez. Kissy hűségesen talpalt Nimby nyomában, aki végigsurrant a polcok között, és a megfelelő helyen lefékezett. De Kissy számított rá és ő is megállt, mielőtt beleveri az orrát a fiú hátába.
  – Milyen legyen? – cincogta.
  – Nagyjából mindegy. Igazából mindnek szép képe van. Csak elég nagyok legyenek, de ne túl nagyok.
  Nimby körbepillantott, meglátott egy eladót valamivel távolabb, és fölemelt karral intett neki. A srác nyomban ott termett. Nem sokkal volt idősebb náluk.
  – Jó estét, miben segíthetek?
  – Szia. Szólj a főnöknek, légy szíves.
  – Ó… valami probléma van?
  – Semmi a világon, csak monitort akarunk venni.
  A srác már indult volna, de erre megállt.
  – De hát ahhoz nem kell a főnök… azért vagyok itt, hogy segítsek.
  – De te új vagy itt – jelentette ki Nimby.
  – Így van, egy hete dolgozom.
  – No látod, vagyis nem tudod, hogy nekem árengedmény jár, és azt csak a főnök adhat. Mondd meg neki, hogy Nimby van itt.
  – Bimbi…
  – Nimby. November India Mike Bravo Yankee. Meg tudtad jegyezni?
  A srác eddig csak bamba képe most már gyanakvó lett. Bambán gyanakvó.
  – Ez valami beugratás?
  A mikró összehúzta a szemöldökét. Kissy nem fárasztotta magát azzal, hogy kivegye a kezét a zsebéből. Nimby fél kézzel pépesre veri a srácot, még az se kell hozzá, hogy nekicsapdossa a fejét a polcoknak.
  – Charles az irodában van, ugye?
  – Ööö…
  – Mindegy, megtalálom. Ne haragudj, öreg, de kapd össze magad, mert így nem mész innen nyugdíjba. Cin-cin!
  Nimby útnak indult, és Kissy követte, nem mulasztva el, hogy ő is rácincogjon a srácra. Nimby habozás nélkül besétált a raktárba, odadobott egy hellót egy biztonsági őrnek, és bekopogott egy Iroda feliratú ajtón.
  Negyvenes pasi ült odabent, a jöttükre letette a papírjait és fölkelt az asztal mögül.
  – Sziasztok – nyújtott kezet a mikrónak. – Rég láttalak, hogy vagy?
  – Kösz, szia. Charles – Kissy. Figyelj, öreg, monitor kellene.
  – Hát az van egypár. Mi a kívánság?
  – Sima kis mezei jószág, semmi extra, tizenkilences.
  – No gyertek.
  Kimentek vissza az eladótérbe.
  – Ő Vincent – mutatta be Charles az iménti srácot. – Nemrég állt be. Szóval tizenkilencest és semmi extra? Itt van például ez a Samsung.
  – Nyolcvanöt kilencven – szólalt meg Vincent szolgálatkészen –, ezerháromszázhatvanhatszor hétszáz…
  Nimby fölemelte az ujját.
  – Nézz ránk, légy szíves.
  Vincent elhallgatott és olyan odaadóan bámult rájuk, akárcsak Suzy. De persze Suzy sokkal helyesebb.
  – Szerinted tudunk olvasni?
  Vincent óvatosan bólintott, mint aki nem mer felelőtlenül nyilatkozni. Kissy ügyelt rá, hogy ne vigyorogjon. Legalábbis ne láthatóan.
  – Jól van. Okos – dicsérte meg Nimby, épp csak azt nem mondta, hogy okos kutya. – Akkor szépen elzárod a vízcsapot és akkor dumálsz, ha van is mit mondanod, mit szólsz hozzá?
  Vincent megint bólintott.
  – Csúcs – mondta Nimby. – Haver vagy, csíplek. Figyelj, öreg, menjünk lejjebb néhány lépcsőfokot, jó?
  Ez már Charles-nak szólt, aki bólintott és továbbsétált a polcok előtt.
  – Ezt az Acert ajánlom. Minden ugyanaz, de egy tízessel karcsúbb. Ennél lejjebb nem mész, ha rám hallgatsz.
  A monitor hetvennégy kilencvenbe került, vagyis Nimby-nyelven hetvenöt euróba. Mindig fölkerekítette ezeket a kilencven meg kilencvenkilenc centeket, amiket csak lélektani fegyvernek tartott a vevők megtévesztésére. Kilencvenkilenc euró és kilencven cent a mafla vevő szemében olyan, mintha nem száz euró lenne, pedig annyi az, a maradék tíz centből nem lakik jól.
  – Hallgatok én – mondta Nimby, és Vincent-ra nézett. – Kell ez még nektek, öreg?
  A srác először bambán nézett rá, de csak egy pillanatig, aztán nyilván levonta a következtetést, hogy a fiú nem normális, és mosolyogva biztosította, hogy nem, elviheti nyugodtan, de mindjárt hoz egyet becsomagolva.
  – Az aligha lesz jó – mondta Charles, ezzel megállítva beosztottját. – No, elő a farbával, öreg, hány darab kell?
  Nimby lebiggyesztette a száját. Kissy levonta a következtetést, ez a pasas tényleg jól ismeri Nimbyt.
  – Hát nem is tudom.
  – Dehogynem tudod, csak szórakozol velem. Bökd ki. Vincent, úgy készülj, hogy ötnél kevesebbet ritkán vesz bármiből.
  – Előbb te mondd el, hogy mennyit engedsz belőle.
  – Hát az tényleg függ a darabszámtól.
  – Ha mondjuk tényleg ötöt veszek?
  – Aha. Szóval csak két-három darab kell. – Kissy most már elvigyorodott. – Jól van, kapsz egy ötöst.
  – Nem, én tényleg elvinnék öt monitort – mondta Nimby rettenetes komolyan.
  – Akkor tényleg meg is kapod az ötöst.
  – Ugyan már, Charles – mondta Nimby, és biztatóan nézett a főnökre. – Rá tudsz te még dobni egy lapáttal.
  – Nemigen. Pár centet legföljebb. Ha komolyabb engedményt akarsz, ahhoz nem elég öt monitor. Bocs, de nekünk ez nem tétel.
  – Hát nekünk se – nevette el magát a mikró. – Azért jöttünk, hogy húsz monitort vegyünk.

Charles bármennyire jól ismerte már Nimbyt, a húsz monitort vagy egy percig nem akarta elhinni. Nimbynek el kellett magyaráznia, hogy az alapítvány gépparkját többmonitoros rendszerekké alakítják.
  – De akkor azokhoz kártya is kell.
  – Persze. Meg fali tartók. Mondtam én egy szóval, hogy ennyi a vége?
  Vincent elektromos targoncával vitte a holmit egy raklapon a teherautóhoz. Yves bácsi egyik ügyfelétől kérte kölcsön. A hátulján egy nagy lap volt, ami targoncástul-raklapostul fölemelkedett olyan magasra, mint Kissy feje. Vincent begurult a dobozba, kiszállt, lejött a lifttel és beült a fülkébe.
  Charles csak úgy volt hajlandó kölcsönadni a targoncát, ha Vincent-t is kikölcsönzik mellé. Sajnálja, de csak hozzáértő ember vezetheti. És egyiket se tudja sokáig nélkülözni, félórán belül érjenek vissza.
  Úgyhogy Yves bácsi és Vincent már rég úton volt a cuccal, amikor Ange néni még a papírok aláírogatásánál tartott. Voltaképpen nem is volt még az övék a holmi, de már le is rakodták Franconville-ben, a főhadiszállás garázsában. Innen fogják majd széthordani Kisegérföld minden szögletébe, Beaulieu-be is, mert olcsóbb itt megvenni kedvezménnyel és fizetni a szállításért, mint a partvidéki árakon, kedvezmény nélkül venni őket.
  Pénteken aztán Yves bácsi egy mikrobusszal elhozta a nekik szánt monitorokat. Először végigjárták a lányokat, hogy aztán Yves bácsi mehessen a dolgára. Françoise-nál kezdték, Nimby fölszaladt, berakta a kártyát, bedugta a monitort, elindította a gépet, a felület programja már automatikusan reagált a változásra. Aztán tovább Neuillybe, Chantalhoz, Jenniferhez, és végül ki Vaucressonba, miközben hátul egyre kevesebb volt a hardver és egyre több az egér meg a kisfülű. Françoise-nál fölvették Jean-Frant is, átment a lányához, a városban pedig találkát adtak Jeannak és fölszedték őt is. Andreast is elhozták Jenniferrel együtt.
  Azért intézték el most a monitorszerelést, mert Yves bácsi most ért rá, de egy darabig nem sokat fogják használni azokat a gépeket. A jövő héten rá kell hajtani a tanulásra, egyáltalán nem egerezhetnek. Aztán – szünet, irány Beaulieu.
  Françoise kisvasútnak nevezte el önmagukat, ahogy megindultak a kaputól a gépteremig libasorban, a kezükben egy-egy monitorral. Françoise és Jennifer hozta a videókártyákat.
  – Akkor menj előre és légy te a mozdony – mondta Jean-Fran.
  A kislány a sor elejére szaladt a kártyákkal, és még dudált is, amikor beértek a házba. Kissy mosolyogva nézte a doboza fölött. Eszébe jutott az első találkozásuk Françoise-zal, kis híján egy éve, amikor Jean-Fran beállított vele a panzió konyhájába. Kicsi volt, vékonyka, meg volt szeppenve és nem nagyon találta köztük a helyét. Azóta kinövesztette a füleit, de ő maga is nagyot nőtt, sokkal erősebb is lett, és persze hogy mindenben egy húron pendül velük.
  De másvalaki is megtalálta a helyét köztük, anélkül hogy füleket növesztett volna. Kissy Jennifertől tudta meg egy órával később.

Éppen a konyha felé tartott, Vanessa már összetrombitálta seregét, hogy munkához lássanak. Egyszer csak valaki karon ragadta, „gyere csak”, és berántotta az utcai szobába.
  Jennifer villanyt gyújtott, becsukta az ajtót és szembefordult Kissyvel. Az arca nagyon furcsa volt.
  – Egérke… – kezdte, és elhallgatott.
  – Te jó ég, mi történt?
  Jennifer nekidőlt az ajtófélfának és azt mondta:
  – Jean.
  Kissy várt a folytatásra.
  – Azt mondta, beszéljük rá Françoise-t, hogy ő aludjon a nappaliban.
  Kissy nagyot sóhajtott.
  – Hű, egérke. Már azt hittem, valami rossz fát tett a tűzre.
  – Ez majdnem ugyanaz, nem?
  – Nem – jelentette ki Kissy. – Ez természetes fejleménye a kapcsolatotoknak. Azért nem javasolta korábban, mert a ház tele van fegyveres kisegerekkel.
  – Szóval… te azt mondod, hogy egyezzek bele?
  – Eszemben sincs. Mondj nemet.
  – ?…
  – Emlékezz, mit mondott Niala, amikor Martin mindenáron vízszintesen szeretett volna látni engem. Neki meg kell tanulnia próbálkozni, nekem meg nemet mondani. Most rajtatok a sor. Mondj csak nemet neki, és kérd meg, hogy egy ideig ne próbálkozzon.
  – Mennyi ideig?
  – Mondjuk egy óra hosszat.
  Jennifer körülnézett, alkalmas tárgyat keresve, amit Kissyhez vághat. Végül aztán inkább megkérdezte:
  – És egy órával később?
  – Megint mondj nemet. És harmadszorra is. Három az egérigazság. Én addig beszélek Françoise-zal, te pedig közvetlenül lefekvés előtt mégiscsak igent mondasz.
  – Nem mondok.
  – Már miért ne mondanál? Nagyon klassz srác, szép mosolya van, én is elfogadnám, ha nem lenne saját egerem.
  – Hagyd a reklámszöveget, jó?! – csattant föl Jennifer. Sarkon fordult, tett két lépést, visszafordult. Kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Legyintett, az ajtóhoz lépett, fölrántotta és kiviharzott.
  Kissy csak most merte megengedni magának, hogy vigyorogjon.

Persze hogy nem aludtak együtt, nem tudja a kisegér, mi a jó. Este elkapta Françoise-t és közölte vele, hogy egérmorzsát csinál belőle, ha hagyja magát rábeszélni, hogy máshol aludjon és engedje át a terepet Jeannak. Françoise persze megkérdezte, hogy miért, de Jennifer csak annyit felelt, „egyszer még neked is szükséged lehet ilyen szívességre”. Aztán a kislány odajött Nialához és őhozzá, hogy mit tegyen, Niala pedig rosszkedvűen azt felelte: ha egyszer a társa megkérte valamire, az a legkevesebb, hogy teljesíti.
  Françoise persze még csak elméletben értette ezt az egészet, hiszen neki nincs fiúja, ő most már az egyetlen, aki pár nélkül van a csapatban. Elkének is van egy örök szerelme, igaz, hogy néhány havonként másik, de van.
  Jenniferék tehát továbbra sem alszanak együtt, pedig nincs abban semmi, Vanessáék mennyi rengeteg éjszakát együtt töltöttek, mielőtt egyetlen ruhadarabot is levettek volna; s ma már ruha nélkül alszanak ugyan, de még mindig nem történt meg köztük minden. Az igaz, hogy ők kisebbek is, de Jean se az a fiú, akit elragad a szenvedély és nem lehet bírni vele. Majd hülye lenne birokra kelni egy Jerryvel, aki jeanos palacsintát hajtogat belőle, anélkül hogy különösebben megerőltetné magát.

Shrekék és a Dzsinn másnap tíz órára voltak hivatalosak. A Dzsinn először járt náluk, de olyan természetesen viselkedett, mintha itt lakott volna.
  – Csípem a melótokat – kezdte köszönés helyett. – Baró, ahogy belenézek a kiscsákók dumájába.
  – ?…
  – Van pár kisöcsi, akiket megdumáltam bétateszternek. Mit hittetek, olyan stuffot hozok, ami szintaxishibával beakad a második sorban? Öreg, légyszi, nyomd ezt be – adott egy pendrive-ot Nimbynek. – Van rajta demó, direkt a kedvetekért.
  Még szép, gondolta Kissy, ki más kedvéért is lehetne?
  A Vilma HQ-n voltak, ahol már folyt az átrendezés. Az új monitorok majd fali tartókra kerülnek a régiek fölött, de ezeket még nem szerelték föl, az asztal végébe állítottak egy polcot, azon volt három monitor. A középsőn indult el a demó. Nimby négy új gépet is hozott, vagyis hát újnak nem éppen újakat, a bontóból rakta őket össze. Azt mondta, nem elég a hat gép, tizenegyen vannak a kisfülűeket nem számítva, ha abból csak hét akar egyszerre gép elé ülni, már nem is boldogulnak. Azazhogy ott van még a netbook persze, de akkor is.
  Megint kitalált valamit. A lépcső alagsori része alatt egy zárt tároló van, ahova nagyrészt még Boulanger-ék rakodtak be mindenféle kacatot. Ők is betettek egypár dobozt. Nimby engedélyt kért és kapott, hogy kiürítse azt a helyet, és odatelepítse a gépeket. Mert az alagsor túlsó részén rengeteg hely van ugyan, de az csak szervereknek lenne jó. A kliensgépekhez monitorok, billentyűzetek, egerek kellenek, azoknak a kábeleit nem lehet végigvezetni az egész házon. Itt viszont a hosszú gépasztal alatt már lassan a lábukat se tudják kinyújtani a sok masinától, és a zaj is egyre nagyobb. Tehát a gépek átköltöznek a lépcső alá, a kábeleknek fúrnak néhány lyukat a falon, és mindjárt több lesz itt a hely. Persze akkor a gépterem bútorzatát meg kell fordítani, a gépasztal átkerül a lépcső felőli oldalra, hogy bejöhessenek a vezetékek.
  Legalábbis ez a terv. Megvalósítani úgyis csak januárban tudják majd, addig Nimby még utánanéz a technikai részleteknek.
  A Dzsinn közben körülnézett a gépteremben, és elismerően bólogatott.
  – Klassz hely. Jó zsufis. Nekem otthon ugyanilyen rumli van.
  Kissy le merte volna fogadni, hogy csak azért mondja, hogy jó benyomást tegyen rájuk. Őnála igazából sokkal nagyobb rumli lehet.
  A rasztafrizura és a piros-sárga-zöld-fekete csíkos sapó már a Skype-ról ismerős volt. Most egy tarka ing volt hozzá, mindenféle országok zászlaival, főleg Afrikából és a Karib-tengerről, meg trópusi szigetek rajzai, krokodil, papagáj… belekáprázott az ember szeme. A srác úgy nézett ki, mint egy útikönyv. Az övéről pedig egymillió csilingelő apróság lógott le körben.
  Kissy ezúttal kuktaegérként teljesített szolgálatot, ezért hamarosan fölment a konyhába Angélique-kel, Nialával és Pivel, hogy felsorakozzanak tábornokuk előtt, aki megszemlélte őket, majd beöltöztette fehérbe és gumikesztyűbe, és együtt hozzáláttak a roppant felelősségteljes és bonyolult művelethez: krumplit hámozni. Az ebéd végtelenül egyszerű, erőleves, amibe lehet kérni tojást, tésztát vagy zöldséget, utána csirke vagy hal krumplival és rizzsel, mellé egy szimpla kis saláta, Vanessa csak földaraboltatott velük mindenféle növényt, összekeverte, meglocsolta öntettel és kész. Még a mennyiségek se voltak nagyok, hiszen a három szoftveressel együtt is csak tizenöten vannak. De jövő héten már Elke is velük lesz.
  Azaz persze húsz személyre főznek, hiszen Shrek és Maszat kettő-három helyett eszik, és a Dzsinn se veti meg a jó konyhát.
  – Énnekem amúgy mindegy, csak kaja legyen – jelentette ki. Már túl voltak a szabadkozáson, hogy nem enni jött, Shrekék amúgy is kiokították, hogy Vanessa mindig megeteti őket.
  – Sült krumplit terveztem – felelte séfjük –, azt mindenki szeretni szokta.
  – Sirály!
  Aztán persze a tervek változtak, mint már nemegyszer. Először az ebéd tervei. Amikor Niala kiment a csirkéért, behozott egy nagy darab rántani való sajtot is.
  – Nézzétek, mit loptam a cica hűtőszekrényéből.
  Húga szemrevételezte.
  – De hisz ezt már megsütöttük és megettük.
  Niala szemrehányóan nézett a kislányra, aki föltartotta a kezét.
  – Jól van, én csak azt mondtam, amire emlékszem. Három sajtot vettünk, és már meg is ettük őket.
  – Akkor ez a negyedik sajt.
  – Jó – mondta a mikró. – Megsütjük. Kérek egy egeret a szeleteléshez!
  – Ez nem gyakorlat, emberek! – vágta rá Kissy mély átéléssel.

– Új terveink vannak, egérkék – jelentette be Nimby, amikor az asztalok körül elült a nyüzsgés, és csak néha egy-egy evőeszköz koccanása törte meg az egyenletes rágcsálás hangját; ámbár a levest nem is kell rágcsálni, gondolta Kissy, de mindenesetre jól hangzott. – A srácokkal alaposan átbeszéltük a dolgot, és megegyeztünk benne, hogy ideje üzembe állítanunk egy igazi szervertermet.
  – De hisz itt van alattunk – felelte Vanessa, és kicsit ráfújt a kanalára.
  – Nem géptermet. Szervertermet. Ahol csak szerverek vannak, ahova mi magunk legtöbbször be se megyünk.
  – A lőtéren? – kérdezte Kissy, hiszen annak idején azt szánták szerverteremnek.
  – Nem, az maradjon csak meg lőtérnek. A mellette levő helyiségre gondoltam, ahol mosoda volt vagy mi. Az bőven elég lesz. Még nem tudjuk pontosan, hogy mekkora kapacitást raknánk be.
  – És csak egy szerverterem lesz? – kérdezte Pi.
  – Nem, mindhárom főhadiszállás kap egyet. Jó ez a leves, egérkék.
  Kissy elégedetten bólintott. Ő főzte a zöldséget, és tényleg jó.
  – És a gépterem?
  – Nem kell akkora nagy átalakítás. Kicseréljük a gépeket. Jó szolgálatot tettek, de elég belőlük.
  – De mire cseréled őket? – vonta föl a szemöldökét Vanessa.
  – Netbookokra. Kicsi, halk netbookokra. A szünetben majd összehívunk egy kuratóriumi ülést.
  Az egerek tűnődve rágcsáltak néhány pillanatig.
  – Az mire kell? – kérdezte a Dzsinn.
  – Ekkora beruházáshoz már kell az alapítvány pénze – felelte Niala.
  – Aha, szóval még meg kell főzni a kurátorokat…
  Az egerek mosolyogtak.
  – Dehogyis – felelte Nimby. – Ez csak formaság. A pénzzel mi rendelkezünk, kisegerek. Januárban megcsináljuk a bulit.
  – És a többmonitoros rendszer? – kérdezte Angélique.
  – Monitorelosztókkal. Shrek szólt, hogy már ilyenek is vannak. Rádugod a gépre, és arra egy sor monitort. A programot átírjuk, hogy lekezelje.

– A kumpi ih tök hankó – mondta a Dzsinn, aki nem rendelkezett Nimbynek azzal a képességével, hogy evés közben is érthetően tud beszélni. Viszont nem is tömi így tele a száját. – Ide fogok járni ebédelni – folytatta, lenyelve a falatot.
  – Jelszó nélkül úgyse jutsz be – mondta Maszat.
  – Most se kértek jelszót.
  – Dehogynem, és ki is mondtad. „Elkészült a megrendelés.”
  Kissy együtt vigyorgott a többiekkel.
  – Szóval nem rakodtok ki a lépcső alól – állapította meg apa.
  – Hát nem – felelte Nimby.
  – Kár. Örültem volna, ha végre kikerül onnan az a sok lom.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Csináljuk meg – mondta Jennifer.
  – Rendben van, Jean-Jacques bácsi – jelentette ki Vanessa. – Tavasszal rendbe tesszük azt a tárolót is, a padlást meg amit kell. De…
  – De?
  – Ez sok sajtodba fog kerülni.
  Apa fölállt az asztaltól, odalépett a kislányhoz és kezet nyújtott neki. Vanessa komoly arccal nézett föl rá, és nyújtotta a kezét. Apa megszorította.
  – Megegyeztünk. És irányítjátok a festőket is, jó? Két éve halogatjuk a festést, jövőre szeretném már megcsinálni.
  – Három – felelte a mikró.
  – ?…
  – Kétezerhétben költöztetek ide, már elmúlt három éve.
  – Nem nyolcban?
  – Apa – mondta Kissy szelíden –, ha él ember a földön, aki nem téveszti össze a kétezerhetes évet semelyik másik évvel, az Vanessa.
  Apa visszament a helyére, a mikró pedig félig lehunyt szemmel ült és csendben világított. Kissy tudta, mire gondol. Ő is arra gondolt. A csapat egymásra találásától az itteni beköltözésig az egész gyönyörűséges tavaszra, nyárra és őszre három évvel ezelőtt.

S ugyanez jutott eszébe, amikor kilépett a tranzitba és magabiztosan bekanyarodott a megfelelő irányba. Három évvel ezelőtt, apró egér korában még nem tudta, merre kell menni, a többiekre hagyatkozott. Azazhogy akkor még nem is voltak egerek, de ez nem számít.
  A Béni csapat ott várta őket az előcsarnokban. Összepuszilkodtak, aztán fölhúzták a cipzárjaikat, kapucni alá rejtették nagy füleiket, és kisurrantak a parkolóba.
  Igen, ez megváltozott. Amikor először jártak itt, ragyogó napsütés fogadta őket, bár nehéz elképzelni, hogy az milyen lehet. Most farkasordító hideg volt, Niala szerint öt fokig is leesik a hőmérséklet – még jó, hogy nem mínusz ötig –, erős, hideg északi szél fúj, és…
  Ebben a pillanatban a szél belekapaszkodott a csuklyájába és le akarta rántani. Kissy kesztyűs kezével megragadta és visszahúzta. A szél kitartott, de Kissy is. Egy lépéssel előtte azonban sikerült letépnie Françoise fejéről.
  – Adod vissza!… – sikkantotta a kislány, és a kapucnit rángatva megiramodott a kocsi felé. – Az enyém!
  Néhány pillanat múlva feltárult a mikrobusz ajtaja, és ők beugráltak lelkesen, egymás hegyén-hátán, még cincogni is elfelejtettek közben.
  – Hülyék vagyunk – hallatszott ki a zűrzavarból Jennifer hangja –, a csomagok nem tudnak utánunk jönni. Valaki jöjjön segí…
  Ekkor azonban a tolóajtó a helyére siklott, és valaki kicsit, majd nagyot koppantott az ablakon. Kis szünet után négy rövid koppantás.
  – Azt mondja, induljunk – mondta egyszerre öt-hat kisegér.
  Kissynek ekkorra sikerült megfordulnia és rányomnia gombszerű orrocskáját az ablakra.
  – Nahát – mondta. – Ezek egy másik kocsiba rámolják a cuccot.
  – Milyenbe? – kérdezte a kórus.
  – Mikrobusz… felirattal… ez Bourridonék mikrobusza! Akkor ők ezzel jönnek. Tényleg indulhatunk… illetve…
  Végignézett az odakint sürgölődő egereken. Angélique, Niala, Pi, Vanni, az az egészen apró pedig, aki csak félig látszik a táskahalomtól, alighanem Vanessa.
  Ebben a pillanatban Angélique megállt egy táskával a kezében. Ránézett az egyik fiúra, aztán a másikra. Mondott valamit, amitől mindenki megállt a táskákkal a kezében. Egymásra néztek, aztán őfeléjük.
  – Rendben van – mondta Kissy, és hozzálátott ülőhelyet keresni. – Észrevették, hogy nem adtak velünk senkit, akinek lenne jogsija.

A zűrzavar még otthon is eltartott egy darabig. A megszámlálhatatlan egér és kisfülű elözönlötte a panziót, táskákat hurcolászott, aztán minden addigit felülmúló lármával macskaüldözésbe fogott, mert az egyik kamasz macska ki akarta próbálni a tilalom erejét és beszemtelenkedett a folyosóra. Márpedig ebben Isabelle néni nem ismert tréfát. A kertben arra mentek, amerre akartak, de a főépületbe nem volt bejárásuk. Kissy éppen a garázsban volt, amikor a vadászat lezajlott, csak utólag értesült róla, többektől is. Valahányszor valaki elmesélte, mindig egyre több egér szerepelt benne, akik végigüldözték a macskát mindkét szárnyon, majd vissza az aulába, mert kicselezte őket és elrohant mellettük, míg végül Vanessa tigrisugrással rávetődött és elkapta. Minden természeti törvényt meghazudtolva. A macska persze harcolt az életéért, úgyhogy a kislány vadul káromkodva kihajította a kertbe, aztán mehettek anyjával az elsősegélydobozért. Egy sor karmolást szedett össze a bal karjára, a jobb kezét pedig megharaptatta, amikor le akarta fogni a tigris fejét.
  Kissy csak sóhajtani tudott, amikor elmesélték neki, egyik diadalmasabb képpel, mint a másik, és magát Vanessát még nem is látta. Szent merevlemez, még a csomagokat se rakták ki, és máris miket művelnek. Mi lesz itt két óra múlva?!

Két órával később Kissy a tranzitban állt és Vanessa bekötött karját és kezét szemlélte. A kislány egyáltalán nem zavartatta magát az esettől. Büszkén fölszegte a fejét és várakozott.
  Elke Martin nyakába ugrott elsőként, két óriásit cuppantott a képére, aztán viszont megtorpant Vanessa láttán és még a tenyerét is összecsapta.
  – Szent merevlemez! – Kissy önkéntelenül bólintott. Ő is pont a szent merevlemezre gondolt. – Egérke! Mi történt?!
  – Macska – közölte a mikró lakonikusan, magasra emelve orrát. Ezzel az egy szóval el is mondott mindent.
  – Majdnem megevett?
  – Nem sokon múlott.
  – Nagy macska volt?
  – De mekkora!
  – Ugye végezted vele?
  – Dehogy. Sátram előtt cölöphöz kötözve várja sorsa beteljesülését.
  Elke boldogan nevetett, átölelte a mikroegeret, Kissy lelki szemei előtt pedig azonnal megjelent egy kétarasznyi méretű indián sátor, mellette totemoszlop sajtot evő egérősök szobraival, elöl pedig cölöp, rákötözve a kétségbeesett macska, tolldísze lekonyul a fején…
  Ebben a pillanatban egy óriási meteor csapódott az épületbe, valósággal elsöpörve őt. Így érezte, pedig csak Elke volt. Azért sikerült talpon maradnia. Magához ölelte a kislányt, beszívta a haja illatát, és azt mondta:
  – Szia, egérke.
  – Cin-cin! – rikkantotta a zsebegér boldogan, és úgy engedte el Kissyt, hogy majdnem felborította. S már rohant is a következőhöz.

A panzió ekkor már egy hete zárva volt, és lehet, hogy hetekig nem is nyitnak ki. Az időjárástól függ. Beaulieu nem síparadicsom, ide azért jönnek, illetve jönnének az emberek, hogy napozzanak és ússzanak a tengerben. Kabátban egyiket se lehet kényelmesen. A gazdasági válság is éreztette hatását, ha nem is annyira, mint tavaly. De ez senkit se zavart, még Isabelle nénit sem, rájuk fért már a pihenés, az a csekélyke bevétel meg nem érdekes.
  Este hétkor aztán vége szakadt az összevissza rohangálásnak és fejvesztett kapkodásnak. Tizenegy komoly, megfontolt kisegér vonult be a konyhába, ahol gondosan beöltöztek az előírások szerint, és munkához láttak. Kisfülűek ezúttal nem voltak velük, ők is esznek majd persze, de elegen vannak így is. Isabelle néni már korábban is többször hagyta őket egyedül szakácskodni. Marie, a szakácsnő már nem volt itt, szabadságot kapott, amíg zárva tartanak.
  Vanessa hetekig tanulmányozta a szakirodalmat, s többféle sajtválasztékot is kigondolt. De végül mégsem ezeket fogják használni. Előző este beállított Alex Bourridon, és hozott négyféle házi sajtot, egészen különlegeseket, amiket sehol se kapni a boltokban; néhány környékbeli étteremben szerepelnek csak az étlapon, méregdrágán. Alex persze ingyen hozta, rokoni alapon fél-fél kilót. Bár hogy Bourridonék milyen rokonai Claudeléknek, azt Kissy sose tudta megjegyezni. Mindenesetre elcsevegtek a receptekről, mint két tapasztalt mesterszakács, aztán Alex hazament és reggel átküldte a rendes ipari mennyiségű sajtot, mert Vanessa tudatta vele, hogy az egerek már ránézésre is tizenegyen vannak, ha pedig leülnek enni, akkor sokkal többen. Ez a sajt persze már pénzért jött, de önköltségi áron.
  A sajtoknak nevük is volt, de azt csak Vanessa tudta megjegyezni, ők egykettőre elnevezték őket piros, sárga, zöld és kék sajtnak, a dobozok színéről. Először a piros sajtot kellett fölkockázni és megolvasztani, ez egy ementáli jellegű sajt volt, de csakugyan egészen különleges. Aztán jött a sárga, egy gorgonzola típusú kéksajt.
  – Ezt kellett volna a kék dobozokba tenni – mondta Kissy, megszemlélve a sajtot.
  – Kék alapon nem jön ki jól a színe – felelte Vanessa kapásból, Kissy pedig ránevetett a sajtra.
  Az olvasztást már a rendes fondüfőzőben végezték, teljesen olyanban, amilyen Kissyéknek is volt otthon, éppen csak itt tizenkettő volt belőle. Vanessa valamelyik szállodától kérte kölcsön. Így adták őket, tizenkét komplett, négyszemélyes készletet, és nem is azért, hogy föltornászhassák a bérleti díjat: ingyen adták, a séf se volt kivétel a szabály alól, hogy aki a Côte d’Azurön él, az rajong Vanessáért.
  A lábasok alját és oldalait gondosan bekenték vajjal hígított fokhagymakrémmel, aztán tették bele a piros sajtot, valamilyen különleges bort, amit szintén Alex adott, és frissen őrölt borsot. Amikor a piros felolvadt, jöhetett a sárga, egy másik fajta borral. Harmadikként a zöld, egy olaszos keménysajt, amit Pi vágott csíkokra egy borotvaéles sajtkéssel. Séfjük szerecsendiót is adott az olvadékhoz, és egy kis cseresznyepálinkát.
  – Fogjuk énekelni szépeket – mondta Elke, aki nem tudta, hogy a keverék alkoholtartalma kiég, csak az íz marad. Vagy legalábbis Kissynek úgy rémlett, hogy kiég. Fondükészletük volt ugyan, de sosem ettek fondüt.
  Elnézte Vanessát, amint gondosan lekötött hajjal, fehér kötényben, gumikesztyűben lépked egyik edénytől a másikig, elmélyült figyelemmel tanulmányozza, megkeveri, fűszerezi, még több sajtot ad hozzá. A lángok fényében olyan szép volt az arca, amilyennek talán még sosem látta. Ő legalábbis nem… de alighanem vannak pillanatok, amikor még ennél is szebb, de akkor csak Nimby látja. Már ha ég olyankor a lámpa.
  Oldalra nézett, Nimbyre. A fiú se dolgozott, pont ugyanazt nézte, amit ő, hogy milyen szép a kedvese.
  Aztán a séf elért a sor végére és fölpillantott.
  – Hát ti? Miért nem dolgoztok?
  A varázslat megtört. Kissy magában somolyogva visszatért a szeleteléshez.

Sokféle kísérőt készítettek a fondühöz. Telerakták Isabelle néni nagy kenyérpirítóját, aztán a kapott halmot felkockázták. Almát, körtét, paradicsomot, gerezdekre szedett narancsot és dióbelet is adtak mellé, és jó sok forró teát. A fondühöz nem szabad hideg italt inni. Aztán belekeverték a kék dobozokban levő krémsajtot, és azonnal tálaltak. Két zsúrkocsin csak a fondükészleteket vitték, persze eloltott lánggal, egy harmadik kocsin voltak a kísérők, s a negyediken hozta Kissy és Martin a teát. Körbejártak az ebédlőben, minden asztalra letettek egy kancsót, tejet, citromlevet, cukrot és szaharint, s a szükséges számú poharat és kanalat. Az üres kocsit Martin a sarokba tolta, és kezdődhetett a vacsora.
  A fondü csodás volt. Kissy először kenyérkockába döfte a fondüvillát, megmártotta a sajtolvadékban, kiemelte, áttette rövid villára és bekapta. Leírhatatlanul finom volt.
  Percekig nem esett egyetlen szó sem az ebédlőben, mindenki az ízek tanulmányozásával volt elfoglalva. Amikor végül megszólaltak, a fondü méltatásáról pillanatokon belül a mesterszakács hőstettére terelődött a szó.
  – És igazi hős is – mondta Elke csodálattal. – Elkapta óriási borzalmos szörnyeteget, rengeteg fogakkal és karmokkal. Én is ugrottam rá neki, de szörnyeteg gyorsabb volt, csinált ugrásit balra, aztán megkanyarta és el. Nyúltam neki farkája után, de nem elértem. Hanem akkor ugrotta rá magát mikró, telibe, hátára egyenest! Szörnyeteg letépte karját neki, de ő csak ölte tovább, még fejét is megfogta, pedig tudta, hogy ott vannak fogjai! Tudta bizony, de ő nem fél semmitől! Fölkapta szörnyeteget és viszte, pedig leharapdálta ujjájait neki, de hősök nem félnek ujjájaikat! És kidobta haragos tigrincset házajtón, ide kertbele, pedig ott van neki hely elbújni, és tud ráugor és megeszik őtet később, ha sétálja bármikor! De hős kisegér nem féli semmit dühös tigrincsektől!
  Kissy még a könnyeit törölgette, amikor Vanessa kijelentette, hogy az elbeszélés klasszisokkal jobb, mint maga az esemény, ámbár kétségkívül fegyvertény, hogy kisegér létére elfogott egy macskát. De Elke hőskölteménye még sokkal izgalmasabb.
  Ekkor Nimby rámutatott a fondüfőző lángjára.
  – Régen is úgy volt, hogy esténként a tábortűznél összegyűltek a harcosok, és meséket hallgattak. A vikingeknél például a bárdok megénekelték, hogy ki hány fejet tört be a régi idők csatáiban. Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb hősöknek bizonyultak ugyanazok az emberek. No, a vikingek nagy tábortüzétől valamivel arrébb, a kőrakás mögött volt egy kisebb tábortűz, akörül ültek az egerek, és a mesemondókat hallgatták a régi idők sajtlopásairól és macskakalandjairól. Ahogy múlt az idő, egyre nagyobb hősöknek bizonyultak ugyanazok az egerek. Íme: mi is itt ülünk a tábortűznél és hallgatjuk Zsebegérke bárdot.
  Kissy tisztán látta maga előtt a lefestett középkori jelenetet, a vikingeket a nagy tábortűznél és az egereket a kicsinél. Egy pillanatig se zavarta, hogy a bárdok kelták voltak, nem vikingek.

És ők is egyre nagyobb hősök lettek, még bárdok nélkül is. Karácsony előtt alkalmuk adódott megmenteni egy gyerek életét.
  Kissy nem volt jelen az esetnél, amit nagyon sajnált, szerette látni a D’Aubisson lányok gyors, szakavatott problémamegoldó tehetségét. De csak öt egér ment bevásárlóportyára, a két nővér, párjaik és Françoise. A panzió leállította az áruszállítást is, de kellett még néhány dolog a karácsonyi süteményekhez. Kissy gyanútlanul otthon maradt. Volt némi közös elfoglaltságuk Martinnel, nem mintha éjszaka nem jutott volna rá idő; éjszaka is jutott. Csak amikor előjöttek ebédelni, akkor tudták meg, mi történt.
  Nizzában voltak, egy hipermarketben. A gyerek öt-hat éves lehetett. A nevét nem tudják. Azt se, hogy történt a baleset, ők a pénztárban álltak és várták, hogy a pénztáros végigcsipogtassa az árujukat, amikor meghallották a csattanást és az óbégatást. Először csak a nyakukat nyújtogatták a hang irányába, de aztán valaki elkurjantotta magát, hogy hívjanak mentőt. A kocsi mögött álltak mindannyian, ezért Vanessa kiugrott hátrafelé, átszaladt az üres szomszéd pénztáron, átugrotta a sorompót és rohant tovább. Azonnal követték a többiek is. Hogy a pénztáros mit szólt, azt nem tudni.
  A kisfiú a földön feküdt, körülötte egy csomó ember, vásárlók, biztonsági őrök, egy pénztáros, és mindenki egyszerre beszélt. Az egerek azt hámozták ki a hangzavarból, hogy elütötték egy megrakott bevásárlókocsival.
  A biztonságiak közben már dolgoztak a tömeg oszlatásán, őket is el akarták küldeni, de Pi az orruk alá nyomta az igazolványát. Megint bevált. Fogalmuk se volt, mi fán terem az a Jerry Alapítvány, de az igazolvány és a fellépés megtette a hatását. Félreálltak az útjukból, és megvizsgálhatták a gyereket. Az anyja is ott szipogott mellettük, teljesen tanácstalanul.
  Azt nem tudni, ki volt az a pasas, aki ott okvetetlenkedett, hogy nem szabad megmozdítani. Niala viszont öt másodperc vizsgálódás után kijelentette, hogy az oldalára kell fordítani, amire a pasas óbégatni kezdett, hogy ő ehhez jobban ért. Niala ránézett és annyit mondott:
  – Ha nem fordítjuk az oldalára, meghal, de előbb kiverem a maga összes fogait. Ha nem tud segíteni, hallgasson!
  Vanessa és Nimby fordította az oldalára a gyereket. Pár perc múlva pedig a mentőorvos közölte, hogy tényleg ezzel mentették meg az életét, mert vérezni kezdett az orra, és ha hanyattfekve hagyják, megfulladhatott volna. Niala kapott egy hálálkodó ölelést az anyától, mielőtt elrobogtak a mentők. A szakértő pasas elpárolgott.
  Aztán egy biztonsági őr lépett oda hozzájuk, s elkalauzolta őket egy helyiségbe, ahol a vásárolt árujukat őrizték. Megkérdezték, hogy minden megvan-e, és a fizetésre azt mondták, hogy az már el van intézve és részükről a szerencse.
  Elke persze nem az életmentésért lelkendezett, hanem kijelentette, hogy ő bizony egyből ütött volna, és eleve nem azt kellett volna magyarázni, hogy ütni fognak, hanem lecsapni! Mint a tigrincsre!
  Kissy úgy érezte, kötelessége a kislányt visszatéríteni a helyes útra, és megmagyarázni, hogy ilyet nem szabad, az az ember jót akart, csak tudatlan volt. Sajnos a magyarázat nem sokat ért, mert kisegérlelke mélyén ő is ugyanúgy szerette volna megverni a pasit, és ezt a zseb is nagyon jól tudta.

Kissy belekortyolt a teájába, összehúzta a vállán a takarót és tovább nézte a hópelyheket meg az egereket. Hócsatához még nem volt elég a hó, de azért egy-egy marékkal fölkaptak és egymásra szórták. Halkan behallatszott a visongásuk.
  Egyszer csak Vanessa jelent meg az ablak előtt, lehajolt, fölemelt valamit és az ablak elé tartotta. Ködöcske volt az, lelkesen kalimpált, pörgő farokkal üdvözölte Kissyt, aki visszaintegetett neki.
  – Látlak, Köd – mondta neki, a kiskutya pedig boldogan magyarázta, hogy ő is látja Kissyt. De hamar másfelé terelődött a figyelme, jobbra nézett, a fejét tekergette és vakkantott is egyet, úgyhogy Vanessa letette, hadd rohanjon. Intett Kissynek és elszaladt ő is.
  Kissy elégedetten kiitta a teáját. Egy cseppet se bánta, hogy nem mehet ki ugrálni velük. Van bőven enni-innivalója, Niala hozott egy csomó könyvet, itt a netbook is, és ha társaságra vágyik, nem kell megvárnia, hogy az egerek bejöjjenek, a ház tele van kisfülűekkel. Holnapra pedig már kutya baja, Versini doktor úgy válogatta össze a gyógyszereket, hogy holnapra semmi pirosság ne maradhasson a torkában. Blanche reggel majd belenéz.
  – Vau, vau! – hallatszott a kertből. Kissy bólintott. Vau-vau, de mennyire hogy vau. Mindhárom kutya odakint rohangál, azazhogy négyen vannak, de hát Lulu már jobb szeret behúzódni a házába és aludni. Most van igazi jó világ odakint, három kutya, tíz egér, és egyetlenegy macska se. Elbújtak a melléképületben és mérhetetlenül meg vannak sértve. Nimby olvasta nemrég, hogy amikor a kutyát háziasították, az hideg éghajlaton történt, olyasféle vidéken, mint ma talán Finnország, de akkoriban a jégkorszak miatt ez jóval délebbre volt. Amikor viszont a macskát… hát, mondhatjuk háziasításnak, de a macska voltaképpen még ma se háziállat, szóval amikor kegyesen elfogadta az embertől az ételt, akkor szubtrópusi égövön élt, melegben, és csak az ember vitte később északra. A macska ezért utálja mindmáig a hideget.
  Kissy büszkén megbillegette nagy füleit. Az egér kitűnően elvan a hidegben is. Ha nem fájna a torka, most kint rohangászna a többiekkel, és dobogós helyezést érne el az Elke-kétvállrafektetési versenyben. Ha Françoise egyáltalán hagyja, hogy benevezzen, most hemperegnek meg hatodszor a tölgyfa tövében. Françoise egyre ügyesebb. Elkének jobban mennek az ütések és a rúgások, de a birkózásban Françoise van előnyben, mert annyival nem gyengébb, amennyivel hajlékonyabb. És nagyon rugalmas. Kissy egyik nap kirántotta a lábát, Françoise hanyatt esett, de mire Kissy lehajolt volna, hogy szépen föltrancsírozza, a kislány már megint talpon volt és támadott.
  Persze Elkének máskor nincs kivel birkóznia. Franzcal nem tud, a pasi két és félszer nehezebb nála, és nem is nagyon akaródzik neki ilyen fogdosós dolgokba belemenni egy gyerekkel. Vanessa sokat beszélgetett vele Jennifer tolmácsolásával. Rendes pasas, és a verekedést illetően eléggé egy nyelvet beszélnek, bár neki persze egész más a stílusa. De a Jerryét is megértette, és már egy ideje egeres fogásokat is gyakorol Elkével.
  Kopogtak. Kissy válaszul megkopogtatta az ablakpárkányt. Nem beszélt most, ha nem volt muszáj.
  Vanessa belépett, becsukta az ajtót és lecsüccsent az ágy szélére. Megtapogatta a bal bokáját, aztán hozzálátott levetni a cipőjét.
  – Vízbe léptem.
  Kissynek elkerekedett a szeme.
  – Hát a kis macskaitató lavórba.
  – Az nem fagyott be?
  – Hogy fagyott volna be plusz öt fokban? A shindy egye meg, a nadrágom is vizes.
  Fölállt, kicipzárazta az overallját és hozzálátott kimászni belőle.
  Kopogtak megint.
  – Ki vagy? – kérdezte a mikró.
  – India Yankee – jött a válasz.
  – Surranj be!
  Nimby belépett és megszemlélte kedvesét, amint lehámozza magáról az overallt.
  – Cin-cin? – kérdezte.
  – Persze hogy segíthetsz – felelte Vanessa, és a fiú kezébe nyomta az öltözéket, majd a zokniját is. Nimby a fűtőtesthez vonult velük és elhelyezte őket egy széken, hogy érje őket a meleg. Vanessa közben már a pulcsijából és a blúzából is kibújt, aztán levette a nadrágját. – Ezt is süsd meg. – És elhevert az ágyon oldalt, Kissy felé fordulva.
  Nimby elhelyezte a melegen a nadrágot is, és a pulcsiját ő is levette. Hisz huszonöt fok volt a szobában.
  Kissy elégedetten figyelte a két mikroegér sürgölődését. Most látta Vanessát először úgy, hogy csak trikó és bugyi volt rajta, és Nimby is ott volt. Azok ketten úgy viselkedtek, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb – mint ahogy nekik alighanem az is volt, de Kissy túlságosan is emlékezett még arra a két szégyenlős kisegérre, akik már egy ágyban aludtak ugyan, de mindig illedelmesen elfordultak öltözködésnél.
  Nimby megszemlélte a kirakott ruhadarabokat, megfordult, lenézett és odavitte melegedni párja cipőjét is.
  – Ja igen – mondta Vanessa –, azt elfelejtettem. Kösz. Tényleg, egérke, ha kimegyünk, emlékeztess, hogy Elkének macskamenekülési versenyt ígértem.
  – De hisz a macskák elől nem menekülünk – suttogta Kissy –, megverjük őket.
  – Igen, de a zsebikék a futóversenyt elnevezték macskamenekülési versenynek.
  – Őseink évezredek óta tartanak ilyeneket – magyarázta Nimby –, hisz mielőttünk nem sok egér akadt, aki vissza mert vágni, a többség ma is inkább eliszkol.
  Kissy bólintott, világos.
  – Nem unatkozol egyedül, egérke? – kérdezte a kislány.
  Kissy meglepett képet vágott. Unatkozni, hát az meg micsoda?
  – Akkor jó. Gyógyulj meg, kaptunk egypár meghívást.
  Kissy kérdőjelet rajzolt a levegőbe.
  – Gérard bácsitól, Bourridonéktól, Gensacéktól, Laurent-éktól… két vagy három évig a kutyának nem jutott eszébe meghívni minket, mindenki inkább átjött ide, most meg sorban jönnek, hogy ugorjunk át. Persze nem kell mindenhova mindenkinek menni, de csak nem ülsz itthon karácsonykor?
  – Holnapra meggyógyulok – ígérte Kissy suttogva.
  – El is várom. No mi az?
  Nimby odalépett az egeréhez, megfogta az egyik lábát és két mozdulattal ráadta a zoknit. Aztán a másikra is.
  – Hű, egérke, cin-ciiin, ez jó meleg! Kösz! – Vanessa felült, magához húzta a fiú fejét és megcsókolta.
  Kissy gyorsan visszahúzta a szemeit az orra hegyéről, mielőtt észreveszik. Nimby olyan szakavatottan húzta föl Vanessa zokniját, mint aki világéletében öltöztette. Pedig egészen biztos, hogy valaha régen még egy ennyire… semleges ruhadarabot se adhatott volna rá vagy húzhatott volna le róla, mint a zokni. Mohi valószínűleg megvert volna bárkit, aki hozzányúl a ruházatához, vagy éppen a bőréhez. Vanessa talán már nem. Amikor egymásba szerettek, de még nem jöttek rá, ilyesmiről szó se lehetett volna… amikor meg rájöttek már, alighanem végképp nem.
  Felnőnek a kiskölykök, gondolta Kissy. Vanessának bizonyos testtartásokban már kivehetően domborodik a melle. Főleg ha kihúzza magát és hátralendíti a karját, hogy orrba vágjon egy shindyt, akkor azért látszik, hogy nem olyan lapos már, mint egy fiú.
  Gyorsan odapillantott a székre, nem ég-e meg a ruha, amíg ezek csókolóznak, de elég messze volt. Úgyhogy kinyitotta a termoszt és töltött magának még egy bögre teát.
  Mert kislány ez mégiscsak. Blanche állapította ezt meg róla, amikor megvarrták azt az almazöld ruhát a születésnapjára, és ő csillogó szemekkel bújt bele. S lám, milyen jó, hogy ruhát vett arra a születésnapra. Nimby akkor fedezte föl úgy igazából, hogy kislány ez mégiscsak, és akkor csókolta meg először.
  Hm. Viszont akkor az a ruha rajta is maradt, és persze szó se volt róla, hogy ilyen fogdosások lennének. Tizenkét évesek voltak mindössze. Most meg? Nem azért, hogy ő is itt van, mert hát egymás között vannak, no meg úgyis rég elfelejtették, hogy nincsenek kettesben. Akkor este is, de akkor tényleg csak csókolóztak.
  – Hé – szólalt meg ekkor Vanessa halkan –, viszed onnét a mancsod, egérke?!
  – Minek? – kérdezte az egere logikusan.
  – Mert másként megverlek.
  Nimby szkeptikus képet vágott, de eltávolította a kezét kedvese trikója alól.
  – Nemigen hiszem, hogy képes lennél rá, de a békesség kedvéért ám legyen.
  – Még mindig én vagyok a jobb, egerentyű!
  Kissy remekül szórakozott.
  – Felöltözve lehet. De ha csak ennyi ruha van rajtad, akkor én tudok olyan fogásokat…
  – Ne folytasd – felelte Vanessa, és fölpattant az ágyról. A székhez ment és megtapintotta a nadrágja szárát. De aztán csak visszanézett és elmosolyodott. – Majd este megbeszéljük azokat a fogásokat, jó?
  – Én nem beszélni szeretnék róluk…
  – Megegyeztünk. – Vanessa hozzálátott az öltözéshez. – Te meg ott, a nagy füleiddel, töröld le azt a vigyort a képedről, vagy még az este salátában végzed!

Egyébként Macska Négynek hívták, akivel Vanessának az az összezördülése támadt. Ezt Kissy csak most tudta meg, Nialától, amikor bejöttek az ugrálásból. Macska Négy is velük tartott egy ideig, bár az időjárás aligha lehetett kedvére való. Egy darabig nézte őket a fa tövéből, aztán Köd fölkergette a fára, pedig csak játszani szeretett volna vele.
  – Végül elneveztük Tigrincsnek hivatalosan is. Ha már Elke ezt a nevet adta neki.
  Kissy szórakozottan hallgatta a beszámolót, máshol járt az esze. Egyszer csak a netbookért nyúlt, kinyitotta, szövegszerkesztőt vett elő és írni kezdett. Niala csodálkozva nézte, aztán figyelmesen végigolvasta, hogy mi történt, amikor a kishúga bejött megszárítkozni.
  – Klassz – mondta végül. – Örülök, hogy boldogok.
  Kissy szemrehányóan nézett barátnőjére.
  – Most mi a baj voltaképpen?
  Képes lett volna levenni Vanessáról a trikót is – írta.
  – Persze. De hát Martin nem volt itt, alighanem akkor játszottak Tom és Jerryt Françoise-zal. Előtted igazán levehet bármit, nem igaz?
  Kissy sóhajtott.
  – Nem érted?! – szólalt meg szinte fennhangon.
  Niala szigorúan a netbookra mutatott.
  – Ne erőltesd a torkodat, írj. De, értek én mindent. Benned még vannak ilyen antik hülyeségek, hogy egy lány lehet fehérneműben egy másik lány jelenlétében, csókolózhat is a párjával egy másik lány jelenlétében, de a kettőt egyszerre nem teheti. Szamárság, de hátha elmúlik, amint rendbe jön a torkod.

Egyetlen karácsonyi ajándék sem aratott olyan sikert, mint amit Elkééktől kapott a csapat. Mindenkinek a megfelelő méretű, meleg, fehér sapka prémszegéllyel, gyönyörű, nagy, kerek egérfülekkel. Belül dróttal voltak kimerevítve. Csodálatosan festettek, amikor végigsétáltak bennük az utcákon, tizenegy pár nagy, kerek füllel a fejükön, az egész város megnézte őket. De senki nem döbbent meg. Mindenki tudta, hogy a Terence Hiltonban egerek élnek, mindenki ismerte őket arcról vagy név szerint is, mindenki hallotta kalandjaikat a bűnözőkkel. Persze a turisták nem, ők alighanem meg voltak lepve, gyanakodhattak filmforgatásra, reklámra, bármire – de turista nem sok akadt már. És hát kit érdekel, hogy mit gondolnak, ez itt a Côte d’Azur. Egyszer csakugyan be kellene szerezni azt a kétméteres répát, amit Niala folyton emleget, és föltenni a fejükre.
  Bourridonéknak nagyon tetszettek, amikor beállítottak a nagy kerek fülekkel. Négyen voltak jelen a kertben, a házigazdáék, a lányuk és a fiuk – vagy a lányuk a férjével, vagy a fiuk a feleségével, Kissy nem tudta. Látásból ismerte némelyiküket, de hogy ki kicsoda, arról fogalma se volt. D’Aubissonék persze ezer éve ismerték őket, Blanche-t és Nialát formális puszival üdvözölték, a nők Georges-ot is… és Vanessát mind a négyen átölelték. A fiatal férfi elég magas volt, ő még le is hajolt kicsit, hogy átölelhesse. Nem voltak olyan forró ölelések, amilyeneket például Ködöcskétől kap az ember, ha hosszabb idő, mondjuk egy óra elteltével újra találkoznak, de mégiscsak magukhoz ölelték egy pillanatra. A kislány mosolygott, és elsőként lépett be a házigazda által kitárt ajtón.
  A meleg holmit letették a ruhatárban, figyelmeztették őket, hogy alaposan be van fűtve. És volt külön ruhatár, ahol Françoise Laval teljesített szolgálatot ugyanolyan piros-fekete egyenruhában, amilyet a kapuban álló parkolófiúk viseltek, de ez nem akadályozta meg abban, hogy összepuszilkodjon velük ő is. Elvégre Hendriksent együtt fogták meg.
  A Bourridon-villa nagy ház volt, ez pedig egy igazi nagy karácsonyi parti. Ott volt az egész város. Ezt Kissy onnan tudta, hogy D’Aubissonék ezt mondták, meg onnan is, hogy ő megszámolta az embereket a szalonban. Négyezer jött ki, és Beaulieu-nek ennyi lakosa van. Később kiderült, hogy mégse lehetett ott az egész város, mert sokan a környékbeli városokból jöttek. Kissy viszontlátta azokat az embereket Èze-ből, akiknek a tengerimalacát az ölében tartotta – sajnos a nevükre már nem emlékezett –, és eljött legalább három polgármester a sajátjukon kívül. Az egereket mindenesetre háromnak mutatták be, de Kissy nem bajlódott azzal, hogy megjegyezze a nevüket és hogy honnét jöttek. Ha szüksége lesz az infóra, majd megkérdezi Vanessától.
  Nem mutattak be mindenkit mindenkinek. Őket azért, mert a polgármestereket érdekelte a partvidéken működő speciális bűnüldöző szervezet. Meg még többeket, akiknek Kissy ugyanúgy nem jegyezte meg a nevét. Amikor az egerek szétszóródtak, elvett egy alkoholmentes koktélt és körbesétált a több egybenyitott termet magába foglaló helyszínen. Időnként váltott pár szót ismerősnek tűnő emberekkel, és méltóságteljes mosollyal fogadta, amikor valaki csinosnak találta.
  Mert persze csinos volt. Az egérfüles sapkák a parádé kedvéért kellettek, de alattuk szépen meg volt csinálva a frizurájuk, és szebbnél szebb ruhák voltak az úgyszintén divatos kabátok alatt. Legalábbis rajtuk lányokon. Kissy sötétkéket vett, némi halványlila díszítéssel, pántot tett a hajába, és egyáltalán észbontóan nézett ki. Ez biztos, Martin mondta, és ő ért hozzá. Az ő szépségének megítéléséhez Martin ért a legjobban.
  Viszont hódításra itt nincs remény – mármint olyan hódításra. A partira csupa ismert embert várnak, talán egy-két igazi híresség is eljön. Shindy nem lesz. Ezt Blanche már előre megmondta, Vanessa pedig „megnyugtatta”, hogy csak a legvégső esetben ütnek.
  Azért ábrándozni persze lehet. Egy kecskeszakállú öregember például olyan érdeklődéssel nézett végig rajta, hogy Kissy csípőjén viszketni kezdett a Nimbusz és a bicska, pedig nem is voltak ott. Fegyvertelenül jöttek. De az öreg beérte a szemlélődéssel, és folytatta egy idősebb nővel való eszmecseréjét.
  Kissy első beszélgetőpartnere egy szőke fiatalember volt, aki egyenesen odajött hozzá, a szemébe nézett és megkérdezte:
  – Szia, ugye te egér vagy?
  Kissyt váratlanul érte a kérdés. Egy pillanatig nem tudta, mit feleljen. A srác fehér zakójának zsebében akár macska is lapulhatott. Vagy akár ő maga lehetett az, esetleg rágcsálóirtó. Hisz őrajtuk se látszik, hogy micsodák. Aztán rájött, mi a teendője. Kerek perec meg kell mondania az igazat. Egy Jerry mindig vállalja önmagát.
  – Hogyne – felelte.
  – Akkor jól emlékeztem – mondta a fiú. – Láttalak párszor itt-ott a társaiddal. Martin Lassalle. Akarsz kicsit beszélgetni?
  Egy Jerry soha nem futamodik meg a nehézségek elől. Ha beszélgetni kell valakivel, aki hamis néven mutatkozik be, akkor beszélgetni fog. A srácot nem hívhatják Martinnek. Martin csak egy van.
  Azért leültek egy asztalkához és jól elbeszélgettek, pontosabban ő mesélt a kalandjaikról. A srác ezekre volt kíváncsi. Néhányat elmondott közülük, és magában megállapította, hogy csakugyan van jelen híresség is. A Jerry. Ő például valóságos interjút ad itt.
  A Martin nevét bitorló srác később udvariasan kimentette magát és távozott, ahogy illik, hogy mindkettejüknek legyen alkalma másokkal is beszélgetni. Kissy egyelőre ülve maradt, az asztalkán volt némi aprósütemény, azt eszegette. A szomszéd asztalkához leült két férfi, az egyik háttal neki, de a másik arca egyből ismerős volt. Azt nem tudta, hogy hol látta, nyilván itt a városban, talán a strandon vagy egy pizzériában. Középkorú pasi, rövid szőrrel a szája körül, csík alakú, narancssárga napszemüvegben. Furcsa. Karácsonykor, szobában napszemüveg? De hát ez a Côte d’Azur, sok a különc ember.
  Pár percig szemlélődött, aztán fölkelt, körülnézett, elindult valamerre. Kevéssel később észrevette, hogy Niala gyors léptekkel odasiet a napszemüvegeshez, üdvözli, lehajol hozzá, megpuszilják egymást. Megvan. A parton, a marina bejáratánál levő pizzéria tulajdonosa. A napszemüveg valami új dolog nála, eddig nem látta rajta.
  A parti jól sikerült, legalábbis Bourridonék szempontjából. Egérszempontból nem annyira, mert nem volt verekedés. Kissy elbeszélgetett egy csomó emberrel, köztük Lester doktorral, akit nem látott három és fél éve, amikor megvizsgálta Pi lábát, és a tábornokkal, akinek szétverték a verandáját. Nem vette zokon, ugyanúgy beszélt Kissyvel, mint bárki más. Főleg az ügyről, a bírósági hercehurcáról, ilyesmikről. Két tapasztalt bűnüldöző.
  Közben arra jött a pizzériás, akit a tábornok meglepő tisztelettel üdvözölt, kezet rázott vele, és angolul beszélt hozzá. Ez megzavarta Kissyt. A napszemüveges már az asztalnál is angolul beszélt a másik pasival, de Kissy azt hitte, hogy az a külföldi.
  – Ismerik egymást? – kérdezte a tábornok továbbra is angolul, és udvariasan oldalt lépett, hogy bemutassa őket egymásnak.
  Kissy kezet nyújtott.
  – Bono – mondta szelíden a napszemüveges, és kezet fogott vele.
  – Kissy – rebegte Kissy riadtan, nem értve, hogy a pasas mire mondja, hogy bono. Talán spanyolul van, és kétségkívül helyeslést fejez ki, de miért nem a nevét mondja?
  Két órával később, hazafelé menet a zsebegerek elragadtatva mesélték, hogy Niala bemutatta őket Bonónak a U2 együttesből.

Kissy ellenvetés nélkül tűrte, hogy Niala leszamarazza.
  – Szamár. Persze hogy ismerem Bonót, amikor itt lakik a szomszédban.
  Kissy önkéntelenül is Marie néni házára pillantott, ahol már sokszor járt, sőt aludt is, de egyetlen világsztárt se látott.
  – Nem ott, csacsi. Èze-ben van egy háza. Nincs ott állandóan, de repülővel jár, kocsival átutazik Beaulieu-n, kaját vesz, találkozik emberekkel. A zenéjét sokan unalmasnak találják, de stílusa és mondanivalója van, és ő maga is rendes fazon. Hogyhogy nem ismerted föl, egérke?
  Kissy úgy döntött, jobb lesz titokban tartani műveletlenségét. Inkább nem árulja el, hogy nem tud a pasasról többet a nevénél.
  – Nem tudok a pasasról többet a nevénél – bökte ki abban a pillanatban.

Nem mindegyik partira mentek teljes létszámban, hiszen ők a legtöbb jelenlevőt nem is ismerték. Általában csak D’Aubissonék mentek, a lányok a párjaikkal, és esetenként egy-egy mini. Meg a zsebek. Ők annyira el voltak bűvölve attól, hogy kezet foghattak egy világsztárral, hogy mindenhová menni akartak.
  Kissy és Martin többnyire szívesebben maradt otthon a jó meleg egérlyukban, Isabelle néniékkel és a többi kisfülűvel, vagy éppen édes kettesben. Nagyon édes kettesben. De azért néha ők is kimozdultak hazulról. Sétáltak a turistáktól megfosztott tengerparton, a városban.
  Aztán szilveszter előtt két nappal bementek Nizzába, körülnézni pár boltban, kirakatokat csodálni, ilyesmiket. Csak ők heten egérlányok, még Angélique se jött, dolgoznia kellett. Újév után beindul Georges vállalkozása, elsejétől Angélique már a cég alkalmazottja lesz, nem Georges magántitkárnője.
  Ahogy a füleket igazgatták a sapkájukon az aulában, Mario kipillantott a recepcióból. Végignézett rajtuk, és Vanessa már szaladt is. Pedig egy szóval sem hívta. De Kissy azon lepődött volna meg, ha a kislány nem találja ki Mario szándékát. Talán azt is, miért hívja.
  A mikró egy perc múlva kilépett a recepció ajtaján, még visszafordulva bólintott és azt mondta, rendben van. Kissy automatikusan bólintott vele együtt. Ha Vanessa azt mondja, hogy rendben van, akkor úgy is van.
  – Kaptunk egy feladatot – cincogta a kislány, ahogy kiléptek a szállingózó hóba.
  – De nem mondhatod el, mi az – cincogta vissza Françoise –, mert akkor meg kellene ölnöd minket.
  Vanessa lepillantott a zsebegérre és mosolyogva bólintott.
  Nizzában leszálltak a vonatról és átmasíroztak a buszhoz. Mentek pár megállót, leszálltak, elindultak. Ahogy eredetileg tervezték. De Vanessa egyszer csak elkanyarodott és benyitott egy étterembe. Kissy éppen mögötte haladt, a dolog váratlanul érte, de a Jerry-kiképzésen csiszolt reflexeivel befordult ő is. Bár érteni persze nem értette. Az volt a terv, hogy ma étteremben ebédelnek, de jó három óra múlva, Beaulieu-ben, együtt a többiekkel.
  De nem szólt semmit. Mindenhová követte volna Vanessát, gondolkodás nélkül. Akár egy kiscica alvókosárkájába is!

A mikró körülnézett a helyiségben. Kissy nem, ő barátnője arcát figyelte. Vizslat. Komplett felmérést végez, semmi sem kerüli el a figyelmét. Tehát macskát vagy shindyt keres. Megvan! Mario kapott egy fülest, hogy ebben az étteremben shindyt láttak. Azt keresi. Keresik. Mert Niala is éppen úgy néz körül, mindent megfigyelve apróra. Tehát tudja, hogy miért jöttek. Ami természetes is, Niala mindig tud mindent.
  – Csücsüljetek le és rendeljetek – susogta Vanessa. – Váljunk szét kétfelé.
  – Mit rendeljünk? – cincogta Françoise halkan.
  – Komplett ebédet. Akármit. Megenni nem fogjuk.
  Kissy ekkor jött rá a titokra. A pincér a shindy! Félelmetes verekedő, de amíg kihoz hét teljes ebédet, tele lesz mindkét keze, és laposra verhetik.
  Két asztalnál ültek le, nem messze egymástól, de nem közvetlen közelben. Kissy Vanessával, Jenniferrel és Elkével volt. Várták a félelmetes verekedőt.
  Eltelt vagy egy perc. Ültek. Vártak. Hallgattak. A pincér nem jött.
  Vanessa egyszer csak föltartotta jobb karját és csettintett a hüvelykujjával. Egy pasi a szomszéd asztaltól odanézett. A pincér továbbra sem jött.
  Egy újabb perc kellett hozzá, ha nem kettő. A félelmetes verekedő előjött a konyhából, letett egy tálat egy távolabbi asztalra, és visszajövet megállt mellettük. Pontosan Vanessa háta mögött.
  – Mit hozhatok?
  A kislány szeme összeszűkült a haragtól, de ezt a pincér nem láthatta. Csakugyan félelmetes verekedő? Olyan volt a testalkata, mint Dustin Hoffmané, csak őt sokkal jobban lehet szeretni.
  – Neked is szia.
  – Tessék?
  Vanessa nem ismételte meg a köszönést, de már hangosan folytatta.
  – A pincér kijön egy asztalhoz, ahol egy középkorú férfi ül. „Elnézést, uram, itt nem egy öregember ült egy kisfiúval?” „De. Az öreg meghalt, a kisfiú pedig én vagyok.”
  Kissy Elke vállára borult nevettében. A pincér nem reagált a frenetikus viccre.
  – Szóval mit hozhatok?
  – Természetesen egy étlapot! – csattant fel Vanessa.
  A pincér elkacsázott, majd vissza, és hozott egy étlapot. Ledobta az asztalra, és elbaktatott Nialáékhoz.
  – Miért jöttük ide magunkat? – kérdezte Elke súgva. – Ez a hely Katastrophe. Már kívülből is látszotta magát. Nem is éhes vagy, zsebegér tudja jól.
  – Zsebegér rendel, megfigyel mindent, de csöndben marad – felelte a mikró.
  Hát rendeltek. Mindenfélét. Fejenként két fogást, desszertet.
  – Ilyenkor akartok ebédelni? – kérdezte a pincér gyanakodva.
  Csend. Az egerek nem szóltak. Vanessa lassan felnézett a pincérre, végigmérte azzal a dermesztő pillantásával, és jéghidegen szólalt meg:
  – Mi közöd hozzá?
  – Nekem mindegy – felelte a pasas. – Aztán pénzetek van-e?
  A mikró szó nélkül kinyitotta az övtáskáját, kivette a tárcáját, és azt is kinyitotta. Előhúzott egy bankjegyköteget, és királynői mozdulattal az asztalra dobta. Lehetett vagy háromezer euró. A pincér nagyot nézett, aztán szó nélkül eltolatott.
  – Biztos vagy benne – kérdezte Jennifer, amikor Vanessa eltette a pénzt –, hogy meg akarod tudni, hogy főznek egy ilyen csehóban?
  – Persze.
  – Hey, Minnie Mouse – vette elő Jennifer az amerikai modorát –, tudod, hogy benne vagyok minden buliban. Boldogan megverem a kidobóembert, amíg te szétlapítod ezt a sutyerákot. De mégis mi az ördögnek?
  – Mert Mario megkért rá.
  Az egerek egymásra néztek.
  – Hogy teszteljük le ezt a kricsmit?
  – Úgy van.
  – De mi az ementálinak? Nizza közepén? Ez csak nem konkurencia neki!
  Vanessa elmosolyodott és nem felelt. De ebből a mosolyból Kissy már tudott mindent.
  Hát persze. A hely Nizza közepén van, az igaz. De most akarnak terjeszkedni ki a partvidékre, aztán kelet felé. Kissy pontosan emlékezett arra az ádáz harcra, amit Duchemin úr, az haute cuisine elszánt védelmezője vívott az ehetetlen műkaját gyártó Tricatel-konszern ellen, ámbár elég régen látta azt a filmet, és nem is az volt a kedvence Louis de Funèstől. Inkább a Jákob rabbi kalandjai meg az a középkori komédia, amiben Yves Montand-nal játszik.
  De az étel meglepően jó volt. Mindent megkóstoltak persze, de csak egy kanálhegynyit, hogy maradjon étvágyuk az ebédre. Vanessa nemcsak a sajátját kóstolta meg, hanem az övéket is, aztán fölkelt, átment a másik asztalhoz, Niala pedig idejött. Ő is megkóstolt mindent.
  – A kaja rendben van – mondta Vanessa, visszatérve és megállva a nővére mellett.
  – Rendben – bólintott ez.
  Kissy csalódottságot vélt fölfedezni a kislány arcán. Már értette az okát. A főszakács igazából shindy, és a fejéhez akarták vágni a tálakat, mielőtt megverik. De ha a koszt jó, akkor persze nincs szívük tönkretenni, hiszen vérükben van a vendéglátás.
  – No menjünk – mondta Niala. – Gyertek, egérkék.
  Kissy fölpattant és ment. Egy hangot sem értett az egészből, de a D’Aubisson lányok mindig pontosan tudják, mit tesznek és miért. A világ végére is követné őket. De nem kifelé indultak, hanem beléptek a konyhába. Szabályosan, a jobb oldali ajtószárnyat használva.
  Ők teljesen megdöbbentek. A D’Aubisson lányok, Isabelle néni nevelései, egyszerűen besétálnak egy étterem konyhájába utcai ruhában. És még öt rágcsálót visznek magukkal!
  Végigmentek az egész konyhán. Tűzhelyek, fazekak, konyhai szerszámokat forgató szakácsok, kukták, pincérek. Nem voltak sokan, Kissy hét embert számolt meg. Négy férfi, három nő. Ez klassz, végre mindegyiküknek jut ellenfél.
  Nem siettek, mindent megnéztek alaposan. Kissy is igyekezett minél több részletet megfigyelni, hátha szükség lesz rá.
  A konyha végéből ajtó nyílt egy kis folyosóra. Néhány ajtó, feliratok nélkül. Niala lenyomta az egyik kilincset, zárva volt. A következő már kinyílt.
  – Hát te mit keresel itt? – kérdezte bentről egy férfihang.

Niala belépett, és a nyomában ők is mindannyian. Kissy megállt az ajtó mellett, és ellenőrizte, hogy egy pillanat alatt elő tudja rántani a fegyvereit.
  Az irodában voltak. Kisebb szobányi helyiség, szekrények, középen íróasztal. Az asztal mögött egy pasas. Teljesen átlagos, normális pasas, jó ötvenesforma. Kissy másodpercek óta nézte már, amikor hirtelen összeállt neki a kép. Hát persze! Ez a shindy! Őérte jöttek!
  – Te vagy Jean-Claude? – kérdezte Vanessa, megállva középen.
  – Mit kerestek itt? Ez nem játszótér!
  – Te vagy Jean-Claude? – ismételte a mikró.
  – Kinek a gyerekei vagytok?
  – Te vagy Jean-Claude – jelentette ki Vanessa megfellebbezhetetlenül –, és a helyemen ülsz.
  Kissy most értett meg mindent. Ők a maffia. Azért jöttek, hogy elrabolják ennek a pasasnak az éttermét. Vanessa itt fogja tisztára mosni a drogból szerzett pénzt.
  Ő akar az egyik bérgyilkosuk lenni. A pincérrel fogja kezdeni. Ez a pasi erősebb, ezt nem happolja el Vanessa elől. A kislánynak szüksége van rá, hogy rendszeresen kiverekedhesse magát.
  – Ez valami vicc?! Nem érek rá hülyeségekre, tűnés innen!
  Vanessa két tenyerével rátámaszkodott az íróasztalra.
  – Ha most nem fogod be a szádat, nemsokára rengeteg szabadidőd lesz. Nagyon-nagyon sok szabadidőd.
  Volt valami a hangjában, amitől a pasas elhallgatott. Kissy imádta Vanessa szelídítő tudományát. Azazhogy ez voltaképpen nem szelídítés, bár arra is képes, Nialától tanulta. Ez inkább csak féken tartás, amitől még vadabbak lesznek, de egy ideig nem mernek támadni.
  – Jobb – mondta Vanessa. Niala láthatóan teljesen átengedte neki az intézkedést, hisz ő is szereti a kishúga stílusát. – Akkor most jól figyelj. Körülnéztünk az éttermedben. A pincérnél, aki kiszolgált, ócskább alakot még nem láttam a partvidék vendéglátó-iparában.
  Kissy érezte, ahogy a vigyor körbeöleli az arcát. Remélte, hogy kivillanó kisegérfogait a pasas rémisztő agyaraknak nézi. Bár egyelőre nem nézett rá, csak Vanessára nézett, aki folytatta.
  – A konyha szerencsére tiszta és jól is főztök, ezt még nem tetted tönkre. De a felszerelés már elég lepukkant. Nem adok fél évet, és sorban megy tropára minden. De te akkor már nem leszel itt, Jean-Claude.
  A pasas képén ekkor jelent meg az a felismerés, ami Kissynek továbbra sem.
  – Ti vagytok… az öreg Girotti unokái – mondta halkan.
  – Úgy van – felelte Vanessa, ámbár kétszeresen nem volt Mario unokája. – És most jól megnéztünk mindent. Végigsétáltunk a konyhán, civilben, hét idegen gyerek, anélkül hogy bárki egyetlen szót szólt volna vagy kérdezett volna tőlünk valamit. Amikor Mario jön, a ház gyémántként ragyog, a pincér pattan, mint az olajozott bolha, és a konyhában még a spagetti is glédában áll. Csak valahogy azok a kimutatások sehogy se sikerülnek elég tetszetősre, Jean-Claude! Hát most eljöttünk mi. Minket itt nem ismer senki, és az év utolsó napjaiban Marióra se számíthattál. Eljöttünk megkérdezni, miért döglődik a csehód, Jean-Claude!
  Kissynek is kezdett már összeállni a kép. Nagyjából értett mindent. Csak azt nem, miért érdeklik Mariót az itteni kimutatások.
  – Nézd… – kezdte a pasi, de a mikró fölemelte az ujját.
  – Várj egy percet. Nem azért jöttem, hogy gazdasági vitát folytassak veled. – Jean-Claude ettől láthatóan megkönnyebbült. – Én ehhez nem értek. Csak egy üzenetet hoztam. – Jean-Claude homloka megint beráncosodott. – Egy hónapot kapsz Mariótól. Február elsejéig, nem tovább.
  – Mert ha nem?… – mordult föl a pasi.
  – Nincs „nem”. Nem arra kapod a hónapot, hogy jövedelmezővé tedd a helyet. Azzal már elkéstél. Arra kapod, hogy dönts. Vagy kifizeted Mario részét, vagy eladod neki a többit is… és azt megmondhatom, hogy nem sokat ér. A választ az ügyvédeddel írasd meg és hivatalosan kézbesíttesd. Utána harminc napon belül megkötitek az üzletet, bármi legyen is az.
  Vanessa most egészen ráhajolt az asztalra, hogy közvetlen közelből nézhessen a férfira.
  – Mario azt üzeni, hogy ha eladod a részedet, azonnal kirúg. Ezt előre megmondja. Ha pedig kivásárolod, fél éven belül tönkremész, ő pedig megveszi a házat fillérekért. Ezt is előre megmondja. Jó helyen van, tehetséges vezetéssel sokkal jobban menne. Emlékszel: azzal kezdtem, hogy a helyemen ülsz.

Sokáig tartott a csend, talán egy percig, kettőig is. Kissy végre már értett mindent. Csak azt nem, hogy Vanessa hogy akar az egérkedés és a suli mellett éttermet vezetni.
  A kislány fölegyenesedett és tűnődő arccal nekitámaszkodott az egyik szekrénynek. Az egerek komor képpel álltak félkörben, mint a balvégzet angyalai, magukban pedig hihetetlenül büszkék voltak a mikróra, aki rámenősségben túltesz don Vito Corleonén, ugyanakkor sokkal ennivalóbb.
  – Gondolom – szólalt meg nagy sokára Jean-Claude –, Mario nevében jöttél és teljes felhatalmazást kaptál tőle. Hallottam ezt-azt.
  – Hogyne – felelte Vanessa.
  – Írásban?
  – Semmi szükség rá. Amit a nővérem vagy én mondok, akárha ő mondaná.
  – Tehát én is akárha hozzá beszélnék.
  – Úgy van.
  – Rendben. – Jean-Claude fölállt a székéből. – Mennyit kínál a nagyapád a részemért?
  – Tizenöt százalékot – vágta rá a mikró.
  – Mennyit?!
  – Láttam, hogy vezeted a céget, Jean-Claude. Örülj, ha ennyit megkapsz.
  – Még ötven is kevés!
  – Minden együttérzésem a tiéd. Akkor mondhatom Mariónak, hogy kivásárolod a részét?
  A férfi megcsóválta a fejét.
  – Ezt nem tudom megtenni. Ha nem hitelez tovább, kénytelen vagyok eladni neki.
  – Húsz százalékért?
  – Ötvenért.
  – Huszonöt!
  – Negyvenöt!
  Vanessa bólintott, és tett egy lépést az ajtó felé.
  – Jól van! – csattant föl Jean-Claude. – Legyen harminc százalék, legyen vele boldog! Újév után megkapja a papírokat!
  Vanessa kezet nyújtott neki.
  – Megegyeztünk.

Ahogy végigmasíroztak a konyhán, mögöttük Jean-Claude-dal, Kissy büszkébb volt a mikroegérre, mint valaha. Hát ehhez is ért! Nagy üzletasszony is lehet még belőle, business mouse, aki éttermeket vásárol föl, vagy éppen sajtgyárakat.
  És ahogy ezt elgondolta, az egyik szakács előttük éppen kinyitott egy hűtőszekrényt, ami sajtokkal volt tele.
  Kissy elégedetten bólintott. Jó előjel. A mikró soha nem szűkölködik majd a sajtban, ha ezt az éttermet igazgatja. És őket is vendégül fogja látni sajtos sütire, sajttortára, sajtos sajtra…
  Kiléptek a vendégek közé, és indultak a fogashoz.
  – Hát ti? – került elő a pincérük meglepően gyorsan. – Azt hittem, fizetés nélkül távoztatok. Lassabban azokkal a kabátokkal, az ételt akkor is ki kell fizetni, ha csak turkáltatok benne!
  Az egerek oda se hederítve öltözködtek. Niala fölsegítette Jennifer kabátját, aztán Elkéét, és csak úgy mellékesen jegyezte meg:
  – Ki vagy rúgva.
  Kis csend lett. A pincérnek csak lassan kezdett lilulni a feje.
  Jean-Claude sápadtan lépett oda, hogy rásegítse a kabátot Françoise-ra.
  – Jobb, ha nem szólsz semmit – mondta. – Itt most már az ifjú hölgyek dirigálnak.
  – Mi a franc van?!
  – Ne ordíts! – csattant föl Niala. – Itt az emberek esznek!
  – Főnök, mi az úristen folyik itt?!
  Niala odalépett a pincérhez.
  – Az az ábra, öreg, hogy te vagy a legpocsékabb pincér, akit a családom az elmúlt évszázadban látott – közölte vele. – Jean-Claude kiadja a fizudat, végkielégítést, mindent. De te mostantól nem riasztod el innen a vendégeket. Megfordulsz és mész a cuccodért, a hátsó ajtón távozol, és ide még vendégnek se jössz. Ez van. Szemét munkáért szemét bánásmód. Jean-Claude, föladnád a kabátomat? És ne feledd az ígéretet.
  – Hát erről is tudsz? – nézett rá a férfi.
  – Az a dolgunk, hogy tudjunk mindenről. Mario nem örül, amiért becsaptad, de ezentúl is állja a szavát. Kösz. No, sziasztok.
  Niala az ajtó felé fordult, amit Jennifer már nyitni készült.
  – Várj!
  Niala visszafordult.
  – Mario csakugyan azt mondta, hogy állja a szavát?
  Niala elmosolyodott.
  – Semmi szükség nem volt rá, hogy szavakkal is kimondja. Boldog új évet!

– Mi volt ez a végén? – kérdezte Chantal, amikor már az utcán surrantak.
  – Mario megmondta neki, amikor betársult az üzletébe – felelte Niala –, hogy ha átveri, szemrebbenés nélkül kipenderíti innen. Jean-Claude valamit felelt viccesen, hogy lenne szíve utcára tenni szegény ártatlan gyerekeit, tudniillik agglegény, és egy szál gyereke sincsen. Erre Mario szavát adta neki, hogy ha Jean-Claude állás nélkül lődörög a világban, hozzá mindig jöhet, lesz munka és szállás is. Jean-Claude ugyanis sokat segített neki, amikor még Mariónak ment rosszul.
  – Ahhoz képest kiteszi a szűrét a saját étterméből.
  – Az ürgének egy csomó érdekeltsége van mindenféle cégekben – legyintett Vanessa –, nem fog éhen halni. Éttermet vezetni viszont nem tud jobban, mint Ködöcske.
  – Ködöcske fölfali összes húsokat raktárbele – jegyezte meg Elke –, Jean-Claude is teszi ezt?
  – Nem, de lejáratja a helyet az ócska haverjaival, mint ez a pincér, meg alighanem még páran. Van két jó szakácsa, azokat megtartjuk, de a többiek repülnek, ha nem szedik össze magukat.
  – És ki fogja vezetni? – jutott Kissy eszébe a kérdés. – Azt mondtad neki, a helyeden ül.
  – Mario talál embert, ne aggódj. Amúgy megérdemelném, nem gondolod? – Vanessa arcán kisegérvigyor jelent meg. – Harminc százalékért vettem meg a részét. Mario eredetileg ötvenet szánt rá.

Shoppingolás közben elmondták a történetet. Jean-Claude nyolc éve vette az éttermet, Mario akkor negyven százalékkal szállt be. Valójában nem egymaga, D’Aubissonékkal és más rokonokkal együtt. Az osztalékok azonban egyre csökkentek, amit Jean-Claude mindig külső okokra fogott, utoljára a gazdasági válságra. Mario azonban egy ideje tudta, hogy Jean-Claude rosszul vezeti a házat, és amikor az ősszel ott járt, felszólította a barátját, hogy oldja meg a problémát, mielőtt elúszik mindkettőjük befektetése.
  Vanessa most megvette Jean-Claude hatvan százalékát harminc százalékért, vagyis az étterem teljes értékének tizennyolc százalékáért. Hogy ez pénzben mennyi, az majd akkor derül ki, amikor szakértővel fölbecsültetik az éttermet.
  – És kié lesz? – kérdezte Françoise, miután Niala elmondta, hogy a tizennyolc százalékot alighanem szintén többen adják össze.
  – Teljesen mindegy. A családé. Kissy, gyere, ezt nézd meg! Minden befektetésünk hasznából az egész család részesedik valamennyire, akárkinek a nevén van.
  Kissy megnézte. Egy nagyon helyes kis sárga ruha volt, egyszerű szabással.
  – Jól áll nekem a sárga? – kérdezte bizonytalanul, mert ez a szín még nemigen volt rajta.
  – Persze hogy jól. Gyerünk, próbáld föl!
  Kissy tehát ment és fölpróbálta. Ha azon múlik, hogy mi tetszik meg valamelyiküknek, Mario már csak bankkölcsönből fizetheti ki azt az éttermet, mert nemcsak a D’Aubissonok, de egész Kisegérföld tartalékait fölélik. Szerencsére Niala mindig ésszel vásárol, Vanessa pedig úgy alkuszik, mint egy kis piaci kofa, nagy fülekkel.

Kilépett a fülkéből, elhaladt a függönynél őrködő Elke mellett, bekanyarodott a polcsor végén és majdnem összeütközött egy fiúval.
  – Bocs – cincogta riadtan.
  – Bocs… jé, te vagy az?
  Kissy majdnem rávágta, hogy ő. Hiszen tényleg ő volt. De azért mégis várt egy pillanatot. Legalább tudja, ki kérdezi.
  A srác kétségkívül ismerős volt. Megverte már?… Nem, akkor tudná, milyen az arca, amikor az életéért könyörög… megvan! Ez az a srác, aki Martinnek nevezi magát. A partiról.
  – Én vagyok – felelte, visszanyerve nyugalmát. – Hát te?
  – Á, csak a barátnőmet kísértem el. Jól áll ez a ruha.
  – Kösz – felelte Kissy bizalmatlanul, bár ez kívülről nem látszott. Mit dicsérget ez más lányokat, amikor barátnője van?
  – Figyelj, gyertek el az újévi bulinkba. Elsején, este kilenckor. A macskát majd bezárjuk.
  Kissy valami csípős válaszon törte a fejét, de a zsebegér megelőzte.
  – Azt hiszel, mi féljük magunkat pici macskától? Vanessa tudja hatalmas tigrincset is megverni. Nincsen neked akkora macskájad, hogy azt bezárni kell.
  A fiú lepillantott rá, és két kezét maga elé tartva negyvencentis távolságot mutatott kinyújtott mutatóujja közt.
  Lebiggyesztették a szájukat.
  – Kissy megverte már nagy behemós pasit – kérkedett a zseb –, nagyobbat, mint te láttál valamikor.
  A srác leguggolt hozzá.
  – És te kiket vertél meg, apróság?
  Elke fölpillantott Kissyre.
  – Apróság, az mi az, valami sértés?
  – Nem – felelte ő gyorsan. – Csak azt jelenti, hogy kicsi vagy.
  – Haha! Kicsi? Tudok olyan rúgásat orrodra, hogy örökké fogsz nekem csókolsz kezet, gnädige Fräulein, hajolod padlóra!
  A fiú nevetett, de közben fölnézett Kissyre, akinek volt alkalma egy gyors szemvillanással figyelmeztetni: ne hergelje a kislányt, mert tényleg meg tudja csinálni.
  – Szóval te vagy az utánpótlás – nézett vissza a srác Elkére, aki megcsóválta a fejét.
  – Én nem. Én Elke Schneider vagyok Németország belőle. Olyan nevű, akiet te mondszol, nincsen is alapítvány közötte.
  – Hát ti hol maradtok? – jelent meg valahonnét Niala. – Nocsak, Martin Lassalle, rég láttalak.
  – Szia. Éppen ismerkedünk ezzel a kis harciassal. Meghívtam őket az újévi bulinkra, és meg akarja verni a macskát.
  – Én nem mondtam, hogy meg akarjam verni – tiltakozott Elke. – Nem kell bezársz macskájadat, annyit mondtam csak. Nem félünk mini macskákat, igaz, Niala?
  – Persze. Én már óvodás koromban föl-le sétáltam a lyuk előtt, és ha odajött egy éhes macska, jól orrba vágtam. Nem, köszi, már megvan a programunk szilveszterre.
  – De ez egy nappal később van – felelte a srác, végigfuttatva tekintetét Nialán. – Elsején. Este kilenckor. Csinos lányoknak ingyenes a belépés.
  – És csinos lányok pasijának, aki tudja borzalmas pofontokat adni, ha mereszted nagy szemeket csinos lányok formájaira?
  A fiú lepillantott és megcsóválta a fejét.
  – Te mindenképpen verekedni akarsz, látom. Hát nézni csak szabad!
  – Aha! Tudom én, ismerek pasiakat. Kis nézegetőzés, kis tánc, kis Branntwein, kis séta hátsó szoba irányra, kis duma fülekbe!
  A fiú elgondolkodott.
  – Végül is nem rossz ötlet. Elhozhatjátok őt is – biccentett a zsebegér felé –, majd fölkérem táncolni.
  Elke lépett egyet előre, de Kissy nagyon gyorsan elkapta a karját.
  – Állj meg! – Maga felé fordította a kislányt. – Csak hülyéskedik veled, hogy lássa, ugrasz-e. De nem tudja, hogy csakugyan életveszélyes vagy. Túl gyorsan eljár a kezed.
  Elke ragyogó tekintettel nézett föl rá.
  – Én tudom, hogy ő csak ugrati zsebegeret. Igazán nem is akartam nagyot ütni, csak… mondjuk… szoknya.
  Kissy pislogott.
  – Szoknya?
  – Legfeljebb. Az nem nagy ütés ekkora srác bele, igaz?
  Kissy Nialára nézett, aki tanácstalanul felhúzta a szemöldökét.
  – Zsebike, a szoknya, az egy ruhadarab – kezdte magyarázni Niala.
  – Tudom! – felelte a kicsi vidáman. – Ott lógik! – mutatott egy sor szoknyára vagy öt méterrel távolabb. – Akkorát ütöttem csak volna, hogy odáig repülje magát!

Nem, a meghívást nem fogadták el, köszönték szépen. Szilveszter délutánjától másodikán reggelig megállás nélkül tartott az egérbuli a panzió aulájában. Persze időnként ledőltek egy kicsit, legalábbis voltak, akik igen. Az éjfelet együtt köszöntötték az összes kisfülűvel, aztán azok többsége meg a zsebek az éjszaka folyamán elmentek aludni. De nyolc órakor Elke úgy robbant közéjük, mintha nem hat órát aludt volna, hanem tizenkettőt, és azonnal menni akart zsebtolvajt fogni. Időbe telt meggyőzni, hogy a zsebtolvajok megverése nem tartozik a hagyományos újévi népszokások közé; egyszer így esett, de ez véletlen. Úgyhogy a kislány benyakalt egy kis üveg kólát, evett két szendvicset, és már szaladt is a táncparkettre.
  Kissyék csak délelőtt tízkor feküdtek le három órára, bár abból csak kettőt töltöttek alvással. Aztán visszamentek bulizni ők is.
  A legjobban a mikrók bírták a gyűrődést. Újév napját végignyüzsögték, s már huszonhat óra telt el az újesztendőből, amikor Vanessa először ásított egyet. Nimby rögtön odalépett hozzá, magához vonta és suttogni kezdett a fülébe. A kislány mosolyából Kissy azonnal kitalálta, hogy mit. Úgyhogy ő is belesúgta Martin fülébe ugyanazt, és pár perc múlva le is feküdtek, bár aludni nem nagyon értek rá.
  – Kíváncsi lennék, mit talált ki Nimby – mondta Kissy, kézbe véve egy narancsleves palackot.
  – Azt mondtad, ágyba akarta vinni a kisegeret – felelte Martin.
  – Persze, de konkrétan?
  – Konkrétan is megmutatom, ha megittuk a narancsot.
  És meg is mutatta, de Kissy biztos volt benne, hogy Nimby nem erre akarta rávenni a kislányt. Ők még nem tartanak itt. Vanessa régesrégen eldöntötte, hogy mikor fogja igazából odaadni magát Nimbynek. Mármint évekkel ezelőtt is eldöntötte már, de akkor az volt a döntés, hogy „soha”. Azóta van egy új döntése, amiben egy konkrét évszám szerepel. Kissy meg volt erről győződve. Vanessa talán még a hónapot és a napot is tudja már.
  Sokkal később, amikor rájött, hogy mi is az a dátum, Kissy visszagondolt erre a reggelre, kétezer-tizenegy második napján, amikor álmosan feküdt Martin mellett, és megsejtette az igazságot.

Félórával az éjféli visszaszámlálás előtt a Schneider család otthagyta őket két percre, és három nagy papírdobozzal tértek vissza, amiket letettek az asztalokra. Johann felemelt kézzel kért figyelmet.
  – Nálunk otthon az a szokás, hogy ilyenkor malacot eszünk. Szerencsét hoz. Arra gondoltunk, legyen mindenkinek szerencséje jövőre, ezért bőséges készletet hoztunk belőlük. Mindenkinek jut. Gyertek!
  Tényleg mindenkinek jutott, a dobozok tele voltak szépen sorokba rendezett, pici marcipán malackákkal. Minden egér és kisfülű kivett egyet, és lelkes röfögéssel elfogyasztotta. Azazhogy a kisfülűek nem mind röfögtek, csak az egérszerűbb fiatalok, Blanche-ék, Andreas, Jean, Vanni. De ők röfögtek az idősebbek helyett is. Nimby nagyon élethűen röfögött, Martin nem annyira, de jobb is, ha csak ők ketten tudják, hogy Martin mennyire disznó.
  Most, ahogy egymás mellett feküdtek, Kissy elégedetten állapította meg, hogy az egere idén éppoly gyakorlott, szakavatott disznó, mint az óévben. Ezt meg is mondta.
  – Valaha kifogásoltad ezt a tulajdonságomat.
  Kissy összeráncolta a homlokát. Ő? Csakugyan? Igen, valami tényleg rémlik halványan, a múlt messzeségéből.
  – Nem gondoltam komolyan.
  – Dehogynem, csak jól hangzik.
  Kissy bólintott. Valóban.
  Martin felkönyökölt.
  – Tudod mit, egérke? Állapodjunk meg. Én sose fogom helyteleníteni, hogy te kisegér létedre pacsirta vagy, te pedig elfogadsz engem disznónak.
  Kissy nevetett.
  – Egy feltétellel. Most rögtön.
  – Mi rögtön? Pacsirta?
  – Disznó!
  Martin fölé hajolt.
  – Megegyeztünk.

A pacsirtaság most jött, ezen a szilveszteri egérbulin. Mindenféle korszakból való számokat játszottak, némelyiket többször is, ha tetszettek a társaságnak. Blanche hozott pár klassz olasz számot a gyerekkorából, többségüket ők is ismerték, kisegér létükre. Az egyiket Kissy másodszori hallásra már együtt énekelte a lemezzel.

Che confusione
  sarà perché ti amo
  è un’emozione
  che cresce piano piano
  stringimi forte
  e stammi più vicino
  se ci sto bene
  sarà perché ti amo…

Minden szavát értette, és egy pillanat alatt megtanulta. Akkor éppen nem táncoltak, néha szünetet is kell tartani, és önfeledten dalolta ő is. Meg még egy csomóan. De amikor a számnak vége lett, valaki hátulról a vállára tette a kezét. Kissy nem nézett föl. Éppen inni készült, és itt úgysincs macska.
  – Hé, egérke – mondta Niala. – Hiszen te tudsz énekelni.
  Kissy kezében megállt a pohár. Ő? Énekelni?
  Mindig is énekelt, amióta az eszét tudta. De kizárólag a zuhany alatt és porszívózás közben. Határozott meggyőződése volt, hogy olyankor mindenki tud énekelni.
  Most, három és fél év közös egérkedés után, egyszer csak kiderült, hogy ő máskor és máshol is tud. Neki fogalma se volt róla, de Niala nagy fülei kiszűrték a kórusban az ő hangját, és hirtelen napvilágra került, hogy ő tud énekelni. Nem mintha bármikor gyakorolta volna vagy ilyesmi.
  Nyilván azért nem derült ki, mert a zuhany alatt vagy egyedül van, vagy a száját inkább csókolózásra használja; a porszívót pedig náluk régóta madame Faubourg vagy valamelyik mikró kergeti. Ő maga csak ritkán veszi kézbe, de akkor azért, mert egyedül van, tehát nem hallják énekelni.
  Most hallották. Más számokat is énekelt a lemezzel együtt, de csak egérkórusban. Egyedül nem akart, hogy mindenki őt bámulja. Így is megnézték, mintha akkor látták volna először.

Io canto al ritmo
  del dolce tuo respiro
  è primavera
  sarà perché ti amo.
  Cade una stella
  ma dimmi dove siamo
  che te ne frega
  sarà perché ti amo

– dúdolta Kissy a táskáknak, miközben szép sorban behúzta a cipzárakat. Egy órán belül indulnak. És együtt fognak repülni, ahogy a refrénben is van:

E vola vola si sa
  sempre più in alto si va
  e vola vola con me
  il mondo è matto perché
  e se l’amore non c’è
  basta una sola canzone
  per far confusione
  fuori e dentro di te.

A téli szünetnek itt van a

VÉGE.

De a dal, az iskolaév, a shindyvadászat, minden folytatódik.

---