Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király, s annak három szépséges leánya. Öreg király szerette volna férjhez adni a leányait, mielőtt még meghal, csak azt nem tudta eldönteni, hogy melyiknek adja három országa közül a legszebbiket. Azt gondolta magában, annak adja, amelyik őt legjobban szereti. Meg is kérdezte őket. A legnagyobbik azt felelte:
  – Én úgy szeretem édesapámat, mint a galamb a tiszta búzát.
  – Hát te, gyermekem?
  – Én úgy szeretem, mint forró nyárban a szellőt.
  – Hát te, leányom?
  – Úgy szeretem édesapámat, mint az emberek a sót.
  – Hogyan?! Mint a sót?! Te háládatlan! Ezért neveltelek?! Ezért szerettelek?! Takarodj a házamból! Pusztulj a szemem elől!
  Hiába magyarázta a leány, hogy így meg úgy szeretik az emberek a sót, könyörgött, esdekelt, de az apja elkergette.
  Szegény leány ment, mendegélt bánatosan, addig ment, míg egy rengeteg erdőbe nem ért. Ott aztán rátalált egy nagy-nagy, odvas fára. Ott húzta meg magát. Az erdőben epret szedett, mogyorót, málnát, azon éldegélt.
  Egyszer arra vetődött éppen a szomszéd királyfi. Vadászott. Amint üldözte a vadat, egyszer csak megpillantotta a királykisasszonyt. De az is meglátta őt, s bemenekült az odújába.
  Ment a királyfi, rá is akadt az odúra, bekiáltott:
  – Ki van ott?
  De a királykisasszony nem szólt egy szót sem.
  – Ki van ott? Szólaljon meg! Szólaljon meg, mert lövök!
  Erre aztán a királykisasszony ijedtében előbújt. Olyan szépséges volt, keservesen sírt, a királyfinak úgy megtetszett, hogy menten magához ölelte. Aztán szépen felültette a nyergébe és hazavitte palotájába.
  Nagy lakodalmat csaptak, még a kutyák is húslevest ettek. Aztán boldogan éltek, mint két galamb.
  Telt-múlt az idő. Az ifjú király egyszer megkérdezte:
  – Miért is kergetett el téged apád?
  – Azért, mert azt mondtam neki, hogy úgy szeretem, mint az emberek a sót.
  – Azért?
  No, gondolt egy nagyot az ifjú király, s levelet küldött az öreg királynak. Jöjjön el hozzá vendégségbe.
  Jött is másnap az öreg király aranyos hintóján. Az ifjú király mindjárt a legszebbik szobájába vezette és asztalhoz ültette. Hozták a levest, de sótlan volt. A húsnak se volt semmi íze. Hiába volt a sok finom falat, a király éhesen maradt. Egy ideig nem szólt, de aztán nem állhatta meg szó nélkül.
  – Milyen szakácsod van neked, fiam, hogy mindent só nélkül főz?
  – Úgy hallottam, hogy kigyelmed nem szereti a sót.
  – Kitől hallottad?
  – A kigyelmed leányától.
  De már ott is volt a király leánya. A király örömében sírva fakadt. Aztán egymás nyakába borultak. A király a legkisebbik leányának adta a legszebb országát. Boldogan élnek még ma is, ha meg nem haltak.

Egyszer egy vén róka nagyon megéhezett egy kis pecsenyére. Fogott hát egy üres zsákot, a hóna alá csapta, és elindult vele világgá. Így ment, mendegélt, míg estére egy gazdaember házához nem ért. Bezörgetett a kapun, s mikor megkérdezték, hogy ki az, hát így felelt:
  – Szegény utasember vagyok. Éjjeli szállást kérnék, hogyha megszánnának.
  Jószívű ember volt a gazda is meg a felesége is, megszánták a szegény utast, beengedték, vacsorával is megkínálták.
  – Jaj, gazduram! Nem jár itt a ház körül valami tolvaj? Ebben a zsákban egy szép nagy kakas van, s nem szeretném, hogyha elveszne.
  – Egyet se félj, róka koma, az én házamból még nem veszett el semmi! Csak aludj nyugodtan.
  – Jaj, jaj, jaj! Valaki ellopta az én drága szép kakasomat!
  Keresték mindenfelé a kakast, de sehol nem találták. Szörnyen szégyellték magukat, hogy éppen az ő házukban tűnt el a rókának valamije, de meg is szánták szegényt, olyan keservesen sírt.
  Adott hát egy szép nagy kakast a rókának, hogy ne sírjon, s most már menjen békével.
  El is ment a róka örömmel. Ment a kakassal egész nap.
  Este megint csak bekopogtatott valahová. Itt is jó emberek laktak, akik szívesen látták. Amikor le akartak feküdni, a róka ismét körülnézett a szobában, mintha tolvajok után kutatna.
  – Tudja meg, gazduram, hogy egy szép kövér lúd van a zsákomban. Jaj, ha azt ellopná valaki!
  – Nem lopja el azt énnálam senki, róka koma, csak feküdj le és aludj nyugodtan.
  Hanem hát a róka csak azt várta, hogy mind elaludjanak. Akkor szépen kivette a zsákból – no ugyan mi volt a zsákban? Hát bizony a kakas volt, semmi más! Megette a kakast a róka úgy, hogy még egy tolla se maradt.
  – Jaj, jaj, jaj, valaki ellopta az én drága szép ludamat!
  Keresték azt mindenfelé, de nem találták sehol. Így a gazda adott neki egy kövér ludat, ne sírjon, hogy nála elveszett valamije.
  Így mendegélt, amíg estére ismét egy házhoz nem ért. Itt is kopogtatott, itt is beeresztették. De mikor lefeküdtek, megint így szólt a gazdához:
  – Ide tettem a zsákom a pad alá. Mégse merek nyugodtan aludni, mert egy szép kövér malacom van benne.
  – Jaj, csak aludj nyugodtan, róka koma, az én házamban nem lesz semmi baja.
  – Jaj, jaj, jaj, valaki ellopta az én drága szép malacomat!
  De hiába keresték a malacot, itt sem maradt más hátra, a gazda végül is adott a rókának egy szép kövér malacot.
  Estére megint csak bekopogtatott egy gazda házához. És itt is ugyanazt mondta, mielőtt lefeküdtek.
  – Gazduram, jól vigyázzon az éjjel a tolvajokra, hogy el ne lophassák az én szép kövér disznómat, ami ebben a zsákban van.
  Nézte a gazda, de látja, hogy ebben a zsákban nem férne el egy kövér disznó. De nem szólt semmit, csak elaludt szépen. De nem aludt a róka! Megette a malacot szőröstül-bőröstül.
  Alighogy pitymallott, már el is kezdte a jajgatást:
  – Jaj, jaj, jaj, valaki ellopta az én drága szép disznómat!
  A gazda mindjárt rájött a turpisságra, de azért tette magát, mintha sajnálkoznék.
  – Jaj, csak ne búsulj, róka koma, és ne kiabáld tele a falut, inkább kettőt adok az egy kövér disznó helyett. Add ide a zsákot, hadd tegyem bele őket.
  Kiment a gazda a róka zsákjával. Volt neki két mérges kopókutyája. Éppen jó éhesek voltak. Ezeket bedugta a róka zsákjába, jól be is kötötte, aztán a rókának adta, hogy igyekezzék a faluból kifelé.
  Amint a róka kibontotta a zsákot, hogy megnézze a két kövér disznót, ugyan mi ugrik ki belőle? A kopókutyák! Nem kellett már a rókának a disznópecsenye, csak a bőrét menthesse. Hanem hát hiába szaladt, mert a két kopókutya utolérte és szétszaggatta.
  Ha a rókát a kutyák szét nem tépték volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Volt a világon egy kismalac. Annak volt egy kis háza egy nagy rengeteg erdő közepén. Egyszer, amint otthon főzögetett magában, egy nagy ordas farkas lopakodott a házához.
  – Eressz be, kedves malackám! Nagyon hideg van idekint! Fázom!
  – Nem eresztelek biz én, mert megeszel!
  – Ereszd be legalább az egyik hátulsó lábamat, hiszen megvesz az isten hidege.
  A kismalac alattomban odatett egy nagy fazék vizet a tűzre, aztán beeresztette az ordas egyik hátsó lábát.
  – Ugyan, kedves malackám! Ereszd már be a másik hátsó lábamat is!
  – Kedves malackám! Ereszd be a két első lábamat is!
  A kismalac beeresztette a két első lábát is, de a farkasnak az se volt elég.
  – Édes, kedves kis malackám, eressz be már egészen, meglásd, egy ujjal se nyúlok én hozzád.
  A kismalac egy zsákot szépen odatett a nyíláshoz, hogy amint a farkas jön háttal befelé, egyenesen abba menjen bele. Így is történt. A kismalac nem volt rest, bekötötte a zsák száját, lekapta a tűzről a nagy fazék forró vizet, és leforrázta vele a farkast.
  A farkas egy darabig ordított, mert égette a forró víz. Azután addig hányta-vetette magát, míg kioldódott a zsák szája. Kibújt belőle, és meglátta a kopasz a kismalacot a fa tetején.
  A farkas szaladt egyenesen segítséget hívni.
  Vissza is jött nemsokára a többi farkasokkal. Tanakodtak a farkasok, hogy mitévők legyenek, miképpen fogják meg a kismalacot, mert egyikük se tudott fára mászni. Nagy sokára azt határozták, hogy egymás hátára állnak mindannyian, így aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás hátára felmászni. A kopasz maradt legalul, mert félt feljebb menni. Így hát a többi az ő hátára állt.
  Már olyan magasan voltak a farkasok, hogy csak egyetlenegy hibázott. Az az egy is elkezdett már mászni. Akkor a kismalac elkiáltotta magát:
  – Forró vizet a kopaszra!
  A kopasz megijedt, kiugrott a többi alól, s úgy elszaladt, hogy sose látták többet. A sok farkas mind lepotyogott, kinek a lába, kinek a nyaka tört. A kismalac lepottyant a fáról, hazament, többet felé se mertek menni a háza tájékának a farkasok.

Volt egyszer egy öregasszony, s annak volt egy macskája. Ez a macska olyan kajtár, olyan falánk volt, hogy minden fazékba, minden lábasba beleütötte az orrát. Egyszer aztán az asszony megelégelte a macska kajtárságát, fogta a seprűt s azt mondta neki:
  – Kitakarodj a házamból! Fel is út, le is út! Többet ide be ne tedd a lábadat!
  No, szegény macska mehetett világgá.
  Mikor aztán a macska a hídhoz ért, látja, hogy ott üldögél egy róka. Szépen odasettenkedik, s elkezd a róka farkával játszani. Megijed a róka, nézi a macskát, nem tudja elgondolni, mi az istenteremtése lehet, ilyen állatot még nem látott. Mind a kettő megijedt a másiktól.
  – Ki légyen az úr?
  – Mit? Hát te nem ismersz engem? Tudd meg, hogy én vagyok a Kacor király. Minden állat fél tőlem.
  – Ejnye, ejnye, igazán szégyellem, hogy még a híredet sem hallottam.
  A róka egyszeriben meghívta nagy tisztelettel Kacor királyt. Legyen szerencséje, látogassa meg az ő szegény házánál. Lesz tyúkhús, récehús, lúdhús vacsorára, s minden, ami kitelik tőle.
  – Egyék felséged, egyék. Ne éhezzék, mint otthon.
  Mikor aztán az ebédnek vége volt, a róka ágyat vetett Kacor királynak, s Kacor király meghagyta, hogy csend legyen a háznál. Nehogy valaki megháborítsa az ő nyugodalmában.
  – Szaladj innét, te szerencsétlen! Nem tudod, hogy nálam alszik Kacor király? Ha fölébreszted, vége az életednek!
  – Hát te hova szaladsz, talán bizony a kopók kergetnek?
  – Jaj, ne is kérdezzen, medve bátyámuram. A róka koma háza előtt jöttem el, s azt mondta róka koma, hogy szaladjak, mert Kacor király van nála szálláson, s ha fölébresztem, vége az életemnek.
  – No hallod, öcsém, sok országot s világot bejártam, de Kacor királynak még a színét se láttam. No, csak azért is meglátogatom róka komát, hadd lám: ki az a Kacor király?
  – Jaj, lelkem, medve komám, ne jöjjön erre, mert ha Kacor királyt fölébreszti, vége az életének, vége az enyimnek is.
  De bezzeg megijedt a medve is, meg sem állott, míg a nyulat utol nem érte.
  – Jaj, istenem, mi lesz velünk, ha Kacor király fölébred, s elindul az erdőbe? Mondok én valamit. Álljunk össze, ahányan vagyunk, csináljunk nagy vacsorát, s hívjuk meg Kacor királyt.
  – Én, ha megbíztok bennem, elmegyek róka komához, meghívom Kacor király őfelségét.
  – Jól van, mindjárt bemegyek s megnézem, hogy fölébredt-e már Kacor király, s elmondom a kívánságotokat.
  – Felséges királyom, itt van egy varjú. Minden rendű és rangú állatok küldték ide, hogy meghívja felségedet vacsorára.
  Kacor király megpödörte bajuszát s mondta róka komának:
  – Jól van, mehetsz. Mondd meg a varjúnak, hogy elmegyek.
  Estére Kacor király is nekikészülődött. Jó hegyesre kipödörte a bajuszát s elindult róka komával vendégségbe. Elejükbe jött a varjú, s úgy mutatta az utat, de nem mert leszállni a földre, hanem egyik fa tetejéről a másikra repült és úgy károgta:
  – Erre, erre!
  Az állatok egyszerre meglátták Kacor királyt, amint jő róka komával.
  – Jaj, jaj! Ott jő a Kacor király, még felszúr a bajuszára!
  Hát uram teremtőm, ahány állat ott volt, mindannyinak inába szállott a bátorsága, szaladjon, ki merre tud, s azzal nekiiramodtak, szaladtak, ahányan voltak, annyifelé.
  Hogyha azok a bolond állatok el nem szaladtak volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Volt egy szegény embernek egy kis malackája. Olyan kövér volt, hogy már repedt ki a kövérségtől. A kis malackát levágták, s feltették a füstölőre. Tavaszra minden elfogyott belőle, csak a kis gömböc maradt meg. Egyszer a házigazda elment kapálni a szőlőbe, otthon maradt a három leánya meg a felesége, hogy vacsorát főzzenek.
  Azt mondja az asszony a nagyobbik leányának:
  – Eredj, lányom, a padlásra, hozd le a kis gömböcöt, főzzük meg apádnak.
  Mikor a lány fölment a padlásra, hozzá akart nyúlni a kis gömböchöz, hogy levegye, nagyot kiáltott rá a kis gömböc:
  – Mit akarsz, te? Engem enni? Inkább megeszlek én téged!
  Hamm, bekapta a lányt.
  Az anyja nem tudta elképzelni, miért nem jön a leány a padlásról a gömböccel. Felküldte a közbülső lányt, hozza le az. Az is úgy járt, azt is bekapta.
  Küldte a legkisebbik lányt is az anyja, hogy hozza le a gömböcöt. Azt is éppen úgy járt, mint a másik kettő, azt is bekapta a kis gömböc.
  Közben az asszony mind csodálkozott, hova lettek a lányok, hogy nem jön le egy se. Fölment a padlásra, hogy hozza le ő a gömböcöt. Mikor meglátta, hogy milyen nagy, még megörült neki. Mikor le akarta akasztani, rákiáltott a kis gömböc:
  – Mit akarsz, te? Engem levinni? Inkább megeszlek!
  Azt is hamm, bekapta.
  Szegény embernek nem volt, aki vacsorát főzzön. Közben hazajött a mezőről. Nem volt senki sehol a házban. Vacsora se volt a tűznél, még tűz se volt. A gazda mindenfelé kereste a feleségét és a leányait. Tudta, hogy egyéb vacsora nem lesz, hát gondolta, hogy a kis gömböcöt lehozza és megeszi. Felment a padlásra, le akarta hozni a kis gömböcöt, az rákiáltott, mint a többiekre:
  – Engem akarsz te megenni? Inkább megeszlek én téged!
  Hamm, bekapta a gazdát is. De most már olyan kövér lett, hogy nem bírta tartani a madzagja. Leszakadt, lehengeredett. Le a padlásról a tornácra.
  Dombon volt a ház, hengeredett hát végig az utcán. Jöttek haza este a mezőről a kapások. A kis gömböc mind bekapdosta őket. A falu végén találkozott a disznócsordával. Azt is mind bekapdosta. Leghátul jött a kanászgyerek, a bicska ki volt nyitva a kezében, ette a szalonnát. A kis gömböc azt is bekapta.
  De a bicska ki volt nyitva, a kis gömböcöt kihasította, s így szépen mind kisorakoztak belőle.
  Ha a kis gömböc ki nem hasadt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Valamikor réges-régen élt Mátyás király. A híre szerint – olyanformán emlegették a régi öregek – hogy Mátyás király szeretett az egész országban meggyőződni arról, hogy ki hogy él. Felöltözött vándor- vagy parasztruhába, és dolgozott a parasztok között, vagy elkóborolt, mint egy vándorló.
  Egy alkalomkor kikerült egy pusztára, ahol csak egy juhászlakás volt, és oda beköszönt. Télidőtájban volt, hát a juhász ugye megvendégelte, emberi módon. Persze nem ismerte meg, hogy ki az. Útravalót is adott neki, erre Mátyás király felírta a nevét, majd hazament. Volt a juhásznak egy kedves kutyusa, Gurulj neve volt a kutyának, de Gurulj az olyan okos volt, hogy a juhász lábától nem maradt el.
  Mátyás király küldött a juhásznak egy levelet, akkor megírta neki a pontos időt, mikor, melyik napon jelentkezzen őnála a Gurulj kutyával. Azt nem írta, hogy minek, se hogy hogyan.
  Hát a juhász ugye arra az időre felöltözött, fogta a juhfogó kampót, a Gurulj kutya ment a juhásszal Budára. Mikor odaért a városkapuba, ott volt egy hajdú. Már az őr. Vagy rendőr. Azt mondja:
  – Álljon meg, bácsi! Hova akar menni?
  – A felséges királyhoz.
  – Oszt még a kutyával?
  – Kérem szépen, avval – azt mondja –, tessék, itt a papír. Meg vagyunk híva.
  Nézi a hajdú a papírt.
  – Hű, bácsi, maga nagy jutalmat fog kapni a királytól. Beengedem, hogyha nekem is ad a nagy ajándékból.
  – Rendben van, kérem. Felét magának adom.
  Odaér a királyi palotához. Szintén ott be akar menni. Ott van az őr.
  – Bácsi! Álljon meg! Hová akar menni?
  – Hát a felséges királyhoz.
  – Oszt még a kutyával?
  – Kérem szépen, itt a papír. Tessék.
  – Hát meghívója van!
  De itt gondol a másik hajdú valamit, mert már volt ott valami összejövetel a királynál. Össze voltak már a sok fejes urak híva, ugye, azt már Mátyás király rendezte, hogy a sok urak előtt megjutalmazza, de még meg is tréfálja a juhászt.
  Azt mondja a hajdú:
  – Bácsikám, maga nagy ajándékot fog kapni. Beengedem, ha nekem is számít belőle valamit.
  – A felét magának adom.
  Az egyik felét az udvarló izének adta, a másik felét ennek ígérte, neki nem maradt semmi, ugyi. Bement. Persze ott már várták, ugye, az asztal körül az urakkal. A felszolgálónak meg volt magyarázva, hogy minden úr elejébe a felszolgálás: tányér, kanál, villa, kés, de a juhásznak kanalat ne tegyenek. Viszik a levest, ugye. Szednek sorba. Persze a felséges király atya kezdi meg. Megfogja a kanalat.
  – Kedves, tisztelt uraim! Eb, aki a levesét meg nem eszi.
  Mindenki fogja a kanalát. A juhász is nyúl a kanálért, nincs kanala. Gondolja, hogy: „Én leszek az eb. Mert én nem tudom megenni a levest. Villával nem lehet megenni. Se késsel, ugye.” Hát mint ahogy egy parasztembernél előfordul, kijön az ebéd, kanál nincs. Leszelte így az ember a kenyér szélét. Az ilyet pillének nevezzük. Szépen a belét kikanyarította, a haja jó kemény haj, meg lehet enni vele a levest egész nyugodtan. Minden szó nélkül kikanalazta a kenyér héjával a levest. Az urak is nézték, a király atya is nézett.
  – Felséges király atyám azt mondta: eb, aki a levesét meg nem eszi. Én erre most azt fűzöm hozzá: most már eb, aki a kanalát meg nem eszi!
  Akkor ő beharapta a jó puha, elázott kenyérhajat.
  Vége lett a ceremóniának, most akkor jön a díjkiosztás. Szóval most már: mit kér a juhász?
  – Felséges király atyám, ötven botot.
  – Juhász! Nem azért hívattalak ide, hogy ötven botot adjak neked. Megviccelni akartalak, de te vicceltél meg engem. Ezért még több jár, de nem ötven bot. Mondd meg, hogy mi jár.
  – Felséges király atyám, csak ötven bot jár. Ennyit kérek én.
  Már gondolta a király, hogy megint valami viccről lehet szó.
  – Most már azt is mondd meg, hogy miért kell.
  – Azért, felséges király atyám, mert ahogy jöttem ide, az udvari kapunál az egyik hajdú megállított, hogy csak úgy enged be, hogy a jutalomnak a felét neki adom. Neki ígértem a felét. A másik hajdú már a palotába úgy engedett be, hogy neki ígértem a másik felét. Hát ugye a huszonöt bot ezé legyen, a másik huszonöt bot meg azé.
  Így lett vége a juhász viccének.

A róka meg a farkas nem olyan jó barátok voltak. Nagyon sokat becsapta a róka a farkast. Ezért elhatározta a farkas, hogy megeszi a rókát. Egyszer ment az országúton tizenkét halas szekér. Az egyikből lekapott a róka egy csomót. Majd odamegyen a farkas a róka koma lyukjához. Azt mondja a rókának:
  – Tudod, róka komám, én téged megeszlek, mert sokat becsaptál!
  Látja, hogy ott van a rengeteg sok hal.
  – Na de róka komám, adjál nekem ebből a halból!
  – Adok, farkas komám, vagy kettőt.
  Adott neki egy pár darabot.
  – Hol fogtad ezt, róka komám?
  – A Bodrogon, farkas komám.
  – Hát taníts meg, hogy én is tudjak fogni.
  – Jól van, farkas komám. Megtanítlak.
  Elmentek estére a Bodrog jegére. Léket vágtak, kis lyukat a jégen.
  – No, farkas koma, dugd be a farkadat. Ha könnyű lesz, ne húzd, várjál, hogy sok ragadjon rá. Mikor nehéz lesz, akkor húzzad.
  Úgy is volt, a róka aztán otthagyta. Próbálja a farkas: még könnyű. Azt mondja, még kevés van rajta. Még tovább tartotta a farkát. Mikor jól odafagyott, akkor próbálta, de már nem bírta kihúzni.
  Mikor reggel jöttek mosni az asszonyok, látták, hogy ott a farkas. Sulykolóval, baltával agyba-főbe ölték a farkast. A farkas addig ugrándozott, míg a farka oda nem szakadt. Elszökött nagy bosszankodva.
  Találkozik a farkas a rókával.
  – Most már megeszlek, róka komám, mert becsaptál! Látod, megszakadt a farkam!
  – Minek tartottad ott, hogy sok ragadjon rá, ne bírd kihúzni, bolond farkas koma? Tudod, farkas koma, tudok egy lakodalmat a faluban. Elmegyünk, oszt jót mulatunk.
  Meghitte a farkas a rókának.
  Este el is mentek a lakodalomba. A gazda nyitva hagyta a kamrát. Azt mondja a róka koma:
  – Ne dörömbölj, farkas koma, mert akkor megöl a násznép.
  Hozzáfogtak lakmározni. Már megmelegedett a rókának a füle, azt mondja a farkasnak:
  – Farkas komám, én igen dalolhatnám!
  Azt mondja a farkas:
  – Csak ne danolj, mert itt ölnek minket. Eriggy a pince tetejére, s ott danolj.
  Mikor elkezd a róka dalolni, ki az egész násznép. Összevissza ölték a farkast, alig tudott elmenekülni.
  Róka koma élt a gyanúperrel, megforgatta magát a tyúkvályúban meg a csepűben. A csepű ráfagyott a rókára, úgy állt ki a csepű, mintha a csontjai álltak volna ki. Oszt elment arra az útra, ahol tudta, hogy a farkas megy. Lefeküdt az útjába. Aztán ott nyög a róka. Megyen arra a farkas, oszt tusakodik magában, hogy „Most már megeszlek, róka koma.”
  – Hát, róka koma, összetörettél, mondtam, hogy ne danolj!
  – Még te csak hagyján, farkas komám, de én!
  – Te tudod mit, róka komám? Ülj fel a hátamra.
  Felmászott a róka a farkas hátára. Mennek egy darabon, azt mondja a róka:
  – Vert viszi a veretlent, fejét viszi töretlen.
  – Pardon, mit beszélsz, te róka koma?
  – Halál ellen tusakodom, farkas komám. Hát bizony ki tartja el a gyermekeimet?
  – Megint mennek egy darabon, megint azt mondja a róka:
  – Vert viszi a veretlent, fejét viszi töretlen.
  – Mit beszélsz, te róka koma?
  – Halál ellen tusakodom, farkas komám. Hát bizony ki tartja el a gyermekeimet?
  Mikor már közel vannak a róka házához, megint azt mondja a róka:
  – Vert viszi a veretlent, fejét viszi töretlen.
  – Mit beszélsz, te róka koma?
  – Halál ellen tusakodom, farkas komám. Hát bizony ki tartja el a gyermekeimet?
  Beugrott a lyukába. Akkor megkapta a farkas a lábát.
  – Nem az én lábam kaptad meg, farkas koma, hanem a fagyökeret!
  Akkor eleresztette a lábát, megkapta a fagyökeret.
  – Most már nem megyek el a lyukadtól, míg ki nem jössz, meg nem eszlek!
  De hát a róka kibírta, mert neki volt hala. A farkas nagyon megéhezett, elment a róka házától. Ma is vándorol, ha meg nem halt.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Hát ezek a fiúk már mind házasodni valók voltak. Azt mondta az apjuk, hogy házasodjanak meg. Fellökött a levegőbe három pálcát, minden fiúnak a részére egyet, és azt mondta:
  – Kinek merre esik a pálcája, arra kell menni nősülni.
  A nagyobbik fiúnak a bárókisasszonyok felé hullott a pálcája. A középső fiúnak a grófkisasszonyok felé. A legkisebb fiúé pedig egy sűrű erdő felé hullott.
  El is indultak a fiúk, de a kisebbik nagyon búsult. Azon gondolkodott, hogyan tud ő menyasszonyt kapni az erdőben.
  Ahogy ment, mendegélt az erdőben, talált egy kis macskacicót. Az folyton nyávogott utána. Azt mondja neki a királyfi:
  – Felséges király apám azt tanácsolta, hogy errefelé jöjjek házasodni, de én itt nem találok leányt.
  – Ne búsulj, én elmegyek tehozzád.
  Addig nem tudott a királyfi hazamenni, amíg meg nem ígérte, hogy feleségül veszi a cicát.
  Másik két testvére már otthon volt. Az apjuk kérdezte sorra, hogy kinek milyen a menyasszonya. A legnagyobbik mondta, hogy az övé bárókisasszony. A közbülső, hogy az övé grófkisasszony. A legkisebbik azt mondta, hogy majd meglátják.
  Na, akkor a király azt parancsolta, hogy minden vőlegény hozzon egy szép virágcsokrot a menyasszonyától. A két nagyobbik örömmel ment, de a kisebbik nagyon búsult. Mikor odaérkezett az erdő szélére, a cicó már várta.
  – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám, mondd meg, miért búsulsz?
  – Hogyne búsulnék, mikor felséges király apám azt parancsolta, hogy mindenik vőlegény vigyen a menyasszonyától egy virágcsokrot. Hát én a macskacicótól hogy vigyek?
  – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.
  Akkor megkapart egy nagy odvas fát, és sok macskacicó jött elő. Az egyik cicó ezüst virágot hozott, a másik arany virágot, a harmadik gyémánt virágot, s a menyasszony összeillesztgette mind egy csokorba.
  A másik két királyfi már otthon volt. A kicsi későre ért haza. A király azt mondta, hogy nagyon szép a csokor, mindenkié nagyon szép, de a legkisebbé a legszebb. Kérdezték, hogy mondja már meg, ki a menyasszonya, de csak azt felelte, hogy majd meglátják.
  Telt-múlt az idő. Egy hét múlva újra azt parancsolta a király, hogy menjen mindenik a menyasszonyához, és hozzon egy kendőt. Elmentek a királyfiak. A kisebbik nagyon búsult. Mikor odaért az erdő szélére, a cicó már várta.
  – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám, mondd meg, miért búsulsz?
  – Hogyne búsulnék, mikor most kendőt kell vigyek a menyasszonyomtól, hát a cicó nem tud szőni!
  – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.
  Megint megkaparta az odvas fát, előjöttek a cicók. Egyik ezüst szálat, a másik arany szálat, a harmadik gyémánt szálat hozott. A menyasszony megszőtte.
  Amikor hazaérkeztek, a király megnézte a kendőt. A két legnagyobbik fiúnak azt mondta, hogy hát szép, szép a kendő, amit hoztak, de a legkisebbnek azt mondta, hogy ez nagyon szép.
  Megint telt az idő. A király azt mondta, hogy most már hozza el mindenik a menyasszonyát. A két nagyobbik örvendezve ment a menyasszonyáért, de a legkisebb most már igazán nagyon búsult. Hogy vigye ő a macskacicót haza?
  Az már ott várta az erdőszélen.
  – Édes kicsi mátkám, csak azt a szomorú arcodat ne látnám, mondd meg, miért búsulsz?
  – Hogyne búsulnék, mikor felséges király apám azt parancsolta, hogy mindenik vigye haza a menyasszonyát. Én téged, cicót, hogy vigyelek?
  – Ne búsulj, csak feküdj le és aludj.
  A királyfi gondolta, hogy most nem alszik el, de csak nem tudott magának parancsolni, csak elaludt.
  Amikor felébredt, nagyon meg volt ijedve. De a királykisasszony azt mondta neki, hogy ő az, akit macskacicó képében megkért, de ő el volt átkozva, hogy addig mindig macskacicó legyen, amíg valaki meg nem kéri macskacicó képében.
  – Macskacicó voltam, most te megkértél és én visszaváltoztam királykisasszonynak.
  Voltak ott a királyi palotában kocsisok, gyönyörű szép hintó, lovak. Beült a királyfi a királykisasszonnyal a hintóba, tizenkét ló húzta. Így mentek hazafelé.
  Odahaza már állott a lakodalom a legjavában. Mikor az őrök észrevették, hogy jönnek, a királynak hírt adtak, hogy jön más országból a király vendégségbe. Mikor odaérkeztek, akkor látta a király, hogy az az ő fia és a menyasszonya. Nagyon csodálkoztak, hogy sosem mondta meg, hogy az ő menyasszonya kicsoda, de ez a menyasszony volt a legszebb.
  Megtartották a lakodalmat, Hencidától Boncidáig ért a vége. Itt a mese vége.

Élt egyszer egy szegény ember, s annak annyi volt a gyermeke, mint a hangyaboly. A gyermekek sokszor harmadnapig nem kaptak egy falat kenyeret, oly nagy szükség volt a háznál. A szegény ember azért elindult, hogy valami ennivalót keressen a számukra. Egy erdőhelyen eleibe áll az ördög ember képében, s azt kérdi tőle:
  – Hová mész, te szegény ember?
  – Megyek, hogy egy kis élelmet szerezzek a gyerekeimnek. Ha valamihez nem fogok, mind meghalnak éhen.
  – Egy tapodtat se menj tovább. Majd én adok neked egy olyan portékát, amit ha okosan használsz, nem lesz soha szükség a házadnál. Nesze. Ez a kicsi dió. Akármit parancsolsz neki, meglesz egyszeriben.
  – De hát én ezért mit adjak?
  – Én nem kérek sokat. Csak azt add nekem, amit te nem tudsz a házadnál.
  A szegény ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő nem tud, de semmi eszébe nem jutott, s minthogy erősen meg volt szorulva, odaígérte.
  Hazaérkezik a szegény ember a dióval, s kérdi a felesége:
  – Hát hoztál-e valami ennivalót? Mert szinte halunk éhen, úgy odavagyunk.
  – Én, hallod-e, semmi ételfélét nem hoztam, hanem hoztam egy ritka diót. Ezt pedig adta nekem egy ember, s azt mondotta, hogy ennek a diónak akármit parancsoljak, minden éppen úgy lesz.
  – És ezt miért adta neked? Mert tudom, hogy ingyen csak nem adta!
  – Nekem egyebet nem mondott, csak annyit, hogy amit én a házamnál nem tudok, azt adjam neki a dióért.
  – Na, te pogány, mit tettél? Látod-e, én most gyereket várok, és te ezt nem tudtad eddig, s eladtad előre!
  – Már, feleség, arról én nem tehetek. Ennek most már úgy kell lennie.
  És parancsol a diónak.
  – No, te kicsi dió, az én házam népének velem együtt étel, ital, ruházat s minden bőven legyen!
  Meglett minden, amit az ember mondott. A háznép olyan jóllakott a legfinomabb ételekkel, ahogy sohasem. A gazda már most nagyobbra akart terjeszkedni, és parancsolta a diónak, hogy neki a kicsi háza helyett legyen egy szép kőháza. Körülötte szép kertek, szép kaszálók, szántóföldek, azonkívül mindenféle marhák. Gazdag ember lett a szegény emberből, s közben megszületett a gyermeke.
  Egyszer, amikor a legderekasabban folytatnák a gazdaságot, egy estefelé hozzá megy két öregember, szállást kérnek tőle éjszakára. Ő adott is szállást örömmel s jó vacsorát. Azt mondja a két öreg a beszéd között a gazdának:
  – Tudjuk mi, hogy az ördög eljön az éjjel, hogy elvigye a legkisebb gyermekedet. Mi azért jöttünk, hogy az ártatlant megmentsük. Fogadd meg a mi szónkat. Mikor lefekszünk, tegyél az asztalra, az ablak mellé egy egész kenyeret. Hadd legyen ott egész éjjel.
  A gazda az asztalra teszi a kenyeret, s azzal lefeküsznek mind, ahányan voltak.
  Mikor legmélyebben aludnának, egyszer, tova éjfél felé, kinn az ablak alatt, megszólal az ördög.
  – Hallod-e, házigazda, tudod, mit ígértél nekem? Add ki most, én azért jöttem.
  E szavakat senki sem hallotta, mivel mind aludtak. De a kenyér megszólalt az asztalon:
  – Csak ülj veszteg odakint, várakozzál egy keveset, tűrj te is, mert én is eleget tűrtem s várakoztam. Engem ősszel elvetettek a földbe. Egész télen ott ültem s várakoztam. Várakozzál te is! Mikor kitavaszult az idő, akkor nőni kezdtem, s vártam, hogy nagyra nőjek. Várj te is. Mikor az aratás eljött, valami horgas vassal nekem estek, levagdaltak, csomóba kötöttek, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Aztán szekérre raktak, egy rúddal lenyomtattak, a faluba vittek, s várakoztam. Várakozzál te is! Ott asztagba raktak, rám tapodtak, hogy ropogtam bele. Tűrnöm kellett, tűrj te is! Onnan behánytak a csűrbe. Valami összebogozott két nagy fával agyba-főbe s két oldalba is jól megvertek. De tűrnöm kellett, tűrj te is. Onnan zsákba raktak, malomba vittek, s két kerengő kő közé öntöttek, hogy egészen összeromlottam, de el kellett tűrnöm, tűrj te is! Onnan hazavittek, teknőbe tettek, rám töltöttek valami sós vizet, az öklükkel dömöcköltek, gyúrtak, kínoztak engem. És akkor, ami a legnagyobb kín a világon: egy behevített, égő tüzes kemencébe behánytak egy nagy falapáttal, de tűrnöm kellett, tűrj te is. Ott jól megsütöttek. Még meg is égettek. Onnét kitettek. Ide behoztak, hogy egy nagy vaskéssel darabokra hasogassanak. Na látod már, hogy én mennyit tűrtem, szenvedtem, várakoztam. Tűrj, s szenvedj, várakozzál te is.
  Az ördög bizony megcsalatkozott, mert éppen a beszéd végével megszólalt a kakas. És azon túl nem lehet neki hatalma az emberek között. Azért hát elfutott a maga országába. Így maradott meg a gazdának a kicsiny gyermeke. A gazda megköszönte a két öregembernek a feleségével együtt, hogy a fiacskájukat megmentették az ördög kezétől, s a szegény ember ma is gazdagon él, hacsak a kicsi diót el nem vesztették azóta.

Volt egyszer hetedhét országon is túl, még azon is túl, ahol a kurtafarkú malac túr, volt egy nagy tanya. Abban a tanyában éldegélt egy család, szülők meg a két gyerek, egy kisfiú és egy kislány.
  Amikor az asszony meghalt, az ember megnősült újból, hogy legyen, aki a gyerekeket nevelje. De az asszony nem állhatta a két gyereket. Mérget tett az ételükbe. Amikor a gyerekek nekifogtak az evésnek, leszállt egy fehér galamb, s azt mondta:
  – Gyerekek, ne egyetek ebből a levesből, mert méreg van benne! Hanem menjetek, amerre láttok a szemetekkel!
  Ment, mendegélt Zöld Péter meg a húga. Mendegéltek, egyszer csak hallják, hogy valaki kiabál.
  – Zöld Péter! Zöld Péter! Gyere ide!
  Hát egy halacska kinn maradt a tengerből a szárazon, s már egészen elveszett.
  – Végy fel, Zöld Péter, vessél a tengerbe, s jótettedért jót várj!
  A legényke nagyon szívesen megtette.
  Ment, mendegélt, hát egyszer megint hallja, hogy valaki kiabál.
  – Zöld Péter! Zöld Péter! Gyere ide!
  Egy kismadár hívta Zöld Pétert. Elszakadt a többi madártól. Könyörgött neki:
  – Zöld Péter, tégy fel az ágra. Hadd röppenjek tovább a többi madárral.
  Zöld Péter feltette az ágra. Azt mondta neki a kismadár:
  – Köszönöm! Jótettedért jót várj!
  Ment, mendegélt tovább, megint csak hall valami kiabálást.
  – Zöld Péter! Zöld Péter! Gyere ide!
  Akkor egy rózsabokor hívta. Már egészen elszáradt. Megkérte szépen, locsolja meg.
  – Na, Zöld Péter, jótettedért jót várj!
  Zöld Péter ment, mendegélt, betért egy városba. Amikor odaért a királyi kapu elé, akkor már mondták neki:
  – Gyere, Zöld Péter, gyere, mert kilencvenkilenc fej a karóban, a tiéd lesz a századik!
  Megijedt Zöld Péter, de így is bement. Megtudta, hogy a királylány olyan fiúhoz akar férjhez menni, aki elbújik előle, hogy ő meg sem látja soha. Megparancsolták neki, hogy három reggel bújjon el úgy, hogy a királylány meg ne lássa, mert ha nem, fejét veszik. De ha nem látja meg, akkor övé a királylány és a fele királyság.
  Sírt, sírdogált, és gondolta, hogy istenem, éppen csak hogy elszökött a mostohájától, és most mégis mire akadt. Hová bújjon ő el?
  Hát elébe jött a hal.
  – Mért sírsz, te Zöld Péter?
  – Azért sírok – mondta –, mert a király a fejemet veszi, ha három reggel nem bújok el úgy, hogy a lánya meg ne lásson.
  Kitátotta a száját a hal, s azt mondta Zöld Péternek:
  – Bújj be ide, Zöld Péter!
  Zöld Péter bebújt, és a halacska lebújt a tenger fenekére, még oda is a homokba beásódott.
  A királylány kiállott a folyosóra, megtörölte a szemét, és azt mondja:
  – Gyere elő, Zöld Péter, a halnak a szájából, a tengernek a fenekéről, a homokba beásódva!
  Hát Zöld Péter előjött, kijött a partra és kiszállt a halnak a hasából nagy búsan, és ment a királyi palotába.
  Másnap reggel megint csak elindult nagy bánatosan.
  – Hová bújjak én, hová bújjak én?
  Elébe állt a kismadár.
  – Mért sírsz, Zöld Péter?
  – Hogyne sírnék? Ha még holnap reggel is el nem bújok, hogy meg ne lásson a királylány, akkor a fejemet veszik.
  Hát a kismadár kiterítette a szárnyát, s azt mondta:
  – Bújj a szárnyam alá!
  S felreppent a napnak a háta mögé.
  De a királylány kijött a folyosóra, megtörölte a szemét és már meg is látta.
  – Gyere elő, Zöld Péter, a napnak háta mögül, a madárnak szárnya alól.
  Leszállott a madár és szárnya alól előengedte Zöld Pétert.
  Hazament Zöld Péter megint bánatosan.
  Másnap reggel megint elindult. De akkor már nagyon sírt.
  – Jaj, jaj, jaj, mi lesz velem?
  Elébe jött a rózsabokor.
  – Ne búsulj egyet se! Majd én jól elduglak.
  Elment a királyi palota elé, éppen a folyosó elé, ahol jön ki a királykisasszony. Oda telepedett a rózsabokor, s azt mondta Zöld Péternek:
  – Bújj a közepembe!
  És úgy kinyílott, hogy fényesebb volt a napnál.
  Kijön a királylány, törüli a szemét, sehogy sem látja Zöld Pétert.
  – Édesapám, úgy elbújt Zöld Péter, hogy sehol se látom.
  – Töröld meg a szemedet, te lány – azt mondja a király –, szeretnél, ugye, férjhez menni?
  Megint törüli a szemét a királylány, vigyázkodik, de hiába. Egyszer csak megunta nézni, kezdte kiabálni:
  – Gyere elő, Zöld Péter, gyere elő, akárhol vagy, nem látlak sehol!
  Akkor végre kijött a rózsabokorból Zöld Péter.
  Mindjárt megtartották a lakodalmat, a fele királyságot is megkapta. Három napig tartott a lakodalom. Én is ott voltam, jót mulattam. Egy nagy csontot kaptam, a laskalé majdnem leütött.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy közös gazdaság. Abban a gazdaságban volt egy olyan ember is, akinek voltak idegen falubeli rokonai, s azok eljöttek látogatóba hozzá. Hogy ne jöjjenek üres kézzel, hát hoztak neki mézet. Jól fogyott a méz, csak vették a jó puha kenyeret, mártották s ették. Közben arról beszélgettek, milyen kevés gond van a méhekkel, s micsoda nagy hasznot hajtanak. Alig várta a mi emberünk, hogy legyen a gazdaságban gyűlés, és ő indítványozza, hogy vegyenek méheket, és gazdálkodjanak azzal is. És a vezetők meg is fogadták a szavát. Megkérdezték nyomban, hogy van-e olyan ember a tagok közül, aki a méhekkel tudjon bíbelődni. Akkor felállott egy ember, s azt mondta, hogy ért hozzájuk. Ha szükséges, be is tudja szerezni őket. Nagy volt az öröm. Kiszámolták, mennyi pénz kell, s az ember elment, hogy megvásárolja a méheket. Meg is vásárolt annyi kaptár méhet, amennyit be tudott pakolni egy vasúti kocsiba. Akkor behúzatta az egész kocsit tiszta pirosba, s magának is csináltatott egy rend ruhát, még a sapkáját is pirosból. Akkor megismertette magát a méhekkel, s kezdett velük beszélgetni. A méhek jöttek-mentek, jól érezték magukat.
  Mikor eljöttek úgy félútig, hát egyszer csak a vonatot félrevitték, s a mozdony elment.
  A méhész megkérdezte az állomásfőnöktől:
  – Mért ment el a mozdony?
  – Mert olyan parancsot kapott.
  – Meddig lesz a vonat ezen az állomáson?
  – Én azt honnan tudjam?
  – Velem ne tessék ilyen félvállról beszélni, főnök elvtárs. Egy vagon méhet viszek! S ha itt lesz egész nap a vonat, kieresztem a méheimet, hogy egyenek.
  – Itt lesz az még három nap múlva is!
  Kiment a méhész, s kinyitotta a kaptárajtókat.
  – Na, gyerekek, kifelé, kifelé! Naphaladat előtt egy darab idővel jöjjetek vissza.
  A méhek zimm-zumm, szépen kifolytak mind a mezőre. Alig mentek el, egyszer csak kapja a főnök a parancsot, hogy küldje a vonatot. Látja a méhész a vonat tetejéről, hogy jön a mozdony, összekapcsolják a kocsikat, s várják, hogy a főnök adjon jelt az indulásra.
  Felpanaszolja a méhész:
  – Hát ez meg mi?! Nem azt mondta az előbb, főnök elvtárs…
  – Parancsot kaptam, hogy indítsam a vonatot.
  – De hát nem lehet itt hagyni a méheket! Az egy egész vagyon!
  – Nekem ahhoz semmi közöm! – feleli. – Én állomásfőnök vagyok, nem méhész.
  – Hát legalább a méhek kocsiját hagyja itt! S holnap egy másik kocsihoz odacsatolják.
  – Nem lehet, kérem! – mondja a főnök, azzal jelt adott az indulásra.
  Elment a vonat, vitte a méhek kocsiját is. Ment vele a méhész is, a piros ruhában.
  A méhek közben gyűjtöttek egy kicsi mézet, nyalakodtak a mezőn. Egy csoport visszajött az állomásra, hogy megnézze, nincs-e valami baj a kaptárjaikkal. Hát látják, hogy a vonat nincs ott. Visszamentek a mezőre, s jelentették a többi méheknek, hogy a kocsijuk eltűnt. Akkor jött a többi méh is a mezőről. Mikor odaérkeztek az állomásra, a váróteremnél ott állt egy csomó ember. Várták a személyvonatot. A méhek azt gondolták, hogy azok lopták el a kocsit. Megrohanták őket, csípték, marták, ahol érték. Segítségért kiáltottak az emberek. Meghallja a főnök a nagy kiáltozást, kifut az irodájából, akkor reá egy csapat méh. Kezdték szúrni. Ő is elkezdett segítségért kiáltozni. Meghallja a felesége fent az emeleten. Kinyitja az ablakot, hogy lássa, mi történik. Akkor a méhek mind reá. Visított az asszony is, ahogy a torkán kifért. A főnök meghallotta, felszaladt a lépcsőn, hogy lássa, mi van a feleségével. Hát látja, hogy a szoba is tele van méhekkel. Be kellett bújjanak a pokróc alá, úgy mentődtek meg valahogy, de feldagadt mind a kettőnek az arca, keze, úgy összemardosták őket a méhek.
  Azok, akik a vonatra vártak, elfutottak haza a faluba. A méhek utánuk. A kiáltozásra az emberek kifutottak az utcára, azokra is rászálltak a méhek, azok is kezdtek kiáltozni:
  – Segítség! Vége a falunak!
  Félreverték a harangokat.
  Nagy sokára észbe kapott a főnök. Utánatelefonált a piros kocsinak, azonnal küldjék vissza. Utánaakasztották egy személyvonat után, s gyorsan visszahozták. S akkor a piros ember, a méhész felállott a kocsi tetejére, s szólongatta a méheket.
  – Gyertek, gyerekek! Itt van a kocsitok! Itt van a kaptárotok!
  A méhek, mikor meghallották a gazdájuk hangját, megnyugodtak. Ügyesen belementek a kaptáraikba, már akik még életben voltak, mert sok elpusztult a nagy háborúban. Akkor a méhész bement az állomásfőnökhöz. Nem ismert rá.
  – Megérdemelte, ami történt. Ugye hogy kértem szépen, de maga csak foghegyről beszélt velem.
  Oda kerekedett a dolog, hogy a végén a főnök kért bocsánatot a méhésztől.
  Elbúcsúztak egymástól, s hazament nagy kacagva, hogy ebben és ebben a faluban a főnök hogy megjárta a méhekkel.
  Otthon kezdtek velük gazdálkodni. Annyi hasznot hajtottak a méhek a közös gazdaságnak, mint az összes többi állat együttvéve. Aztán eléldegéltek lassan, s máig is élnek, ha meg nem haltak.

Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy szegény asszony. Annak volt egy fia meg egy kis tehénkéje. Egyszer úgy elfogyott az ennivalójuk, hogy mondta az anyja a kisfiúnak:
  – Eredj, fiam, hajtsd el a tehénkét a vásárra. De vigyázz ám, hogy adod el, nehogy károsak legyünk benne.
  El is hajtotta a fiú a vásárra.
  Mindjárt akadt is vevője, meg is csinálta a vásárt a fiú, elcserélte a tehenet egy szem paszullyal. Vitte haza a paszulyt. Mutatja az anyjának, mit kapott. Az anyja sírt keservesen, hogy a tehénkét ennyiért adta oda, de a kisfiú vigasztalta:
  – Ne búsuljon, édesanyám! Azt mondta az öregember, aki megvette a tehenet, hogy még az este ültessem el, s meglátom, mi lesz belőle.
  Elültette a kisfiú az ablak alá, a kiskertbe a paszulyt. De még vacsorázni sem tudott, úgy várta, mi lesz vele.
  Reggel, mikor felébredt, kinéz az ablakon, látta, hogy kikelt a paszuly. De nem látta a tetejét. Gondolta, megnézi kívülről. Kiment s megnézte. De bizony őkigyelme hiába bámulta, nem látta a tetejét. Mondja az anyjának:
  – No látja, édesanyám, mennyit ér a paszuly. Megyek, felmászom a tetejére.
  Az anyja mind kérlelte, hogy ne menjen, de mégis elindult, s ment felfelé a paszulyon. Addig ment, mendegélt, míg már olyan magasságban volt, hogy szinte szédült. Akkor egyszer csak elérte az égboltot. Ott volt egy nyílás. Bekukucskál a fiú, s hát látja, hogy nem is messze van egy ház. Gondolja magában: itt szállást kérek, s reggel megyek haza. Hát ahogy benyit, ott talál egy asszonyt. Felkérdi az asszony:
  – Hol jársz itt, te kisfiú, mikor az én uram a háromfejű sárkány, ha meglát téged, rögtön megesz!
  Jaj, könyörgött a kisfiú, hogy bújtassa el, mert ő úgy fél a sárkánytól. Felkérdi az asszony:
  – Éhes vagy, te kisfiú?
  – Jaj, bizony éhes én.
  Az asszony adott vacsorát neki. A kisfiú megköszönte szépen a szívességét.
  – Na már most gyere, rögtön bújjál el, mert jön haza az uram.
  Az asszony behozta a dagasztóteknőt, s aláborítja a kisfiút, s beteszi az ágy alá. Álmos volt a kisfiú, de úgy meg volt ijedve, hogy nem mert elaludni.
  Hát amikor üti az óra a tizenkettőt, támad nagy dörömbölés, zúgás. Jön haza a sárkány. Hoz egy fekete tyúkot a hóna alatt. Leteszi az asztalra s mondja:
  – Tojj egyet!
  Hát rögtön tojt a tyúk egy aranytojást. A sárkány megint rákiáltott:
  – Tojj még egyet!
  Ameddig mondta a sárkány, addig mindig tojt a tyúk. De a sárkány nagyon éhes volt.
  – Asszony, vacsorát ide!
  Ad az asszony vacsorát, vacsorázik a sárkány. Mikor megvacsorázott, azt mondja a feleségének, hogy adja oda a muzsikáját.
  – Te asszony, miféle idegenszag van ebben a házban?
  – Csak nyugodjék, lelkem, nincs itt semmiféle idegen.
  – Dehogynincs! Add elő, mert széjjeltéplek!
  Az asszony addig csitította, amíg belenyugodott. Amint ott muzsikált, egyszer csak elérte az álom. Gondolta magában az asszony, jó lesz neki is lefeküdni, mert mindjárt megvirrad. A kisfiú, amikor észrevette, hogy mind a ketten elaludtak, kibújt a teknő alól, hóna alá fogta a fekete tyúkot, a másik kezébe a muzsikát, s gyerünk, szaladt vele ki a házból. Mikor jött volna bé a lyukon, gondolja, visszanéz. Hát a sárkány egészen a nyomában volt már. A kisfiú gyorsan leeresztette magát a szál paszulyon, a szekerce éppen künn volt a karfán. Hamar kivágta a szál paszulyt vele. A sárkány lebucskázott, keze-lába kitörött, s a kisfiú agyonütötte. Többet nem kell féljen tőle senki. Akkor bement az anyjához, aki nagyon búsult miatta, hogy hova lett.
  – Ne búsulj, anyám, lesz ezután mit együnk!
  – Jaj, honnan lenne, fiacskám?
  A kisfiú felállította a tyúkot az asztalra, megsimogatta, s mondta neki:
  – Tojj egyet!
  Hát a kis tyúk rögtön tojt egy aranytojást. Addig tojatták, amíg meggazdagodtak. A kisfiú egész nap muzsikált, az anyja meg csak hallgatta. Aki nem hiszi, járjon a végére.

Egy szegény csizmadia éjet és napot eggyé tett, úgy dolgozott, mert annyi gyermeke volt, mint a rosta lyuka. Még eggyel több. Történt egyszer, hogy egy gazdag ember sok munkája után egy véka lisztet adott neki. Ahogy megy haza a liszttel, kapja magát a szél, utánamegy, s mind elviszi a vékából, ami benne volt.
  – Hát ez már mégiscsak sok! Én megkeresem azt a szélkirályt. Hogy volt szíve elvenni az én kevés lisztemet?
  Elmegyen hetedhét országon is túl, míg végre elérkezik egy szép mezőségre. Ahogy néz ide s tova, meglát feléje közeledni egy forgószelet, mely dühösen sodorja az út porát a magasba. Megretten a szegény csizmadia, lekapja a kalapját, s leborul a földre, hogy megmeneküljön a szél dühétől.
  – Köszönd meg, hogy megismertél és tiszteletedet nekem mint szélkirálynak megtetted, mert különben pórul jártál volna. Hol jársz, s mit keresel itt?
  – Uram! Éppen felségedhez jöttem elégtételt kérni. A minap nagy munkámmal egy véka lisztet szereztem, s amint vittem haza, valami szélúrfi csúfságból mind széthordta. Most a családom otthon éhezik.
  – Hagyd el. Majd meglakol a gonosz kölyke érte. De téged se hagylak kárral.
  Elvezette a szegény embert a kastélyába, jól megvendégelte, s megajándékozta egy báránnyal. Azt mondta:
  – Ha hazaérkezel, mondjad neki: Rázd meg magad, te berbécs! És egy egész hónapra való pénzt ráz le magáról. De jól vigyázz, amíg haza nem érkezel, ki ne próbáld.
  Búcsút vett a szegény ember a szélkirálytól, s hazaindult. De a kíváncsiság nem engedte, hogy a báránykát hazáig ki ne próbálja. Alig mondta ki a parancsszót, a bárány körül a föld telidesteli lett arannyal.
  Nemsokára elérkezik a szállására, egy régi komájához. Megkéri, nehogy a báránynak azt találja mondani: Rázd meg magad, te berbécs!
  Alig alszik el a szegény csizmadia, a házigazda meg a felesége nyomban ráparancsol a báránykára: Rázd meg magad, te berbécs! Hát amikor látják, hogy a föld telidesteli van arannyal, fogják a jószágot, és kicserélik a magukéból egy hasonlóval.
  Felébred másnap reggel a szegény ember, de nem vette észre a cserét. Megköszönte a szállást, s jó reménységgel elment haza. Mikor hazaérkezett, mondja a báránynak: Rázd meg magad, te berbécs! Elmondja a parancsszót tízszer, hússzor. De a bárány csak nézett a szeme közé.
  Ismét útra kel nagy haraggal a csizmadia, hogy újból felkeresse a szélkirályt. Elmegy egyenesen a kastélyba, bejelenti magát, s elpanaszolja a sorsát.
  – Ugye nem fogadtad meg a szavamat? S nem várakoztál a parancsszóval, amíg hazaérkezel? Nesze, most adok egy abroszt. Ennek csak azt kell mondani: Terülj meg, te abrosz! S egyből tele lesz a legjobb ételekkel. De vigyázz, hazáig meg ne próbáld!
  De bizony most sem állotta meg, s az abroszt is megpróbálta. Estére kelve az idő, megint a komájához szállt be, s most is azt mondta neki:
  – Nehogy azt mondjátok az abrosznak: Terülj meg, te abrosz!
  A komája és a felesége alig várták, hogy elaludjon. Egyből kiadták a parancsszót, s mikor meggyőződtek, hogy milyen értékes abroszt szerzett a szegény ember, ezt is kicserélték.
  Másnap hazaérkezik a szegény ember, s hát a csoda majd megölte, mert hiába mondta tízszer is, százszor is: Terülj meg, te abrosz! Az azonmód maradt.
  Mit volt mit tenni, elment még egyszer a szélkirályhoz. A király már várta, s megajándékozta egy botocskával, de kikötötte, amíg haza nem érkezik, nehogy a botocskának azt parancsolja: Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!
  A szegény ember most is alig várta, hogy megtudhassa, mi haszna lehet a botocskának. Azt mondja hát neki:
  – Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!
  Felpattant a botocska, s elkezdi összevissza verni. Elkiáltja magát a szegény ember ijedtében:
  – Hökk!
  S hát a botocska nem üti többet.
  Így tudta meg a szegény ember az ő botocskájának a hasznát.
  Újból a drága komájánál szállott meg éjszakára. S ugyan a lelkükre kötötte, nehogy a botocskának azt találják mondani: Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál!
  A kománé asszony éjféltájban felköltötte emberét. Beviszik a botocskát a szobába, bezárkóznak, s maga az asszony mondja neki:
  – Kerekedjél, te botocska, de ugyan jól forgolódjál! Egyszer nekem, másszor az uramnak!
  A szegény ember a nagy jajgatásra felébredt:
  – Ugye megmondtam, hogy ne próbálkozzanak a botocskámmal, mert a büntetés pálcáját kérik magukra? Hát csak üsse kigyelmeteket!
  – Jaj, édes komámuram, visszaadjuk a bárányt is, az abroszt is!
  Akkor aztán a szegény ember azt mondta a botocskának:
  – Hökk!
  De bezzeg a komámuramék nem várták meg, hogy újból verekedni kezdjen. Visszaadták a szegény embernek a bárányát is, az abroszát is, hazavitte a családjának, s azóta nem látnak szükséget. Ha meg nem haltak, máig is élnek.

Volt egyszer, hol nem volt egy asszony, s annak volt három leánya. A legnagyobbiknak volt három szeme, a közbülsőnek egy, a legkisebbnek kettő. Az asszony elhatározta, hogy férjhez adja a leányait. Jött is a kérő, de az a legkisebbet szerette volna, akinek két szeme volt. Az asszony pedig legelőször a legnagyobb lányát szerette volna férjhez adni. Az asszony meg a két nagyobbik leány nagyon megharagudott a legkisebbikre.
  Volt egy kecskéjük. Mindennap csak azt őriztették vele kint a réten. Nagyon búsult a kisleány, hogy haragusznak rá a testvérei. Enni sem adnak neki. Amint ott búsul, egyszer csak kérdi tőle a kiskecske:
  – Miért búsulsz, te kisleány?
  – Hogyne búsulnék, mikor úgy haragusznak rám a testvéreim, hogy még enni sem adnak.
  – Sose búsulj azon – mondta a kiskecske. – Majd én segítek rajtad. Mikor megéhezel, mondd nekem: Kedves kecském, jer ide, teríts asztalt ízibe. S lesz mindenféle jó étel és ital. Mikor megebédelsz, ne felejtsd el, hogy rögtön mondjad: Kedves kecském, jer ide, vidd el az asztalt ízibe.
  Úgy is tett a kisleány.
  Egyszer gondolják otthon, vajon miért nem kér ez a lány ennivalót? Utána kellene nézni a dolognak. Elhatározták, hogy az első nap kimegy az egyszemű lány, s meglesi, hogy mit is eszik a testvére. Leültek a szép zöld gyepre, s elkezdtek beszélgetni. Amint ott beszélgetnek, azt mondja a kétszemű:
  – Hajtsd ide a fejed az ölembe.
  Amint Egyszemű lehajtotta a fejét, Kétszemű rákezdte:
  – Ébren vagy-e, Egyszemű? Aluszol-e, Egyszemű?
  S ezt addig mondogatta, míg Egyszemű el nem aludt. Akkor rögtön mondta Kétszemű:
  – Kedves kecském, jer ide, teríts asztalt ízibe!
  Mire felébredt Egyszemű, a kecske már el is pakolta az asztalt.
  Felkelt, hazament, s azt mondta, hogy nem látott semmit.
  Másnap úgy határoztak, hogy menjen ki Háromszemű. Kimegy Háromszemű, leülnek a fűre, s elkezdenek beszélgetni. Azt mondja Kétszemű:
  – Hajtsd ide a fejedet az ölembe.
  Lehajtotta Háromszemű is a fejét az ölébe, s Kétszemű elkezdte mondani:
  – Ébren vagy-e, Háromszemű? Aluszol-e, Háromszemű?
  Mikor az a két szemét behunyta, gondolta, hogy elaludt. Nem vette észre, hogy a harmadik szeme nyitva van, s mindjárt mondta:
  – Kedves kecském, jer ide, teríts asztalt ízibe!
  Háromszemű tette magát, hogy alszik. Mikor Háromszemű felébredt, úgy tett, mintha nem tudott volna semmiről semmit. Hazament, s elmondott otthon az anyjának és testvérének mindent.
  Elhatározták, hogy megölik a kecskét.
  Éjjel azt álmodta, hogy odament hozzá egy öregember, s azt mondta neki: kérje el a kecskének a körmét és a szarvát, s azt ültesse el az ajtó mögött, de úgy, hogy ne lássa senki.
  El is ültette a leány. Hát reggelre lett belőle egy szép aranyalmafa. De arról senki nem tudott leszedni egy darabot sem, csak Kétszemű.
  Mikor jött a legény, kérte Háromszeműt és Egyszeműt, hogy vegyenek le neki egy aranyalmát, de akármennyire nyúltak, az ágak mindig másfelé hajoltak. A kétszemű lányt mindig bent tartották az ágy alatt. Nem volt szabad előjöjjön, míg a legény ott volt. Egyszer kigurított egy aranyalmát az ágy alól. Kérdi a legény:
  – Hát ez honnan gurult ki? Ki gurította ide? Jöjjön elő!
  Azt mondta a két testvér:
  – Az a mocskos? Nem érdemes rá se nézni!
  A legény benézett az ágy alá, s meglátta, hogy ott van Kétszemű, akit ő szeretett. Szépen kézen fogta, s azt mondta, hogy ő lesz a felesége, senki más. El is mentek. A két nagyobb otthon maradt.
  Ha a két leány vénlány nem maradt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, volt egy király. S annak egy igen szép kisleánya. Volt annak a királynak egy virágoskertje, a kert közepén volt egy akkora fa, hogy az eget érte a teteje. Hát egy napon a királyleány kiment a kertbe sétálni. Mikor a fához ért, akkora szél indult, hogy azt hitte, a fa kidől a zsigereiből. A szél fölkapta a leányt, s felvitte a nagy fának a tetejébe. A király kihirdette, hogy ha kerül egy olyan vitéz, aki a leányát lehozza a fa tetejéről, annak adja a leányát s fele királyságát. Jöttek is olyan szép daliás vitézek, mint a szép, nyújtott szál gyertya. De bizony olyan legény nem akadott, aki fel bírjon menni arra a fára.
  Volt a királynak egy kanászfiúcskája. Jánoska volt a neve. Hát amint egy napon kiment a disznókkal az erdőbe, egy kismalac odamegyen hozzá.
  – Jánoska! Te hozod le a királylányt!
  – Mit beszélsz, te kismalac? Ilyen hiábavalóságokat?
  – Nem beszélek én hiábavalóságokat, Jánoska. Csak menj el a királyhoz, és mondd meg neki, hogy…
  Jánoska még azon este jelentkezett a királynál.
  – Na, mi bajod, fiam?
  – Felséges király, ha megengeded, én felmegyek a királykisasszony után a fa tetejibe, s lehozom!
  – Hát, fiam, én megengedem, de csak úgy, ha visszaesel, haljál meg abba a helybe, mert különben megöllek, hogy így erőszakoskodsz velem!
  – Na, felséges király, ha megengeded: vágasd le a bivalytehenet, s csináltass nekem hét pár pacskert, s a bőréből hét rend ruhát, s mire az elszakad, akkorra én visszajövök.
  Jánoska a baltáját belévágta a fába, mászott, mint a macska. A baltát örökké vette ki s vágta fentebb, fentebb. Addig ment Jánoska fel, míg el nem érte a leghosszabb ágat. Talpon nem bírt menni, hanem lefeküdt haslag, s csúszott, mint a hernyó. Mikor odaért a lapjához, akkor talpra állt, s a szemit behunyta és azt mondta:
  – Szervusz, világ! – s ráugrott a levelére, mint egy béka.
  Hát istenem. Itt is olyan világ van, mint az alsóbb földön. Hát mint jobbra-balra vigyázkodott, egy szózatot hallott.
  – Hol jársz te, Jánoska?
  Hát a királykisasszony szólt neki.
  – Téged kereslek, királykisasszony!
  – Jaj, Jánoska, tudod te azt, hogy az én uram a háromfejű sárkány? Ha megtudná, hogy azért jöttél, hogy hazavigy, azonnal véged volna!
  Kiment elébe, s bevitte.
  – Jánoska! Én téged elbújtatlak, hogy ne találjon meg az uram, mikor hazajő. Először megmondom, ki jött ide, mert erősen ideges. Aztán majd előbújtatlak.
  Egyszer jő a sárkány, de olyan hatalommal, hogy a buzogányát hét mérföldről előrehajította, s a kapu kétfelé nyílt. Jő bé, hát ordítozik:
  – Miféle idegenszag van idebé? Ki járt itt?
  – Jaj, ne haragudj, édes férjem. Az alsó földről jött fel a kanászunk, hogy engem itt szolgáljon.
  – No, majd meglátom, hogy fele kár-e, amit megettél vagy egész! No hát ülj le és egyél velem!
  Hát evett és ivott Jánoska. Mikor a sárkány is evett-ivott eleget, kimentek az istállóba. Megmutatta neki a lovait s hogy mit kell dolgoznia. Hanem a többi lovak közt, legbelül a szögletben, feküdt egy csikó. Olyan sovány volt, hogy nem tudta szétválasztani a lábait. A többi lovak meg olyan kövérek voltak, hogy rothadtak el a nagy kövérségben.
  Azt mondja a sárkány Jánosnak:
  – Tudod-e, János, ezeket itasd-etesd s pucoljad, de azt a csikót nem kell pucolnod, de nem is kell azt adnod, amit ezeknek. Hanem amikor szénát kér, akkor zabot adj! S mikor zabot kér, akkor vizet adj! De egyszer sem szabad azt adnod, amit ő kér.
  Úgy csinált a legény, ahogy a sárkány parancsolta.
  Hát egy nap a sárkány elment vadászni. S Jánoska etetett az istállóban. Egyszer megállt a sovány csikó hátánál.
  – Szegény csikó, mért vagy olyan sovány? Nem tudsz innét felkelni, te szegény?
  – Jánoska, látom, jó szíved van. Én tudom, mért jöttél. Ha meghallgatsz engemet, szerencsés leszel. Nézd csak, Jánoska! Holnap vasárnap. Most te bémész, mondd meg a királykisasszonynak, hogy az urától valahogy kétszínkedje meg, hol tartja az ő erejét, s akkor te mondd meg nekem!
  Hát így is lett. Másnap azt mondja a feleség a sárkánynak:
  – Kedvesem, ne menj ma es vadászni, mindig egyedül vagyok.
  Odahajolt, kezdte sikogatni, hát erősen örvendett a sárkány, azt hitte, szereti őt. Pedig úgy szerette, mint a trágyát.
  – Kedves férjem, ne tagadd meg tőlem, ha kérdezek valamit.
  – Mit, kedves feleségem, mit akarsz tőlem?
  – Nem akarok én egyebet semmit. Csak mondd meg nekem, hol tartod az erődet.
  – Ó, édes feleségem, azt nem tudhatja senki, csak én!
  – Akkor te engemet nem szeretsz igazán.
  – Dehogynem szeretlek.
  – Ha szeretnél, akkor megmondanád nekem.
  – Nézd csak, édes feleségem. Ez nagy titokban van, s nem szabad senkinek sem tudnia.
  – Én úgy halltam örökké, hogy mikor egyszer megesküszik az asszony az urával, akkor egy szív s egy lélek legyen.
  – Hát én megmondom, drága feleségem, de senki meg ne tudja. Van az erdőn egy ezüst medve, s minden délkor a patakhoz jár vizet inni. Ha valaki a fejét kettéhasítaná, abból kiugrik egy nyúl, s azt a nyulat ha valaki lelőné, s a fejét kettéhasítaná, abból kiugrik egy skatulya. Abban van kilenc darázs. Az az én erőm. Ha a skatulyákat valaki összetörné két kővel, s a darazsakat elpusztítja, még annyi erőm se lesz, mint egy beteg légynek.
  A felesége megcsókolta. Hozott egy kancsó bort a legerősebből.
  – No, igyunk a te egészségedre.
  Megtöltötték a poharat, az ember fel is hajtotta. Az asszony úgy csinált, mintha meginná, s letöltötte a földre.
  – Na! – azt mondja az ember. – Most igyunk egy pohárval a te egészségedre is!
  Az ura akkor es megitta. De az asszony letöltötte a mellén. Akkor azt mondja az asszony:
  – Most igyunk egyet a Jánoska egészségére is.
  Akkor azt is megitták. Látta az asszony, hogy az ura egy kicsit részeg.
  – Kedves férjem, még egyet igyunk. Hogy sokáig éljünk!
  Azt is megitták. S akkor az ember felborult, mint egy darab fa. Az asszony Jánoskát béhítta.
  – Na, Jánoska! Kitudtam, hol van az ereje!
  Mindjárt elbeszélte neki, s akkor Jánoska kiment az istállóba, a csikóhoz, s elmondta neki.
  – Na, Jánoska! Eriggy, gyújtsál meg egy öl fát. S mikor az elég, hozzál bé nekem vagy három sufnyi parazsat.
  Úgy is tett Jánoska. A csikó felnyalta a parazsat. Mikor felnyalta, térdre állott.
  – No, most aztán engedj ki engemet az istállóból.
  Kiengedte. S a csikó mind felnyalta az öl fa parazsát. Tiszta aranyszőrű paripa lett belőle, s öt lába lett.
  – Na, Jánoska! Most szaladj a pincébe. Fel van akasztva egy aranynyereg s egy rend aranyruha neked. Öltözz fel hamar, hozd fel a nyerget, s tedd fel a hátamra. Van egy kard felakasztva a szögre, azt es vedd le!
  Na, úgy es tett Jánoska.
  Mikor odaértek, éppen akkor ivott a medve a patakban, s mikor meglátta ezeket, hát elkezdett bömbölni, s jött nekik. Azt mondja a csikó:
  – Ne féljél, János! Légy bátor!
  Mikor aztán a sárkány ereje semmivé vált, azt mondta a csikó:
  – Mehetünk haza bátran, nincs már félni tőlük.
  Hazamentek. A sárkány ott feküdt, ahol le volt esve.
  – Na, János. Üljetek fel a hátamra mind a ketten, mert elviszlek.
  Az öreg király már halálán volt bújában, immár holt meg. Odament János.
  – Felséges királyom, elhoztam a lányodat.
  – Itt vagyok, édesapám!
  Ráborult az édesapjára, sírtak mind a ketten örömükben, de mind a hárman.
  – Na, fiam, János, te vagy mától fogva ennek az országnak a királya. S neked adom a leányomat, az országomat, mindent átadok neked.
  Elvette János a király leányát, s máig es élnek, ha meg nem haltak.

Hun vót, hun nem vót a világon egy szögény embör, annak vót egy felesége. Egyször annyira möhettek, hogy kismalacot bírtak vönni. Szépen nevelgették, abban vót minden gyönyörűségük. Csak azon kérték Istent, hogy mért nem ád nékik családot. Azt mondja egyször a feleség az urának:
  – Hallod-e! Úgy érzem magam, mintha másképp vónék!
  – Hát talán csak úgy gondolod azt.
  Egyször az embör nagy örömmel mönt bé.
  – Hallod-e! Úgy látom, mintha a kismalac hasas vóna.
  – Hát azt te csak gondolod, jóllakott az nagyon.
  Annyira haladtak oszt a napok, meg is lött a kisgyerök. Fiú születött. Mikor az embör abban az örömben ételt vitt a malacnak, látja, hogy három kismalacot fiadzott. Nagy vót az öröm a szögény embör házánál.
  Annyira nőttek a kismalacok mög a gyerök, hogy legeltetni hajtotta a királnak a kertje lábjába. Vót a gyeröknek egy kis muzsikája. Amilyen nótát fújt, úgy táncoltak a kismalacok. Egyször a királylány möglátta, hogy ez a három kismalac milyen szépen táncol.
  – Mennyiért adsz te neköm egy kismalacot?
  – Nem adok pénzért, sömennyiért se. Hanem ha fölhúzod térdig a zubbonyodat, akkor adok.
  – Mi hasznod vóna neköd abba? Többet ér, ha adok egy tarisznya aranyat.
  De a gyerök azt mondta, őneki arany nem köll.
  Gondolta a lány, mi az neki. Fölrántotta a zubbonyát. Avval a kiskanász odaadott neki egy malacot.
  Mikor a gyerök este hazaért, azt mondja az apja:
  – Hol van, fiam, egy kismalac?
  – Elvitte a farkas. Majd mögfizet érte.
  Másnap a gyerök újra odahajt a királ kertje lápjába. Mikor möglátta a királylány, megint azt mondja neki:
  – Te kiskanász! Mennyiért adsz neköm még egy kismalacot? Mert ez maga nem táncol.
  – Pénzért sömennyiért. Hanem ha fölhúzod kötözködésig a zubbonyodat.
  – Ó, te! Többet ér, ha adok egy tarisznya aranyat.
  De a gyerök azt mondta, őneki arany nem köll. Gondolta a királylány, mi az neki. Fölrántotta a zubbonyát. Avval a kiskanász odaadott neki még egy malacot.
  Mikor a gyerök este hazaért, megint mondja az apja:
  – Hol van, fiam, a másik malac is?
  – Elvitte, édösapám, a farkas. Majd mögfizet érte.
  Harmadnap a gyerök újra odahajtott.
  A királylány alig várta, hogy a kiskanászt möglássa.
  – Te kiskanász, mönnyiért adnád ide neköm ezt a kismalacot, mert a kettő nem táncol.
  – Ha fölhúzod nyakig a zubbonyodat!
  A kiskanász odaadja neki a kismalacot meg a muzsikát is.
  Mikor a gyerök este hazamögy, látja az apja, hogy nincs egy malac se.
  – Hol van, fiam, a harmadik kismalac?
  – Elvitte, édösapám, a farkas. Azt mondta, majd mögfizet érte.
  – Nincs annak pénze.
  – Dehogy nincs, édösapám. Van annak sok. Most már el is mögyök a malacok áráért.
  Mikor a gyerök odamén a királyi palotára, azt mondja a kapus:
  – Mit akarsz, te kisgyerök?
  – Eljöttem a királykisasszonyhoz a malacok áráért.
  A kapus elmönt jelenteni, hogy itt van egy gyerök a malacok áráért. Azt mondja a királykisasszony:
  – Töltsetek meg egy tarisznyát arannyal, oszt hadd mönjön!
  Mikor a gyerök hazamén, kidűti az asztalra a rengeteg sok pénzt. Annyi vót, hogy az apja és az anyja nem tudott vele mit csinálni.
  Közben a királ kidoboltatta, hogy az ű lányán van három jegy. És aki kitalálja, annak adják feleségül. De ha nem találja ki, hatvan botot kap. Ennek hallatán azt mondja a fiú:
  – No, édösapám, mönjön el a vásárra. Vögye mög kend a legszöbbik lovat, a rá való nyerget mög kantárt, mög énneköm a legszöbb ruhát mög kardot. De ne alkudjon sömennyit, csak fizesse ki.
  Útnak indult a legény. Ahogy mönt, találkozott egy hercögfiúval mög egy bárófiúval. Kérdözték tűle:
  – Vitéz úr! Hová mögy?
  – Elmék az utamon.
  – Hát magát hogy hívják?
  – Ahogy hívnak, úgy hívnak.
  – Hallod-e! Ezzel jó lösz mönni, mert nagyon tréfás.
  El is nevezték Tréfának.
  Möndögéltek, rájuk is estelödött egy nagy víz szélén. Mikor a legény elaludt, a hercögfiú mög a bárófiú egy nagy karót vert a víz közepibe, és odakötözte a lovát. Fölébredt a legény, s látja, mit töttek a lovával. Nem szólt sömmit. Kivötte a bicskát, és a két lónak a lábán a bűrt bokában körülvágta, és fölgyűrte térdig. Avval oszt lefeküdt.
  Röggel a két úrfi szól a legénynek:
  – Kelj föl, Tréfa! De elaludtál! Nézd, a lovad bemönt a víz közepibe inni.
  – Hahaha! A tietök mög fölgyürkőztek! Be akarnak érte mönni!
  Másnap oda is értek a királyi palotához. Mán akkor vótak ott hercögök, grófok, válogatott cigánygyerökök. De nem találták ki, mi van a királykisasszonyon. Ki-ki hatvan botot kapott.
  A bárófiú gondolja, jó lösz, ha Tréfával mönnek be egyszörre, hátha az kitalálja.
  A legény azt mondja:
  – A kis hasán süt a hajnalcsillag sugara.
  – Igaz! – feleli rá a király.
  – Minek mondtad? Én is ezt akartam mondani! – mondta a bárófiú.
  Azt mondja a legény:
  – A két mejjén süt a napnak sugara s a holdnak sugara.
  – Igaz! – felelik rá.
  – Én is azt akartam mondani! – mondta a bárófiú.
  Most aztán tanácskoztak, hogy meliké lögyön a lány. A legöregebb tanácsadó azt mondta a királynak:
  – Fektessék le mind a hármat egy ágyba. A lány feküdjön középen. Oszt amelik felé fordul, azé lösz a lány.
  Le is feküdtek. Tréfa zsebe tele volt cukorral, süteménnyel, oszt elkezdte ropogtatni.
  – Mit öszöl, Tréfa? – kérdezte a bárófiú.
  – Hát mit önnék? A csizmám sarkát. Vödd le te is, azt ögyél.
  A bárófiú leszakította a csizmája sarkát, azt elkezdte önni. Kínálta vele a királylányt.
  – Ne, szívem, ögyél te is!
  A lány, hogy nem bírta elrágni, mögharagudott, lerúgta, oszt Tréfa felé fordult. Az mög cukrot, süteményt adott neki.
  Mikor röggel benyitják az ajtót, látják, hogy egyik vitéz van az ágyon, a másik szégyönletiben az ágy alá bújt. Hatvan botot kapott, amiért csizmasarokkal ötette a királykisasszonyt, hatvanat mög azért, mert nem találta ki, mi van rajta. Így aztán Tréfának feleségül adták a királylányt, lött nagy lakodalom, hogy hét mögyére szólt. Szögény, boldog ott löhetött, aki csak akart.

Mint sokan tudjuk, Mátyás király járt-kelt mindenfelé. Majd egy kis faluban járkált, a községben szétnézdegélődött, hogy él a nép. Van egy táblafelirat a bíró házán. „Itt él a község bírója, aki minden gond nélkül él.” Ezt Mátyás király nagyon megfigyelte. Megnézte, felírta a bírónak a címét. „No, ha minden gond nélkül élsz, akkor adok én egy kis gondot.” Ha már arra volt ilyen büszke, hogy minden gond nélkül lehet bíró. Elment haza Mátyás király.
  Régen voltak ilyen vizeskorsók, kőkorsók, olyan csörgős korsók. Ki volt lyukadva az oldala egyik ilyen kőkorsónak. Mátyás király leküldte a bírónak, hogy foltozza be a korsó oldalát. Mert ha nem, akkor lefejezteti.
  Megkapja a bíró a korsót, a levelet is hozzája, nagy gondnak, bánatnak adta a fejét. Nagyon gondolkozott. Volt neki egy tizennyolc éves lánya. Meg merte kérdezni, hogy:
  – Édesapám! Még így magát nem láttam szomorkodni soha, csak most a napokban. Mondja, mi baja magának? Nagyon el van szomorodva.
  – Minek mondjam, lányom? Úgy se tudsz te ezen segítenyi.
  – Édesapám! Hátha tudok rajta segítenyi.
  – Idefigyeljél, édes lányom. A felséges király leküldött egy kőkorsót, hogy foltozzam be, mert ha nem, akkor lefejeztet.
  – Ejnye, apó, ezen búslakodik annyira? Ezen töri magát annyira? Csomagolja be a korsót, küldje vissza a királynak, hogy fordítsa ki a korsót, mert minden ruhának a visszájára szoktuk a foltot tenni.
  – Jól van.
  El is küldte a királynak a korsót. Mátyás királynak.
  – Hát ez jó! Ez helyes! Kifordítani nem lehet a kőkorsót.
  Majd akkor a király leküldött egy malomkövet, hogy nyúzza meg a bíró a malomkövet. Akkor megint nagy gondnak eredt a bíró úr, hogy most már lefejezi, mert egy malomkövet hogy lehessen megnyúzni.
  A lánya szintén megkérdezte:
  – Édesapám! Miért olyan szomorú megint?
  – Édes lányom! Mán ezen oszt nem tudol segítenyi.
  – Hátha, édesapám, nem lehet tudni.
  – Most leküldött a felséges király egy malomkövet, hogy nyúzzam meg, mert ha nem, akkor lefejeztet.
  – Aj, édesapám, ezen is gondolkozik maga? Egész nyugodtan küldje föl a malomkövet vissza, írja meg a felséges királynak, hogy először engedje le a véréről. Mert semmi állatot nem lehet megnyúzni, míg el nem vágják a nyakát, le nem eresztik a vérit. Ő is először erissze le a vériről a malomkövet.
  Felküldte a királyhoz a malomkövet. Akkor a király írt a bírónak, hogy menjen fel személyesen.
  Felment a bíró, körülbelül arra a gondolatra, a megfelelt díjáért, jutalmáért, de arra kérte a király, mondja meg: ki adta a jó javaslatokat neki? Hát a bíró minden további nélkül megmondta, hogy:
  – Van nekem egy tizennyolc éves lányom. Az adta a javaslatot mind a két dologra.
  – Jól van, bíró. Helyes. Hazamegy, megmondja a lányának, hogy én üzenem: hogy jöjjön fel hozzám Budára. Se ruhában, se meztelenül, se lóháton, se kocsin, se gyalog. Ajándékot hozzon is meg ne is. Mert ha nem, lefejeztetem őtet.
  Persze az apa nagyon szomorúan ment haza. Felséges király atyától hogy ilyen parancsot visz a lányának. Hát eztet nem létezik megcsinálni. Ennyi mindent sehogy se. Elmondja a bíró a lányának.
  – Na, lányom! Most már véged van!
  – Mé, édesapám?
  – Azt üzente a felséges király, hogy menjél fel hozzá Budára. De se ruhában, se meztelen, akkor se lóháton, se kocsin, se az úton, se az út mellett. Ajándékot vigyél is meg ne is.
  – Jól van, édesapám, elmegyek. Ezen nem kell megijedni, édesapám, rendben van.
  Levetkőzött a lány meztelenre. Csak a melltartó volt, semmi más. Se teljesen meztelen ne legyen, ugye, se ruhába ne legyen, hát csak a melltartó volt pont, semmi más. Semmi ruha. Fogott egy bakkecskét, az egyik lábát rátette a bakkecskére, a másik lábával meg ment egy lábon mellette az út szélén. Fogott egy fehér galambot, vitte a kezibe. Így ment fel Budára a király eleibe.
  Mikor odaért, persze meglátta a király, ilyen csoda jelenetet, hogy milyen lovagló huszár megy eleibe!
  Akkor a lány:
  – Felséges király atyám! Parancsolatodra megérkeztem. Nézzél meg! Az ajándék, tessék!
  Kitartotta a galambot a tenyerén, a galamb elrepült. Vitt is meg nem is ajándékot, ugye, mert a galamb elrepült.
  Azt mondja a király:
  – Édes lányom! Nagyon jól van, de inkább csak a csúnyádat gyugtad vóna el!
  Erre a lány azt felelte:
  – Felséges király atyám, azt az Isten teremtette rám, de a mellemet én neveltem. Ezt én szégyellem, ezért gyugtam ezt el.
  Így megjutalmazta a király a lányt. Ez lett a vége.