Werkfilm: így készült a párkereső hirdetés
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Nem, négy. Illetve nyolc. Azaz tíz. Tizenegy. Várjunk csak, hányan is voltak?
„Miért?” – kérdezte Barča Hrdinová egy vidám tavaszi napon, s ezzel ért véget az ő története, a Mindenki tanköteles című tévésorozat, amelynek senki se tekinti őt főszereplőjének, csak én. Neki hat másodpercbe telt, hogy ráébredjen az élet, a világmindenség meg minden jelentőségére – nekem négy évig tartott. De én nem vagyok tizennégy éves kislány és nem vagyok tévésorozatba írva sem.
Barča számára a válasz nem az volt, hogy negyvenkettő, hanem Jindra Jokl, aki föltette a kérdést, hogy ő, Barča szeret-e levelet írni. Mert akkor megadná a kollégiumi címét. Barčának ez a kérdés és hat másodperc kellett, hogy rájöjjön: valójában mindig is szerette Jindrát. A tévénéző ezt régesrég tudja, ahogy azt is, hogy… akarom mondani, azt nem a tévénéző tudja, csak én, meg akik olvasták tanulmányomat, hogy Barča szereti Jitka Povejšovát is. Sem az nem akadályozza, hogy Jitka lány, Jindra meg fiú, sem az, hogy egy perccel korábban úgy tagadta le Jitkához fűződő érzelmeit Karfiol előtt, hogy csak a vak nem látja: még mindig szereti.
Szereti. De hogyan? Szerintem szerelemmel, ami oly mértékben lehetetlen a nyolcvanas évek Csehszlovákiájában forgatott tévésorozatban – nemcsak mert leszbikus, de ráadásul gyerek –, hogy muszáj volt nagyon alaposan elgondolkodni rajta. Hát megtettem – az eredmény a Barča Hrdinová-sorozat, amelynek első darabja a fenti linkelt tanulmány tavalyelőtt áprilisról, s eddig öt írásban tárgyaltam jellemét és életének folyását. (A többi cikk csak említi.) És egy regény, amin elég sokat kellett töprengeni.
Barča nem létezne Michaela Kudláčková nélkül, aki eljátszotta, Jitka Povejšová nélkül, akibe szerelmes volt, és Jana Janatová nélkül, aki Jitkát játszotta. Ők négyen az első csoport, akiktől megkaptam a lökést a következő lépéshez: a regényben őbelőlük négy másik kislány lett, akik nem sokban hasonlítanak rájuk, és ez a nyolc együtt adta a rengeteg töprengenivalót. Több mint egy évig tartott.
Mármost az író a regényt nemcsak a regényalakról írja, hanem a regényalakkal is. Szereplőinknek együttműködő, segítőkész embereknek kell lenniük, különben megette a fene az egészet. (Megvan az oka, hogy nem írok történelmi regényt. Azok a szereplők ugyanis már meghaltak és nem tudnak nekem segíteni. De akiket én találtam ki, azok nem haltak meg!)1 Így hát együtt töprengtünk a négy kislánnyal. Mind a nyolccal nem lehetett, mert Barčát és Jitkát nem én találtam ki, Kudláčková és Janatová pedig nem filmalakok, hanem színésznők (voltak gyerekkorukban – ma már nem azok). De öten is elegen voltunk, csak némi időbe telt.
Olyan regényeknél, amik emberi érzelmekről szólnak, az író saját érzelmeit is be kell vonni a történetbe. Ezt lehet sokféleképpen, megírhatjuk konkrétan az érzelmeinket vagy pont azok ellenkezőjét, használhatjuk az érzelmeinket arra, hogy befolyásoljuk szereplőink érzelmeit, de éppenséggel az övéik is befolyásolhatják a mieinket. Ez a négy kislány is intenzív érzelmi életet él, és nekem a saját lelkivilágomban kellett nekik hol tükröt, hol gyűjtőlencsét tartanom, hogy egyszer visszavetíthessem, máskor összegyűjthessem az ő érzelmeiket. Hisz hol máshol? Ők maguk is csak az én lelkivilágomban léteznek, a szövegszerkesztőben csak holt betűk vannak, amikből ők megelevenednek – az olvasó lelkivilágában.
És akkor szóltak, hogy hahóka, kapjak már az agyamhoz.
A történet most következő – harminc év előtt lezajlott – részét átugrom. Most jelenik meg egy interjúban. Onnan lett a kilencedik, majd húsz évvel később a tizedik kislány. És van egy tizenegyedik, akivel a tizedik jókat játszott itt nálunk az udvaron, aztán mindenki hazament, én pedig bejöttem és tovább töprengtem azzal a néggyel. Az ő életükről persze, vagyis a sajátomról. Mármost aki azt hiszi, hogy a gyerekek életében a szerelem nem tényező, az nem értem, minek olvasott mostanáig, de most már ideje, hogy kikapcsolja a gépét és visszamenjen focizni. Egyrészt. Másrészt a tizennégy évesek már rég nem gyerekek. Felnőttek se, az igaz, ezért nem volt olyan egyszerű a velük történő dolgokat a velem történő dolgokra lefordítani, át kellett vinni mindent egy többrétegű lélektani szűrőn, ezért tartott olyan sokáig. De végül mégiscsak sikerült. Az a négy kislány végre ráébresztett, mi a válasz a kérdésre, hogy az élet, a világmindenség meg minden, és megkértem a kilencediket feleségül.
S még mindig ők négyen voltak azok, amikor ez a rövid kapcsolat zátonyra futott, akikkel megbeszéltem a problémámat, és ők meg a tizenegyedik juttattak el a felismeréshez, akkortájt, amikor kiszerettem a kilencedikből, hogy az a része stimmel, hogy az élet, a világmindenség meg minden, csak az egyenletben nem a megfelelő értéket tettem x helyére. A kilencedik lánnyal nem jött ki a negyvenkettő. Nem őt kellett volna.
Hanem lehet, hogy az olvasót, aki most azon töpreng, hogy ő-e Ő. De tőlem hiába kérdezi. Csak önmagában döntheti el.