Világok karca
„Mentőt vezetek a városban. Vagyis csak vezettem… ennek vége. Tudja, kik élik túl? Kiknek nem áll meg a szíve a kórházig? Akik nyitva tartják a szemüket és néznek magára.”
Igazán szomorú, hogy egy ilyen belevaló mentős, aki képes egyszerre vezetni a mentőautót és hátul ülve figyelni a beteget, ennyire begolyózik egy földönkívüli inváziótól. Végül is láthatott már ilyet, ha munka után hazamegy tévét nézni.
Eredetileg egy szép hosszú, csípős kritikát akartam írni a Tom Cruise-féle Világok harcáról, megeresztve egy-két oldalvágást annak a magáról megfeledkezett, tiszteletlen alaknak, aki nem szégyelli ellopni Spielbergtől a közismert rendezői fogásait. Csak hát kritikát írni nem lehet anélkül, hogy az ember ne járna utána a dolgoknak – én is megtettem, és elment a kedvem a szép hosszú, csípős kritikától. Ha az olvasó nem tudja, hogy ki rendezte ezt a filmet, akkor eddig a pillanatig boldogan élhetett. Mert én most megmondom. Spielberg.
Igen, én tudom, hogy minden alkotó munkásságában szükségszerűen kell hogy legyen egy legrosszabbul sikerült darab, én az Amistadért se voltam oda, de azt még meg lehetett magyarázni azzal, hogy Spielberg föl akarta emelni a szavát a rabszolgatartás ellen, és hát ez lett belőle. De miféle nemes érzelem késztethet valakit arra, hogy újraforgassa a Világok harcát, ezt a végtelenül primitív, bárgyú rémfilmet?
H. G. Wellsnek meg lehet bocsátani, hogy megírta a történetet. Végül is 1898-ban ez futurisztikusnak számított, évtizedekkel megelőzte korát, az 1930-as évekbe való volt, amikor „a dülledt szemű szörnyekről dülledt szemű fiúk olvastak”. Igazán le a kalappal, Herbert George dédpapa jó munkát végzett, tisztelet és becsület a műnek, amit bármikor le lehet venni a polcról és vissza lehet tenni a polcra, csak a kettő között kinyitni nem érdemes. Hacsak nem kutatási célból, hiszen kétségkívül tudományágak egész sora talál benne disszertációanyagot, csak mint irodalmi művet lepte be végérvényesen a por.
Orson Wellesnek is meg lehet bocsátani a híres-nevezetes hangjátékot. 1938-ban a sci-fi csecsemőkorát élte, mindenfelé dülledt szemű szörnyek mászkáltak, és Asimov akkoriban próbálkozott először az írással. Miből csinált volna hangjátékot, abból csinálhatott, ami volt, és különben is népszerű volt az ilyesmi.
Byron Haskinnek is meg lehet bocsátani, hogy filmet csinált belőle. 1953-at írtak, a sci-fi gyerekkorát élte, még egy évtizeddel később is arról szólt a tudományos-fantasztikus film, hogy már megint jön a szörny és egy nő már megint sikít. (Konkrétan A triffidek napjára gondolok, amit 1962-ben forgatott Székely István, a Hyppolit, a lakáj rendezője, és a mérhetetlenül nyomasztó, borús könyvhöz képest inkább csak fárasztó és unalmas tud lenni a rengeteg sikoltozással.)
De 2005-ben újraforgatni a történetet olyan bűn, amit még egy Timothy Hines vagy egy David Michael Latt se vihet el szárazon – tudniillik ők is csináltak egyet-egyet ugyanebben az évben –, hát még Spielberg. Spielberg, aki a Harmadikban megajándékozott minket azzal az élménnyel, hogy bár félünk az űrlényektől, igazából semmi okunk rá, nem állíthatja most büntetlenül, hogy igenis félni kell tőlük. Ha az eltelt fél évszázad fejlődése nem elég ahhoz, hogy ezt másnak se legyen szabad, akkor ott van A függetlenség napja, ami abból az alapkoncepcióból indult ki, hogy egy idegen naprendszerből érkezett idegen intelligencia kétségkívül Intel processzorral felszerelt számítógépeket használ, Bill Gates Inside, té-em. Innentől kezdve két rossz dolog közül lehet választani. Lehet még ezt is alulmúlni, és büszkének lenni rá, vagy úgy tenni, mintha a függetlenségnapi csáposok valamiféle teljesítmény lennének, és kemény munkával felülmúlni őket. Aztán büszkén körülnézni, bizony, sokéves edzés és a szponzorom által biztosított kitűnő sportcipő segítségével több mint harminckét milliméter magasat ugrottam!
Ez akkor is szánalmas, ha egy ismeretlen senki csinálja pár tízezer dolláros költségvetésből. De Spielberg? És még büszke is rá?
Spielberg ijesztő űrlényeket akart, mert olyanjai még nem voltak. Hát most vannak neki, játszhat velük, örüljön.
No, mégiscsak meglett az a csípős kritika.