Véglények
Ma van a fogyatékosok világnapja. Ennek alkalmából válaszolni szeretnék egy levélre, ami tegnap érkezett – de nem levélben, hanem a Facebookon és a blogban. A levél arra válasz, hogy szállást keresünk Tatán, ahol az esküvőnket és a nászutunkat tervezzük eltölteni. Teljes terjedelmében idézem:
Tatán lakik egy osteogenesis imperfectás férfi. Kérdezd meg az önkormányzatot, hátha tud szállást adni. Úgy tudom, az anyjával él.
Nos, nézzük át, mit jelent ez. Először is tartalmazza azt a remek javaslatot, hogy én álljak neki egy huszonháromezer lakosú városban megkeresni egy embert, akinek nem tudom a nevét. Az önkormányzat nem foglalkozik cupringerséggel, és egyébként sem adhatnak ki személyes adatokat, legfeljebb meghagyhatom a telefonszámomat, és majd ha esetleg megkeresik az illetőt és esetleg meg is találják, akkor esetleg megmondják neki, hogy ki kereste, és esetleg az illető majd felhív. De arról nem szól a fáma, hogy az illető egy fogadós. Lehet, hogy egyébként felhív és közli, hogy ő amúgy két szobában lakik az anyájával, de szívesen átengedik az egyiknek a felét a mi családunknak. Ja, amúgy esetleg a negyediken laknak, Tatán is vannak sokemeletes házak, de ez igazán nem gond, az osteogenesis imperfectás férfi huszonöt éve nem tudott lemenni az utcára, de minket azért szívesen látnak, ha meg tudjuk oldani. Meg még ezerféle változat kijöhet, amikor esetleg majd megtaláljuk azt az embert. Beleértve azt a változatot is, hogy nem találjuk meg. Ez egyébként a legvalószínűbb, ugyanis eszem ágában sincs keresni.
Fontosabb a történet második része. Hogy mi azért, mert nyomik vagyunk, ne is gondoljunk arra, hogy elmegyünk egy tisztességes szállodába, rémületére az ottlevőknek, mi annyira csórók vagyunk, hogy be kell kopognunk egy vadidegen faszihoz, hogy tessék már szíves lenni mirajtunk megesni a kegyes szivinek, hogy be tessenek minket már fogadni egy hétre, ha már ilyen baromságot eszeltünk ki, hogy eljövünk nyaralni, sőt nászútra. Miért pont az osteogenesis imperfectás férfihez, nem a szomszédjához vagy annak a szomszédjához? Huszonháromezer ember közül miért pont őhozzá? Mert nem tudunk kifizetni egy olyan összeget, amiért elvárhatnánk, hogy odalöknek nekünk valahol egy szobát, tehát ilyen szolidaritási alapot kell elvárnunk egy vadidegentől, akinek amúgy lehet, hogy éppen úgy az idegeire mennek már a nyomik, mint pont nekem, az ilyen megnyilvánulások miatt – de nekünk esengeni kell őnála szolidaritásért. Persze ha nem találjuk meg az osteogenesis imperfectás férfit, akkor még mindig élnek Tatán vakok, rákbetegek, szívbetegek, COPD-sek, regényírók, filozófusok, lelkisegély-ügyelők, családanyák, családapák, zsidók, szerbek, svábok, magyarok és kiskutyák, ezekhez mind-mind mehetünk szolidaritásért kuncsorogni, hiszen van bennünk valami közös.
Azonfelül akikkel nincs, azokkal is van, nemcsak Tatán, hanem Tatabányán meg Celldömölkön meg Irkutszkban, ugyanis mind emberek vagyunk.
Amikor a felhívás megjelent, jöttek vadidegen emberek, a szó szoros értelmében olyanok, akikről alig tudunk valamit és ők is mirólunk nagyjából ugyanennyit, és két nap alatt összeadták a tatai nyaralásra kalkulált maximumösszegnek közel az egyharmadát. Mondom: vadidegenek, akikkel kedvesem összesen ha egy órát beszélt életében, én még annyit sem. Aki ezt a levelet írta, nem méltatott arra, hogy idelökjön legalább egy jelképes ötszáz forintot, ha már amúgy egy vagyonnal tartozik nekem, csak én nem szarozok azzal, hogy évente a képébe nyomjam a bírósági ítéletet, minek, szarik bele.
Ezt a levelet ugyanis az anyám írta, akit megkérek, hogy a jövőben ne olvassa se a blogomat, se a Facebook-oldalamat, és főleg ne írjon róla leveleket. Ugyanis főtörténeti seggfejség, hogy a saját gyerekét ennyire értékeli, hogy a nászútját majd úgy fogja tölteni, hogy valami vadidegennek a kisszobájában kucorog jószívűségből, és majd vatikáni valutával fog fizetni a szállásért. És itt jön a képbe a fogyatékosok világnapja. Ha a saját szülőanyámtól, aki felnevelt és harmincegy éves koromig gondoskodott rólam (hogy hogyan, az egy másik elbeszélés lenne, csak nem olyan szívderítő, mint ez az eléggé undok kis írás), ha őtőle nem telik több, mint a saját gyerekét valami alacsonyrendű kis véglény izének tekinteni, akkor mit várjunk idegenektől? Akkor évente háromszázhatvanöt fogyatékossági világnap csak arra kellene, hogy beleverjük a felsőbbrendűek fejébe, hogy mi amúgy EMBEREK vagyunk, és ha például el akarunk menni nyaralni, akkor egy tisztességes szállodába, nem valakinek a garázsába szívességből. Akkor inkább nem megyünk nyaralni.
Elismerem, hogy csórók vagyunk. De emberi tartásunk még van. Én nem tartozom senkinek milliókkal.