Tisztelt Telekom!
(Előzmény: lemondtam egy set top box bérletét; küldtek útmutatást, hogyan adjam postára; megtettem; ezután hetekig hívogattak és emailezgettek, hogy hol van már a készülék; továbbra is számlázták a havi díját; elküldtem nekik a feladóvevényt; még mindig követelőztek; egyszer csak fölhívott egy ember, hogy megtalálták a kütyüt, elnézést kérnek, jóváírják a bérleti díjat és tízezer forintot, ha elfogadom; elfogadtam; másnap jött egy levélke, hogy kapok kétezer forintot; visszaírtam, hogy a tízes azért jobban hangzott; írtak, hogy örülnek, hogy a probléma megoldódott; megkérdeztem, hogy eszerint a tízest kapom-e; visszaírtak, hogy nem látják a jóváírást a nyilvántartásukban, menjek be hozzájuk tisztázni a dolgot. Ez az előzményleírás a cégnek küldött levélben nincs benne.)
Válaszomat most már blogcikkben írtam le, Önök másolatot kapnak róla. Nem fogják végigolvasni, mert túlmegy a harminc másodpercen, amit egy üggyel hajlandók foglalkozni, de nem baj, majd olvassák mások.
Természetesen nem fogok színük elé járulni, mert nem tudok és nem akarok. Nem tudok, mert be kellene hozzá indítani a másfél tonnás kocsit, ami tizenhárom litert eszik városon; ha megnézi a kilencvenötös benzin árát és a távolságot, látni fogja, hogy ez mibe kerül – de nekem még sofőrt is kell fogadnom, természetesen pénzért, munkaidőben ingyen senki sem fog fuvarozni. Sokkal többe kerülne az egész, mint az Önök tízezer forintja. De nem is akarok, mert az irodában is ugyanúgy letagadnák az egészet, annyi lenne a különbség, hogy valaki másnak kellene cirkalmas mondatokban elküldeni engem a fenébe, nem pedig Önnek, aki ezt a levelet megírta. Az volt a célja, hogy kipipálhassa a feladatot, mostantól bajlódjon vele más.
Nekem nincs kire testálnom a feladatot, magamnak kell megkérnem Önöket: legalább azt a cinikus szöveget vegyék ki az üzenetsablonból, hogy forduljunk Önökhöz bizalommal. Önökhöz senki sem fordul bizalommal. Fordulunk, mert néha muszáj, de Önökben már nagyon régóta nem bízik senki. Önök tökéletesen automatizáltak mindent, igazi nagyüzem módjára, de az automatikus folyamatok egyre-másra csődöt mondanak, és akkor leáll az egész, nem működik semmi – de Önöket ez nem zavarja, mert Önök csak alkalmazottak, így is, úgy is megkapják a fizetésüket. A cég haszna nem érdekli Önöket, a vásárló elégedettsége meg aztán végképp nem. Hogy is érdekelhetné, amikor ügyfélnek szólítják a vásárlót, mintha hivatal lennének? Egy hivatalban az ügyfélnek nem kell elégedettnek lennie.
Csak hát Önök cég. Nagyobb, mint Jenő autószerelő műhelye, de éppen úgy a vásárlóikból élnek. Annyi a különbség, hogy autószerelő van az út mentén vagy ötven, és mind verseng a vásárlókért, Önök viszont nincsenek versenyben az Invitellel meg a Telenorral, azok ugyanilyen nemtörődöm, érdektelen közönnyel küldik el a vásárlóikat a fenébe, mert tudják, hogy azok nem fognak ezért fölmondani, telefonra, netre, tévére szükségük van. Hova mehetnének, Önökhöz? Önöktől meg őhozzájuk? Minek?
Önök megengedhetik maguknak, hogy az egyik nap megígérjenek tízezer forintot, a másik nap lecsökkentsék kétezerre, a harmadik nap meg lehazudják az egészet. Önöknek van egy Nagy Szent Nyilvántartásuk, amibe csak Önök látnak bele, arra bármikor lehet hivatkozni. Igaz, a kétezerről levelet küldtek, de ha nem kapom meg és fölmutatom, ugyan mire megyek vele? Nincs aláírva, nincs rajta pecsét. És nincs benne a Nagy Szent Nyilvántartásban. Ha mégis, azt csak Önök látják. Azt csinálnak, amit akarnak. Mi legfeljebb leveleket írhatunk, amiket Önök, unottra és közönyösre dresszírozott alkalmazottak fognak olvasni vagy inkább nem is olvasni, és nem történik semmi.
Az igaz, hogy Önök már nem követelnek hajbókolást a jobbágyaiktól, mint középkori elődeik. De azok meg nem mondták kaján mosollyal a deresen fekvőknek, hogy forduljanak hozzájuk bizalommal.
No persze biztosan az egyik kollégájuknak támadt kedve szórakozni egy kicsit. Nyilván. Látott egy előfizetőt („ügyfelet”), akivel egy kicsikét már kiszúrtak, és fölhívta – a saját telefonjáról, nehogy nyoma maradjon –, tízezer forintot ígért neki, aztán elképzeli a megnyúlt képemet és röhög a markába. Ez biztosan egészen reális forgatókönyv, csak én valahogy nem hiszek benne. Szerintem a céges telefonról hívott, mert az neki ingyen van, és pontosan tudta, hogy soha nem leszek képes számon kérni azt a pénzt; még a cégen sem, nemhogy őrajta, a nevét se tudom. Ha tudnám, akkor se tudnám őt előkeríteni; ha mégis, nem emlékezne, és hát nincsen benne a Nagy Szent Nyilvántartásban. Ezzel az erővel tízmilliót is ígérhetett volna. Javasolom, legközelebb tegye ezt. Egy szélhámos legyen nagyvonalú. Főleg ha óriáscég.
Csak hát az én képem nem nyúlt meg. Nekem ez a történet már eddig is jóval többe van, mint az Önök pimf tízezer forintja.
Most pedig, ha mégis elolvasta, kattintson rá az egyikre az üzleti bikkfanyelven kicirkalmazott sablonok közül, tartalmilag mindegy, melyikre, mindegyik ugyanúgy elküldi az „ügyfelet” a jó édes anyjába. De szépet válasszon, mert utóiratban csatolom a cikkhez.
Utóirat, 2016. január. A cég mindig tartogat meglepetést. Választ nem írtak, de kötbér címén jóváírtak tizenkétezer forintot.