Tisztelt Bíróság!

Ítéletüket megkaptam, köszönöm. Miután fellebbezésnek helye nincs, csak egypár megjegyzést szeretnék tenni.
  Biztos vagyok benne, hogy minden teljesen jogszerűen és a törvényi előírásoknak megfelelően történt – ennek ellenére a tisztelt Bíróság tökéletesen megoldotta, hogy esélyem se legyen az ügyben. Az alperes olyan állításokat tett, amik nem felelnek meg a valóságnak, és én ezt bizonyítani is tudtam volna, ha módom van rá. Nem tehettem, mert az alperes állításait csak a jogerős ítéletből ismertem meg. Ilyen állítás, hogy a bank ügyintézője nem tudhatta, hogy én mozgássérült vagyok. Az OTP-nél többhelyütt vannak erről feljegyzések, amiket a tisztelt Bíróság megkaphatott volna, én pedig feltehettem volna a kérdést, hogy miért az én hibám, ha a feljegyzések nem jutnak el az OTP egyik ügyintézőjétől a másikig.
  Jókora gyűjteményem van a bankkal folytatott telefonbeszélgetésekből, de nem gondoltam, hogy föl kellene mutatni őket. Ha akár csak sejtettem volna, hogy a tisztelt Bíróság a példaként idézett egyetlen beszélgetést bizonyítékként tekinti arról, hogy a bank mit tud rólam és mit nem, akkor vaskos paksamétát nyújtottam volna be, ami pontosan az ellenkezőjét bizonyította volna annak, amit Önök megállapítottak.

Érdekesen árnyalja az ügyet, hogy ha nem is az egész diszkrimináció-sorozat miatt, de egy konkrét esetben az OTP időközben elismerte, hogy megsértette a jogaimat, és kártérítést fizetett. Ez nagy könnyebbség számomra, mert így kifizethetem az Önök által megszabott perköltséget. Megjegyzem, jövedelmi viszonyaim alapján jogosult lennék a költségmentességre, de amikor az eljárást megindítottam, téves feltételezésekből indultam ki, Önök pedig szemlátomást úgy gondolták, hogy aki nem szakember, az magára vessen, igazán elvégezhette volna mindenki a jogi egyetemet.

Egyébként én soha nem állítottam, hogy a vékony hangszín fogyatékosságnak minősülne. Azt állítottam, hogy a vékony hangszín a fogyatékos állapot következménye, ugyanúgy, ahogy az, hogy tolókocsival nem lehet felmenni a lépcsőn. Önök szerint az Ebktv-ben foglalt felsorolást nem lehet kiterjesztően értelmezni – az EBH szerint viszont leszűkítve kell értelmezni, vagyis úgy, hogy csak az egyes fogyatékosságok elsődleges és legközismertebb következményeit tekintjük diszkriminációs alapnak.
  Megpróbálom egy párhuzammal megvilágítani, csak az utókor kedvéért, hátha egyszer egy történész megtalálja levelemet az archívumban. Ha egy épületre ki van írva, hogy MOZGÁSSÉRÜLTEKNEK BELÉPNI TILOS, az a fogyatékosság miatti diszkrimináció. Ha viszont az épületbe csak lépcsőkön át lehet bejutni, az a fogyatékosság következménye miatti diszkrimináció. Nem azért diszkriminálnak minket, mert fogyatékosok vagyunk, hanem mert ennek következtében nem tudunk fölmenni a lépcsőn.
  Elhiszem, hogy a tisztelt Bíróság nálam sokkal jobban tudja értelmezni bármely törvény bármely paragrafusát, én viszont mozgássérült vagyok, egy olyan család tagja, amelynek mind a négy tagja kivétel nélkül mozgássérült, és nekünk meglehetősen kifinomult az érzékelésünk arra nézvést, hogy mikor diszkriminálnak minket.

Ami mármost az Ebktv. 8. §-ának t) pontját illeti, biztos vagyok benne, hogy az Önök jogi tudása magasan szárnyal az enyém fölött, eszembe sem jut Önökkel jogi vitába bocsátkozni. Csak megjegyezném halkan, hogy
  1. a jogsérelemnek szerintem is összefüggésben kell lennie valamilyen személyhez fűződő, az emberi méltóság lényegét érintő tulajdonsággal;
  2. azt hiszem, a hangszín vitán felül személyhez fűződik, hiszen egy embert azonosítani lehet pusztán a hangjáról;
  3. az emberi méltóság lényegét érintő tulajdonság pedig szerintem bármi lehet, ami módot ad arra, hogy valakit megalázzanak, emberi méltóságában megsértsenek.
  Számomra csekély vigasz, hogy az Ebktv. említett pontja mit tartalmaz és mit nem, amikor megaláznak. Igazán sajnálom, amiért olyan szempont alapján aláztattam meg magamat, amit a szerkesztők elfelejtettek beleírni a felsorolásba, de elhiheti a tisztelt Bíróság, hogy nem szándékosan csináltam.

Az alperes egy másik állítása, hogy a bank engem olyan biztonsági intézkedések miatt alázott meg, amik az én érdekeimet is szolgálják. Ezt az állítást sokszor cáfoltam a bankkal folytatott levelezésemben, de úgy látszik, ez sem érdekel senkit. Az én érdekeimet nem szolgálja, hogy a bank ügyintézője megkérdezi az anyám nevét, mielőtt kiszolgál. Akárki tudhatja az anyám nevét. Ez az eljárás kizárólag a bankot védi. De hát ezt leírtam sokszor, akkor sem érdekelt senkit, nincs értelme ismételni.

Elgondolkodtattak megjegyzésükkel, miszerint mindenkinek idegi megterhelést jelent a hivatalos ügyek intézése. Ez az állítás önmagában véve színigaz, de én mihez kezdjek vele? Örülnék, ha megmagyaráznák, hogy ezt miért mondták, mert jelen pillanatban csak misztikus értelmezéseim vannak, mint például ha X elüti Y-t a kocsijával, és ezt Y érthetően sérelmezi, akkor X megvonja a vállát, mondván: mindenkinek fizikai megterhelést jelent, ha elüti egy kocsi.

Nem tudom mire vélni azt a megjegyzésüket sem, hogy az ügyintéző nem tudhatta, hogy mozgássérült vagyok, mert nem mondtam meg neki. Örömet szereznének, ha tájékoztatnának, hogy ezt miképpen kellene tennem – a továbbiakban eszerint tudnék cselekedni. Ha a tisztelt Bíróság úgy gondolja, hogy nekem így kellene kezdenem a telefonbeszélgetéseket a pénzemből élő bankkal: „Jó napot kívánok, Láng Attila Dávid vagyok, és közlöm, hogy mozgássérült vagyok”, akkor szeretném emlékeztetni Önöket arra az időre, amikor bizonyos orvosoknak így kellett szólniuk a beteghez: „A törvény értelmében mielőtt megvizsgálom, közölnöm kell, hogy zsidó vagyok.”

Talán érdekli Önöket, hogy mit fogok csinálni ezután. (Tudom, hogy nem érdekli Önöket, de udvariasságból úgy teszek, mintha nem tudnám.) Megmondom: meghátrálok. A megaláztatásért kapott kártérítésből szerencsére telik arra, hogy kifizessem a perköltséget azért, mert nem is aláztak meg, de tovább nem harcolhatok az igazamért, főleg nem egy jogerős bírósági ítélettel, hiába alapul tévedések sorozatán. Nincs rá sem pénzem, sem energiám, és van elég bajom, nem vállalhatok még egy gyomorfekélyt is. Tehát megkeresem a módját, hogy kitérjek a megaláztatás elől, ami valójában nem is létezik, bár a bank még kártérítést is fizetett érte. Tudják: amikor az utcán fekete csizmák dübörögtek, el kellett bújni.

»»»»»»