Szvabháva

Lassan elérjük azt a végkifejlet, ami nem végkifejlet – a tervezett terjedelemnek alig több mint a felénél van, hát igazán nem „vég”. De ez volt az a pont, amit kilencszázhuszonegynéhány nappal ezelőtt elhatároztam, hogy ezt kell megvalósítani. Azaz persze: leutánozni. Hiszen előttem már megcsinálta majdnem ugyanígy a valóságos Ninda, mindössze az összes körülmény különbözött, de az csak a körítés.
  És megvalósítottam a másik tervet: megakadályoztam a dzsihadot. Amióta tudom, hogy ez a feladatom, rengeteg minden megváltozott. Amikor ezt leírtam két és fél évvel ezelőtt, még nem tudtam, hogy a Három Elme nem három lesz, hanem öt. Négy már együtt van, és – megint egy új gondolat – ha meglesz az ötödik is, akkor az pont öt, éppen úgy, mint a tűz, a víz, a föld, a levegő és Leeloominatchaï Lekatariba Lamina-Tchaï Ekbat de Sebat, és akkor vissza tudjuk verni a – mit tudunk visszaverni? Ezt még nem tudom, mert a dzsihadot most fogjuk megakadályozni. Kaptam két másodpercet egy vörös fényben úszó parkolóházban, és erre raktam rá az egészet. Lassan négyszázharmincezer szót.
  Sok minden megváltozott. Az események sorrendje is. Eredetileg valamikor jóval később jöhetett volna ez a pillanat, és akkor tényleg öten lettek volna, de praktikus okokból megváltoztattam a tervet. Megváltozott az előre eltervezett cselekményvezetés több fontos részlete, de a lényeg maradt.
  És maradt Ninda, változatlanul. Azaz persze rengeteget finomodott, árnyalódott, színesedett, de mindvégig az az egyéniség, akinek elindult. Milyen rég volt már. Még mindig nem látjuk az átfogó, teljes képet, de alig ötven év alatt azzá nőtt, akivé nőnie kellett, vagy legalábbis annak a kezdetévé.

„És most itt ülök ebben a hatalmas kikötőben, ahol kétszázezer ember néz rám, és a tévén át még tízmilliók, az egész Államszövetség! És tőlem várjátok a választ? Miért, Sỳÿndoṙeìa? Hiszen még a kérdéseket sem tudjátok! Ne engem kérdezzetek. Nézzetek a mellettetek ülőre. Nézzetek önmagatokba. Én nem vagyok az a varázsló, akinek hisztek!”
  

»»»»»»