Székely vicc
Én nem tudom, ki a székelygulyás ez a Demeter Szilárd. Mármint elolvastam a róla szóló Wikipédia-cikket, de hát abból nem lehet megismerni valakit, a lexikon nem is erre való. Annyit látok, hogy egy író, aki pártfunkci is, és ebben a minőségében vált istenné. Tudnék kapásból mondani egypár írót, akik írói minőségükben váltak – nem, nem istenné, azzá az irodalom nem teszi az embert, akkor sem, ha világokat teremt és pusztít el a könyvlapokon. Istenné csak úgy kinevezik az embert. A fáraók meg a római császárok is azok voltak, aztán mi lett, meghalt valamennyi, és ma már úgy kábé a lőtéri kóbor kutyát nem érdekli, hogy ők valaha istenek voltak. Az írók, abban a minőségükben, hogy ők írók, lehetnek az olvasók kedvencei, lehetnek népek és nemzedékek tanítói, lehetnek nagy mesélők, lehetnek korok és kultúrák tanúi, meg még sok mindenfélék, de istenek nem. Ahhoz pártfunkcinak kell lenni.
Azért mondom Demeterre, hogy isten, mert egy kicsit értek a biológiához. Nem kell megijedni, az általános iskola hetedik osztálya bőven elég. Tehát. Minálunk ivarosan szaporodó lényeknél a dolog úgy áll, hogy van egy apuka meg egy anyuka, akiknek lesz egy gyereke, és az örököl a szüleitől mindenféle adottságot. Eddig megvan? Most jön a szociológiai része, mert én ahhoz is értek, de ettől se kell megijedni, mert ez meg már negyedikes anyag. Tehát minálunk embereknél az úgy megy, hogy miután anyuka meg apuka működésének eredményeként létrejött a gyerek, más dolgokat is örököl, nemcsak a biológiai részét: társadalmi dolgokat is. Például az anyanyelvét, a nemzeti identitását. Állatoknál és növényeknél efféle nincsen, nálunk van. Nem kérte senki, hogy így legyen, csak amikor az első emberhorda már túl nagy volt ahhoz, hogy a környéken vadászva-gyűjtögetve megéljen, akkor kétfelé vándoroltak, és ez azóta így formálódik. Mindig voltak „ők” és voltunk „mi”.
De ez általában nemigen dönthető el amúgy akaratlagosan. Valaminek születünk, és aztán azok vagyunk, kész, hatszáz. Volt például egy Grizelda Kristiņa nevű néni. Ő lívnek született. Ez volt az anyanyelve, a lív, rokona az észtnek, ennélfogva a magyarnak is. Lettországban született egy pirinyó falucskában, aztán harmincnégy évesen emigrált és nem is tért vissza. De százkét évesen is még képes volt Kanadában interjút adni lett kutatóknak, és folyékony lív és lett nyelven beszélt velük. (Azért mentek oda, mert ez a néni volt az utolsó ember a világon, akinek a lív volt az anyanyelve, s ővele a lív nyelv 2013-ban kihalt.) Ötven éve senkivel sem beszélhetett lívül, de nem okozott neki nehézséget megtalálni anyanyelve szavait.
Azt gondolom, hogy aki most ki akarja találni, hogy Kristiņa asszony nem is volt lív, annak elmentek otthonról – ha viszont tevőleg okozni akarja, hogy ő ne legyen lív, akkor igenis isteni képességekkel kell rendelkeznie.
No, ezzel Demeter Szilárd mivoltát meg is beszéltük.
Mármost író pedig az, aki ír. Értem? Én nem vagyok se ismert, se sikeres, nem választottak be semmilyen irodalmi társaságba, nem is gondolnám, hogy megfelelnék a követelményeknek, illetve nem ambicionálom, hogy megfeleljek. Ugyanez a helyzet a bármiféle rendű-rangú irodalmi díjakkal, amiknek nagyjából a nevét se tudom. Engem az érdekel, hogy írjak. És írok is, tehát író vagyok. Más mércét nem tudok elképzelni. Miniszteri biztos nem úgy lesz valaki, hogy elkezd miniszteri biztoskodni, aztán ezt mások látják és néha elismerően megvállveregetik – a miniszteri biztost kinevezik. Az írót nem. Már nem emlékszem, melyik nagy, régen élt király mondta, hogy összes hatalma nem elég arra, hogy egy tudóst teremtsen. Az íróval ugyanez a helyzet. Amúgy a zenésszel, festővel, mindenféle alkotó emberrel is. Babérkoszorús császári költővé ki lehet nevezni valakit, de költővé nem.
Pártfunkci kinevezéssel lesz az ember, alkotó csak azzal, ha alkot. Szó se róla, ezt Demeter is megteszi, az Akváriumban két művét is megtaláltam (dEPutáció 2008–2009; Küzdelem és építés), én nem vagyok ott, mert az enyémek csak digitálisan léteznek, egy kivétellel, de azt még senki se vitte akváriumba abból a huszonnégy emberből, akinek van belőle példánya. (Vagy igen, de már elkapkodták!)
Szóval igen, Demeter is kétségkívül egy író. Csak kettőnk között nem az a különbség, hogy neki két könyve is kapható, nekem meg csak egy, hanem az, hogy én a könyveit látva levontam a következtetést, hogy eszerint ő egy író, ő viszont az én könyveimet látva nem azt a következtetést vonja le, hogy nédd már, eszerint az Attila is, hanem elkezdi azt firtatni, hogy kik voltak az őseim.
Én meg fütyülök rá, hogy az övéi kik voltak.
Mármost itt elvileg meg is vagyunk. Tisztáztuk, hogy Demeternek istennek kellene lennie, hogy az én nemzetiségemet meghatározhassa, és azt is tisztáztuk, hogy én is író vagyok. Történetesen egy eléggé lefárasztott író, aki itt ül huszonnyolc éve és rovi a sorokat egymás után, és nem elég, hogy a krumplifőzelékből megspórolt babérkoszorú, a Kossuth-, Deák-, Blaha Lujza-, Astoria-díj, a Szabó István vagy legalább Szabó László általi megfilmesítés mind elmaradt, de még akkor jön egy ilyen Dörmögő Demeter és nekiáll sült náci szöveggel arról mamogni, hogy én exportra termelek-e. Határok nincsenek, Szilikém, fogod? Én értem, hogy te évtizedek óta jól megélsz abból, hogy Romániában születtél, közben meg magyar vagy, de amúgy a legtöbb magyar író vagy belföldön született, vagy ha éppen nem, akkor sem ebből csinálta a karrierjét, hanem az írásaiból. Ha éppen volt neki karrierje, mert mondjuk azon a hangon, ami a te szádból bűzlik, egyik talán rokonomat meggyilkolták harminchét évesen, pedig nem exportra termelt, lefordították, de a sajátos humorát nem lehet más nyelven visszaadni. Rejtő Jenőnek hívták, és olyan sikeres író volt, amilyen te soha nem leszel, Szili. Persze én se, nem azért mondom. Zsidó volt, tudod. Galíciai gyüttmönt meg idegenrendészeti meg migráncs meg akárhány gúnynevet kitaláltok, az ő mind volt. Te is az ő regényein nőttél föl, ha nem, az a te bajod.
Szóval itt elvileg meg is vagyunk, azt akartam mondani, és határok nincsenek. Nyelvi határok, azok még csak-csak, de tudod, én írás közben most éppen zenét hallgatok, mindenfélét, volt már közte ma éjjel litvánul, észtül, bolgárul, angolul, ukránul, lettül. Ebből kettőt értek, a többiről lövésem sincsen. De a zenének ez nem számít, tudod, Szili? A zene nyelve egyetemes.
No, hát az irodalom olyan zene, amihez nem raktak hangjegyeket.