Road from Avonlea

Érdekes ez a történet Avonlea-val. Mármint nem az eredeti történet, a Történet, hanem a köznapi valóság. Akárhogy próbálom leírni ezt a szót, hogy valóság, a vége mindig fölfelé kunkorodik: valóság?
  Mint köztudott, Avonlea nem létezett, következésképpen Green Gables sem létezett. Anne, Marilla és Matthew élhetett volna olyan házban, ami létezik, ismerünk töméntelen történetet, amik létező, a térképen megtalálható, a valóságban meglátogatható épületekben játszódnak, de Green Gables történetesen – nem létezett. Ehhez képest itt van a fényképe, ni. Mellette pedig a térkép, hogy hol található.
  
  És most jön a trükk. A térkép ha nem is száz százalékos pontossággal, de ráillik a világ egy adott pontjára; arra a pontjára, ahova a térkép rajzolója szánta. Valójában kissé el kellene forgatni a térképet az óramutató járásával ellenkezőleg, hogy az utak iránya stimmeljen, és az út nem halad át a tavon a jól ismert fedett híddal, mert a tónak már előbb vége van – de lehet, hogy a déli nyúlványát azóta töltötték fel vagy száradt ki. Mindenesetre a térképen feltüntetett utak léteznek, a tó létezik, a neve is az, ami a térképen áll (a patak nem látható, ezt a szakaszát föld alá vitték), és nagyjából a térképen megjelölt helyen ott áll a fenti fotón látható ház, aminek a neve Green Gables. Nem azóta építették dísznek, ez a ház már öreg volt Anne Shirley idejében is, 1830-ban épült, s minden valószínűség szerint már akkor is Green Gablesnek hívták. Lucy Maud Montgomery kislány korában járt ebben a házban, ennek a nappalijában tartották gyászszertartását, egy szó mint száz, a fent látható ház igenis rajta van a fent látható térképen, ez a ház az a ház.
  És ez a ház mégsem az a ház!
  A trükk ott van, hogy ez a ház nem Green Gables. Oda lehet menni és belépti díjért megtekinteni, egy dollár kilencventől hetvenhárom dollárig a legkülönbözőbb árak vannak, évszaktól függően, a látogatók életkorától, a választott programtól függően, mindenhogyan. Ott van benne Anne, Marilla, Matthew szobája, a béreslegény szobája, a konyha, minden ott van. Ennél greengablesebb ház nem találkozik a föld kerekén. És ez mégsem Green Gables!
  Hiszen Anne Shirley, e-vel a végén, soha nem ébredt ennek a háznak emeleti szobácskájában, a lépcsőfeljárótól balra, a vendégszoba mellett. Soha nem látta azt a helyes kis virágos tapétát, amit a belépti díjat leszurkolt látogató megnézhet a helyszínen, az olvasó és jómagam pedig QuickTime-videón.

Marilla távozása után Anne a reményvesztettek sóvárgásával nézett körül. A fehérre meszelt fal is biztosan szenved attól, hogy ilyen üres és fájón csupasz, gondolta. A padló meztelen deszkáit is csak középen takarta egy kerek fonott szőnyeg, amihez hasonlót Anne még sosem látott. Az egyik sarokban az ágy állt. Magas volt és régimódi, s négy alacsonyra esztergált sötét oszlop tartotta. A másikban csak az előbb említett háromszögletű asztal árválkodott; csupán egy keményre tömött, vörösbársony tűpárna díszítette, amin a legvállalkozóbb szellemű tű hegye is kicsorbult volna. Fölötte egy kis hatszor nyolcas tükör függött. Az asztal és az ágy között félúton az ablak nyílt, amin egy barátságtalan fodros fehér muszlinfüggöny lógott; vele szemben a mosdóállványnak maradt csak hely. A helyiségből áradó leírhatatlan ridegség Anne-t a csontja velejéig megborzongatta.

(Anne otthonra talál. Szűr-Szabó Katalin fordítása.)
  Később persze berendezte magának szebbre, és tapéta is került a falakra. Ma is ott van. És ámbár ez a ház nem az a ház, és Anne Shirley soha nem aludt ebben a szobában, ezt a tapétát igenis látta!
  Amikor Anne első estéjét töltötte Green Gablesben – bocsánat, de a fordításbeli nevek sose szoktak eszembe jutni, szóval a Zöldmanzárdos-házban, a Zöldormú Házban avagy a Zöld Oromban –, akkor lehet, hogy egy idegen is aludt vele. Talán David McNeil vagy egyik családtagja. Ugyanabban a szobában, és nem tudtak egymásról. Mert Montgomery egy létező házban helyezte el hősét, de azt a házat akkoriban a McNeil család használta, békésen éltek benne, és sejtelmük se volt róla, hogy a házuk egy évszázad múlva Kanada Történelmi Emlékhelye lesz – olyan események miatt, amik nem történtek meg, egy sorban híres csaták helyszíneivel, erődökkel, korai ipari létesítményekkel, egyszóval olyan események helyszíneivel, amik viszont megtörténtek.
  A térképen persze rajta van az avonlea-i iskola, Rachel Lynde háza, az avonlea-i templom is, de ezeket kár keresnünk az igazi Avonlea-ban. Egyrészt mindent átalakítottak, másrészt Avonlea sosem létezett. Cavendishnek hívják, nem egészen háromszáz lakosa van, akik idegenforgalomból élnek: néhány sosemvolt kislány történetéből, akik egy sosemvolt faluban – nem éltek.

Van valami elbűvölő abban, hogy irodalom és valóság hogyan keverhető. Nagyon sokféleképpen. Emlékszik az olvasó a Hanover-szigetre? Hogyne emlékezne! De a róla szóló spanyol Wikipédia-cikk egy mukkal sem említi, hogy ezen a szigeten töltöttek el Verne hősei egy kétévi vakációt. Az angol változat beszámol róla – és nem is mond semmi többet. A Hanover-szigetből nem lett turistalátványosság, pedig lehetett volna, a chileiek kinevezhették volna történelmi emlékhelynek, felépíthették volna rajta a hajótörött gyerekek otthonát, a Francia-barlangot, és a turistákat korabeli ruhás gyerekek taníthatnák quois-t játszani. Annak, hogy nem tették, csak részben magyarázata, hogy a sziget iszonyú messze van mindenhonnan, és csupa hegylánc, úgy néz ki a felszíne, mint a dióbél. (Verne persze csak térképről ismerte.) Sokkal inkább azért nem lett emlékhely belőle, mert bárhol lehetett volna. Verne csak kinézett egy helyet a térképen, ami Új-Zélandról kelet felé feküdt, de akármelyik lakatlan sziget lehetett volna.
  Avonlea nem születhetett volna meg máshol, csak ott, ahol Montgomery gyerek volt, a Prince Edward-sziget északi partján.

Ehhez képest viszont több különböző Green Gablest ismerünk. Tessék most már pontos elérési útmutató az eredeti Green Gableshez. A történelmi emlékhely oldala tartalmazza a korábban említett belépti díjakat, programokat, látnivalókat. A Sziget kormányának ezen az oldalán pedig megtalálható Green Gables alaprajza és a kis panorámaképek. Az alábbi képen pedig a helyszín mai képe Gugliföldről. A két út a fenti térképen látható két úttal azonos, csak nem fordítottam el őket, felfelé van észak. A kép bal felső sarkában a kék folt a Fénylő Vizek Tava. Green Gablest pirossal bekarikáztam.
  A lejjebb látható fölnagyított térképet viszont elfordítottam, hogy jobban elférjen: jobbra van észak és a hatos út, a Cavendish Road. A kép bal szélén az a kékes színű, L alakú házacska Green Gables, az összes többi épület és a náluk sokszorta nagyobb parkoló pedig mind azért jött létre, hogy a látogatók megtekinthessék Montgomery világának utolsó maradványát, a házat. Minden egyéb teljesen átalakult azért, hogy ők a tizenkilencedik századba érkezve igazán a huszonegyedikben érezhessék magukat. A házat és a látogatókomplexumot körülvevő zöld terület egyébként golfpálya. A ház videón is megnézhető, ha csak másodpercekre is, a Sziget turisztikai oldalán. És ha nem bánja az olvasó, a vízi kalandparkra és a rengeteg egyéb látnivalóra már nem térek ki. Igazán érdemes lehet mindent végignézni és kipróbálni, csak… ezek a dolgok mind nem léteztek 1876-ban, amikor Anne az utókor számításai szerint megérkezett „ide”.
  

De mondom, ez csak az egyik Green Gables. Az „igazi”. Igazi? Ez ihlette meg Montgomeryt, de a világ nem ezt ismeri. A kanadaiak se. A Montgomery-rajongók legnagyobb része először filmen ismerkedett meg Anne Shirleyvel, és nekik – nekem is – a filmen látott ház az a ház. Ez:
  
  Csak hát ez a ház meg nem létezett akkor sem, amikor lefilmezték. Ez csak egy homlokzat. A belseje valahol máshol volt, egy stúdióban, ahol egy pillanat múlva megjelenik Rachel Lynde és Marilla Cuthbert.
  Ezt mi mind tudjuk, de nem zavar minket. Valódi és kitalált helyek összekeverhetők, és a valódi helyek át is alakíthatók aszerint, ahogy a szerzőnek kényelmesebb. Sara Stanley a Rózsa-villából pár perc alatt elérte gyalog a King-tanyát és a tengerpartot, pedig a tengerpart a valódi Prince Edward-sziget partja volt, repülőgéppel is másfél órás út az ontariói Uxbridge-ből, ahol a King-tanya mindmáig létezik (csak nem így hívják, tényleg farm, magántulajdon). A Rózsa-villa szintén csak egy homlokzat volt, talán egy torontói filmstúdió udvarán, ki tudja. (Ők tudják.) Az kétségtelen, hogy Sara Stanley mint vérbeli Montgomery-hős rendkívüli képességekkel rendelkezik, de ezeket a távolságokat az olvasó is meg tudta volna tenni pár perc alatt, gyalogszerrel, ha a helyében van. Nem Sarának volt hétmérföldes csizmája, hanem a tér alakult át, a távolságokból csak üveggolyók maradtak.

Ilyet más is csinál, és ha jól dolgozik, a csalás észrevehetetlen marad. Azt hiszem, említettem már valahol, hogy Kissyék házának alagsora, földszintje és emelete nem illik össze, három különböző épületben „forgatunk”, amik a világ három különböző táján vannak. Royce-ék háza is „létezik”, csak valahol egészen máshol, fogalmam sincs, hol. Én sokkal szerencsésebb helyzetben vagyok, mint a filmesek, bármilyen helyszínt kiválaszthatok, nem kell megszerveznem a stáb utaztatását, sőt ha többször szerepel ugyanaz a helyszín, de közben máshol is játszunk, ide-oda ugrálhatok. Bruce Williséknek viszont a Budapesten forgatott összes jelenetet egymás után kellett fölvenniük, mert nagyon drága ideutazni, forgatási engedélyt szerezni, a helyszínt lezárni és biztosítani.
  Ezért fizetik a filmeseket jobban, mint az írókat.
  De térjünk vissza Green Gablesbe, illetve még egy pillanatra Kissyhez: a könyv figyelmes olvasásával elég jól megállapítható, hogy hol lakik. A hely létezik. De Kissy ugyanúgy nem lakik ott, ahogy Anne Shirley sem a McNeil-farmon, ha százszor Green Gablesnek hívják is: ott mások laknak. Az életben ott egy egészen másmilyen ház van, ami nekem történetesen nem tetszik. És például a hipermarket, ahova Kissy jár, nem létezik; ha Vaucressonban van hipermarket, én még nem fedeztem föl.
  Azért mondom el mindezt, mert hiszek abban, hogy az olvasót és tévénézőt nem szabad hülyének nézni. A filmesek sem teszik. Kiírják, hogy „másik idő, másik galaktika”, de azért mi tudjuk, hogy igazából a mi galaxisunkban forgatták a filmet, túl hosszadalmas és költséges lett volna egy másik galaktikába (s pláne másik időbe) utazni ezért. Tudjuk, hogy ha Leia hercegnő egy ábrándos éjszakán fölnéz az égre, akkor mi nem azért nem ismerjük föl a csillagképeket, mert azok egy másik galaxis csillagai – csodákat. Lehet, hogy az egyik éppen a mi Napunk, csak ebből a távolságból nem ismerjük föl. Belemegyünk a játékba. Úgy teszünk, mintha elhinnénk, hogy Dave Bowman percek alatt fényéveket vagy akár fényévek millióit utazott, holott ez csak egy zseniális trükk volt, és a stáb egész idő alatt el se mozdult a Jupiter közvetlen közeléből.

Hát ez az, ami engem zavar a cavendishi Green Gables-élményparkban. Biztosan remek üzlet, de elrontja a játékot. Körülnéztem az utcákon, az olvasónak is ajánlom. Igazán szép hely, de olyan szinten modernizálták, hogy ott már csak akkor működik a Montgomery-korbeli illúzió, ha egészen közel állunk egy régi házhoz, az egyik irányban a ház takarja a modern utcaképet, a másik irányba pedig nem nézünk. Ez így legfeljebb múzeumnak jó, a tárlókban megnézzük, hogy éltek őseink, a shopping centerben veszünk Anne Shirley-s pólót meg Sara Stanley-s mobiltokot, és magától értetődő, hogy mindenütt van wifi, a tizenkilencedik századból készített fotókat azonnal kiposztolhatjuk a Facebookra.
  Mert nem a helyet kellene rekonstruálni, hanem az atmoszférát. Sullivanék ezt tették, és a Montgomery-tévésorozatok a műfaj legnépszerűbbjei között vannak, húsz-harminc esztendeje.

»»»»»»