Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools




Rehab Zrt., avagy a rétestészta

Az első fél év

A történetnek ez a része április 28-án kezdődött, még tavaly, vagyis több mint tizennégy hónapja. Akkor járt le a kocsim tízéves kihordási ideje, ezzel jogot nyertem, hogy kapjak egy újat. Tehát elindítottam egy új kocsi felíratásának viszontagságos műveletét. A legelső lépések még simán mentek, egészen addig, amíg rá nem döbbentek, hogy ez lehetetlenség. Ilyen nincs és nem is volt. Létezett egy kisújszállási gyár, de az megszűnt, biztosan ott gyártották nekem ezt a speciális kocsit, épp csak azt nem mondták, hogy hátha a NASA segítségével. Én ugyan 2004-ben hírét se hallottam kisújszállási gyárnak, semmilyen gyártanivaló nem volt ugyanis, az orvos ráírta a receptre, hogy fölemelhető lábtartó és leengedhető háttámla, ők pedig elővették a raktárból és elhozták. Egyébként mindmáig nem azok az alkatrészek vannak a kocsin, amiket annak idején az orvos fölírt nekem, mert amikor a kocsit hozták, akkor ezeket valahogy nem sikerült elhozni velük együtt – lásd ebben a pár hónap híján tízéves cikkben azt a részt, hogy a GYSGY igazgatója húbasszameg arckifejezéssel. De az embernek azért van tolókocsis felesége, hogy legyenek neki ilyen alkatrészek odahaza, szépen rátettük a szabvány ülőkocsira a felemelhető lábtartót és a lehajtható háttámlát, és amikor hetekkel később megkaptam a saját példányomat, természetesen nem cseréltük át az ugyanolyat ugyanolyanra, az enyémet onnantól Krisz használta. Ennyire speciális különlegesség volt, amit extrán kellett legyártaniuk számomra. Egyébként volt szabványos kódja is, TH és TL, ebből a H nyilván a háttámla, az L a lábtartó, a T-t nem tudom, talán trükkös. Szerepelt az összes online katalógusokban. Ennyire különlegesen speciális egyediség volt, amit exkluzíve nekem kellett legyártani Kisújszálláson.
  Szóval abban a levélben, amit ma kaptam a műszaki vezetőtől, szépen le van írva az egész történet november 13-ától kezdve, én nem is mesélem el még egyszer, viszont az első szakasz valahogy kimaradt, azt kénytelen vagyok. Mert májustól novemberig azért nem két perc. Ennek a fél évnek a legnagyobb része azzal telt, hogy az egész Rehab Hungária értetlenül állt a gondolat előtt, hogy nekem tíz évvel ezelőtt úgy lehetett fekvőkocsim, hogy ahhoz nem kellett egy külön gyár. Én időnként felhívtam az éppen illetékes illetékest, nagyrészt a műszaki vezetőt, máskor leveleket váltottunk, elég jól megértettük egymást, azt a részét leszámítva, hogy honnan volt nekem ilyen csodakocsim. Szeptemberre sikerült eljutni odáig, hogy rájöjjenek: teljesen mindegy, honnan volt ilyen kocsim akkor, ha egyszer azon a módon nem lehet nekem ilyen kocsim most.
  Mindaddig, amíg ezt a problémát meg nem oldották, nem volt értelme receptet íratni, egyébként is ezt a részét ők intézték, a receptíratásnál ott volt a területi képviselőjük, már régi ismeretségben az orvossal.
  Szeptemberben ismerték fel, hogy a probléma megoldásának nem módja, hogy megpróbálják felkutatni a tíz évvel ezelőtti technológiát, ha egyszer az a technológia úgyse létezik. És november 13-ára, amint a műszaki vezető rögzítette, elkészült az átalakítás. Alig fél évbe telt. Ez a fél év a műszaki vezető pontos, tárgyilagos beszámolójából valahogy kimaradt.

Egypár mizéria

Csakhogy énnekem augusztus 6-án lejárt a közgyógyom. Innentől kicsit problémás az ügy, mert egy ilyen kocsi hétszázezer forint, és akinek nincsen közgyógya, annak a tíz százalékot ki kell fizetnie. Ez elég komoly érvágás. Persze kértem új közgyógyot – nem kaptam. Ugyanis négyezer forinttal magasabb a jövedelmem, mint az engedélyezett maximum. Ez a négyezer forint a világon semmire nem elég, másfél évbe telne ebből összeszedni azt a tíz százalékot. (Egy szakember javasolta, hogy ne fellebbezzek, hanem kérjek méltányossági közgyógyot. Nos, azért nem lesz nekem soha többé közgyógyom, mert hallgattam a szakemberre.)
  November 13-án elkészült a kocsi, de én 27-én elég súlyos betegséggel ágynak estem. Ez az egyik körülmény, ami miatt még egyetlen Rehab-alkalmazott se magyarázta el, hogy ők nem tehetnek róla – alighanem azért, mert tényleg nem. Amiről tehetnek, arról csak tegnap legalább nyolcszor hallgattam végig két embertől, hogy nem tehetnek róla. Valamint hogy ők két különböző cég. A műszaki vezető, akivel most levelezek, egyáltalán nem fölöttese, voltaképpen nem is kollégája a helyi szervizeseknek, legalábbis amikor felelősséget kell vállalni, akkor ez mindig elhangzik. Viszont az itteni szervizeseknek ez a műszaki vezető adott engedélyt, hogy elvégezzék az átalakítást, ugyanis az ottaniak fogják kifizetni az ittenieknek.
  Amikor úgy-ahogy felgyógyultam, már beállt a tél, nem volt értelme a csúszós utakon átfurikázni a fél megyén és besétálni egy rendelőbe száz köhögő ember közé. Legalábbis a területi képviselőnek ezt mondtam, és voltaképpen igaz is, se fára fölcsavarodni, se betegséget elkapni nem akarok azért, hogy egy-két hónappal korábban legyen meg a receptem, miközben ki se tudok mozdulni a házból a méteres hóban. De volt még egy részlet, amibe nem avattam be, úgy gondoltam, nem tartozik rá: előbb össze kellett koldulnom a száznegyvenezer forintot. Azért ennyit, mert végre megtaláltuk a módját, hogyan írassunk föl egy kocsit Klárikának is. Krisz 1998-as kocsiját használja, amit 2006-ban leselejteztek, azóta többször hegesztettük, többet áll, mint megy, iszonyú szenvedést okoz neki – de persze neki sincsen közgyógya.
  A látogatás az orvosnál és a receptek fölíratása az egyetlen részlet az egész történetben, ami simán, zökkenőmentesen zajlott, felkerestük az orvost, megvizsgált, felírta a kocsikat, a területi képviselővel megbeszéltünk mindent. Kész.
  Aztán vártunk egy hónapot, hogy az OEP jóváhagyja. Ez a másik késedelem a betegség mellett, ami miatt egyetlen Rehab-alkalmazott se mondta, hogy nem tehetnek róla – ugyanis tényleg nem.

A kocsik

Jobb későn, mint semmikor, június 19-én megérkeztek a kocsik. Kellemes meglepetést okoztak, mert ahhoz képest, amire számítottunk a mai – vagy inkább jó néhány évvel ezelőtti – hazai piacot ismerve, ezek egészen jól szituált, értelmesen kialakított kocsik, kivéve néhány apró részletet. Mialatt ezeket tanulmányoztuk, a szállítást végző fiatalember elmondta, hogy semmi gond, átalakítják.
  Ez kicsit meglepett minket, mert effélét a GYSGY sose csinált, ránk lett dörögve, amikor megemlítettük, hogy valamit netán másképpen kellene. Mármint persze alkatrészt bármikor cseréltek, mi például az összes mellső kereket kicseréltettük fúvottról tömörre, továbbá ha kívántuk, máshová helyezték a máshová helyezhető alkotóelemeket, például a karfák szivacsos része számára több lyuk is van fúrva a csőre, és ha kértük, bármikor áttették a csavart másik lyukba. (Azért kértük, mert szokásuk volt olyan erővel behúzni a csavarokat, hogy hat lóval nem lehetett kilazítani, olyan elemeken is, amik az életben nem lesznek számottevő erőbehatásnak kitéve. Mert azt úgy kell. Aztán akadt egy alkalmazottjuk, aki hajlandó volt emberi mértékűre lazítani a csavarokat, és többet ilyen hülyeségek miatt nem zaklattuk a céget. Volt is eszünkben, átlagban két hetet kellett várni rájuk.) Szóval ilyen szintű változtatásokat, amikhez csavarhúzón és villáskulcson kívül nem kell más, bármikor megcsináltak. No de lyukat fúrni a fémcsövekbe? Flexelni? Hegeszteni?!
  Kilenc éve még el kellett költöznünk öt napra az ország másik végébe, hogy ilyen átalakításokat csináljanak nekünk. A szállodaköltség és a benzin külön-külön egy-egy vagyon volt. Most pedig magától értetődően közlik velünk, hogy ezt maga a gyártó cég elvégzi, háznál. Hát persze hogy örültünk neki.

Az átalakítás természetrajza

Ha az olvasó nem tolókocsis, nyilván nem érti, hogy ez az átalakítás miért fontos. Azért, mert ezek az autók azokra lettek tervezve, akiknek megbénult vagy hiányzik a lábuk, de egyébként ugyanúgy ülnek bennük, mint akárki más, ha fotelban ülnének, nem is látszana rajtuk, hogy mozgássérültek. Azért lettek őrájuk tervezve, mert ők a statisztikai átlag, ha az autókat a súlyos mozgikra terveznék, akkor senki se tudná használni őket – de ez ugye minket nem vigasztal, amikor nem tudjuk használni az egyetlen autót, amit kaphatunk. Régebben tízévente, ma nyolcévente kaphat a polgár újat, mármint elektromosat, a mechanikusat hamarabb lehet cserélni, kétévente, ha jól emlékszem. (Pont fordítva lenne logikus, hiszen az elektromoson sokkal több minden sokkal gyorsabban megy tönkre, de a tébét persze nem ez érdekli, hanem hogy minél több pénzt spóroljon az államháztartásnak. Szerintük ha a mozgikon nem lehetne spórolni, már rég beállt volna az államcsőd.)
  Azon, hogy egy alkotóelemet egy-két centivel arrébb lehet-e helyezni, az múlhat, hogy a nyomi be tud-e ülni az autójába, vagy csak segítséggel (de persze nincsen segítsége) vagy még azzal se; avagy hogy ha már benne van, akkor kibírja vígan egész nap, vagy csak egy óra hosszat, ami egy elemi bevásárlást is eléggé megbonyolít; avagy hogy tud-e menni vele rendesen, vagy minden kanyar kínszenvedés, ami aztán hosszú távon újabb egészségkárosodáshoz vezet; s még sorolhatnám, mennyi minden múlhat. Legkevesebb húsz embert tudok felsorolni (de nem fogom megtenni), akik megkapták a kegyes jó állam bácsitól a csodajó szobai kocsit, utcai kocsit, mechanikus kocsit, mopedet, aztán az a sufniban végezte, mert kipróbálták egyszer, kétszer, ötször, akárhányszor, és nem boldogultak vele. A mozgássérültek többsége leleményes, trükkös, minden problémát megoldó ember, annak kell lenniük, akik nem voltak azok, azokat a helyi temetőkben lehet föllelni. Mindent megpróbálnak tehát, hogy ha végre nagy nehezen kapnak egy járművet, akkor azzal közlekedni tudjanak, de vannak pontok, ahol nem elég a fifika, konkrétan mondjuk hegesztőpisztoly kellene és egy ember, aki kezeli, de nem találtak. Van, aki eladta a kocsit, hogy legalább az árával kezdhessen valamit és ne álljon a lakásban úttorlasznak, és azóta retteg, hogy mikor jönnek rá.
  És persze vannak sokan – ők vannak a legtöbben –, akik nem tudják vagy nem eléggé tudják átalakíttatni a kocsijukat, de akkor is használatba veszik, mert nincs más, közlekedni muszáj. S mivel a kocsi nem idomul hozzájuk, ők idomulnak a kocsihoz. Ebből lesz aztán töméntelen testi deformáció a már meglevők mellé, azokból további betegségek, és így tovább láncreakció-szerűen.

Néhány lyuk, egy kis hegesztés

Tizenkilencedikétől harmincadikáig álltunk és vártunk. Akkor eljöttek a szervizesek, megbeszéltük az átalakításokat, elvitték a lábtartóimat meghegeszteni, Klárika kocsijának átalakításához engedélyt kértem és kaptam számukra a műszaki vezetőtől, szóval haladtunk. Elméletben. Mivel azonban gyakorlatban is szeretnénk, Klárika ugyanis eszméletlen fájdalmakat áll már ki abban az autóban, sokszor egy órát nem bír már ki benne egyhuzamban, tegnap rákérdeztem, hogy mi a helyzet. A műszaki vezető közölte, hogy jövő hét végén tudják megcsinálni.
  Ezen kicsit bepöccentem. Tényleg csak néhány lyukat kell fúrni, kicsit hegeszteni, flexelni, egyórás munka, a két kocsi összesen. Többek között onnan tudom, hogy a múlt héten a barátommal tízszer ekkora munkát végeztünk (dehogy végeztünk, ő csinált mindent, én csak bólogattam) az emelőn, és ha lett volna nála hegesztőapparát, meg lett volna még egy szabad órája, simán megcsinálta volna ezt is. Meg ha itthon lettek volna a lábtartók. Meg ha nem lennének az autók vadonatújak, tehát garanciálisak. Meg ha ez lenne, az lenne, amaz lenne. Szóval elég kicsi munka, de már egy hete várunk attól számítva, hogy itt voltak a szerelők, őrájuk is két hetet vártunk, egyébként meg ugye tizennégy hónapja húzódik a dolog, most még várjunk másfél hetet, voltaképpen meddig várjunk, amíg fölfordulunk? Írtam tehát egy mérges levelet, amelyben közöltem, hogy én is tudok határidőket szabni ilyen könnyedséggel, másnap egy órára várom a szervizeseket. Azaz ma. Nem tettem hozzá, hogy attól függetlenül, hogy ezek a kocsik minket megilletnek és mellesleg ők 1,4 millió forintot kaptak értük, nekünk egyébként van egy életünk, ami jelenleg egy csöppecskét zsúfolt, az elmúlt hetekben minden hétköznapra esett egy találkozó vagy megbeszélés, időnként olyan emberekkel, akik átutaztak a fél országon a kedvemért és a költségemre, mert muszáj – nem vagyok az időmmel a magam ura, legalábbis nem olyan terjedelemben, hogy ha hirtelen beesnek a szervizesek, akkor ráérjek velük csacsogni flexelésekről, miközben ott ül valaki a szobában és várakozik, sokkal több pénzért, mint amennyibe a Rehabnak ez az átalakítás kerül. De ugyebár a rehabosoknak se mondhatom, hogy jöjjenek holnap, mert nem jönnek holnap, egy hónap múlva jönnek. Tehát amikor a műszaki vezető közli, hogy a jövő hét végén jönnek, az nem szimplán azért probléma, mert addig nincsenek meg az átalakítások és Klárika szenved a kocsiban, magamról nem is beszélve, hanem mert majd beesnek, amikor kedvük tartja, én pedig rendezhetem át nyolc ember életét, akiknek mellesleg nem vagyok ura és parancsolója, szívességet tesznek nekem – de a szervizesek majd mindenesetre el fogják mondani megint hatszor, hogy nem tehetnek róla. Ez sokat segít.
  De mondom, ezt nem írtam meg a műszaki vezetőnek, mert nincs értelme. Az ő világképükben a nyominak az a dolga, hogy reggeltől estig otthon üljön haptákban és őket várja. Egyébként a fogyiszervezeteknél is ez a hozzáállás, az OEP-nél is, sőt anno cicmic az egyik telefonszolgáltatóval úgy kötöttünk szerződést, hogy a lehető legrosszabbkor beállított az emberük, néztünk rá, hogy ugye telefoncég, hát nem tudnak-e telefonálni, erre az ránk nézett nagy bociszemekkel és közölte: „De hát azt mondták, hogy mozgássérültek, mindig itthon vannak!”
  Egy felkészült, rátermett ember mindig válaszol az ügyfél leveleire, éspedig üzleti hangú, tárgyilagos formában, részletes tájékoztatást nyújtva számára. Én is ezt kaptam, ma egykor, amikor a szervizeseket vártam (dehogy vártam, pontosan tudtam, hogy nem fognak jönni, az precedenst teremtene, még a végén mindenki meg akarná határozni, hogy mikor jöjjenek).

A levél

Következik a műszaki vezető levele, amelyet az utóirat szellemében teljes terjedelmében idézek, mindössze két változtatással. Szokásunkhoz híven eltávolítottam a műszaki vezető nevét, címét és telefonszámát; valamint – szokásunktól eltérően – jegyzetszámokat iktatok be, amelyek segítségével kommentárjaimra hivatkozom, de azok nem a szövegben fognak állni, hanem utána.


Tisztelt Láng Úr!

A B-4220/SZ kerekesszék átalakítás 2014. november 13-én kész volt, azt Önnek lejelentettem. Az Ön által felíratott vényre várva, az átadást 2015.06.19-én tudtuk teljesíteni. Mi Önnek az átalakított kerekesszékét 7 hónapig, tároltuk, a készletben finanszíroztuk, és vártunk a vényre.1
  Arról, hogy Ön előzetesen nem tájékozódott az egyedi átalakítás megrendelése, finanszírozása, gyártása körülményeiről, feltételeiről2 és e miatt az elhúzódó egyeztetések miatt a közgyógy jogosultságát elvesztette, a Rehab Zrt. nem tehet.3

A gyógyászati segédeszközök egyedi átalakítására semmilyen jogszabály nem kötelezi a gyártót, forgalomba hozót, kiszolgálót.4 Amennyiben ilyen igény felmerül, a gyártó/forgalmazó saját belátása szerint az átalakítást elvégzi, alvállalkozójával elvégezteti, ha az ügyféllel megegyeztek a feltételekben, vagy nem vállalja azt. Mi a dönthető háttámla kialakítást, méltányosságból felvállaltuk, sőt árának nagy részét elengedtük (103.500,- Ft árból elengedtünk 73.500,- Ft-t).5

Ön a B-4220/SZ dönthető háttámlás kerekesszéket abban az állapotban kapta meg, amely a megrendeléskor egyeztetve lett. Nem volt szó a lábtartó fixen történő rögzítéséről, plusz lap felszerelésről. Ez az igény ismételt átalakítási kérelem.6
  A B-4220/X kerekesszék átalakítására a kiszolgáláskor merült fel igény.7
  Mint fentebb említettem, az egyedi átalakítások elvégzésére semmi nem kötelezi a Rehab Zrt.-t. Mi ennek ellenére felvállaltuk, hogy segítünk,8 mégpedig térítésmentesen, finanszírozva a költségeket.9 Ön a jogszabály által meghatározott térítési díjat fizette meg az említett 140.000.- Ft-al.10 Ezért Önök kaptak két eszközt, melyeknek összesen 1.400.000,- Ft a fogyasztói ára.

Sajnálom, ha az átalakításra adott határidőnk nem felel meg Önnek. Ez alapján intézkedem, hogy a Rehab-Hungária Kft. szervizünk minél előbb juttassa vissza Önhöz a lábtartókat, hogy tudjon megfelelő szolgáltatót találni az átalakítás elvégzésére.11 Egyben tájékoztatom, hogy a B-4220/X típusú kerekesszék átalakítást nem tudjuk vállalni.12

Mivel levele alapján azt tapasztaljuk, hogy egyáltalán nem elégedett a szolgáltatásunkkal, segítség képen azt tudom felajánlani, hogy a kiszolgált kerekes székeket visszavesszük, a vényeket az OEP-nél annuláljuk és visszafizetjük Önnek a kifizetett térítési díjakat, és a háttámla átalakításra kifizetett előleget. Evvel lehetősége lesz egy Önnek jobban megfelelő szolgáltatást nyújtó forgalmazót választani és új vényt felíratni.13

Üdvözlettel:

műszaki vezető
  Rehab Zrt.

Ui.:
  Kérem, amennyiben az ügy kapcsán bármilyen formában a Rehab Zrt. hírnevét rontó véleményt tesz közzé, olvasóinak adja meg azt a jogot, hogy megismerhessék a másik fél, azaz a Rehab Zrt. álláspontját is.14


1 Így volt, csakugyan. Mivel azonban a felíratást ők szervezték – már tavaly májusban megmondták, hogy ők fogják megszervezni –, és pontosan tudták, hogy még nincs recept, semmi szükség nem volt rá, hogy már novemberben elkészítsék az átalakítást (mármint az első fokozatút, ami már megvan). Számomra teljesen mindegy, hogy fekvőre alakítottak-e már egy olyan kocsit, amit nem láthatok, ott van a raktárukban. Nem kértem, hogy tárolják hét hónapig. Mérhetetlenül sajnálom, hogy nekik nehézségeik adódtak abból, hogy megbetegedtem, de nekem több. Azt is sajnálom, hogy nehézségeik adódtak abból, hogy nekem össze kellett gyűjtenem a kocsi alapárát és az átalakítást, de ha meglett volna még a közgyógyom, akkor minimum az egyiket a tébé fizette volna. Ez az egész történet az első fél évben lett elszúrva, amely időszakról a műszaki vezető levele egy szót sem szól.
  2 De, tájékozódtam: őtőlük. Még hol kellett volna? Vagy mikor „előzetesen”? Tizenegy évvel ezelőtt én egyszerűen megvettem a boltban egy felhajtható lábtartót és egy leengedhető háttámlát, a fent már részletezett módon. Honnan kellett volna előre tudnom, hogy effélének ma már hírét sem hallották? Hát látnok vagyok én? Amikor fölvettem velük a kapcsolatot tavaly májusban, még azt se tudtam, hogy a cégnél csupa új ember dolgozik, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy tíz évvel azelőtt hogy mentek a dolgok. Hónapokba telt kideríteniük, hogyan lett nekem 2004-ben fekvőkocsim, ámbár én elsőre megmondtam nekik, de nem hitték el. Nekem kellett volna tájékozódnom? Ugyan kitől, ha az erre hivatott cég is tájékozatlan?
  3 Arról természetesen nem tehet a Rehab, hogy nekem pont eközben járt le a közgyógyom, és pont úgy variálták a törvényt, hogy nekem már ne járjon. Ha lett volna közgyógyom, akkor augusztusban felíratom a kocsit és november 13-án, a műszaki vezető által megnevezett napon szállították volna. De májustól novemberig is elfogadhatatlanul hosszadalmas lett volna, az fél év! 2004-ben hat hétig tartott, és akkora botrány lett a dologból, hogy a GYSGY igazgatóstul rohant ide a kocsival, a főnöknek muszáj volt látnia, hogy ezek az alakok átveszik a kocsit, megelégszenek és ő nem azzal kezdi végre a munkanapjait, hogy azt várja, mikor szólal meg a telefonban Krisz vagy Attila, hogy megint összeteremtse. Hogy most miért nem volt botrány? Mert van kocsim. Amit használok, az működik. Iszonyú jól kibírta ezt a tizenegy évet, tényleg le a kalappal a kisújszállási gyár soha el nem végzett munkája előtt, de azt nem tudhatom, hogy nem áll-e le végleg, mondjuk a jövő héten, holnap vagy tíz perc múlva. Amit ember alkotott, az el is romlik.
  De Klárikának nincsen kocsija. Naponta már legfeljebb öt órát bír ki benne, azt is több részletben. És ha nem az lett volna, hogy három héttel ezelőtt beleült az újba és azt tapasztalta, hogy bár vezetni jelenleg nem tudja (majdnem a hóna alatt van a vezérlő), és nagyon nehezen tud beleülni is, benne meglenni is, de végre nem fáj, akkor egy kukkot se szólnék, bánja fene, hogy három hét vagy négy. De ezt tapasztalta. Nem fájt. De még mindig fáj, mert a GYSGY képtelen elszakadni a négyszögletes hivatalnoki gondolkodástól és úgy viselkedni, mintha üzleti vállalkozás volna, amelyik a vásárlókból él. Pedig egy üzleti vállalkozás, amelyik a vásárlókból él. Csak ezek recepttel fizetnek.
  4 Így van, bár ez eddig nem volt nekik probléma. Amikor a szállító vidáman közölte, hogy átalakítják, nem tette hozzá, hogy ámbár jogszabály nem kötelezi őket rá. Amikor a szervizesek felmérték a teendőket, ők se tették hozzá. Amikor ugyanez a műszaki vezető engedélyt adott, ő se tette hozzá. Eddig a percig senkinek se volt fontos, hogy ők puszta rendességből csinálják, csak most, mert pampogni merészeltem, most már fontos az orrom alá dörgölni, hogy ők azért várakoztatnak ám hetekig, mert rendesek, ha nem lennének rendesek, nem lenne mire várnom. Sajnos amikor fáj, akkor ez a rendességre való emlékeztetés valahogy elveszti a hatását.
  Általában nagyon hálás vagyok azért, ha valaki rendes hozzám. Rengetegszer van rá alkalmam. Aki rendes hozzám, azért mindent megteszek, hogy legalább egy kis részét viszonozhassam; erre sokkal ritkábban van alkalmam. A hálám csak akkor nem szokott működni, amikor direkt a képembe vágják, hogy ők most éppen rendesek hozzám, és köteles vagyok eltűrni az ezzel járó apró nehézségeket. Az már nem rendesség, hanem fölényeskedés.
  5 Ez is így volt; eddig azért nem szóltam róla, mert itt a levélben úgyis van róla említés. A tizedik házassági évfordulónkat ünnepeltem, amikor jött a telefon a területi képviselőtől. Nagyon örültem, hogy milyen rendesek. Most már, hogy az orrom alá dörgölték, hogy ők bezzeg milyen rendesek voltak velem, sokkal kevésbé örülök. Most már ez csak annyi, hogy elvégeztek egy munkát, megszabták az árát harmincezer forintban, kifizettem, és többé tökéletesen érdektelen, hogy mennyibe került volna, ha más árat szabtak volna. Amíg rendesek voltak velem, számított, hogy ők egyszer már milyen sok pénzt elengedtek nekem. Most, hogy a korábbi rendességüket arra használják, hogy fölényeskedjenek velem, már nem számít.
  (Nekünk azért lett autónk, mert a szállítószolgálat rendszeresen megtagadta tőlünk a szállítást, egyszerűen nem lehetett rájuk számítani, és Kriszt már az egészségkárosodás veszélye fenyegette, annyira nem tudott eljutni orvoshoz. Amikor az egyesület sorozatosan mondta le a lefixált időpontokat, én úgy beszéltem velük, mint egy vállalkozással, amelyiknek én a fizetett szolgáltatását veszem igénybe. Zokon vették és emlékeztettek, hogy kilométerenként csak száz forintot fizetek, ez még az üzemanyagra sem elég. Közöltem, hogy ez engem nem érdekel, ők szabták az árat, nekem az közömbös, hogy őnekik ez mire elég, nem vagyok felelős a gazdálkodásukért. Ugyanez a helyzet az átalakítással. Kértem egy munkát, elvégezték, harmincezer forintot kértek érte, kifizettem, ez ügyben nincs több beszélnivalónk. A rendességük ezzel a levéllel elpárolgott.)
  6 Igen. Senki sem állította, hogy nem az. Éspedig azért ismételt, mert a már november 13-án elkészült kocsit csak június 19-én láthattam először. Addig fényképen se. Korábban nem volt mód igényekről beszélni. Például amíg nem láttam, hogy a karfája másképpen működik, mint a régieké, amiket egy mozdulattal ki lehet venni (egy erős, egészséges ember számára), valamint hogy erre a karfára még a világítás kapcsolója is rá van szerelve, addig nem merülhetett föl, hogy ezt onnan ki kell venni, mert egy fekvőkocsiba az ember csak oldalról szállhat be. Ha bárki vette volna a fáradságot ránézni a kocsira és elgondolkodni, hogy ebbe mégis hogyan fog szerencsétlen muki beszállni, ez az átalakítás rég meglett volna. A többi nem, ez igen.
  7 Minden kocsi átalakítására legkorábban a kiszolgáláskor merülhet fel igény, mert addig a kuncsaft csak egy fényképet lát (régebben azt se), arról nem fog kiderülni, hogy mennyire tudja használni. Csak amikor beleül, vagy csak szeretne. Nem értem, hogy ez a nyilvánvaló dolog miért érdemel említést.
  8 És minél többször ismétli el, annál kevésbé tekinthető segítségnek. Már leereszkedően gyakorolt kegy: „mi nem lennénk ám erre kötelesek, de most kivételesen megcsináljuk maguknak, de aztán panaszt ne halljunk”, ámbár a szervizesek elbeszéléséből világosan kiderült, hogy ők ilyet rendszeresen csinálnak, megvan hozzá a képzettségük és a felszerelésük.
  9 A szervizesek még csak annyit tudtak mondani, hogy majd a főnökség eldönti, mert ha nem túl drága a munka, akkor nem fogják kérni az árát. Ettől némileg húztam a számat, mert viszont ha drága a munka, akkor eszerint kérni fogják, és ami nekik drága, az engem anyagi romlásba dönt, általában nem vagyok barátja az olyan munkának, amit már elvégeztek, amikor megtudom, hogy mibe kerül. De akkor efelől nyugodt vagyok. Hálás már persze nem lehetek, csak nyugodt.
  10 És két recepttel, amikért a cég megkapta a kocsik árának fennmaradó 90%-át. Ezt sose feledjük. Nem jó ötlet eljátszani a nagylelkű emberbarátot, aki önzetlenül adakozik, amikor az átadott holmik ellenértékét hiánytalanul megkaptuk. Én egy örökletes betegséggel és egy autóbalesettel, tizenhét év ágyban fekvéssel már megfizettem a társadalomnak azt a pénzt, amit ők a recept ellenében kifizettek a cégnek. Klárika pedig azzal, hogy három mozgássérültet ápolt negyven évig és tönkrement a lába.
  11 Ezt ugye vehetem olybá, hogy a legilletékesebb helyről felhatalmazást kaptam az átalakítás elvégzésére harmadik fél által, és ez nem fogja érinteni a garanciát? Nem veszem olybá, mert nem lesz rá szükség. Remélhetőleg.
  12 Válaszlevelemben egyedül erre az egy mondatra válaszoltam. Jól értem, hogy Ön éppen bosszút áll feleségem édesanyján azért, mert én türelmetlen levelet írtam Önnek, ámbár neki erről fogalma se volt? De nem, nem értettem jól, milyen szerencse.
  13 Magyarra fordítva: menjünk a fenébe, hagyjuk őket békén, ki vagyunk rúgva. Igen, nálunk a kereskedő teszi lapátra a vásárlót, ha az úgy viselkedik, ahogy a kereskedőnek nem tetszik. Nem mondhatom, hogy ez a Rehab Hungária különlegessége, mert nem az, ugyanígy és ugyanezért rúgta ki Zsoltot az Eü2000 Kft. vásárlóinak sorából azért, mert „szemtelenül” beszéltem vele én. Ugyanígy és ugyanezért fosztották meg az egész családot a közlekedés lehetőségétől az egyesületiek, mert szemtelenül beszéltem velük én. A kereskedelem alaptörvénye: aki fizet, az dirigál. Kivéve ha aki fizet, az nyomi. Akkor neki dirigál az, akinek fizet.
  14 Ez az utóirat egy kicsit meglepett. Nem a tartalma, hanem hogy a műszaki vezető szükségesnek érezte megírni. Nem állt szándékomban a cég hírnevét rontó véleményt írni. A tényeket terveztem megírni, és azokat is írtam meg – ha valami rontja a cég hírnevét, azok a tények. Tény, hogy tizennégy hónappal ezelőtt rendeltem tőlük egy kocsit, csak néhány hete vehettem át, de még mindig nem használhatom. Tény, hogy ez nekem ráadásul nagyon sok pénzembe került. Tény, hogy a késedelem egy tekintélyes részéért ők a felelősek. Tény, hogy egy (akármilyen okból) használhatatlan tolókocsi használhatóvá tételére három hét mindenféleképpen elfogadhatatlanul hosszú időtartam, hiszen enélkül a legtöbb mozgi még az ágyból se tud fölkelni, vécére se tud kimenni, és ha nincsen, aki ápolja – vagy másik kocsija, mint nekünk szerencsére még –, akkor éhen-szomjan vész az ágyában.
  Ezek olyan tények, amik ronthatják a cég hírnevét, de nem tudok velük mihez kezdeni, egyik tényt sem én akartam. Olyan tények is vannak, amik nem rontják, netán éppen javítják a cég hírnevét, ezeket is megírtam. Udvariasak. Felajánlották az átalakítást. Elengedtek több mint hetvenezer forintot. A korábbiakhoz képest sokkal jobb kocsikat hoztak. Sőt olyan tény is van, ami szintén javítja a cég hírnevét, de eddig nem említettem: ők végezték az összes papírmunkát, volt bőségesen, tőlünk csak aláírásokat kértek.
  Ami mármost a másik fél álláspontját, az övéket illeti, úgy éreztem, ezt a legjobban úgy tudom megismertetni az olvasókkal, ha szó szerint leközlöm a levelet, hiszen a saját álláspontjukat legjobban a saját szavaikkal tudják elmondani. De ehhez nem volt szükségem az utóiratban foglalt kérésre, magamtól is ezt tettem volna. Ez a blog tizenegy éve működik, elődje, a Pirítós is fennállt vagy két évig, és mindig magától értetődőnek tekintettük, hogy a másik, illetve az összes létező fél álláspontját szeretnénk bemutatni – de a legritkább esetben nyílik rá módunk. Számtalanszor megesett, hogy a gombostűhegyre tűzött intézmény, cég, csoport, politikus megkapta tőlünk a cikket megjelenés előtt vagy azzal egyidejűleg, hogy kommentárt fűzhessen hozzá, netán kijavíthasson tárgyi tévedést – a legritkább esetben kaptunk érdemi választ vagy egyáltalán bármilyen választ. Ha mégis kaptunk, azt leközöltük. A blog éveken át tartalmazta egy kis társaság ellenünk intézett kirohanásait, a legalpáribb szitkoktól se riadtak vissza, mi pedig szépen leközöltünk mindent (ennek egy része ma is fent van a szerveren, a többit mint értelmét vesztettet három éve levettem egy átalakításnál, hiszen ők már nem is léteznek). Akkor miért ne adnám közre a Rehab Zrt. álláspontját, véleményét, bármilyen közlendőjét? Hát azt akarom én, hogy az olvasóim egyoldalú tájékoztatásból, félinformációkból ítéljenek és úgy adjanak igazat nekem, hogy csak annyit tudnak, amennyit én jónak láttam elmondani nekik? Hát politikus vagyok én?!
  Ez a cikk hosszú, de nem biztos, hogy mindenre kiterjed. Amit én fontosnak láttam, arra igen. Ők mást is fontosnak láthatnak. Amikor elkészül a cikk, a műszaki vezető meg fogja kapni az ideiglenes linkjét, és (ha tud időt szakítani az elolvasására) elmondhatja, amit kihagytam, de nem lett volna szabad, amit helytelenül írtam, az égvilágon bármit elmondhat – meg fog jelenni.

A levél után

Mint említettem, a levélre csak annyit kérdeztem vissza, jól értem-e, hogy Klárikán áll bosszút. Nos, szerencsére nem értem jól. Válaszában a műszaki vezető tájékoztatott, hogy szó sincs róla, valószínűleg ő fogalmazott pontatlanul. Ha elfogadom az általuk adott határidőt, akkor semmi akadálya az átalakításoknak. Azt feleltem, amit felelhettem. Más választásom nem lévén, elfogadom.

Tanmese helyett

Tanmesének azt szoktuk hívni, amikor valaki ír egy szép és bölcs történetet, de ezt nem én írtam, ez a színtiszta valóság. Az igazgató főorvos fölfigyelt, hogy az asszisztens kislány könnyek között jön ki a kórteremből, és megkérdezte, mi történt. A kislány elpanaszolta, hogy az egyik beteg minősíthetetlenül beszélt vele. A főorvos pedig közölte vele, hogy a beteg az beteg. Annak van éppen elég baja, attól, hogy beteg, és nem tud azzal foglalkozni, hogy a körülötte ugráló fehér köpenyeseknek milyen az érzékenysége. Ő beteg. Az asszisztens kislány pedig azért van itt, hogy őrajta segítsen. Ha elvárásai vannak a betegekkel szemben, akkor keressen más pályát.
  Ezek után a főorvos elment balra, az asszisztens kislány jobbra – a főorvos már nem él, a neve fogalom az egészségügyben. Az asszisztens kislány letörölte a könnyeit és soha többé nem felejtette el a főorvos intelmét, mindig úgy beszélt a betegekkel, hogy azok betegek, nem vette tőlük zokon, ha ingerültek voltak, ellenben nem zúdította rájuk, ha valamiért ő volt ingerült. Férjhez ment egy mozgássérülthöz, szült két mozgássérült gyereket, negyven évig ápolta őket, ebbe belerokkant, volt három térdműtétje, legutóbb az éves kontrollon úgy megkínozták egy vacak röntgenfelvétel kedvéért, hogy azóta is jajgat, mert őnekik nem szólt a főorvos úr. Most pedig nem lát a fájdalomtól, mert a Rehab Zrt. kisebb gondja is nagyobb annál, hogy végre átalakítsa neki azt a kocsit.

»»»»»»