Rádióbeszélgetés
Végighallgattam Anoni Mara és Parászka Boróka beszélgetését, és egyetlen pozitív gondolatra jutottam: milyen klassz, hogy ez a félórás beszélgetés valóságos katalógusa mindazon kérdéseknek, tárgyköröknek és problémáknak, amikről eddig Marával és barátaival beszélgettünk, úgyszólván bármit meg lehet benne találni, ami eddig elhangzott.
A többi gondolatom nem pozitív. Lassan egyéves a Beszélj róla projekt, de Mara még mindig azt mondja, hogy a társadalom elutasító, inkább szőnyeg alá söpörné a problémát – és nem gondolom, hogy Mara téved. Persze mit várhatnánk egy darab honlaptól, amit alkalmanként vagy rendszeresen legfeljebb néhány tízezer ember olvas? Akit vagy akinek családtagját bántalmazták, az esetleg visszajár, de ő már egyébként is tud a problémáról. Akinek nem inge, az meg esetleg egyszer rákattint egy valahol látott linkre, száját tátja, ledöbben, megrázza a fejét, hátha kimegy a füléből a probléma, és nem jön vissza többé. Nem mondja el másoknak, az emberek nem szokták újságolni, hogy képzeld, mit olvastam a neten. Talán-talán továbbadja a linket a Facebookon, de inkább nem, mint igen.
Most, hogy a szigetszentmiklósi szörnyszülők perében olyan ítélet született, ami jószerivel felér annak kimondásával, hogy gyerekek szexuális bántalmazása márpedig nem létezik, különösen aktuális azon töprengeni, hogy mit tehetnénk ez ellen. Inkluzív többesben, mert hát én is feladatomnak tekintem ezt, lassan nyolc éve dolgozunk ezen… hát mit mondjak, nem lettem okos. Persze, én írogatok cikkeket, az emberek olvasgatják őket, nem sokan, anno cicmic még botránykrónika korunkban óriási volt az olvasottságunk, aztán lassan lecsökkent, ma egy-egy új cikket ritkán olvas száz ember – voltaképpen ez nem is lenne baj, ekkorák vagyunk, hát ekkorák vagyunk. A minőség számít, nem a mennyiség.
De a Kissy nem fogja megoldani a problémát. Nemcsak azért, mert ezt a problémát semmilyen regény nem tudja megoldani, általában az élet problémáinak megoldására regények nem alkalmasak, hanem azért is, mert nagyon kicsi lesz az olvasottsága. Senkinek nincs türelme egy ekkora könyvet végigolvasni, legfeljebb néhány irodalommániásnak, de van egy olyan érzésem, hogy azok egyébként is tudtak már a problémáról, éppen mert irodalommániások. Papíron – szerintem papíron az életben nem fog megjelenni, nincs az a kiadó, aki ekkora könyvet ma Magyarországon megengedhetne magának, elnézést az alliterációért, ez képtelenség, senki nem venne meg egy ki tudja, hány kötetes ifjúsági regényt. Főleg hogy pedofilokról szól.
Már törpöltem néha azon, hogy lehetne írni egy másik regényt, ami kevésbé terjedelmes, ha már a Kissy akkora, amekkora – nekem ott egy történetet kell elbeszélnem, nem tehetek róla, hogy az ennyi ideig tart. Egy másik regényt, aminek szintén köze van a gyerekek szexuális bántalmazásához, de egyelőre ennél a puszta gondolatnál többre nem jutottam. Én ugye eleve ifjúsági regényekben gondolkodom, mármost a Kissynél is elég nagy probléma, hogyan öntsük ifjúságiregény-köntösbe azt, ami zajlik. Szerintem nagyjából sikerült, de ha egy célzottabb regényt írnék, abban közelebb kell menni a dologhoz, miközben ifjúsági regény vagyunk – e pillanatban el nem tudom képzelni, hogy az hogy működne.
Azért is érzem fontosnak, hogy ifjúsági regény legyen, mert szerintem nem a szülők figyelmét kell fölhívni arra, hogy létezik abúzus. 1. Az ő figyelmük már valamelyest felhívódott, a Beszélj róla! olvasói felnőttek, a rádióbeszélgetést felnőttek hallgatták, Mara könyvét felnőttek olvasták stb. 2. Nagyon sok esetben éppen a szülő a bántalmazó, az ő figyelmüket végképp nincs mire fölhívni. 3. Bizonyára el lehetne érni némi javulást azzal is, ha a felnőttek tudnák, hogy mire kell odafigyelni a gyerekeik és mások gyerekeinek viselkedésében, de szerintem még ennél is többet azzal, ha a gyerekek tudnák, hogy mire kell odafigyelni a felnőttek és a nagyobb gyerekek viselkedésében. Kissyéket is arra kértem, hogy amennyire csak lehet, inkább ante flagranti kapják el a shindyket, hogy a gyerekek sértetlenek maradjanak. Bennem lehet a hiba, még epizódszereplőt se szívesen kínzok.
Ha viszont lenne olyan regény, ami gyerekeknek van írva, de tényleg magáról a szexuális abúzusról beszél, és megtalálható lenne a könyvtárakban, könyvesboltokban, esély lenne, hogy a gyerekek hozzájutnának, akkor némelyik gyerek esetleg felismerné benne a saját sorsát, és rájönne, hogy mit kell tennie.
Persze tudom: írjam meg, aztán majd meglátjuk. Sajnos ez nem ilyen egyszerű, de érdemes eltörpengeni róla.