Upload failed. Maybe wrong permissions?

User Tools

Site Tools






Pszichiátria

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy május elseje. Akkor még eljártunk ünnepségekre, erre különösen, mert aláírásokat gyűjtöttünk azért, hogy az ápolási díjat tegyék munkaviszonnyá (össze is gyűlt a szükséges számú aláírás, aztán a parlament lesöpörte az ügyet az asztalról) – de most nem ez a fontos. Sétálgattunk ott a parkban az emberek között, beszélgettünk néha ezzel-azzal, éppen szünetet tartottam az aláírásgyűjtésben, amikor összeakadtam a kislánnyal.
  Három-négy éves lehetett, és óriási szemekkel nézte a tolókocsis nénit meg a tolókocsis bácsit. Mondtuk neki, hogy szia, meg hát amiket egy ekkora gyereknek mondani lehet, mintha a szüleivel is váltottunk volna egy-két mondatot, ő meg csak nézett óriási szemekkel, az egész gyerek csupa szem volt, aztán megsimogatta a lábamat a takaró alatt és szaladt a szüleihez.
  A simogatásról tudom, hogy ez mikor volt. Mert nem a lábamat simogatta meg, hanem a rajta levő csipeszes táblát, clipboardot, amire az aláírásgyűjtő ívek voltak csíptetve. Tehát akkor volt, amikor az aláírásgyűjtés. 2005. május elseje.

Eltelt tizenöt év, véletlenül összeakadtam vele Facebookon, hogy miért pont most, nem tudom, az anyuja száz éve ismerősöm, nyilván a gyerek nevét is láttam már azóta, de hát nem úgy élem napjaimat, hogy hetente erre a találkozásra gondolok vissza. No, küldtem neki egy üdvözletet. Emlékszik, felelte, de nem tudja, mikor volt. Megmondtam a dátumot és megkérdeztem, mire emlékszik. Gondoltam, elmeséli, milyen fura volt a tolókocsis néni meg a bácsi.
  Válaszul visszakézből letiltott.

Én nem tudok azzal mihez kezdeni, hogy őneki milyen pszichiátriai problémája van. Jártam már így pár éve, egy akkor kábé tizenhat évesnek küldtem egy üdvözletet, mert némileg vicces módon rokonok vagyunk, az is visszakézből letiltott. Na ja. Neki van egy cukrászdája. Hogy ennek a kislánynak mije van, nem tudom, de különösebben nem is érdekel. Ha valakinek valamiért üzenetet küldök, általában válaszolni szokott, aztán valameddig beszélgetünk, elköszönünk, aztán vagy beszélünk máskor is, vagy nem. Hisztériás reakciókhoz annyira nem vagyok szokva, hogy tessék, az eddigi egyetlenegyet is föl tudom idézni. Ezt a mostanit is föl tudom majd idézni pár év múlva, nem mintha fontos lenne, hogy ez az egyetemista kislány milyen problémákkal küzd, csak itten az én oldalamon ez elég ritka. Velem az emberek vagy barátságosak, vagy közönyösek. Ellenségesek csak nagyon ritkán.
  Úgyhogy ő nyilván általában az idegenekkel ellenséges, ez pedig nem az én problémám.

»»»»»»