Pieaugušajiem?
Így mondják lettül: „Felnőtteknek?” Ezt a tündérszép szót Sandris Vanzovičs használja a Vakar, vagyis Este hasábjain, azt tudakolva, hogy kiknek is szól a NANDO első lemeze. Felnőtteknek? Ahhoz túlságosan gyerekes. Gyerekeknek? Nem igazán gyerekzene. A tinik viszont mást hallgatnak. Szerinte ez a lemez Jānis Ķirsisnek, Rūta Dūdumának, az öt lány szüleinek és osztálytársainak szól – Guntars Račsot még ki is hagyta.
Hát nem. Én nem azért fogom megvenni, hogy egy darabbal növeljem az eladási statisztikát és Vanzovičs lássa, hogy bizony megveszik, méghozzá négy országgal távolabb is – mit tudom én, hogy a forgalmazó közzétesz-e ilyen adatokat és azokat ő megnézi-e. Nem is érdekel. A lemez viszont igen.
Szóval hogy kiknek szól a lemez, pieaugušajiem, bērniem vagy tīneidžeriem? Rossz a kérdés. Létezik csak felnőtteknek szóló zene, bár én gyerekkoromban is szerettem Cseh Tamást. Létezik gyerekeknek szóló zene, bár az óvodás dalocskákat felnőttek énekelgetik a gyerekeknek. És nyilván van zene tiniknek, bár a Hafananára is lelkesen táncol egy pöttöm kislány a Kamaszszerelemben, a nagypapa rosszallása mellett. Ott bukik el a dolog, hogy felnőtt fejjel nemigen vesszük kézbe a Brumi-könyveket vagy más óvodás, kisiskolás kori olvasmányunkat, de a gyerekkori zenéinket biza felnőtt fejjel is szívesen hallgatjuk. És még csak az se kritérium, hogy egy-egy nemzedéknek lenne meg a saját zenéje, mert az lehet, hogy nem hallgatom olyan lelkesen (ki nem állhatom) a magyar nótát, amit a dédim állandóan reklamált, hogy bármi más helyett miért nem az van a tévében, mert viszont a Jézus Krisztus szupersztárnak azért tudom minden hangját betéve, mert sokat ment lemezről, amikor kicsi voltam, a szüleim hallgatták – és ma is szeretem, tehát két generáción át minimum kitart.
Vannak örökzöld zenék, Bach, Pachelbel négyszáz éve nem került le a slágerlistáról.
Nem a naptárban kell keresni a választ arra, kiknek szól a Mamma mani apēdīs. Azoknak, akiknek tetszik. Akár a zene, akár a szöveg, akár mindkettő. (Öt számot ismerek a tizenkettőből, mind lettül van, tehát a szöveg csak a belföldi hallgatóságnak szól.) Eddigi munkásságuk is a legkülönbözőbb embereknek szólt, kizárt dolog, hogy a Traucējums és az Ieva-polka ugyanazokat az embereket vonzza, engem sem érdekel ez a két szám önmagában, engem ők érdekelnek, az öt-hat lett kislány, akik ilyen szépen dalolnak.
Hogy ki ad tizenkét eurót a lemezért, az egészen más kérdés. Az azért pénz, kétségtelenül. Dūduma, Ķirsis, Račs és a lányok szülei nyilván nem vesznek a saját lemezükből, és az osztálytársak közül is aki igazán jóban van velük, alighanem kap egy példányt. Tehát a kiadó forgalma szempontjából ők a legkevésbé se közönség. (És ha az öt lány öt különböző osztályba jár, az is legfeljebb százötven osztálytárs, nem tétel egy lemezkiadónak.) Tizenkét eurót, ami régi pénzben majdnem nyolc lats, a rajongók fognak elkölteni, de vannak tippjeim, hogy hány rajongója lehet az együttesnek; a Facebookon e pillanatban 410 lájkolójuk van, köztük nyilván a rokonok és barátok, és a maradéknak is a többsége nem fog venni a lemezből. Nem azért kellett megcsinálni a lemezt, mert most majd milliószámra fogják eladni és nemzetközi turnéra indulhatnak – később nincs kizárva, de még nem most lesz. Azért kellett a lemez, mert még nem volt nekik, és volt tizenkét daluk, amik lemezre kívánkoztak. Ez bőven elég ok rá.
Ha nem hozza vissza a költségeket, az persze gond. De Edison se a legelső találmányával lett milliomos.
Tavaly az összes jelentős díjat, amit fiataloknak dalversenyen adnak, a NANDO nyerte. Márpedig van egypár ilyen díj Lettországban, és nem egy-két versenyzővel. Ideje volt, hogy lemezük is legyen.