Van abban valami rendkívül megkapó, ahogy a világ nagy szellemei összegyűlnek és a segítségemre sietnek, hogy Nindát azzá tehessem, akivé válnia kell, ámbár természetesen még mindig nem tudom, hogy kivé, mivé. Nekik persze fogalmuk sincs róla, hogy ezt teszik, történetesen arról se, hogy én a világon vagyok, ők egyszerűen csak teszik a dolgukat – no de én is teszem a dolgomat, és ennek része, hogy felhasználom, amit ők megalkottak. Hiszen én vagyok Faxe, a Takács, nekem kell megszőnöm azokat a fonalakat, amiket ők elém hoznak. Igen, tudom, a nyáron még Nindára mondtam, hogy ő Faxe – ő is, de ő bent a regényben. De ahhoz, hogy ő Takács lehessen bent a regényben, nekem is Takácsnak kell lennem itt kint az életben, a szövegszerkesztő előtt.
Kezdjük például azzal a szállal, hogy Krislin Sallo elénekli a Lumelillt, s ezzel egy akkora darabot definiál Ninda metastruktúrájából, mint… mint… ez nem hold, hanem űrállomás. Innen folytassuk – az eseményeket abba a sorrendbe teszem, ahogy én értesültem róluk, illetve felhasználtam őket, itt nem az a fontos, hogy az életben milyen sorrendben történtek.
Ha a lumelillt összefonom az Új Fénnyel, amit Loreta Reide már korábban átnyújtott nekem, mit kapok? Erről is értekeztünk már, de most nézzük tovább. Tehát az Új Fény átsüt a lumelilles ablakon (lassan tényleg tele lesznek az ablakaink lumelillel, ennek augusztusban nem lett volna esélye), Ninda pedig akadálytalan elmével (cittāvaraṇa-nāstitvād) – mit is csinál? Gondolom, alkot egy lúmát, már jól benne jár az első dírben, és éppen most három éve, hogy elkezdte, tehát mi lesz az a lúma?… hát ezt nem tudjuk, tegyük félre a kérdést és nézzük a következő szálat. Krislin tehát elénekli a Lumelillt és újradefiniálja Ninda pradzsnyápáramitá metastruktúráját. Belép Stella Ristioja a Hääleddel és lecsiszol néhány sarkot, Ninda folyamatosan formálódik, ez a két kislány megírja helyettem a fél könyvet, és most tessék visszagondolni az Új Fényre. Rendezzünk megint egy képzeletbeli találkozót köztük, és invitáljuk meg Dārta Stepanovát, szükségünk lesz rá, mert ő énekelt a koyaanisqatsiról. Tehát ha összegyűlnek ők négyen, Loreta Új Fénye, Krislin lumelillje, Stella hangjai és Dārta koyaanisqatsija, mi kerül a középpontba, tessék rámondani nagyon gyorsan, mert Bruce Willisnek még szerelmet is kell neki… azaz nem. Illetve persze de, Lilu is közénk tartozik, megbeszéltük, vagyis hát érintettük a kérdést, de az ennél összetettebb, egy pillanatra még tegyük félre. Mi kerül a középpontba?
Hát ha nem az ötödik elem, akkor akire a fényből, jégvirágból, hangokból és koyaanisqatsiból alkotott parabolatükör gyújtópontja mutat, a következő szál, egy jégvirághideg kamaszlány, aki hangokat ad a koyaanisqatsinak és akiből árad a fény.
Greta Thunberg.
Ninda a jövő – kettős értelemben, a jövőben él és onnan a jövőbe mutat. Greta is a jövő – a jövő fénye a jelenben. Ha meglátom az arcát a Facebookon, mintha kisütne a nap a szobában. Pedig egy teljesen átlagos ember (akárcsak Ninda), de valami sugárzik belőle (akárcsak Nindából), magára vonja a figyelmet (a. N.), és mellesleg hülyeségek megvitatására ösztönzi az embereket (a. N.), de ez most nem érdekes, térjünk csak vissza a jövőbe. Greta onnan jön, s még fluxuskondenzátorra sincsen szüksége. A jövő üzenetét hozza, mert ő ott fog élni, a jövőben, és neki szüksége van a jövőre, amit félt tőlünk, a koyaanisqatsitól, amit mi teremtettünk a múltban – és folytatjuk jelenleg is, de ez most nem programbeszéd, nem Greta környezetvédelmi tevékenységét akarom kiemelni, hanem magát Gretát. Greta nemcsak jelenség – bár annak is nagyon fontos –, hanem egy ember is, aki Ninda metastruktúrájának újabb elemeit formálja ki és közben megint továbbmutat a következő szálra, akit Krislinéktől indulva találtam meg, azáltal, hogy Lisette Koiduaru elénekelt egy dalt, aminek kíváncsi lettem az eredetijére. S ez kiváló döntés volt, mert megtaláltam Greta másik arcát. Egy kapucnis, álarcos fazont, aki fantasztikus hangzásokba komponálja a koyaanisqatsit, azt a fajtát, amiről Greta beszél és azt is, amiről Dārta, s ugyanakkor ő maga is egyfajta lumelill, mi más is lehetne, ha egyszer a koyaanisqatsit manifesztálja, talán plasztikusabban, mint Dārta, de több az eszköze is hozzá.
Óriási tévedés lenne azt hinni, hogy a Greta-történet csak és kizárólag a környezetvédelemről szól. Persze az ipar és a gazdaság átalakításáról is, hiszen a környezetet nem lehet enélkül hatékonyan védeni, a mai viszonyok között semmiképp, de más a lényeg. Maga Greta. Egy ember, aki mögött nincsen semmilyen intézmény, erő, hatalom, és mégis képes milliókat mozgósítani. Vagyis akár változtatni a világ sorsán. És ráadásul tizenéves. Ilyesmi nem gyakran történik, és az ilyen történetek hősei bekerülnek a történelemkönyvekbe: Jeanne d’Arc, Gandhi… rajtuk kívül főleg negatív hősök jutnak eszembe, de ez most mindegy, ahogy tárgyunk szempontjából annak sincs jelentősége, hogy Greta történelmet csinál, itt zajlik a szemünk láttára. Annak van jelentősége, hogy Gretában is van egy nagy adag nindaság. Greta nindaszerű, nindikus, nindoid. Mondom ezt úgy, hogy alig öt év telt el a történetből, és Nindának még csak nagyon érintőlegesen nyílt alkalma megmutatni, hogy ő kicsoda, hát még azt, hogy micsoda.
(Azért jegyezzük meg parentézisben, hogy Greta az egyetlen a Földön emböremléközet óta, akinek milliós rajongótábora van, noha de facto nem csinál semmit, amiért rajongani lehetne. Az éneklést rábízza Luis Fonsira, a hegedülést Karolina Protsenkóra, nem mutat be bűvésztrükköket, nem hajlít kanalat, nem játssza el Harisnyás Pippit. Beszél. És csupa kellemetlen dolgot mond. Mégis milliók imádják. Találgathatok? Mert imádnivaló?)
Azt már megbeszéltük, hogy Ninda a dzsudihar manténe (is). Axiomatikus, hogy Greta szintén a dzsudihar manténe, hiszen amit mond, az bizonyítást nem igénylő, tényszerű igazság (a rettegő-sikoltozók figyelmébe: egyetlen dolgot mond, azt, hogy figyeljünk a tudósokra, akiket azért képeztünk ki vagyonokért és láttunk el vagyont érő eszközökkel, hogy információkat közöljenek, amiket aztán nem vagyunk hajlandóak meghallgatni), s mint ilyenek a pradzsnyápáramitá két oldalát testesítik meg, mint jin és jin – mármint nem attól, hogy mindketten nőneműek, hanem hogy a két oldal voltaképpen ugyanaz.
De hozzuk vissza itt megint a korábban említett másik szálat, Alan Walkert. Ő is a dzsudihar manténe, hiszen az ő szavai sem szorulnak bizonyításra, azt mondja, amit látott, hallott, tapasztalt, jelenvalót és régenvoltat, mély kútforrása bölcsességnek, mindent tudott és mindent megértett, és elmondja nekünk zenében. Érdemes górcső alá venni a klipjeit, a Darkside-on kívül az Alone-t és a Fadedet. Miről szólnak? Hogyan szólnak? Miért szólnak? Kinek szólnak?
Koyaanisqatsi, kétségtelenül. És ha Ninda és Greta jin és jin, akkor Alan és Dārta (a Focusban) a csungli, a semleges, középen álló oldal, hiszen mindketten somerek, Dārta női, Alan férfi mivoltáról mond le átmenetileg, hogy élesítse a közlést és elszakítsa immanens nemi szerepeinktől (is). Lehet, hogy a jang oldalon ezt meg sem lehet csinálni? Meglepne, mert szerintem miért ne, de pillanatnyilag nem látok rá precedenst. A csoport is csupa nőneműből áll.
Ugrálok a témák között, de napok óta írom ezt a cikket, nézze el nekem az olvasó. Gyógyszerre van szükségem. Mármint ez Loreta új dalának címe, Man vajag zāles, nem csekély adag titokzatoskodással jelenik meg, naponta kiszivárogtat egy-egy képet az Instán, s most gondoljunk a hatására is tán. Loreta eddigi saját szerzeményei egytől egyig jelentős hatással voltak a Nindára, konkrétan a Jauna gaisma nélkül sehol nem lenne a regény, a Līdz parādījies tu irányokat és határokat jelölt ki, de még a kis téli dalocska, a Lai snieg is tett annyit Nindáért, mint a Hääled.
Hetedikén jelenik meg a Man vajag zāles, a névnapomra kapom, és nagyon kíváncsi vagyok rá. Mit talált ki Loreta már megint? Mit tudok majd leszűrni belőle, ami tovább formálja Ninda személyiségét?
Utóirat. A cikkben megválaszolatlanul hagyott kérdések:
– Miről ír lúmát Ninda annak kapcsán, hogy az Új Fény átsüt a lumelilles ablakon?
– Mely módon összetettebb kérdés Lilu ide tartozása?
– Az összes többi…