Nincs időm (piecas gadadienas gadījumā)

Ma öt éve, hogy belefutottam abba a felvételbe, ahol az a bizonyos öt kislány elénekelte az Ieva-polkát, és megváltozott az életem. Akkor láttam őket életemben először, a nevüket sem tudtam – annyi volt kiírva, hogy NANDO –, csak azt éreztem, hogy itt valami nagyon jó. Elkezdtem hallgatni őket – és néhány hét múlva már csak őket hallgattam. Ez eltartott úgy fél évig, közben ők kiadták a Mamma mani apēdīst, és 2017. január 24-én, amikor sokadszor meghallgattam a Vienkāršas lietast, bejelentettem, hogy én igaziból meg akarok tanulni tündérmese nyelven.
  Holnapután lesz négy és fél éve, hogy „hivatalosan” tanulok, bár már a kezdet kezdetén, pár nappal azután, hogy kíváncsi lettem, milyen az, amikor az anyanyelvükön énekelnek – hiszen a polka finnül van –, elkezdtem megnézni szavakat a szótárban, hiába, nyelvmániás vagyok. Valahol e két időpont között volt, hogy véglegesen beleszerettem a lett nyelvbe, ezt a nyelvet nekem találták ki, én emellett most már kitartok, ameddig hátravan. S ahogy hallgatom őket, a NANDO lányokat vagy bárki mást lettül énekelni vagy beszélni – időnként mintha az anyanyelvemen. Máskor meg nem értek egy krükköt se. De nem az számít, hogy mennyit nem értek, hanem hogy mennyit igen. Öt évvel ezelőtt pontosan egyetlenegy szót ismertem.

De most nem erről akarok beszélni, hanem hogy nincs időm.
  Tavaly maijs ötödikén jelent meg a Tā diena paiet, amiről rögtön azt is megtudtuk, hogy az új albumukról van, amit augusts végére ígértek. Végül aztán a rákövetkező jūlijs tizenharmadikán került föl, kilenc nappal ezelőtt – teljes csendben, úgy mellesleg megemlítették az Instagram-oldalukon, és kész. Nem volt (tudtommal, eddig még) lemezbemutató, nem volt buli, semmi. Csak fönt van tíz dal a Youtube-on.

Mármost erről igazi, átérzett zenekritikai összefoglalót írni nem lehet abból, hogy kilenc nap alatt egy csomószor meghallgatja az ember, ehhez sokkal több kell. Ez egy nagyon intenzív, filozófiailag, zeneileg, költészetileg is mély és átfogó anyag. Ez teszi föl a koronát eddigi életművükre. Érdemes volt várni rá tizennégy hónapot, még ha eközben az ember attól is kezdett tartani, hogy a csapat lendülete mostanra kifulladt, egy évtizedet töltöttek már együtt énekléssel, sőt többet, hiszen kisgyerekként kezdték, és maholnap felnőnek (Amanda már betöltötte a tizennyolcat, hamarosan Keita is, Alise tizenhét, Patrīcija tizenhat és fél, Terēze kis híján tizenhat).
  Ez az album mindenféle szempontból teljesen újszerű darabja munkásságuknak. Amióta négy és fél évvel ezelőtt hátat fordítottak a nyuszikáknak, kakukkfiókáknak és halacskáknak, és most már nemcsak előadásmódjukban, de tartalmukban is filozófiai problémákat feszegető dalokkal folytatták pályájukat, sok nagyszerű dolgot alkottak, de mindegyik valamiképpen nandós volt, mindben ott volt Keita lendületessége, Terēze átgondoltsága, Amanda kedvessége, Alise gyengédsége és Patrīcija gondoskodása mint a szövedék külön-külön színei, amik egyetlen egységes egészet alkottak, nem véletlenül alkottam meg azt a kifejezést, hogy NANDO-harmónia. Most csak ez van meg, a tökéletességig fokozott NANDO-harmónia, Raimonds Pauls zenéjének Jānis Ķirsis által valami bravúrosan hangszerelt, hihetlenül eredeti előadása, elektronikus zenével, rappel – már maguk a lányok is rappelnek, csodálatosan –, egzotikus hangzásokkal. És persze Guntars Račs írta a dalszövegeket, akárcsak a Mamma mani apēdīs szövegeit és még rengeteget, amiket elénekeltek.
  De én érzem benne Loreta Reide hatását is, akinek elvarázsolt zenéje nagyon szépen rímel ezekre a dalokra.

»»»»»»