Nemzeti katasztrófa

Két másik ország rendezhet majd lábbalrúgottlabda-összemérkőződéseket, nem Magyarország. Még nem tudtam magamhoz térni az első döbbenetből, afölött, hogy valamilyen Franciaország nevű faluban nem tudják, hogy a világ fővárosa Budapest, a világ miniszterelnöke Gyurcsány Ferenc, a világ elnöke Sólyom László, a világ közepe a Kossuth tér 1–4., Belváros–Lipótváros.
  A második döbbenetem afölött van, hogy ilyen képtelen országok nyerték meg a lábbalrúgottlabda-összemérkőződések rendezési jogát, mint „Lengyelország” és „Ukrajna”. De hát ezek nem is magyarok! Mi közük nekik ahhoz, hogy emberiség meg becsület meg tisztesség meg labda? Holmi szlávok csupán! Nincs igazság ezen a földön, kénytelen leszek nyomatékos levélben követelni Franciaország népétől, hogy ne válasszák meg Nicolas Sarkozyt elnökké. Mert az egy magyar, és ők nem érdemlik meg!

A harmadik döbbenetet afölött érzem, hogy már lassan a tévéhíradó fele lement, és még mindig ezzel a hülyeséggel foglalkozik a tévéhíradó. Tíz percig zokogott az ország első számú híradója, tíz percig gyászolta, hogy az ország elveszítette azt, ami nem volt az övé, és eddig (már 19:16, egy perce véget ért a fociügy) még nem esett szó arról, hogy az ország azt is elveszítette, ami az övé volt: Kaszás Attilát, akit a rivális tévéhíradóban elbúcsúztattak, ebben a mostaniban még nem. A magyar média labdák miatt bőg, soha nem létezett előjogokat sirat, el van képedve, amiért nem őelőtte hajbókol a világ, a világ pedig röhög rajta.
  Én is szeretnék, csak momentán nem sikerül.

»»»»»»