Nagykorúság
Szép dolog, ha valaki nagykorúvá cseperedik; egy héttel a tizenegyedik születésnap előtt bár kissé korai. De ma, ugyan erről ő nem fog tudomást szerezni, a méltóságos kisasszony nagykorú lett. Öt perc alatt háromszor futottunk össze a boltban, egyszer úgy, hogy egymás útjában voltunk, és nem sikerült kinyögnie annyit, hogy „szia”. Gyakorlatilag rám néznie se, azon túlmenően, hogy valami útakadály van ott. Pedig én természetesen köszöntem neki. Volt gyerekszobám. Szoktam köszönni a legjobb barátomnak. Akár visszaköszön, akár nem. Én köszönök.
És a méltóságos szülők nem voltak az épületben, ezért a mai nappal nagykorúsítottam: innentől énelőttem maga felel a tetteiért. Hogy kicsi hozzá? Pontosan azért. Másképp sose lesz elég nagy. Meg kell tanulnia, hogy a viselkedésünknek, a világgal szemben nyilvánított attitűdünknek következményei vannak, és ha hagy magából gazembert nevelni, akkor azzal már nem csak a szüleinek kell elszámolniuk, neki magának is szembe kell néznie a ténnyel, tíz év múlva, húsz év múlva, mindegy, hogy az lett belőle, aki. Én nem az lettem, aminek neveltek, számos vonatkozásban éppen az ellenkezője, és örülök neki.
Gabinak tavaly nyúlvétkor a szülei kétségkívül hihetetlen erejű paranccsal mennydörögték le, hogy én vagyok a mumus, bizonyára kitaláltak rá valami magyarázatot is, remélhetőleg jó romantikusat, minimum el akartam adni szaracén szervkereskedőknek vagy békává akartam változtatni, mindegy, ez akkor volt. Most már nem akkor vagyunk. Több mint tizenhat hónapja nem áll velem szóba, látványosan, volt, hogy lángvörös arccal tekert el mellettem, amilyen gyorsan csak tudott, és meg se nyikkant. Hát most már csak szimplán nem nyikkan meg, és nem lángvörös az arca. Rendben – akkor ezt a részét ad acta tehetjük. A következő lépés elszámolni kinek-kinek a saját lelkiismeretével. Én megtettem, még akkor, tavaly április–májusban. Beláttam, mit rontottam el, azt is beláttam, hogy miért nem tudom jóvátenni, és hoztam egy döntést. De ezt már nem tudtam vele közölni.
Most rajta a sor.
Nehéz lesz, mert a gyermekbántalmazásnak vannak formái, amiket képtelenség tetten érni, ott az orra előtt folyhat az embernek, akkor sem ismeri föl, ha nincs rá speciális antennája. Nekem van. Öt évig figyeltem, hogyan bántalmazzák Gabit a szülei, és a magam módján segítettem, amennyit tudtam. Még nagyon sok évig nem fog tudni kilépni ebből, ez nem annyi, hogy egyszer majd elköltözik otthonról és feléje se néz többet a szüleinek, ez rombolóbb, mintha vernék (amúgy verik is, de nem ez a lényeg), ez majdnem olyan romboló, mint a szexuális bántalmazás (azt azért szerencsére mégse csinálják).
Emlékszik az olvasó a Szomszédokból arra a hisztérikus emberre, aki folyton ott állt a boltban a sorban és mindenkivel pattogott, ha egy kis késedelmet kellett szenvednie? Úgy is hívták, Pattogi. Emlékszik az iskolában a legelviselhetetlenebb tanárnőre, akinek mindenki utálta az óráit, mert egyfolytában egzecíroztatott mindenkit? A kórházban a nővérkére, aki nevelni akarta a gyerekeket ahelyett, hogy ápolta volna őket, és a nevelés abból állt nála, hogy parancsokat osztogatott és lehordott mindenkit? Az üzletben az eladónőre, aki rikácsolva kéri ki magának, hogy az őt tolvajnak nézzék, és zeng tőle az egész ház, pedig csak szelíden figyelmeztették, hogy melléütött?
Az ilyen emberek olyan gyerekekből lesznek, akiket így neveltek. Mennydörögnek velük untalan, hát azt hiszik, hogy ez az egyetlen módja a kommunikációnak, és ők is mennydörögni kezdenek mindenkivel. Némelyiknek előbb-utóbb letöri a szarvát a világ, és lelki roncs lesz belőlük, másoknak nem töri le, és ők csinálnak lelki roncsot a körülöttük levőkből. Gabinak két teljesen ellentétes jellemű szülője van, az egyik végtelenül szelíd, amíg föl nem hergelik, és akkor is elvonul a világtól és inkább nem szól senkihez, nehogy megbántson valakit – kivéve ha a gyereke teszi ezt, vagy hát kivéve még elég sokféle helyzetet, mert akkor ordít. A másik meg állandóan pattog és rikácsol. Gabinak minden esélye meglenne arra, hogy tizenegy éves korára rég idegbeteg legyen, de nem az, hogy ezt honnan tudom, amikor tizenhat hónapja nem beszéltünk, azt nem részletezném, lényeg, hogy tudom. Mert sokkal erősebb a lelki alkata, semhogy akár még a saját szülei is tönkre tudják tenni. Ebből a szempontból legalábbis. Csak ettől még lehet belőle elviselhetetlen tanárnő vagy közértes néni.
Nem tudok segíteni a harcában. Amikor megpróbáltam, ez lett belőle, akarom mondani, dehogyis, előbb lett ez és aztán próbáltam segíteni, addig csak finom lelki simogatásokkal operáltam, mert ha bármi erősebbet teszek, annak pont ő látja kárát. Meg hát bocs, nekem is megvannak a magam harcai, amik nem függenek össze ővele, olyanok is. De ha megvívja azt a részét, amit ehhez meg kell vívnia, akkor – a döntésem érvényes. Az ígéretemet megtartom, akkor is, ha neki fogalma sincs, hogy mit ígértem, már nem jutott érkezésem elmondani. Ha húsz év múlva jön el érte, akkor is. Én megtartom az ígéreteimet.