Meghalt Padisák Mihály

– Mire készülsz?
  – Anne Frankra. Csak tegnap délután kaptam meg a könyvet, elolvastam, aztán nem tudtam elaludni… és most teljesen tele vagyok vele… nem biztos, hogy én kapom… versenyeznem kell egy igazi színésznővel… próbafelvétel lesz… de én annyira készülök, és annyira érzem, hogy Anne nem hagy el engem, hogy belém költözik… és eljátszhatom… és az olyan csodálatos lesz… olyan csodálatos…
  A tanár nézte, csak nézte a gyermeket, amint mondja, oly tisztán, áradóan, mint a sziklákról alázúduló hegyi patakok. Arca nekipirult, szemébe kiült a lelke, szőke hajára odatévedt a délutáni nap, s beragyogta.
  Uramisten! Ennyi tisztaság, ennyi őszinteség, ennyi jó szándék, és akkor otrombán bele akarna gázolni valaki, aki lehet, hogy kiválóan érti a szaktárgyát, de elképzelni is képtelen, milyen gazdag tud lenni a gyermeki lélek.

De Miska bácsi tudta. Senki se tudta ezt ilyen jól. Meghalt az az ember, aki a legjobb könyveket írta arról, hogy mi minden lakozik egy gyerek lelkében, fiúéban, lányéban, kisebbében, nagyobbéban, a legkülönbözőbb élethelyzetekben.

– Csókolom, Zitácska… szervusztok, gyerekek… szervusztok… hát megjöttem… én vagyok a Béla bácsi. A Hollai Béla… Már bizonyára hallottatok rólam… meg találkoztunk is már…
  Egyszeriben úgy nekieredt a szava, mint amikor egy folyó keres utat magának. Ellenállás nélkül önti el a laposokat, körülárasztja a halmokat, majd végül azokat is ellépi.
  – Zitácska drága, ezt neked hoztam – adta át széles mozdulattal a csokrot.
  Anyu elpirult.
  Danit mintha ostorcsapás érte volna: „Zitácska drága”… Milyen alapon merészel ez ilyeneket mondani? És miért tegezi anyut?… Azért, mert munkatársak, vagy…?
  A kislányok jöttek sorra.
  – Te vagy a kis Zita, igaz?… Nos, akkor ez a tied… Te pedig az Emese… ezt neked hoztam.
  A lányokon látszott, hogy legszívesebben azonnal nekiesnének az ajándéknak, csak jólneveltségük tartja féken őket. Emesét kevésbé, ő rögtön meg is kérdezte:
  – Fölbonthatjuk?
  – Hát persze, azért hoztam.
  Csak ezután került sor Danira.
  – Neked, Dani, sikerült valami olyasmit szereznem, aminek örülni szoktak a magadfajta kamaszok. Tessék…
  S a kezébe nyomta a tekercset.
  Dani úgy fogta meg, mint valami kígyót, s égette az iménti megszólítás. Ő nem holmi „magadfajta kamasz”. Ilyet neki ne mondjon senki.
  De sérelmét nem tette szóvá.

A Nyestről tudtam meg a hírt – furcsa cikket hoztak. Elsorolja munkásságának számos jelentős részét, kitüntetéseit, nyolc könyvét – de egyetlen regényét sem. Nem lekicsinyelve a többi részét, meg kell mondanom, hogy azokban van a lényeg.

Segítségért kiáltott! Jajgatott! Ám, aki meghallotta, az nem segített. Senki sem segített. Pedig hátha a kórházban még tudnának segíteni? De hogyan jusson el a kórházba, ha senki sem tudja, mi történt.
  S a fia? Hol van a fia? Lehet, hogy elutazott? Lehet. S akkor hiába fekszik ájultan, senki sem segíthet.
  Apunak kéne szólni. Be kéne neki vallani mindent. Ő tudná, hogy mit kell tenni. De mit szólna, amikor bevallaná? Hiszen apu arra a legbüszkébb, hogy minden őse becsületes kétkezi iparos volt. Nyergesek, szíjjártók, csizmadiák. Mindegyiket becsülték munkája után! Semmi bajuk nem volt a törvénnyel, ahogy a Szíjjártó nagypapa szokta mondogatni. És akkor most? Apu a gyárban is példakép… a vitrinben ott vannak a kitüntetései meg az oklevelei. S egy ilyen embernek a fia…
  Nem mondhatja meg neki. Nem meri megmondani, pedig úgyis meg fogja tudni, mindenki meg fogja tudni. Az egész világ tudni fogja! Tele lesznek vele az újságok, bemondja a rádió, még talán a Kék fényben is mutatni fogják.
  S Csipisznek a szívében egyre csak gyűlt a keserűség, facsargatni kezdte őt, elért az orráig, égetni kezdte a szemét, azután a szeme sarkában megjelent az első könnycsepp. Lassan szivárgott alá, nem követte azt sebes iramban a többi, csupán egy-egy csepp préselődött ki, s az égés fokozódott.

Miska bácsinak ezer és ezer gyerek, kis- és nagykamasz, fiatal felnőtt mesélte el életének részleteit, gondját-baját, ő pedig válaszolt. Generációk pótpapája volt, s ez tette a legnagyobb magyar ifjúsági íróvá.

Ott lóbálta előttem a pénzt, de hiába is akartam volna emelni a kezem, valahogy olyan nehéz volt.
  – Vedd már el, mit kéreted magad! – unszolt Guszti bácsi, de hiába mondta, akkor már nekem kicsúszott a számon:
  – Tessék mondani, milyen pénz ez?
  – Milyen pénz, milyen pénz… tedd el, ha kapod, pénz… pontosabban jutalék.
  – Jutalék? – csodálkoztam rá.
  – Az hát. Jutalék a jattból, a különkasszából, amit a főnök összeszed. Ha még nem tudnád, jól jegyezd meg: Kránitz úr nagyon becsületes ember. Amit beszed, nem vágja zsebre, hanem havonta szétosztja. Érdem szerint. Csak a magáét tartja meg belőle. Ez a kétszáz a tied. Tanulónak még csak kezdő pénz jár. Csak azért, hogy neve legyen a gyereknek. No de az is jobb, mint a hátbavágás. Fogd csak!
  A kezem még mindig nehéz volt, pedig Guszti bácsi kezdett már mérges lenni rám.
  – Ne finnyáskodj, gyerek, vagy mit gondolsz, nem kell az a kis mellékes? A fizetésedből talán meg tudsz majd élni? Vedd úgy, hogy ez a különbözet. Ami járna, de nem kapod. Érted már?
  Nem értettem. Nem akartam érteni.
  Guszti bácsi sem értette, hogy nem értem, fogta a pénzt, belegyömöszölte a köpenyem zsebébe.
  – Itt van, na! Majd kiveszed.
  Nem vettem ki. Később, amikor átöltöztünk, akkor sem. Hornyák Ilus jutott eszembe, aki majdnem sírva fakadt a vízvezetékcsövekért, meg Jenő bácsi ötszázasa. Az, amit odaadott, koporsószegre.
  Legjobb volna talán ezt a kétszázat visszavinni neki, odaadni, s azt mondani:
  – Tessék, Jenő bácsi, kétszáz. Az a kétszáz, amit én kaptam az ötszázasából.
  Vajon mit szólna hozzá?
  Megdicsérne vagy leköpne, amiért elfogadtam?
  Amiért én is elfogadtam?
  Most is ott, a köpenyem zsebében van az a kétszáz forint, ami nem az enyém.
  Ki mondja meg, mit tegyek vele?

Korrupt főnök, nem kívánt terhesség, fenyegető galeri, együttműködésre nem hajlandó úttörőőrs – mindenről beszámoltak Miska bácsinak, aki ha tudott, segített, ha mással nem, jó szóval, s ezek a történetek aztán elindultak a maguk útján, alakokká formálódtak, a magyar ifjúsági irodalom legplasztikusabb alakjaivá.

Helga az orvosi rendelőben dolgozott, és apu odajárt a gyomorfekélyére orvosságért, és a Helga írta fel, amit az orvos rendelt. És teljesen biztos, hogy ő mondhatta az apunak, hogy nem élet az élet így özvegyen, így nem lehet gyógyulni meg gyereket nevelni, asszonyt kellene hozni a házhoz. Ezt kezdte mondogatni apu odahaza, valahányszor orvosnál volt, de biztos, hogy nem magától jutott az eszébe, hiszen olyan jól megvoltak egymással. Aztán az apu egyre többször mondogatta, majd egyszer meghívta vasárnapra Helgát, akinek nem volt lakása, csak albérlete, és a Helga nem hagyta, hogy apu mosogasson ebéd után, azt mondta, nem férfinak való, és ettől az apu egészen ellágyult. Aztán többször is jött hozzájuk, és volt úgy, hogy ő már égyedül ment ki anyuhoz a temetőbe, az apu pedig bejelentette, hogy elveszi feleségül Helgát, mert akkor jobb lesz neki. Akkor hiába mondta neki, hogy neki így jobb, az apu magyarázgatott meg simogatta, s akkor azt felelte apunak, vegye el, ha annyira akarja.
  Elvette. És Helga odatelepedett közéjük. Az apu nem ül már le este az ágya szélére, és nem neki mesél el mindent, és amikor Helgával beszélgetnek, sokszor halkra fordítják a szót, és titkolóznak előtte, és amikor az apu nincs otthon, a Helga mindig úgy néz rá, mintha keresztül akarná döfni, pedig igazán igyekszik, de a Helgának nincs szíve. És biztos, hogy igazuk van a szomszédasszonyoknak – hallotta, amikor beszélték –, hogy a Helga a lakásért ment csak az apuhoz, és hogy Bélucit se akarta igazán. De az apu nem tud semmit, nem sejt semmit, süket és vak, de ő sohasem fogja megmondani neki, miket beszélnek, mert tudja, hogy az fájna neki, és nem akarja, hogy fájjon, inkább neki fájjon, hogy elfordult tőle; csak Helga ne bántaná minden pillanatban, mert azt nem bírja, és egyszer még egészen elüldözi, érzi, hogy úgyis azt akarja…
  Zubognak, csak zubognak Móniban a gondolatok, de ez most mind nem fáj annyira, mert érzi azt a kézszorítást, és tudja, hogy Kanóc nemcsak játékból szorítja, hanem igazából és nagyon, az ilyent még előszörre is meg lehet érezni, és azt is tudja, hogy ezentúl nem kell mindent egyedül magába sírnia, mert akármi történik, van kinek elmondani, van, aki megérti.

Nem, nem is jól mondom. Miska bácsi regényalakjai egy egész másik műfajba tartoznak, aminek még neve sincs, ifjúsági irodalom, de mégis más, mint a többi. El kell különíteni a gyerekirodalmat és az ifjúsági irodalmat. Bodó Béla Brumi-sorozata gyerekirodalom, Ransome kalózregényei ifjúsági irodalom. Miska bácsi regényei egyikbe sem illenek bele. Még ha kalandregények vagy ahhoz hasonlók is, lélektani dráma valamennyi. Szabó Magdával tartozik egy súlycsoportba.

– Te, Juli, te mit mondasz? Teneköd jobban hiszök.
  S Juli benne volt a kutyaszorítóban. Gyerekfejjel tegyen igazságot a felnőttek dolgában. Ez a Teca nagyon nem tetszik neki, de mégiscsak a Bori néni lánya, és napközben nincs odahaza, akkor nem idegesítené Bori nénit… s csak jobban gondját viselné, mint ahogy így van… Mit is mondjon?
  – No? – nézett rá az öregasszony.
  – Én… én igazán nem is tudom, és én igazán szívesen benézek meg hozom a kenyeret meg minden…
  – No ugye, megmondtam? – örvendett Bori néni. – Látod, Teca, mögmondtam!
  – De… – folytatta bátortalanul Juli.
  – Mondjad tovább, mondjad csak.
  – De meg kell mondanom Bori néninek, hogy a nyár után megint jön a tél és…
  – Te is ezzel jössz! – motyogta haragosan az öregasszony, aztán elhallgatott, csak a szája járt, mintha beszélne, aztán odacsúszott ültében az ágy végéhez, hogy abban megkapaszkodva fölálljon, de nem tudott, mert remegett a lába. Mindketten odaugrottak, hogy kétoldalt belékarolva segítsék, de leintette őket, s visszaült az ágyra. Aztán ült magába roskadva, s amikor megszólalt, ezt mondta:
  – Jól van, Teca, bemögyök. Remélöm, már nem tart sokáig.
  Amikor ezt mondta, Juli szeme hirtelen telefutott könnyel, de nem dörgölte, hogy ne lássák, csak elkezdte befelé nyelni, hogy hangosan föl ne zokogjon.
  De Bori néni még nem fejezte be. Volt neki kérdése is.
  – És mondd csak, Teca, azt a papírt, hogy eladom a tanyát, és a pénzt nektök adom, azt mikor írjam alá? Most mindjárt, vagy ráér még?
  Az asszony akkor fölemelte a fejét, az anyjára nézett, s azt mondta:
  – Ráér.
  „Úristen! Ez úgy jött, hogy rögtön vevőket is hozott a tanyára!” – hasított bele Juliba, és émelyegni kezdett a gyomra.

Miska bácsi nyolc könyvét digitalizáltam – eddig. És próbálok felnőni a mércéhez, amit állított, mert valakinek át kell vennie a stafétabotot.

Maradt még néhány filmkockája, valahol megáll, s csinál pár felvételt az egész társaságról meg a Keséről, úgy, hogy a háttérben ott legyenek a hegyek. A kép megmarad. S a képen valamennyien megmaradnak olyannak, mint amilyenek most, ebben az órában. Hiszen ki tudja, mikor lesznek ismét így együtt? S mikor lesznek megint ilyen kedves tanítványai? Bár jövőre újak jönnek, s a kis Turai máris ígéretes… azután megint újak és újak, mígnem az ő fejét is belepi majd a tél hava. Hiába, ilyen az élet… dolgozunk, örülünk, küzdünk, s önmagunkból építjük az utat az utánunk jövőknek.
  Az út kanyarodott. S ekkor a felhőkön diadalmasan áttörve ragyogni kezdett a nyári nap.
  A magasban járó szelek szétkergették a felhők maradványait, s előttük fölmagasodott a Tátra.
  A kocsi kikanyarodott az út szélére, s megállt.
  Kiszálltak.
  Néztek.
  Dani és Eta ott álltak egymás mellett.
  A lány keze kinyúlt, a fiúét kereste. Az meg az övét. Megfogták egymás kezét, aztán a kezek egymást szorítva továbbították a rájuk bízott jeleket.
  Nézték a csúcsokat, s közben az élet csúcsaira gondoltak. Jó lenne így, kéz a kézben végigjárni őket.
  A nap teljes fényében ragyogott a Tátra fölött.
  S mint a felkiáltójelek, közel s távolban mindenütt felmagasodtak a csúcsok. Kisebbek és nagyobbak, könnyen elérhetők és erőfeszítésre kihívó meredekek. Mind-mind odafönt. Előttünk és fölöttünk.
  Küzdelemre hívogatva mindazokat, akik megismervén saját erejüket, nem riadnak meg tőlük.

»»»»»»